“As long as there was coffee in the world, how bad could things be?”
Rickynél tett látogatásom óta alig mozdultam ki otthonról. Cameron még mindig minden lépésemet követi. Csoda, hogy még nem jött rá, hogy azt az éjszakát nem a lányokkal töltöttem. Nem is tudom mit tenne, ha kiderülne, lassan már kezdek tőle valóban félni. Néha olyan furcsa dolgokat művel, amikre nem találok magyarázatot. Múltkor be kellett mennem az irodába, mert a főszerkesztő összehívta a csapatot, hogy bejelentse az újításokat. A barátom persze nem hagyta, hogy egyedül menjek, de nem elég, hogy az épületig kisért, még be is akart velem jönni. Vagy fél órán keresztül ecsetelhettem neki, hogy semmi nem fog történni, ha magamra hagy. Meg is lett a következménye, tíz percet késtem, a kollégák olyan utálkozva néztek rám, mintha én tehetnék róla. Sűrű bocsánatkéréseket követően már megenyhültek és elkezdődhetett a meeting. Máskor pedig úgy mered rám, mintha szellemet látna. Tegnap is bekuckóztunk a kanapéra filmet nézni. Már a felénél tarthattunk, amikor megéreztem a tekintetét magamon. Óva felé pillantottam és megijesztett, ahogy nézett, kikerekedett szemekkel, pislogás nélkül. Na meg ott van az is, hogy azóta az éjszaka óta már be se jár a munkahelyére, félő, hogy el fogják bocsátani, ha még nem tették meg. Egyetlen jó dolog van abban, hogy nem megy sehova, a drog adagját sem tudja beszerezni. Ami itthon van, azt lassan fel is fogja élni. Ma végre kapott egy telefont, ami miatt el kellett rohannia. Nem tudom, hogy hova mehetett vagy van-e köze esetleg a gyilkossághoz. Mielőtt még elment volna, kijelentette, hogy ki ne merjek mozdulni, mert ha hazajön és nem talál itt, akkor bajban leszek. Meg is fogadtam volna, ha az egyik barátnőmnek nem ma lenne a szülinapja. Az, hogy mostanában elhanyagoltam őket, nem azt jelenti, hogy el is feledkeztem róla. Írtam egy sms-t egy másik barátnőnknek, így megtudtam, hogy Manhattan egyik legelegánsabb bárjában lesz megtartva. Időpont egyeztetést követően már mentem is kiválasztani az esti ruhámat. Cameron biztosan elnéző lesz velem, ha megtudja, hogy miért mentem el. Meglehetősen korán jöttem el otthonról és már az ajándékot is sikerült beszereznem. Mivel nem volt egyéb tervem a délutánt tekintve, csak bóklásztam a városban. Régen én is itt éltem, szerettem, de amikor Rickyt elhagytam nem volt maradásom. Cameronnal megbeszéltük, hogy jobb magunk mögött hagyni ezt a városrészt és inkább Brooklyn kertvárosi részébe költöztünk. A szüleim mindenben támogattak minket, örültek, hogy végre észhez tértem, ahogy ők fogalmaztak. Ritkábban de azért volt, hogy Manhattanbe is átjártam, de mindig volt egy konkrét úticélom is. Ilyen, mint most, hogy céltalanul róhatom az utcákat, már rég fordult elő. A másik oldalon megpillantom a kedvenc cukrászdámat, ahova annak idején olyan sokat jártam. Megkeresem a legközelebbi zebrát és ahogy a lámpa zöldre vált már el is indulok felé. Belépve a jól megszokott, otthonos hely fogad. A karácsonyi dekorációkat még fent hagyták, amitől egy kicsit ünnepi hangulatom támad. A pulthoz sétálok, tekintetem végig siklik a sütemények tömkelegén. Végül egy tejszínes csokis darabon akad meg, aminek a tetejét habcsók díszíti. -Ebből a csokisból szeretnék kérni egyet és mellé egy lattét - mutatok a kiszemelt édességemre, mikor sorra kerülök. -Máris kivisszük, addig nyugodtan foglalj helyet – mosolyog rám a lány a pult másik oldaláról. Körbenézek a teremben, de egyetlen szabad asztalt sem találok. Senkit sem szeretnék zavarni, így a baráti társaságokat és a családokat elkerülöm. A cukrászda közepén egy férfit veszek észre, aki egyedül van. Talán őt nem fogom zavarni, elindulok felé. -Ne haragudj, de egyetlen szabad hely sincs. Megengeded, hogy leüljek? - nézek rá egy barátságos mosoly kíséretében. Majd csak miután engedélyt kapok, kezdem kihámozni magam a kabátomból. A kesztyűmtől és a sálamtól is megszabadulok, előbbit a táskámba mélyesztem. A tatyómat a vele szemközti szék támlájára akasztom.
