crashing

Zack & Kie

aromira este van már én meg baromira el vagyok késve. Újfent meg kellett hallgatnom otthon egy fantasztikus szülői monológot arról, hogy jó lenne, ha kezdenék valamit az életemmel és megtanulnám végre a vállalatvezetés mikéntjét. De az a baj, hogy én nem akarom az éttermet vezetni, nem érdekel, csak ez meg a szüleimet nem érdekli és le akarják nyomni a torkomon és így meg még inkább küzdök az egész ellen.
Gabriela volt a poszt várományosa, nyilvánvaló. Van is az egésznek egy kicsit ilyen keserű íze. Nincs ló, jó a szamár is? Vajon eljön az idő, amikor nem fogják ezt éreztetni velem?
Amint a szüleim úgy döntöttek, hogy lezárják a ma esti lelkifröccsöt, ahol én igazából alig szólaltam meg, mert egyszerűen nem érdekelt az egész, fogtam magam és a szobámba rohantam a gitáromért. Valahol Brooklynban van egy hely, ahová Keith, aki ezekről a fellépési lehetőségekről informálni szokott, beszervezett és oda kellene eljutnom iszonyatosan gyorsan. Hát, nem is tudom, most talán eléggé menő lenne, ha tudnék hoppanálni, de milyen kár, hogy a való világban ez nem működik. A metró végül is egész gyors, csak az meg épp le van zárva, ami nekem közel van. Így kirohanok a ház elé és leintek egy taxit. Szerencsére egész hamar sikerül, New York nagy előnye, meg igazából nem sokkal drágább, mint a tömegközlekedés. Eléggé jó lenne végre egy saját lakás, de sajnos a Magnolia nem fizet annyira jól, meg a fellépések sem, bár az utóbbit sosem a pénzért csináltam, hanem csak a magam szórakoztatása miatt. Meg jó kiállni a színpadra és énekelni a mikrofonba. Amikor az arcomba világít a reflektor és senkit sem látok igazán, és olyan így, mintha egyedül lennék, de ott vannak velem rengetegen és az én dalomat hallgatják. Amit jó eséllyel én írtam, de amúgy elég sokszor éneklek feldolgozásokat is, azt gyakrabban szokták kérni. Pedig szerintem a saját szerzeményeim is egész jók, persze van még hova fejlődni.
Ma egy fekete bőr hatású nadrág van rajtam meg egy piros flitteres felső. A flitter irtó jól érvényesül a bár tompa fényében de a reflektorban is, igazi fellépő szerkó. Magas, tűsarkú csizmát vettem fel, hogy egy kicsit ezzel kompenzáljam azt, hogy nem igazán nőttem nagyra. Van az a cipő, ami egész jó, más kérdés, hogy néha iszonyatosan fáj a lábam, de legalább nem tűnök el a tömegben, mint valami törpe.
Amint a taxi megáll, bedobom a gitárt és én is beülök mellé.
- Hová parancsolja, kisasszony? – kérdezi egyből a taxis jókedvűen valamilyen furcsa akcentussal, miközben a maszatos tükörben rám pillant. Mivel sötét van, nem látom a vonásait igazán, gondolom, indiai vagy török lehet.
- A Sally’s-be, kérem. Brooklyn – felelem gyorsan – sajnos eléggé el vagyok késve – próbálom sürgetni, de szerintem már veszett fejsze, hogy ma összejöjjön a fellépés.
- Igyekezni fogok – válaszolja, majd megnyitja a mobilján a Google maps-et, ami olyan irreális utazási időt mutat, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Mindegy, lesz, ami lesz.
Kényelmesen hátra dőlök, amikor az autó elindul és lehunyom a szemem. Szeretem, ha nem beszél hozzám a taxis és csak a saját gondolataimmal lehetek elfoglalva. Hallom az autók zaját, a távoli dudaszót, zebránál az emberek hangos beszélgetését. Nem vagyok álmos, de olyan jól esik egy kicsit csak magamra koncentrálni.
A következő pillanatban viszont egy hatalmas csattanás,  a szemem azonnal kinyitom, vagy talán reflexből egyből be is csukom, fel sem fogom, hogy mi történik.
Fáj a fejem.

