Minden gokartos kisgyerek álma ott van az ölemben és nem csak a karrieremel kapcsolatban, hanem vcan egy családom, ahova barátaim is bele tartoznak. Ez a két jómadár már évek óta, vagy amióta inkább az eszemet tudom ott volt nekem és el sem tudnám képzelni az életem alakulását Maneték nélkül. Igaz, talán Nono mindig kicsit jobban odavágott nekünk kislányként, mint egymásnak mi Gab-el, de ez nem volt akadály, hogy együtt fejlődjünk és vigyük végig, ami mindent igazán érdekel. A támogatás felbecsülhetetlen és azért is vagyok ennyire baszarva, hogy el kell mondanom neki. Pedig ezért élünk, hogy azt csináljuk, amit szeretünk és amikor végre mégis nagy vártatva kinyitom a szám minden kijön rajta. Végig figyelem a lány arcát, akinek már minden mozdulatát ismerem, töviről hegyire, minden érzelmet láttam már szerintem rajta, amit egy barátnak kell, és most mégis annyira más. Vagy csak bebeszélem magamnak, mert most olyan vagyok, mint egy fostos macska, aki attól fél, hogy most kivételesen nem fog ataplára esni. Nem tetszett, ahogy ült előttem és nem szólt semmit, miután közöltem vele a kisebb monológom, ezért én is elkezdtem aggódni. A kezem fogta, de már olyan, volt mintha csak ott maradt volna, most vártam, hogy feláll, és gratulál, olyan közömbösen, mint sok másik volt csapattársam, akiknek én törtem szét idén az álmaikat azzal, hogy betöltöttem egy ülést a 20-ből és azt jelentette számukra, hogy ebben az évben nem sikerült. - Nono? - nézek rá már kicsit ijedten amikor végre elmosolyodik és olyan mély levegőtől szabadulok meg, amiről fogalmam sem volt, hogy elfér a tüdőmben. Egyik kezemmel dután ölelem át, amikor a nyakamba ugrik és már kicsit megenyhült testtartással mosolygok rá én is tudom mi az ő nézőpontja, vagyis sejtem a szavai alapján. De lehet igaza lesz és az is, hogy nem Gab.el kapcsolatban, ez még nagyon a jövő zenéje, ha egyszer ideér, mondjuk még lehet kell nekem egy kis idő, hogy ezt kiheverjem, amit előbb tett velem az a pár másodperc, ameddig nem tudtam mit fog majd szólni hozzá Nono. - Igen ebben reménykedek én is, hogy nem vesztem el a barátomat ezért, de egyszerűen nem mondhattam nemet. Nem vagyok már én sem fiatal, mármint ehhez a sporthoz, sokkal fiatalabbaknak is van esélye bekerülni és most csak mázli, hogy ott vagyok ahol. - magyarázkodok,de nem kell, neki tudom, hogy nem kell, de megteszem, mert azt hiszem, hogy ez az én lelkemnek és jót fog tenni. - Van egy csomó sapka már a számommal, szóval ha nem lesz gáz nektek én nagyon örülnék ha legalább eljönnétek szurkolni majd egyszer kétszer. Azt hiszem nagy szükségem lesz rátok, mert szerintem még arra sem vagyok rendesen felkészülve ami vár rám, kértem egy kis időt, ameddig kirakják mindenhova a hírt, hogy el tudjam mondani nektek, de holnaptól már nem lesz megállás. - amitől már előre tartok, de bele lehet tanulni, azt mondta apám legalábbis, aztán majd meglátjuk.
A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.