Mikor autómmal leparkoltam a cukrászda előtt felmértem a tekintetemmel, majd elővettem a diktafonomat és elkezdtem rá felmondani a helyzetem ismertetését. - Jodie, épp most érkeztem meg a cukrászdához, amiről Natalie mesélt. Külsőre nagyon szép, mutatós, tetszik a dekoráció, bár még mindig kissé karácsonyi hangulatot áraszt. Belátni a tágas ablakokon, elég sokan vannak. Talán találok szabad asztalt. Délután tizenhét óra húsz perc van. Az emberek egy része már nem dolgozik ilyenkor, talán most élvezik ki kicsit a munka utáni szabadságot. Egy finom sütemény és egy erős fekete kávé a legjobb módja annak, hogy a fáradt ember megnyugodjon, felélénküljön és magába szívjon egy kis boldogságot. Öröm látni, hogy sokan így tesznek és nem az alkoholhoz, vagy a droghoz nyúlnak. Itt az ideje, hogy én is kivegyem a részemet a kikapcsolódásból. Remélem Natalie nem füllentett és tényleg olyan finom itt minden, ahogy elmesélte. Nem szeretnék csalódni. A diktafont letettem az anyós ülésre, majd bementem a cukiba, ahol még volt egy szabad asztal. Nem voltam a társaság ellen, de senkivel szemben nem akartam illetlen lenni, hiszen nem ismertem őket, szabad asztal pedig volt még, így az illem úgy kívánta meg, hogy ne nyomuljak oda senki asztalához. - Szervusz tündérkém - mosolyogtam a pultos lányra. - Egy meggyes mákos pitét kérnék és egy jó erős fekete kávét. A legfeketébb feketét - vigyorogtam, majd mikor illően közölte, hogy mindjárt hozza leültem az asztalhoz. Épp csak odáig jutottam, hogy kiélvezzem az első néhány falatot a mennyei pitéből egy fiatal női hang ütötte meg a fülemet. Felpillantottam rá és egy barátságos mosoly kíséretében intettem szabad szék felé. Örömteli gondolat volt, hogy lesz társaságom és nem egyedül kell ennem. Mintha csak Avalókitésvara küldte volna őt. Tán lenézett rám és úgy döntött nem ülhetek itt magányosan, ezért utat mutatott egy fiatal hölgynek. Az emberek ezt nevezik sorsnak, de én hiszek benne, hogy a bódhiszattvák képesek látni minket és utat mutatni az embereknek, hogy ezáltal sorsokat hozzanak létre és tán még karmák is összefonódhatnak. - Persze. Örülök neki, hogy jöttél, mert eléggé egyedül éreztem magam. Így egyedül még a pite sem olyan édes, mintha azt társaságban enném- feleltem neki mosolyogva és megvártam, hogy leüljön, csak aztán folytattam. - Gondolkodtam rajta, mikor megjöttem, hogy én is leülök valakik közé, de nem szerettem volna senkit sem zavarni. Talán a sors intézte úgy, hogy mi itt ma találkozzunk - mondtam, de persze mindenféle romantikus gondolat nélkül, hiszen nem akartam tőle semmit. - A nevem Terry Scott. Őszintén örülök a találkozásnak.
“As long as there was coffee in the world, how bad could things be?”
Cameron is jól tudja, ha kihagyom Lisa születésnapját, azzal a lányok könnyen gyanút foghatnak, hogy történhetett valami. Nem jellemző rám, hogy elmulasztom az ilyesfajta eseményeket. Ha rákérdeznének előbb-utóbb elmondanék nekik mindent és azt nem tehetem. Akkor mindennek vége lenne. Így sem tudom, hogy még mennyi időnk van addig, hogy a zsaruk eljussanak hozzánk. -Pedig az a pite ínycsiklandozóan néz ki - mosolygok és helyet foglalok vele szemben. -Hidd el nekem, ha azt mondom ez a környék egyik legjobb cukrászdája. A közelben nőtem fel, akkoribban nagyon sokat jártunk ide a barátaimmal - mesélek lelkesen és közben eszembe jutnak azok a régi szép idők, amikor még közel sem nyomta ennyi súly a vállamat. -Azóta viszont elköltöztem, talán úgy három évvel ezelőtt jártam itt utoljára, de az ízekre úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Az itteni sajttortánál finomabbat még sosem ettem – nem is értem, miért nem azt választottam. Az időmbe belefér, ha a csokis desszertem után még éhes leszek, talán kérek egy olyat is magamnak. -Sok minden változott, de szerintem ebben én sem fogok csalódni - nekem akármennyire is hosszúnak tűnt, ha jobban belegondolok, már nem is vélem annak. Ami engem illet, nem feltétlen vágytam volna társaságra, de ha már így alakult nem bánom. Arra számítottam, hogy lesz egy kis időm felkészülni a lányokkal való találkozás előtt. Muszáj olyannak tűnnöm, mint akivel semmi rendkívüli nem történt, ugyanúgy telnek az unalmas napok, mint eddig. Azt sejtik, hogy Cameronnal nem olyan rózsás a kapcsolatunk, tudják és látják is rajtam, hogy nem vagyok mellette felhőtlenül boldog. Ha minden kötél szakadna, akkor is ráfoghatom arra, hogy összevesztünk. Amivel nem is járnék olyan messze a valóságtól. -Ezek szerint hiszel a sorsban? - elsőre nem tűnik annyira spirituális beállítottságúnak. A hivatalnokok sokkal földhözragadtabbak szoktak lenni. Persze lehet, hogy tévedek és csak megtévesztő az öltözéke. A sorsban pont hiszek, de a szellemekben vagy hasonló természetfeletti létezésében már nem igazán. Ehhez képest az összes olyan horrorfilmtől irtózok, amiben bármilyen lény is szerepel. -Odeya Bennet és én is nagyon örülök - mosolygok rá. -Jól esik egy kis finomság egy fárasztó nap után, nem igaz? - az öltözékéből arra tippelek, hogy a munka befejeztével beült egy kicsit lazítani. Tőlem sem szokatlan, ahogy az sem, hogy hasonló helyen végezzem azt. Nem egyszer fordult már elő velem, hogy az interjúalanyommal egy ilyen helyen találkoztunk volna. Van, akivel így könnyebb együtt dolgozni, mert jobban el tudják magukat engedni, mint mondjuk máshol. -Köszönöm - nézek fel a lányra, ahogy lerakja elém a rendelésem.
