■ Évek múltán újra találkozunk ■ Bace Cafe, Brooklyn, 2018 januárja
Fizetek a taxisnak, aki már keresi is a vastag pénztárcájú, fuvarozható kuncsaftját. Ahogy elhajt, a zsebemben kotorászok és előbányászom az oda rejtett papírt. Lehet tényleg be kellene szereznem egy papíralapú határidőt is, ám akkor aztán végleg elnőiesítem magam, de mindenképpen tovább haladok az úton. Ha így nézem, kell valaki ebbe a házasságba, akinek vannak érzései. Újra a markomban szorongatott, gyűrött cetlire írt címet és nevet sasolom, majd az előttem álló üzletét, ami szerencsére egyezik. A kabátom zsebeibe mélyesztem a kezeimet és megindulok az ajtó felé, elég hideg van ahhoz, hogy itt ácsorogva öntsek lelket magamba. Csibével már vagy 5 éve nem találkoztunk, azt hittem majd az európai körutam során, de akkor már nem volt ott, úgyhogy itt az ideje, szükségem van rá, még akkor is, ha megtudja mit csináltam és csinálok, akkor kicsinál. Érthető okokból Skype-on nem taglaltam és hangoztattam a helyzetet, sőt magát a témát sem, csak annyit mondtam, hogy van valakim, még az eljegyzést sem volt módom említeni, és ha csak valami olyan újságot nem olvasott - vagy anyám fel nem hívta mindezzel -, akkor vélhetően nem is tud róla, de kétlem, hogy érdekelnék az üzleti élettel kapcsolatos hírek. Ha elmondom, nyilván azért is megkapom a magamét, pedig ideje lesz, meg annak is, hogy megborotválkozzam, a zsigereimben érzem, hogy emiatt majd a megjelenésemet kifogásolja. A zár kattan, a csengő csilingel, új vendéget jelez. Eleresztek egy-két csodálkozó hűűű-t meg hááá-t, amint belépek, aztán keresek magamnak valami kényelmesnek tűnő helyet az egyik sarokban. A kabátomat a székre terítem és még mindig az jár a fejemben, hogy a húgom igazi üzletasszonnyá érett, vagy legalábbis jó érzéke van a vendéglátáshoz, a tudat pedig megmosolyogtató, hogy ebben is hasonlítunk. Az itallapot böngészem, ami igen takaros, s alig fogtam a kezembe, máris az asztalomhoz libben az egyik pincérlány. - Jó napot, Uram! Mit parancsol? Hozhatok valamit? - Csibe... vagyis Lindsay Wheatont keresem. Bent van? Beszélhetnék vele? - kérdezem az üzleti modoromat elővéve, természetesen kedvesen mosolyogva mellé. - Egy pillanat. Máris megnézem - intézkedik készségesen. Nagy levegőt veszek, amíg várakozom, furcsa érzés. - Valami italt esetleg? Vagy süteményt? Nagyon finom házi receptjeink vannak, igazán mennyeiek. - Rendben, akkor hozzon nekem eeegy... - gyorsan átfutom a kínálatot, de meglehetősen hosszú, így az első amin megakad a szemem - egy Latte Macchiatot! Köszönöm - kedves mosoly, mint mindig, a leányzó meg már el is suhant, ránézek a mobilomra, aztán elteszem, és az asztalon összekulcsolt kezekkel nézelődve várom Lindsy megjelenését.
Ma végre kicsit több időm jut a kávézóra a szokottnál, ugyanis semmi meetingem nincsen és így Herberttel tudjuk egyeztetni normális körülmények között az új étlapot. Ja, igen, bővítés van készülőben, múltkor sikerült meggyőznie, elég ügyes szakács és ugyebár én is agyaltam már a dolgon korábban csak nem voltam éppen biztos benne, hogy jó ötlet. Na akkor ez bebizonyosodott, én meg most tökre büszke vagyok magamra, hogy egy ilyen szuper srácot vettem fel a hirdetett pozícióra. Apránként bővítjük a kínálatot, hogy megtudjuk, mire is van igazán igény a vendégeink körében, mert ugyebár minden ember ízlése más és lehet, hogy amit én imádok azt például sokan nem szeretik. Éppen a reggelikínálat végén járunk, mikor Johanna bejön, hogy az egyik vendég szeretne velem beszélni. Pontos indokot ő maga sem tud, hiszen a fiatalember rögtön utánam érdeklődött, még az italát sem kapta meg, hanem Johanna rögtön inkább nekem jött szólni. - Kábé két perc és megyek, addig készítsd el az italát - mondom, s még pár szót ejtek a szakácsfiúhoz is. - Később visszajövök és befejezünk mindent - a papírokat és a tabletemet, amiken eddig dolgoztunk most a táskámba rakom, s belepillantok a tükörbe a mosdóban, hogy jól áll-e a hajam meg minden más megfelelő-e ahhoz, hogy végighallgassam az egyik vendégünk mondanivalóját. Van egy olyan sejtésem amúgy, hogy valami ismerősöm lehet, ha név szerint engem keresett, de sose tudhatom, hogy nem-e mégis inkább ellenőrről van szó. - Ki az? - kérdezem sietősen Johannatól körül sem nézve, pedig ha megtettem volna, biztos egyből kiszúrom Őt, a rég nem látott bátyámat. De így, hogy körülnézés helyett inkább csak kérdezek egy elég frappáns jellemzést kell hallanom. - Ott az a pasas, szerintem úgy harminc, vigyázz vele, mert lecsibézett - elnevetem magam, ahogy ezt hallgatom, miközben meglátom Freddiet. - Nem lesz semmi baj, hoznál kérlek nekem is valamit? A szokásosat? Ez biztos nem lesz rövid, meg sós ropit, a perec alakút - kérem mosolyogva, majd fülig érő vigyorral és visszafojtott lelkesedéssel indulok el a már öt éve nem látott testvérem felé. Áh francba is a jómodorral, inkább rögtön a nyakába ugrok így ültében remélve, hogy nem dőlünk fel, mert ő jó kondiban van, de ha váratlanul éri a dolog és mégis... Hát akkor egy jót nevetünk legalább a dolgon. - Úristen, te jó ég, el sem hiszem! Hát eljöttél! Én... én úúúúgy örülök neki, hogy itt vagy, most azt sem tudom, hol kezdhetném, mert... Jaj ez annyival jobb mint a Skype - ölelgetem meg újra és újra, majd végre nyugalomba helyezem magam és leülök vele szembe. - Amúgy meg te mikor borotválkoztál utoljára? - érdeklődöm és lehet, hogy külső szemlélőnek ez a kérdés pofátlannak tűnhet, de én sose szerettem ha Freddien volt némi borosta, még a videóchateléseink közben is folyton beszóltam neki emiatt.
Kezdőlap
■ ■
|| szószám || 