crashing

Zack & Kie

a akarnék sem tudnék távolabbi helyet találni fellépésre. Keith valahogy remekül ráérez, hogy minél távolabb akarok lenni a szüleimről, de azért néha kissé túlzásokba esik. Oké, annyira nem vészes a helyzet, a taxival pikkpakk ott tudok lenni végül is, de azt a világnak is akarnia kell, márpedig a városban állandóan dugó van, szinte esélytelen ilyenkor nagyobb távolságot utazni autóval. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha inkább kiugrom a taxiból az egyik metróállomás mellett, akkor hamarabb oda jutnék, de a gitárral meg extrán szenvedős a metró. Sehogyan sem jó. Mindegy, megfelel az autó, legalább egy kicsit a gondolataimba tudok merülni.
Díjazom, ha olyan a taxis, hogy nem tart szóval. Pontosabban mikor, hogy. Ma örülök neki, hogy békén hagy és arra figyel, hogy minél gyorsabban célba érjünk.
Eszembe jut, hogy milyen jó érzés lesz majd a színpadon állni ismét. Bármennyire is fáradt vagyok, akkor valahogy annyi adrenalin szabadul fel bennem, hogy eltűnik belőlem az összes fáradtság és csak a pillanatnak élek, a dalnak.
Egyszer csak vége szakad az ábrándozásnak és fogalmam sincs, hogy mi történik. Óriási csattanás, az autó nem tudom mennyit repül, de biztos vagyok benne, hogy repül, mert földet ért arrébb az oldalára fordulva. Az arcomba nyomódott a légzsák, de szerintem tök mindegy, hogy itt van-e a fejem így is, úgy is fáj, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan hol. Úgy az egész. De ha fáj, akkor legalább biztos lehetek benne, hogy a helyén van.
Nyögök egyet, és próbálom felmérni, hogy megvan-e minden testrészem, és azt hiszem, hogy igen. Csak annyira szerencsétlen pozícióban van az autó, hogy rettegek, mi lesz, ha mozgolódni kezdek, félek, hogy fejjel lefelé fordulna. Igazából az arcomba nyomuló légzsáktól semmit sem látok.
-  Jól van? – kérdezem a taxistól, de nem érkezik válasz. Jó ég, remélem, hogy nem halt meg. Abban bízom, hogy csak ő is beütötte a fejét és elvesztette az eszméletét, de fel fog ébredni.
-  Segítség!  – kiáltom, de kétlem, hogy bárki hallaná, akkora nagy az utca zaja. Ugye, valaki hív segítséget? Mentőt, vagy nem tudom… Én meg sem merek mozdulni, inkább megvárom, hogy valaki segítsen kintől, mert nem tudnék semerre kimászni.
Egyszer csak meghallom, hogy szirénázó autók közelednek és fénysebességgel száguldva ide is érnek hozzánk. Nagyon sok ember beszél, osztják ki egymás között a feladatokat, hogy ki mit csináljon, talán mentők meg tűzoltók is vannak meg a sok járókelő.
- Igen egy utas van hátul!  – kiáltom én is nekik már kissé rekedt hangon, nem is tudom, mióta nem szólaltam meg. – Jól vagyok, azt hiszem  – felelem a tompán hallható kérdésre. – De a sofőr eszméletlen!
Nagyon fáj a fejem, és egyszer csak azt látom, hogy piros folt van a fehér légzsák anyagán. Nem tudom, hogy honnan jön a vér, mert a kezem meg teljesen be van szorulva, de kizárásos alapon csak a fejem lehet.
Basszus, nem akarok csúnya lenni.