- Az is. Főleg, hogy már nem egyedüli fogyasztó vagyok az asztalnál - mosolyogtam, miközben ő le ült a társaságomba. - Ezt jó hallani. Pont azért vagyok itt, mert az egyik kolléganőm agyon dicsérte ezt a helyet. Te vagy már a második ember, akitől ma ezt hallom, de ez kezd is beigazolódni, mert tényleg nagyon ínycsiklandozó. Főleg ilyen társaságban - pillantottam felé célzás képen. - Szabad tudnom miért költöztél el? - kérdeztem, holott tudtam, hogy semmi közöm hozzá. Nem illik egy idegen magánéletében turkálni, viszont engem érdekelt. - Az emberek általában ragaszkodni szoktak a lakhelyükhöz. Nem volt meg a lelki békéd, vagy anyagi kérdéseken múlt? Ne haragudj, tudom, nem rám tartozik, csak kíváncsi természet vagyok. Talán szakmai ártalom - mondtam és belekortyoltam a kávémban, hogy várjam a következő kérdéseket. Mert tudom, hogy lesz mit kérdeznie, az emberek mindig kérdeznek tőlem, mert olyan dolgokat mondok, amiket nem értenek, vagy egyszerűen csak elgondolkodtatja őket. - Igen, hiszek - feleltem. - Tudod a világban semmi sem véletlen. Gondolj csak bele. Ha sokat forogsz, megszédülsz és ha úgy adódik meglöksz egy vázát, ami leesik, az eltörik. Kivéve, ha nagyon alacsony helyről esett le. Véletlen? Nem. Megvolt az ok, meg volt az okozat. A buddhizmus ezt a jelenséget hívja karmának és sorsnak is az emberek életében. Minden jelenség okkal történik. Minden bizonnyal okkal forogtál, ami azt okozta, hogy megszédültél, a szédülés pedig a váza lelökéséhez vezetett, ami a váza eltörését okozta. Ez egy ok-okozati láncolat. Te minden bizonnyal okkal jöttél el otthonról, céllal érkeztél ebbe a kávézóba és nem véletlen találkoztál velem. A sorsnak tervei vannak velünk - mosolyogtam. - Az emberek nem véletlenül találkoznak, mindig van egy cél. Aki vezetett minket az utunkon, ő tudja. És mi is tudni fogjuk. Idővel tudni fogjuk és felismerjük a találkozásunk felsőbb okát. Hogy miért döntött úgy a sors, hogy nekünk össze kell futnunk. Gyakori, hogy a múltunk miatt, egy előző életbéli tettünk miatt, de az sem ritka, ha azért rendelnek minket egymás mellé, hogy segítsünk egymásnak megoldani valamit a jelenben. A bemutatkozás után mosolyogtam egyet és ettem a pitéből, majd bólintottam neki a jó meglátásra. Nagyon is jól esett. - Igen, pontosan. Már korán reggel kezdtem a napot és csak nemrég végeztem a munkában. Elég nagy rohanás volt ma. Helyszínelés, kihallgatások, elemzői munka. Egyik helyről a másikra ingáztam, végül már olyan tompa voltam a műszak végére, mint egy elhasznált szöghegy - nevettem kicsit. - Nem kell nagy dobra verni, de... - mutattam fel neki sunyin az FBI igazolványom, de hamar el is tettem, hogy ne nézegethesse akárki. - Szövetségi nyomozó vagyok. De ennek ne menjen híre, ha nem muszáj - mosolyogtam barátságosan, noha tényleg nem kell a hírverés.
“As long as there was coffee in the world, how bad could things be?”