Tisztán emlékszem, amikor két évvel ezelőtt Gab az egyik kanyarban kisodródott és a gumifalnak csapódott. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden másodperc lassított felvételként peregne. Mintha minden pillanat egy óráig tartana. Addig ameddig nem derült ki, hogy egy törött bordán és egy kificamodott bokán kívül semmi baja nincs, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam gondolkodni és bármit is mondani. Egész egyszerűen lefagytam és azt hittem, hogy ott helyben vége lesz a világunknak. Most, hogy Artie ennyire kísértetiesen beszél, akarva, akaratlanul is ugyanezt érzem. Tudom, hogy ez tejesen más szituáció és azt is, hogy nem kellen feleslegesen pánikolnom, de aggódom érte. Attól függetlenül, hogy néha képesek vagyunk egymás idegeire menni és a végletekig felbosszantani a másikat, még szeretjük egymást. - Figyelj! Bármiről is legyen szó, tudnod kell, hogy itt leszek neked. – jegyzem meg, miközben bátorítón rámosolygok. Alapvetően nem szokott ennyire „nyuszi” lenni, főleg ha olyan dolgokról van szó amibe be szeretne minket avatni. Úgyhogy ez valószínűleg egy igazán nagy horderejű dolog lehet. Ahogy kimondja a szavakat és azok értelmet is nyernek, egyből rádöbbenek, hogy miért is volt ennyire sejtelmes és ideges. Hiszen ez az egész eddigi életét és a testvéremmel való kapcsolatát, alapjaiban fogja megváltoztatni. A kezeim még mindig az övéit fogták, miközben próbáltam felfogni a hallottakat és bármiféle reakciót küldeni az irányába. Egyszerűen csak ültem ott és nem tudtam mit is mondhatnék. Ez pedig egészen szokatlan tőlem, hiszen az esetek 99,9%-ban mindig van valami mondandóm. Most viszont csak ültem ott, szemben Arthurral és bámultam a csillogó szemeit és a nyugtalanságot tükröző arcvonásait. Ahogy beszélt, magam előtt láttam azt a bizonytalan és rémült kisfiút, aki akkor volt, amikor megismertem. Még mindig ott él benne, annak ellenére, hogy próbálja elnyomni. Ugyanakkor tisztán láttam magam előtt azt a felnőtt férfit, aki képes elérni és megélni az álmait. Emiatt pedig igazán büszke voltam rá. - Te jó ég, Artie! – mosolyogtam rá végül, majd gyorsan elengedtem a kezét és úgy ugrottam a nyakába, mintha legalábbis azt közölte volna velem, hogy megnyertem a lottót. - Ez csodálatos hír. Annyira örülök neked. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű leszel és egy pillanatig se forduljon meg a fejedben, hogy rossz barát vagy. Gab is meg fogja érteni. – engedem el végül és egy picit eltávolodok tőle. Való igaz, hogy a testvéremnek ezt sokkal nehezebb lesz majd megemészteni és feldolgozni, de a versenyzés egy ilyen terep. Aki ebben él, annak meg kell tanulni, hogy vannak jobb és rosszabb időszakok is. Akadnak olyan időszakok amik kedveznek nekünk és akadnak olyanok, amik annyira nem. Eddig szerencséjük volt, hogy együtt éltek át minden jót és kevésbé jót. Viszont egyszer mindenki életében elérkezik az a pillanat amikor külön utat választ. Vagy önszántából, vagy ahogyan azt Arthur esetében is történt, azért mert a sors úgy akarta. - Tudom, hogy néha eszméletlenül makacs és önfejű tud lenni, de olyan vagy a számára, mint egy testvér. Szóval hidd el, hogy amiatt nem kell aggódnod, hogy ne örülne a boldogságodnak. – próbálok meg lelket önteni belé. A fene se tudja, honnan jön ennyi bölcs gondolat belém, de talán az a sok kötelező olvasmány megtette a hatását.