crashing

Zack & Kie

zt mondják, hogy ha közel a halál, az ember szeme előtt leperegnek élete legfontosabb történései. Nem is tudom, hogy ez hogyan lehetséges egyáltalán a másodperc töredéke alatt. Vagy nekem nem volt közel a halál, mert semmit sem láttam. Annyira felfoghatatlan az egész történés, hogy igazából azt sem tudom, hogy mit láttam és éreztem. Azt sem tudom, hogy éreztem vagy láttam-e bármit is. Csak a csattanás, amit tudok, hogy történt. Aztán pedig a rázkódás. De semmi kép nem jelent meg a szemem előtt, ami eddigi életem során történt velem. Talán nem volt annyira közel a halál, hogy megadasson nekem ez a dolog, vagy megtörtént, csak nem tudtam, hogy azt látom.
A szemeimet reflexszerűen behunytam, de így sem látok semmi földöntúli dolgot, vagy csak épp nem fogom fel. Egy hatalmas reccsenés hallatszik csak a közelemben és egyből tudom is, hogy mi az: a gitárom. Így nyilván a fellépésre sem jutok el, de ezek után lövésem sincs, hogy hogyan fogom csinálni a többit, amik várnak rám a napokban. Meg lesz az a duett is, bár oda nem feltétlen kellene, de azért elvittem volna, mert olyan volt ez nekem, mint egy szerencsehozó kabala.
Éles fájdalom nyilall a fejembe, amikor az autó az oldalára fordul. Remek, tuti agyrázkódást kaptam és mehetek a kórházba.
Nem akarok kórházat.
Tompán hallom a járókelőket, hiába kiáltok segítségért, valószínűleg senki nem hallja. De valaki csak hív segítséget, nincs olyan, hogy nem… Fogalmam sincs, hogy a mobilom hol lehet, valahol a törött gitárom fogságába eshetett az ülés mellettem levő részén.
Ugye, nem halt meg a sofőr?
A mentők és a tűzoltók megérkeztek, és valószínűleg a rendőrök is. Nem értem, hogy mit beszélnek, túl sok a zaj. Egy férfi hangját hallom.
- Kiara – felelem a kérdésére, de nem tudom biztosan, hogy eléggé hangosan mondom-e. – Nem tudom, hogy tudok-e… azt hiszem, igen. A fejem az fáj – mondom kissé rekedten. A kiabálástól kicsit elment a hangom, mivel próbáltam túlkiabálni a kinti zajokat. – Milyen telefonszám? – értetlenkedek.
Hallom, hogy valamit beszél két mentős vagy tűzoltó odakint, de nem értem megint, feltehetően távolabb vannak, vagy magam sem tudom. Sötét van, csak a légzsákon éktelenkedő folt látszik, de az eléggé. Közben megtudom, hogy Zack fog segíteni nekem, na ez már félsiker, hogy valami történni fog.
- Oké – nyugtázom. Bízom benne, hogy nem maradok életem végéig itt, valahogyan csak kimásznék végül, ha nem jönne segíteni senki. Bár kérdés, hogy egyben vagyok-e, nem tudom erre biztosan a választ. – Nem tudok ettől jobban arrébb húzódni, mert be vagyok ide szorulva… - felelem. – De törjék csak be, nyugodtan! – bíztatom a srácot. Azt hiszem legalábbis, hogy fiatal, a hangja arról árulkodik, hogy nem egy bácsi van odakint.
Remélem, hogy engem nem fognak szétverni azzal az akármivel, amivel az ablakot betörik, kicsit azért aggódom emiatt, de bizonyára tudják a dolgukat.
Két ütést hallok, majd a másodikat követően ezernyi üvegszilánk repül szanaszét. Hirtelen beáramlik a kinti hűvös levegő, mélyen beszívom, jól esik, még ha nem is a legtisztább. A tűzoltó hangját immáron tisztábban hallom. –Oké, gyere – felelem majd halkan felnyüsszentek, a fejfájástól. Hallom, hogy a sofőrt is hasonlóképp igyekeznek kiszabadítani, mint ahogy engem is. Jaj, remélem, hogy nem halt meg. Becsukom a szemem ismét, ettől többet aligha tudok tenni, nincs túl sok hely itt elhúzódni.
- Hát, jó, az ijedtségen már túl vagyok – viccelem el a dolgot. Egyik pillanatról a másikra úgy érzem, hogy hányingerem van. Ne, csak ezt ne!
Igyekszem nagyokat lélegezni, hátha elszáll a kellemetlen érzés. Tudom, hogy a sokk okozza. Vagyis, remélem.
Nem sokat kell mászni, mivel közvetlen mögöttem van az ablak, de hogy ezt én a beszorult állapotomból hogyan fogom megoldani, az még egy érdekes kérdés.
- Gőzöm sincs, hogy én innen hogy másszak ki… - mondom előre a srácnak.