-Örülök, hogy ízlik - de nem vagyok meglepve, sejtettem, hogy így lesz. Főleg, ha korábban valaki más is úgy ajánlotta neki. -Köszönöm - mindenkinek jól esnek az ilyen kedves szavak, ez alól én sem vagyok kivétel. De azért remélem, hogy ennek nincs semmilyen mögöttes tartalma. -Fogalmazzunk úgy, hogy muszáj volt - menekültem. Csak magamban fejezem be a mondatot. Ez a része mégsem olyan, amit bárkivel megosztanék. -Inkább a lelki béke, szerencsére az anyagiakkal sosem volt gondom. A szüleim mindenben támogatnak, a brooklyni házat is ők vették nekünk - amiben az is közre játszhatott, hogy örültek annak, hogy Cameronnal folytattam tovább az életem. Túl konzervatívak ahhoz, hogy megértsék Rickyt, mindig azzal jöttek, hogy egy ilyen srác, mint ő sosem lesz képes teljesen beleolvadni a köreinkbe. Apu vezérigazgató egy elég nagy vállalatnál. A céges vacsorákon, villogni szeretne és nem szégyenkezni, ezért nagyon nem mindegy, hogy a lánya milyen ember oldalán áll. -De már rég megbántam. Sokkal jobb életem volt itt – most nem csak arra gondolok, hogy hiányzik Manhattan, sokkal inkább az hiányzott, akit magam mögött hagytam. -Bevallom én ezen még sosem gondolkoztam el korábban, de igazad van, mindennek megvan az ok okozata – figyelmesen hallgatom végig, közben le sem veszem róla a szemem. Látszik rajta, hogy érdekli a téma és szívesen osztja meg velem a nézeteit. -Igazad lehet, bár, hogy őszinte legyek csak egy hirtelen támadt ötlet volt bejönni - amíg nem pillantottam meg a cukrászdát, nem is gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni. Ezért nem is volt vele konkrét célom, de ki tudja, lehet, hogy aztán valóban lesz valami abban, amit mond. -Na és mit gondolsz a második esélyekről? Érdemes megadni, vagy ha már egyszer eljátszották a bizalmat, akkor nincs visszaút? - valamiért úgy érzem ezzel kapcsolatban is van véleménye. -Ez nagyon fárasztónak tűnik. Minden napod így telik? - először fel sem fogom miről beszél, de valahonnan belülről egy rossz érzés kezd a hatalmába keríteni. Nincs időm elgondolkozni rajta, megérkezik a sütim és már vetném is rá magam. A villámat beleszúrom a csokis finomságba, de a számig már nem jut el a falat. Amikor felmutatja az igazolványát és bejelenti, hogy szövetségi nyomozó, egy pillanatra megáll a villa a kezemben és elkerekedett szemekkel nézek rá. Ha volt is bennem némi remény, hogy valamit csak félreértettem, az most egy szempillantás alatt eltűnik. Ha ez valóban a sors műve, akkor tehet egy szívességet, elmehet a fenébe. Hogy én ezt, hogy fogom megúszni, arról még fogalmam sincs. Lélegezz Odeya... lélegezz. Muszáj természetesnek maradnom különben hamar le fogok bukni, aminek súlyos következményei lehetnek. Még a végén én fogom a nyomozókat elvezetni hozzánk. -Én újságíró vagyok és még sosem készítettem interjút egy nyomozóval sem. Mit gondolsz tudnál válaszolni néhány kérdésemre? – próbálok a lehető leghiggattabban beszélni, még egy mosolyt is eleresztek mellé. Ha már egyszer a sorsnak köszönhetően őt sodorta az utamba, ki is használhatnám. Úgy talán kideríthetnék valamit, arra vonatkozóan, hogy mire számíthatok, ha egyszer kopogtatni fog az ajtónkon a rendőrség. -Semmi sem kötelező, amire nem szeretnél válaszolni, azt hagyjuk – azért remélem nem nagyon lesz ilyen. -Nem annyira lenne hivatalos munka, inkább kíváncsi vagyok – ami azt illeti egyáltalán nem lenne az. Egy női magazinban, nincs annyira helye neki, még ha egy napilapnak dolgoznék, akkor azért előfordulhatna.
A költözésre adott válasza nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem akar róla beszélni, így nem is erőltettem a további kérdezősködést a témában. Ha nem akar rá érdemben válaszolni, én nem fogom erőltetni, nem fogok faggatózni, mert alighanem a jó viszony rovására menne. Márpedig még csak most ismerkedtünk meg, kár lenne, ha máris tönkre menne a kapcsolatom vele és megsavanyodna a sütemény. Ő egy idegen, nincs jogom az életében turkálni és rávennem, hogy elárulja nekem az élete apró részleteit. Ha majd oda kerül a sor, biztosan beszél róla önként is, amennyiben úgy véli közöm van hozzá. Rákérdeztem volna, hogy sikerült-e megtalálnia a békéjét, de jól tettem, hogy nem tettem, mert kicsit később már arról beszélt, hogy megbánta, mert az itteni élete jobb volt. Ez már csak azért is érdekes, mert valószínűleg, akkor még a mai napig nem sikerült olyan helyet találnia az életében, amit őszintén szeretne, olyan pontot találnia az életében, ami tényleg boldoggá tenné. - Na és, hogy érzed, mostanra meglelted a lelki békédet? - puhatolództam, mert lelehet csak én gondolkodtam rosszul és mostanra már egy kiegyensúlyozott, lelket melengető élete lett, de sejtem, hogy nem így van. És ez elég szomorú.