Szerintem a kocsiban ülve is kevésbé fogok majd izgulni, mint most, az egy megszokott dolog lesz, beülni, és nyomni, előtte és utána lesz nehéz es most, hogy elmondjam, hogy megélem, amit együtt akaratunk. lehet Nonoval közölni először megkönnyebbülés lesz, neki nem hágom át az álmait, de a bátyját igen, szóval nem tudom hogy fogja fogadni. Én sem tudom mit mondanék ellenkező helyzetben, de nem voltam még ilyen szituációban és már nem is leszek. Igyekezni fogok majd segíteni ettől Gab-nek, mert mi együtt csinálunk ilyen téren mindent és ez lehet nagyon nagy törés lesz, mind az életünkben, mind a barátságunkban, bár az utóbbiban remélem azért nem annyira. Próbálom terelni még a válaszadást és nem azonnal rávágni, hogy ja idén elkezdem a pályafutásom forma 1-es pilótaként, nem izgalmas? De Gab nélkül, mert ő nem kapott ülést, de remélem majd szurkoltok. Hát nem ez így nem én lennék, hárítok, pedig én hívtam őket ide, és próbálom hülyeségekkel terelni a dolgot de simán átlát rajtam, felesleges is próbálkoznom már. A padon ülve tényleg elég vészjóslóan beszélek és az arcára gyorsan kiül az aggodalom, amire elnevetem magam, a nevetésem zavart de veszek egy mély levegőt, hogy elmondjam neki. Egyszer el kell, mindig ugyanaz lesz a reakció, mindegy mikor mondom el, és most itt van lehet, ő lesz a legnagyobb támaszom, amikor elmondom Gabnek, és talán elvágok mindent ami köztünk van. Borzalmas gondolatok vannak a fejemben, de nem is tudom honnan szedem ket. - Ülést kaptam Nono, a McLaren újonca leszek 2024-től és a Forma 1-be fogok versenyezni. - mondj el egy levegővel majd végig az arcát bámulva próbálok meg valami kis érzelmet vagy reakciót elleseni. De nem tudom megvárni amíg válaszol, csak folytatom, szint magyarázkodva, pedig ez egy elég nagy lehetőség és nyilván, amint megkaptam igent mondtam rá, nem gondolkoztam, nem agyaltam azon hogy mi lenne a legjobb, ott akkor csak a magam helyzetét néztem és ez az én álmom, ahova lassan felérek a teszteléseknél, már benne ülhetek abba a kocsiba, ami majd a fellegekbe repít és segít elérni azt, amit apám után én is el akartam érni. - Tudom, hogy Gab nem kapott lehetőséget, nem akartam rossz barát lenni, mert tudom, hogy amióta mi beültünk a gokartba együtt lépünk mindig feljebb, ami persze véletlen is lehetne, de hittük, hogy majd ezt is együtt lépjük meg. Tudom, hogy ide nehéz felkerülni, apám neve is egészen biztos közrejátszott, bár szerintük mindegy hogy hívnak ha nem produkáltam volna a Forma 2-ben akkor nem szerződtettek volna. Nem tudom, hogy mondjam el Gabnek meg azt sem, hogy te mit szólsz hozzá. - csak beszélek és beszélek majd lenézek a kezére, ami az enyémet tartja. Talán támogatni fog, biztosan fog, ők ketten nem csak jó barátaim, de emberként sem csalódtam bennük sosem, Nono olyan amilyen hebrencs és veszélyes néha, amikor velünk van, de sosem dobna el azért mert én elértem valamit, amíg a bátyja nem.
A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.
Tisztán emlékszem az első pillanatra amikor betettem a lában erre a gokart pályára. Akkoriban még csak egy copfos kislány voltam, akit a babázáson és a csilloogó ruhákon kívül nem igazán kötött le semmi. A bátyám viszont már akkor is tudta, hogy mit szeretne csinálni. Ő rendületlenül nyaggatta a szüleinket, hogy belőle igenis autóversenyzőt kell faragni. Persze, akkoriban anyaék azt gondolták, hogy ez is ugyanolyan gyerekes hóbort lesz, mint az amikor kitalálta, hogy cirkuszi artista lesz. Ez azonban nem csak egy kósza hóbort volt a részéről, hanem egy igazi szenvedély. Valami olyan amiért képes volt mindent feláldozni. Nagyon sokáig nem értettem, hogy mire fel ez a nagy felhajtás és állandóan nyűglődtem, hisztiztem, hogy márpedig én nem akarok elutazni azokra a hülye versenyekre, amikre a testvérem és a legjobb barátja Arthur miatt részt kellett vennünk. Meg akkoriban az volt a fixa ideám, hogy a gokartozás, meg úgy összességében ez az egész versenyzés mizéria rém unalmas. Még nem egyik alkalommal Gab addig cukkolt, ameddig bele nem ültem egy leharcolt tragacsba és végül engem is beszippantott ez a világ. Rengeteg versenyen indultam el én is mint versenyző és legtöbbet meg is nyertem, de idővel rá kellett döbbennem, hogy ez