crashing

Zack & Kie

sötét autóba beszűrődik a kint állomásozó autók villódzó kék fénye. Sosem jó jel, ha ilyen fényeket lát az ember, mert akkor lehet tudni, hogy ott bizony baj van.
Nem gondoltam, hogy ma pont én kerülök bajba, még soha életemben nem történt velem semmi baleset. Francba, ki kellett volna ugranom a metrómegállónál. De a sors azt akarta, hogy a halál szele megcsapjon, legalább egy kicsit ízleljem meg, hogy milyen lenne ha… lehet, hogy valamit nagyon változtatnom kellene az életemen, ha ilyen drasztikus dolog történt velem. Bár tudnám, hogy min kellene változtatnom. Ha elmesélem majd Lan-nek, hogy majdnem meghaltam, tuti ki fog akadni. A nyilalló fájdalom zökkent ki a gondolataim erdejéből és hogy Zack beszél hozzám.
- Oké, én nyugodt vagyok  – felelem Zacknek. Nagyon várom már, hogy kijussak innen, félek, hogy bármelyik pillanatban felborulhat az autó. De biztosan rögzítették valamivel, hogy ilyen ne tudjon megtörténni, de akkor is, be vagyok zárva egy roncsba a törött gitárommal, és mindjárt sírva fakadok a sokktól.
Hirtelen nem is érzem, hogy hol fut rajtam a biztonsági öv, de tudom, hogy bekötöttem magam, amikor beültem a taxiba. Annyira rutin mozdulat és hajlamosak vagyunk a rutin cselekvéseket elfelejteni, hogy megléptük-e. Biztosan megléptem, különben valószínűleg kirepültem volna az ablakon.
- Ugye nem fogunk felborulni?  – kérdezem Zacktől. Bízom benne, hogy azt mondja majd, hogy nem. Gőzöm sincs, hogy innen hogy a francba fogok kimászni.
Neszezést hallok magam mögül, bárcsak már kint lennék. Aztán a következő pillanatban Zacket már egészen közelről hallom.
- Hello  – mondom, de nem tudom, minek, hiszen már be is mutatkoztunk… oké, tuti, hogy csak a fejsérülés miatt van. – Rendben, vágd csak el, majd igyekszem  – válaszolom, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól fogom csinálni, amit kell. – figyelj, nem tudom, jól csinálom-e de bevallom, hogy veszettül félek.
Majd észreveszi a halott gitárt.
- Igen, egy fellépésre igyekeztem  – felelem – ajjj, ott meg nem tudják, hogy mi van velem, a francba  – terelődik el a figyelmem egy pillanat erejéig, de ez most nem fér bele, a srácra kell figyelnem. Hallom, hogy mindjárt elvágja az övemet, tehát akkor tényleg bekötöttem. Az öv a számolást követően nem feszít többé, és mostantól kellene magamat tartani, és nem tudom, hogy így jó-e ahogyan próbálom. Zack elkapja a karomat, így egy kicsit könnyebb talán.
- Nem tudom, hogy minden végtagom rendben van-e… talán…  - mondom bizonytalanul. – Fájni nem fáj sehol. Akkor megpróbálom.
Zack segítségével elkezdem kiszabadítani a lábaimat és próbálok úgy fordulni, hogy ki tudjak mászni az ablakon, amit az imént tört be. Most egy takaró van oda terítve, hogy a szilánkok ne sebesítsenek meg bennünket, milyen jó ötlet már.
Jó fej a srác ahogyan bíztatni próbál. Nem vagyok egy erőművész, hogy csak úgy meg tudjam tartani a súlyomat, de kicsi vagyok, és ez most kivételesen nagy előny. – Oké  – mondom röviden.
Addig-meddig szenvedek, hogy valahogyan csak ki tudom hámozni magam a szorításból és kiaraszolok az ablakon.
- Nincsen autóm  – felelem majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Kijutottam. Ott térdepelek a földön a vizes aszfalton, csupa üvegszilánk körülöttem a világ, de én kijutottam.
- Te vagy Zack, ugye?  – nézek fel a tűzoltó srácra és próbálok mosolyogni, bár a fejfájástól kicsit nehezen megy – Nagyon…  - mély levegő – köszönöm.