Annak örültem, hogy egyet ért velem a sorsban, de, hogy a huszonakárhány éve alatt még egyszer sem gondolkodott el ezen, az meglepő volt. Én már tizenéves koromban elkezdtem gondolkodni a sors, a végzet, a vallás és más kérdésekben. Számomra ezek mindig nagyon érdekes témák voltak, úgy, mint a buddhista filozófia és az istenek kérdése és a szerepük az életünkben, talán ezért is költöztem ki egy Bhutáni kolostorba olyan fiatalon. Tudtam, nem mindenkit érdekel az ilyesmi, de érdekes volt belegondolni, hogy mennyire mások vagyunk és mennyire más a gondolkodásunk is. De idővel nagyon sok ember elkezd gondolkodni olyasmiken is, amiken korábban nem. Ismerek olyan embereket, akik a negyvenes éveikben jöttek rá, hogy Istent akarják szolgálni és jelentkeztek egy Svájci Ferences rendbe. - A második esély mindenkinek jár. Sőt, ha nagyon emberséges akarok lenni, azt kell, hogy mondjam, a harmadik és negyedik esély is jár, de mint józanul gondolkodó ember, tudomást kell venni róla, hogy nem minden ember jó lelkű. Bármennyire is szeretnénk hinni benne, az emberek egy része vissza fog élni azzal, ha újabb és újabb esélyeket kapnak. Éppen ezért helyén kell kezelnünk minden helyzetet. Én úgy tartom a második esélyt meg kell adni, hiszen minden ember hajlamos a tévelygésre és miután belátta hibáit, helyre akarja hozni, nekünk pedig meg kell adnunk a lehetőséget erre. Én a magam részéről meg szoktam adni a harmadik lehetőséget is az embereknek, de a negyediket, ötödiket és a sokadikat már nem. Nem engedhetem meg, hogy az ember visszaéljen a lehetőségekkel, mert azzal nem csak magamnak ártok, hanem lehetőséget adok egy embernek arra, hogy negatív karmát gyakoroljon, hogy a visszaélésekkel a saját bűneit gyakorolja, a bűnök számát növelje. Ez neki se jó és nekem sem. De ez nagyban függ attól is, hogy mik a bűnök. Mik azok, amiket vét. A bűn súlya is nagyon fontos, hiszen senkinek sem jó az, ha bolhából elefántot csinálunk. Tudnunk kell reálisan látni a világot. Nem szabad sem idealizálnunk, sem túl sötétnek látni a helyzeteket.
- Nagyon változó, hogy melyik napom milyen, de többségében fárasztó, mozgalmas és nem tagadom, gyakran kicsit kiborító, viszont a lelkemet és az érzéseimet én uralom, így felül tudok emelkedni a szörnyűségek okozta megrázkódtatásokon. Nem hagyom, hogy a testem és az elmém, az érzéseim felettem uralkodjanak, mert az könnyen a kárhozathoz vezethet - feleltem, de ha már itt tartottunk, akkor megmutattam neki az igazolványom és elárultam neki, hogy nyomozó vagyok, de nem számítottam rá, hogy ennyire le lesz taglózva. Bizonyára ő is csak a filmekben látott eddig FBI ügynököket és talán ezért is lepte meg, hogy most az életben találkozott az egyikkel, aki nem is tartotta magát teljesen titokban. Azért nem CIA ügynök voltam én, hogy ne fedhetném fel magam. Meg amúgy sem munka ügyben voltam itt. Mikor szóba hozta, hogy kérdezne tőlem ezt-azt, mint nem hivatalos interjú, akkor már úgy éreztem némiképp sikerült feldolgozni a hallottakat és megbarátkozott a helyzettel is. ez jó volt, mert legalább nem feszeng. Bár mellettem nem is igazán lenne rá oka. - Persze, tudok. Mondd nyugodtan, mit szeretnél tudni? Nem zárkózom el semmitől sem, de rendben, akkor, amire úgy érzem nem szabad, vagy nem illik válaszolni, esetleg túl kényes nekem, arra nem válaszolok. De nem hiszem, hogy túl sok ilyen kérdés merülne fel.
“As long as there was coffee in the world, how bad could things be?”