számomra nem olyan kifizetődő, mint a srácoknak. - Erre most ugye nem kell válaszolnom? – pillantok rá sokat sejtetően. Amióta csak ismerjük egymást, valahogy ösztönösen ráérzek, ha valami nem stimmel vele. Nem tudnám megmondani, hogy mi az a jel amiből megérzem, egyszerűen csak tudom és kész. Persze ezzel mindig kiakasztom a bátyámat, mivel folyamatosan azzal cukkolom, hogy ebből is látszik ki a jobb barátja Arthurnak. - Ne legyél már dinka. – csóválom meg nevetve a fejem. Az ahogyan viselkedik és amiket mond egy picit kezdenek kiakasztani. Ezidáig teljesen abban a hitben voltam, hogy most valami jó dolgot akar nekem és a testvéremnek is elmondani, de ezek után már nem vagyok benne olyan biztos. Sőt kimondottan kezdek attól parázni, hogy valami nagy baj közeleg. - A frászt hozod rám Arthur. Mond már! Mi történt? – nézek bele mélyen azokba a feneketlen sötétbarna szemekbe. Fogalmam sincs arról, hogy hová szeretne kilyukadni. De ameddig beszél addig az agyam mindenféle opciókat vet fel és hogy őszinte legyek, egyik sem igazán tetszik. Főleg azért nem mert azt hiszi, hogy bármi a barátságunk útjába állhat. Ennyi éve ismer minket és még így sem tudja, hogy a mi triumvirátusunk örök, akár csak a nyomorúság. Ezt nem lehet csak úgy feloszlatni, semmissé tenni, vagy bármi ilyesmi. - Ha az kell, akkor megesküszöm neked Szent Johannára is a franciák védőszentjére. Csak mond már el, hogy mi folyik itt. – nyúlok oda a kezéhez, hogy biztatólag megszorítsam, de végül csak ráteszem a kezem az övére és ott is hagyom.
Néha azt szeretném, ha lenne egy álarcom, amin még a barátaim sem látnak át, de ilyen nincs, főleg nem Maneték előtt, akik olyan könnyen olvassák ki egyetlen pillantásomból, hogy valami nincsen rendben, mielőtt én még azt tudám. Jó egy ilyen barátság, én nagyon szeretem, hogy ennyire közel állunk egymáshoz, de nehéz is, amikor egy ennyire megrögzött élet, ami nekünk van egyszer szétválik, mert a egyiknek sikerül a másiknak nem és harmadiknak, nos neki neménél fogva elég kevés lehetősége lett volna a tehetségétől függetlenül is, ami szerintem nem jó dolog, de ebben a világban ezt szerintem ő már megszokta. Pont ezért amikor megjelenik inkább hárítok, kiszállok a gokartból és bedobom azt aminek tudom, hogy nem tud nemet mondani. A köszönést követően azonban nem csap le az ötletre, mert azonnal lehull minden álarc, amit csak próbáltam magamra venni és elkapja azt a pillanatot, amikor minden leolvasható az arcomról, bár neki elég sok ilyen pillanata van velem. - Mikor nem tudok én a versenyre koncentrálni? - háborodnék fel,de igaza van már azt sem tudom mióta ülök a gokartban mozdulatlanul és még egy kört sem mentem le csak azon agyaltam, hogy mondjam majd el Gabnek, hogy amúgy innentől nem egy csapatban játszunk, de még csak a kategória sem egy lesz. Az meg a másik fele, hogy lehet ő sokkal jobban fel lenne készülve erre az egészre, a felhajsátsra,a fejetlenségre, a nyomásra, mint én. Talán neki kellene az én helyemben lennie, de az apám neve és a szerintük meglévő tehetségem ami miatt szerződést és ülést is kaptam, mert nem minden a papír, sokáig lehettem volna kispados, de nem egyből a frontra dobtak, ami felemelő érzés, de látva Nonot összeszorul a torkom. Mintha cserben hagynám őket és félek Gab ezért eléggé orrolni fog rám. - Ha így mondod, tudod, hogy nehezen fog menni. - nevetem el magam de elindulok a pad felé és leülök, majd a gokartot bámulva kezdek el beszélni. - Valami fontos dolog történt velem, valami elképesztő, és Gab azt kérte várjam meg ameddig megjön, addig ne mondjak semmit, mert ő sem tud róla. De lehet túlesnék rajta, hogy segíts hogy adjam be neki. - fordulok felé szinte tanácstalanul, mert még abban sem vagyok biztos, hogy neki elmondom. - Egy valamit ígérj meg mielőtt elmondom, hogy bármi legyen is ez, nem fogtok máshogy nézi rám, vagyis te, nem utáltok meg érte, és nem én leszek az ellenség. - igen a legnagyobb félelmeim, amik lehet megalapozatlanok, hiszen ők nem ilyenek, de már láttam hasonló helyzeteket, de nekem ők olyanok,mint a testvéreim és nem akarok sem csalódást okozni nekik, sem elveszíteni őket. Talán túlságosan is parás vagyok ilyen téren, de úgy érzem szükségem lesz rájuk a következő időszakban.