crashing

Zack & Kie

osem gondoltam, hogy klausztrofóbiám lenne, de bezárva lenni egy roncs autóba valahogy előhozza belőlem még akkor is, ha eddig eszembe sem jutott. Ragadtam már be liftbe, de az nem töltött el ilyen érzéssel. Kicsit mintha jobban dobogna a szívem, vagy ez lehet, hogy a fejsérüléstől van?
De már igyekszem legyűrni magamban az érzést, mert Zack itt van és segít.
- Inkább jobb lenne, ha tutira mondanád, nem pedig tippre – próbálom elviccelni a dolgot, habár ez nem éppen az a helyzet, amikor helye van az ilyesminek. Azt mondják, hogy a humor minden esetben működik.
Amint az öv meglazul, több a mozgásterem is egyből, lehetőség nyílik a mászásra, amitől kicsit félek, de valahogyan megoldom, ebben biztos vagyok. Jó arc ez a tűzoltó srác, igyekszik tartani bennem a lelket.
Vajon a sofőrrel mi lehet? Na majd ha kijutottam innen, akkor megkérdezem, most nem akarom erre terelni a témát, jó lenne minél előbb ismét a szabad levegőn lenni.
- Hű, köszi! – mondom a bókra és vigyorgok, bár nem tudom, mennyi látszik most ebből. Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy „tudom”. Nem biztos, hogy itt kellene randit lebeszélnem, de végül is, bármi megtörténhet. Azt a bizonyos tűzoltót még nem láttam. Hm, végül is tuti jól néz ki, egy pillanatra be is ugrik, hogy félmeztelenül szoktak kölyökkutyákkal fotózkodni. Nem rossz.
A fellépésem már úgyis kuka, csak jussak ki innen. Szépen sikerül kimásznom, Zack jó arc és segít, ahogyan csak tud. Nyilván nem először csinálja.
Fáj, hogy magam mögött kell hagynom a gitáromat. Vetnék rá egy utolsó pillantást, mielőtt teljesen kiérek, de inkább nem rizikózom, hogy megbillenjen az autó.
A sofőr vajon jól van?
Az esőáztatta betonon vagyok, a hidegtől látszik a pára, amik kifújok a számon. Jól esik a hűvös, kicsit mintha észhez térítene. Egy hirtelen gondolattól vezérelve Zackre pillantok és megölelem. – Bocsánat – szabadkozom egy pillanattal később. – Megmentettél és hálás vagyok érte – bízom benne, hogy nem tol el magától, ha meg igen, akkor csak zavartan körülnézek, hogy mi van itt a baleset helyszínén.
- Tudok, azt hiszem – felelem a kérdésre, majd észreveszem, hogy az egyik csizmám sarka bizony letört. Eléggé kellemetlen így járni, de ez legyen a legkevesebb. – Menjünk - fogadom el a segítségét, hogy elkísér a mentőhöz. Nem akarok kórházba menni meg csúnya sebet sem akarok a szép fejemre. Egyelőre még nem mertem hozzáérni a fejemhez, hogy hol sérültem meg.
A kéken villogó autóhoz közelítek, ott várnak aggódó tekintettel az ápolók. Ennyire rosszul festenék? Pedig az egyik ápoló egész jól néz ki, megengedném neki, hogy randira hívjon.
- Rendben, igyekszem – mondom Zacknek és tipegek mellette ügyetlenül a saroktalan csizmámban.
- Üljön ide kérem – közli az egyik ápoló, amint megérkezem a mentőhöz. Megvizsgálja a szememet, majd a halántékomnál vizsgálódik valamit. Feltesz néhány rutin kérdést, hogy nincs-e nehéz légzésem vagy bármi rendellenes, amit érzek vagy nem érzek.
- Csak a fejem fáj – felelem, de gondolom ezt ő is sejtette.
- Szerencséje van kisasszony, enyhe agyrázkódással megúszta a dolgot, és egy kicsit felrepedt a homloka, de semmi komoly. Ezt most szépen beragasztjuk és pár napon belül már nyoma sem lesz – mondja bíztatóan majd arrébb megy, hogy előszedje az ellátáshoz szükséges dolgokat.
Amíg az ápoló megkeresi az eszközöket, Zackhez fordulok, talán egy kicsit túl hirtelen is, belesajdul a fejem. De már jobb, mint pár perccel ezelőtt volt.
- A sofőr? Ő jól van? Miért nincs itt? – sorolom a kérdéseket.