-Próbálkozom - ennél bővebben nem tudok válaszolni a kérdésére mert akkor hazudnék és én abban sosem voltam jó, sőt elég távol is áll tőlem. Valószínűleg, ha tudná, hogy az életem romokban hever nem kérdezne ilyet. Nem elég, hogy a párom, akivel az elmúlt három évben együtt éltem, valószínűleg megölt valakit, de még az az ember is szívből gyűlöl, akiért bármit megadnék. -Van, hogy az élet nem azt adja, amit vársz tőle. Van, amikor olyan mélyre taszít, ahonnan azt érzed nincs már erőd felállni. De én próbálkozom, amennyire csak tudok – vallom be neki, magam sem tudom, hogy miért. Talán jól esik az érdeklődése és az, hogy valaki meghallgat. Bár pozitívnak tűnhetek az arckifejezésem nem erről árulkodik, a korábbi mosolyomnak már nyoma sincs, helyét az elkeseredettség váltja fel. -De ha már a sorsól beszélünk, azt hiszem az enyém már megpecsételődött és számomra már semmi jót nem ígér. Viszont, ha jobban belegondolok, valóban igazad van az ok-okozatban, mert ahhoz, hogy idejussak én kellettem. Csak magamat hibáztathatom, hogy a tettem után ide jutottam - lehajtom a fejem. Rickyvel való találkozásom óta, mintha nem lennék egészen önmagam. A korábbi életvidám, mindig mosolygós és optimista részem már a múlté. Az ott maradt egy bár tárolójának könnyáztatta kövén, ami épp olyan fagyos volt, mint amilyen a szívem lett, amikor felkeltem róla. Persze Cameron is adott okot bőven, hogy így érezzem magam és talán annak még jobban meg is kellene viselnie. Mégis a fájdalmam nagyobb, mint a félelmem. Talán már nem is bánnám annyira, ha lecsuknának. -Ne haragudj, nem akartalak elárasztani a problémáimmal - nézek rá ismét és az arcvonásai között keresek választ, hogy vajon még mindig örül-e a társaságomnak, vagy a kifakadásom után, inkább fogná menekülőre. -De mi van akkor, ha valaki súlyos bűnt követett el? Akkor is jár neki még egy esély? Ha mondjuk ártott valakinek és semmilyen megbánást sem tanúsít - puhatolózok. Azért azt nem hiszem, hogy Cameronnak járni fog, idő kérdése és neki még az igazságszolgáltatás előtt is felelnie kell. -Vagy ha mondjuk valaki elég csúnyán hátba döfte és elárulta a másikat, de azóta már vagy ezerszer megbánta és legszívesebben vissza forgatná az időt, hogy ez még véletlenül se következhessen be? - valójában magam miatt voltam kíváncsi, hogy mit gondol a második esélyről. Hogy én kaphatok-e valaha is feloldozást a bűneim alól? Bár tudom, hogy nem őt kellene kérdeznem, de akitől erre választ kapnék, ő már messze jár. Őt már nem érhetem el, sőt mi több, talán soha nem is lesz rá több alkalom. Mégis a szava még most is itt visszhangzik a fejemben... egyszer. Olyan volt, mint egy ígéret, ami azt hiszem már betartatlan marad. Kapaszkodhatnék belé, de azzal csak magamat álltatnám. -Azért biztosan találkoztál már olyan esettel, akár a pályafutásod elején, amikor olyat láttál amire nem álltál készen. Akkor, hogy tetted magad túl rajta? - szavai erős jellemre utalnak, ugyanakkor egy extrémebb eset még rajta is kifoghat. Ha mára már esetleg az sem viseli meg túlságosan, kezdetben azért nem biztos, hogy így volt. Amikor tudatosul bennem, hogy pont egy nyomozó asztalánál sikerült elhelyezkednem, pánikba esem. Nagyon nehéz összeszednem magam, főleg azok után, amik az elmúlt időszakban történtek. Mégis igyekszem a lehető legtermészetesebben viselkedni. -Köszönöm. Kezdjük mondjuk azzal, hogy mi történik, amikor kimentek házkutatásra? Milyen nyomokat kerestek? - sosem volt még arra példa, hogy a munkámat használjam alibiként, hogy információkat csaljak ki másokból. De ha már a sors így hozta, talán valami lényegesre is fény derülhet, ami segíthet nekem a későbbiekben.
Elszomorító volt hallgatni és nem tudtam elképzelni sem mik lehetnek a mögöttes indokok, amiért ilyen mélyen érzi magát, de tudtam, nem is sok közöm van hozzá. Ha úgy fogja megítélni egyszer, biztosan be fog engem avatni. El fogja mondani, de jelenleg nem érzi magát erre késznek és talán soha nem is fogja úgy érezni, hogy készen áll beszélni róla nekem, vagy másoknak. - Dicséretes, hogy nem hagyod magad letaszítani. Ez a legfontosabb, hogy ne hagyjuk magunkat eltaposni és mélybe taszítani, ne hagyjuk, hogy a sötétség körül öleljen. Küzdeni kell ellene. A következő szavai még az előző monológjánál is sötétebbek és komorabbak voltak és már tényleg elképzelésem sem volt, hogy miért érzi magát ennyire mélyen. Ennyire reménytelenül, ennyire maga alatt. Vajon mi történhetett az életében és miért érzi a jövőt elveszettnek? Miért okolja magát? Mit követett el? Annyi de annyi kérdésem volt, amit nem tehettem fel. Egyelőre biztosan nem. Az egyetlen, amit tehettem az az, hogy együttérző vagyok és megpróbálom kitalálni mi zajlik épp a fejében. Minél inkább ráhangolódok az érzéseire, a gondolkodására, az aurájára és minél inkább megértem a karmáját, annál többet tudok tenni érte. - Ne érezd magad elveszettnek, mert még fiatal vagy és az életed még gyökeresen megváltozhat. Sok minden vár még rád a jövőben és sokat tehetsz még magadért és másokért is, amiért az élet hálás lesz neked és mások is. Az élet pedig mindent visszaad. Kár lenne előre keseregned. Szemeimmel igyekeztem felmérni és megismerni őt, belelátni a lelkébe, de nem volt könnyű dolgom. Ebben a korban a legsebezhetőbbek az emberek, hiszen épp csak kikerülnek a nagybetűs életbe, élnek pár évet, elkezdenek dolgozni, egyetemre járnak, vagy már végeztek is ott, vagy a kettőt egyszerre csinálják, kirepülnek a szülői házból, kapcsolatokat építenek ki, szerelmeket, együtt élnek, gyereket nevelnek és még lehetne sorolni. Ez a huszonéves korosztály az, akiket a legkönnyebb mélyre küldeni, akiket a legkönnyebb gyötörni, az ő lelkük sérül a legkönnyebben. Annyi mindenben kell helyt állni, annyi mindenkinek kell megfelelni. Amikor az ember még gyerek, vagy tini, az élet mesének tűnik. Védi őket az iskola, a szülők, a barátok, a közösség. Nem kell dolgozni, nem kell nagyokat teljesíteni, nincsenek nagy elvárások az élet minden irányából. Csupa mese habbal. Már, akinek szerencséje van, mert az iskolában is tudnak szemetek lenni, gonoszak és vannak szülők, akik molesztálják a gyereket. De ez szerencsére ritka. - Semmi baj, én szívesen meghallgatom az embereket. Sokat tud segíteni a lelkeknek, ha valaki meghallgatja és támogatja őket. Én pedig szeretnék neked segíteni, hogy a lelked megnyugvást találjon. És ha csak apróságokkal is, de itt vagyok és támogatlak téged.