A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.
- Bújj vissza cica. Ígérem nem bánod meg. – vigyorgott rám sejtelmesen Jaxon, miközben csak az összegyűrt takaró egy parányi része takart el bármit is a meztelen testéből. Már egy hete játszadoztunk egymással és azt hiszem kezdtem ráunni egy kicsit. Nem mintha probléma lenne a teljesítményével, vagy a megjelenésével, de fejben azért már akadnak gondok. - Kecsegtető ajánlat, de programom van. – vágtam rá habozás nélkül, miközben besétáltam a fürdőbe, hogy letusoljak. - Ugye kitalálsz magadtól is? – kiabáltam vissza a vállam felett, miközben kibújtam a szatén köntösömből és a földre dobtam. Reggel óta fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy Artie vajon mit szeretne. Nem mondott semmit, csak annyi állt az üzenetben, hogy találkozni akar velem és a Gabriel, mert meglepetése van a számunkra. A megbeszélt időpont előtt öt perccel parkoltam le az autómat a pálya parkolójában. Gab jó szokásához híven most is késni fog, ezen már szinte meg sem lepődőm. Számos dologban különbözünk egymástól, és ez is egy ilyen. Ő a folyamatosan késésben lévő és én a pontosság mintapéldánya. Mintha nem testvérek lennénk. Imádom a lüke fejét, de azért még mindig nem vagyok 100%-ig meggyőződve arról, hogy egyikőnket nem elcserélték a kórházban. Tudom, hogy Arthur már sok, talán inkább túl sok szituációban és élethelyzetben látott már, de azért nekem fontos a megjelenés. Úgyhogy mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, a napellenzőbe szerelt kis tükörben megigazítottam a sminkem, a hajam és csak utána szálltam ki. Kísértetiesen csendes volt ma a pálya, ami nem tudom, hogy megijesztett, vagy még inkább kíváncsivá tett. Szerintem több időt töltöttem ezen a pályán az életemből, mint bárhol máshol összesen. Gyakorlott mozdulatokkal sétálok át a kapun és miután hangos nyikorgással vissza is csukom, elindulok Arthur irányába, aki ekkorra már a gokart mellett várt rám. Kérdése hallattán elmosolyodtam, majd odasétáltam egészen közel hozzá és úgy válaszoltam. - Apuci elrángatta magával valami megbeszélésre. De azt mondta, siet amennyire csak tud. Ami tudjuk, hogy nála semmi jóval nem kecsegtet. – vigyorgok rá cinkosan. Gabriel a testvérem, de az élete menedzseléséhez igazán nem ért. Nem is tudom, hogy mi lenne vele, ha egyszer bekerülne a nagyok közé. Stílszerű lenne vennem neki egy határidőnaplót, vagy egy zsebórát. Hmm… egy zsebóra nem is rossz ötlet. A dobozára meg rágravíroztathatnám azt a Harry Potter idézetet az első részből. Hogy is van?
„Az lenne a legcélszerűbb, ha Potter urat vagy magát zsebórává változtatnám. Akkor legalább egyikük pontos lenne. Eltévedtünk. Térkép szeretne lenni? Anélkül nem találják meg a helyüket?”
Hah, azt hiszem már tudom is mit kap a tesókám karácsonyra. A lehető legtökéletesebb ajándék, amit eddig csak kitaláltam. - Tudod, hogy egy jó versenynek nem tudok ellenállni. – vidul a fejem, de közben meg látom rajta, hogy valami nem oké. Esküszöm, hogy egyszer a makacsságom és a mindenről és mindenkiről mindent IS tudni akarok énem lesz a vesztem. - De nem úgy festesz, mint aki nagyon tudna most a versenyre koncentrálni. – Nézek mélyen a szemeibe. Valami van a háttérben, ami miatt ideges és feszült. Ismerem már annyi ideje, hogy tudjam ez egy veszélyes kombináció. - Gyere, beszélgessünk. – intek a fejemmel a pálya szélén álló padok felé, majd megragadom a kezét és ellentmondást nem tűrően magammal húzom.
A pálya ma egészen csendes volt, nem nagyon vágytam hangzavarra a tegnapi hívás óta tudom, hogy ezek az utolsó napok, amíg nem vezs körül az őrület. Jó ez az őrület amit gyerekkorom óta üldözök, kettős érzés van bennem, olyan, aminek ilyenkor nem kellene lennie, mert ez nagy dolog, a legnagyobb, amit egy magamfajta ember kívánhat. De Manet nem került be a nagyok közé, ami nekem egyrészt ijesztő, másrészt egy kicsit hízelgő is. Tudom, hogy mindent együtt csináltunk, valamilyen csoda folytán mindig egyszerre kaptak értünk és egyszerre ívelt felfelé a karrierünk, de most egy kicsit más lett a helyzet egy kicsit nehezebb és kevés volt a hely. Azt az egyet megkaptam, de ő nem és ez lesújt, viszont tudom, hogy nagyon jó és mégis én lettem kiválasztva ez meg feldob. A gokartban ülve fogom a bukót a fejemben. A pályát kibéreltem egész estére, szeretek a lámpafénynél menetelen, hogy kiszellőztessem a fejem, de most egészen más járt a fejemben. Nem mentem egyetlen egy kört sem, csak bambultam a telefon pittyegés szakított ki belőle vártam valakit, aki szokás szerint késik, el kell mondanom neki, és ez rohadt nehéz számomra. Persze legbelül azért örülök, de egy barátommal, aki szinte a testvérem nem mehetek tovább, és ez óriási lépcső lesz az életünkben, mindkettőnkben, hármunkéban. “Nono hamarabb ott lesz, én kések, de várj meg azzal a meglepetéssel Gallo.” - kapom meg az üzenetet és elkezd hevesen verni a szívem. Akkor Nono lesz a első aki megtudja, mert nem fogok tudni várni, meglátom majd az arcát és majd szépen kiszedi belőlem valahogy mindig sikerül neki, pedig még a szüleim sem tudnak róla, csak a csapat és én, a szűk család, aminek lassan a része leszek, vagy más vagyok, de még nem mehet ki a köztudatba, még idő kell. Sosem tudtam olyan nagyon lazán kezelni ezeket, hiába voltam egy pilóta fia és hiába élek ebbe már amióta az eszemet tudom. Hallom, hogy csukódik a kapu, kimászok a gokartból, ami már talán nem is fog ma elindulni, bár lehet levezetésnek megyek egy két kört. - Csak azt ne mondd, hogy ennyire sok dolga van a bátyádnak. - kérdezem tőle miközben már totál zavarban vagyok, még előtte is, aki mindent tud rólam és akár a kishúgom úgy bánok vele. Odasétálok hozzá és nyomok két puszit az arcára. - Verseny amíg megjön a tökkelütött? - kérdezem a pálya felé intve, de csak az időt akarom húzni. A várva várt életcélom az orrom előtt hever és remegek elmondani a hírt a barátaimnak. Mikor lettem ennyire beszari, talán, amikor a kapu már nyitva állt és fényekkel világítják ki, és nekem csak be kell lépnem, aztán köszönni és mindenkinek mosolyogni. Úgyis Nono lesz, akinek majd panaszkodni fogok, ő tudja, hogy képes vagyok elég könnyen bestresszelni, pedig talpraesett vagyok, de felé meg tudom mutatni a rinyás énemet is és mennyire utálja.
Kezdőlap