- Ez attól függ fizikai ártalom, vagy lelki ártalom és attól is függ, hogy mennyire súlyos. Mit nevezel te súlyosnak? Mert a súlyos relatív. A törvény szerint is más a súlyos, de mi emberek is másként ítéljük meg. Attól függ kinek a lelke mennyire érzékeny, illetve mennyire erkölcsös és mennyire nagy az igazságérzete. De a vallások is eltérően gondolkodnak arról, hogy súlyos - ecseteltem, hogy értse, a kérdése túlságosan árnyalt és sok rétű rá a válasz. - Az árulás része az emberek éltének - szögeztem le. - Az árulás mindig jelen volt és jelen is lesz. A katolikus vallásban már a teremtés idején megmutatkozott, amikor Lucifer Isten ellen fordult, ahogy később Ádám és Éva is elárulták Istent, amikor Lucifer unszolására megették a tiltott gyümölcsöt. A történelem végig tele van árulással és a vallások is. Az egész társadalom és hitrendszer rendelkezik vele és még a legszentebb emberek is elkövetik. Én magam is áruló vagyok, ha a lelkembe nézek, de meg kell tudnunk különböztetni helyes és helytelen árulásokat. A helyes árulás az, amikor valami jó cél érdekében szúrunk hátba valakit, úgy, hogy egyébként nem ártunk vele senkinek. A helytelen árulás az, amikor önös érdekből, gonoszságból szúrunk hátba valakit és ártunk is vele embereknek. De fontos az is, hogy legyen megbánás tudatunk. Ha van, akkor én azt mondom mindenképp érdemes megbocsátanunk. Persze csak akkor, ha az illető őszinte és nem hamis érzéseket mutat. Ha a megbánása valós - feleltem és biztatóan rámosolyogtam.
- Valóban láttam már szörnyűségeket, amikre nem voltam felkészülve, de tudatosítom magamban azt, hogy ezek tőlem független dolgok és azt, hogy a világ nem olyan rossz hely. Van benne gonoszság, van benne brutalitás, de a világ nem csak ebből áll és több a jó, mint a rossz. Értesz engem? - mosolyogtam ismét. - A látvány sokkoló. Amikor sok halottat látunk, sok vért, kegyetlen módszereket. De tudom, hogy ezen már nem tudok változtatni és tudom azt, hogy ezek az emberek nemsokára újjá születnek és kapnak egy szebb életet, akik pedig bűnösek és az emberek halálért felelnek, azok megkapják a büntetést ebben az életükben is és a következő életükben is. Mert olyan újjászületést kapnak, amiben nem lesz részük túl sok boldogságban. Akik ártanak másoknak, olyan életet kapnak, ahol ő nekik lesz ártás. Ahol őket fogják bántalmazni. Át kell élniük nekik is azt, amit másoknak adtak. Megterhelő lelkileg látni a halottakat, de tudnunk kell magunkban arra gondolni, hogy ez csak egy kép. Egy ártalmatlan, múló kép, amit el tudunk engedni. Egy állapot.
Az interjúba természetesen belementem és igyekeztem segítségére lenni, minden kérdésére érdemben válaszolni. - Nos az első, amit mindenképp meg kell vizsgálni az a halott. Hogy halt meg, mikor halt meg. Ha öngyilkosság volt, mivel tette, ha gyilkosság történt, mi lehetett a gyilkos fegyver és hol a fegyver. A helyszínen? Elvitték? Vagy esetleg nem is volt fegyver? Aztán keressük a lábnyomokat, ujjnyomokat, vérnyomokat, haj, köröm és más szövetmintákat, textil mintákat. Ruha foszlányokat például. Bármit, amiből a gyilkos kilétére fény derülhet.
“As long as there was coffee in the world, how bad could things be?”
Szavai bátorítóan is hathatnának rám, mégsem érzem jobban magam. Én hiába igyekszem, ha az élet folyamatosan csak pofán vág. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de ilyen nagy bűnt nem követhettem el. -Fiatal, igen. Talán a naivitásom is annak tudható be. Inkább hallgattam azokra, akik bár jót akartak, mégis tele beszélték a fejem ostobaságokkal, mint önmagamra. Most pedig ők sincsenek sehol, amikor baj van. Azt hiszik, hogy az életem azóta szárnyal felfelé és semmit sem tudnak arról, hogy valójában mit érzek – haragszom a szüleimre. Ha nem lettek volna annyira meggyőzőek és nem őket helyezem magam elé, akkor most nem érezném magam ennyire vacakul sem. Akkor Cameron se tudott volna magával rántani a szarba. Nem kellene azon gondolkoznom, hogy hogyan tovább. Még ha Ricky megbocsátani nem is tudott, legalább volt egy pár ötlete, hogy mihez kezdjek. Valószínűleg előbb-utóbb a szüleimhez fogok fordulni. Ha igaz, amit mondott és pénzzel képesek lesznek kihúzni a bajból, akkor én könnyen megúszhatom, még ha már jó ideje el is hallgatom. -Köszönöm – örülök, hogy a kiborulásommal nem ijesztettem el. Sajnos mostanában egyre labilisabb vagyok. -Meglehetősen súlyos... de majd az idő megoldja – nem akarom tovább feszegetni a Cameronnal kapcsolatos témát. Még a végén túl sokat mondok és azzal bajba is kerülhetek. Akkor már a szüleim sem tudnak segíteni. Ha elkapnak és letartóztatnak, akkor ki tudja mennyit kell majd ülnöm, mert tudtam egy gyilkosságról, mégsem szóltam senkinek. Nem mintha a jelenlegi helyzetemnél nagyobb büntetést kaphatnék. Az biztos, hogy a rácsok mögött lenne időm elgondolkozni az életemen. Vagy talán annyit még sikerülne elérni az érdekemben, hogy házi őrizettel kiegyezzenek. Viszont ami a kapcsolatunkat illeti Cameronnal, szerintem sosem leszek képes megbocsátani neki. Mégis csak megölt valakit, akiről semmit sem tudok. De neki is lehetett családja, akik szerették és most még azt sem tudják, hogy hová tűnhetett. -Na jó, ez nálam egy kicsit összetettebb. Valakinek ártottam vele és nem is kicsit, de másoknak meg pont az árulással kedveztem. Önös érdekből tettem? Lehet. Gonoszságból biztos, hogy nem – arra sosem lettem volna képes. Váltok át személyeskedésbe, eddig csak általánosságban kérdeztem, de az sem baj, ha megtudja, hogy rólam van szó. Csak azt néztem, hogy mi a legjobb a legtöbb körülöttem élőnek. De igen ezzel ártottam valakinek, akinek a legkevésbé szerettem volna és persze magamnak. Én viszont megérdemeltem, ha már ennyire hülye voltam. -Megbántam, jobban, mint bármit eddigi életem során. Ha lenne lehetőségem jóvá tenni, mindent megtennék, hogy feloldozást nyerjek – ami azt illeti lett volna lehetőségem, de elbuktam. Túl mély vágásokat ejtettem a szívén. Sosem lesz képes megbocsátani. Tudom. Még ha akkor este nem is volt teljesen elutasító és némi reményt keltett bennem, azóta az már szertefoszlott. Magányra kárhoztattam magam, amikor kiléptem azon az ajtón, sok évvel ezelőtt. Bólogatok, de nem értek vele egyet abban, hogy a világban sokkal több a jó, mint a rossz. Régen még én is így lettem volna. Akkor még minden szép volt, csupa csillogás és szivárvány. Azóta azonban annyi szörnyűség történt már, hogy a színek kezdenek kikopni a világomból. Figyelmesen hallgatom, ahogy összefoglalja az álláspontját. Elismerésre méltó, hogy így tud hozzáállni, én nem lennék rá képes. Elég volt nekem egyszer is látnom Cameront, hogy véresen jött haza, nem, hogy a hullát és már összeomlottam. -Mi van, ha semmi nyomot nem találtok? Vagy ha minden nyom tévútra terel? Ha a gyilkos annyira alapos volt, hogy mindent elrejtett és semmi sem vezet el hozzá? – merem remélni, hogy Cameron így tett. -Mit kerestek a gyilkos házában, ha nem ott ölték meg az áldozatot? Vagy egyáltalán fontos-e az, hogy ott is körülnézettek? – nem bánnám, ha a nyomozás során nem kellene felkeresni az otthonunkat. Ha én mindenből kimaradhatnék és nem kellene tanúskodnom vagy ha egyáltalán nem merülne fel a nevem. Amennyire nem tudok hazudni, nehéz lenne tagadni, hogy én semmit sem tudok. A villámmal végre utat találok a számba, de azt hiszem közben elment az étvágyam. Valahogy mégis le kell majd gyűrnöm a desszertem. Belekortyolok a lattémba, ami segít lenyelni a falatot.
Kezdőlap
