Ma betértem egy bárba. Igen. Tudom. Szánalmas.
De megőrültem már egyedül a farmon.
Szokásos kis bár Texasban. Pára, sörszag, lekopott lakkfelületek, döngő fapadló.
A pulthoz ültem le. A pultos csaj rendes volt, kiszolgált, de nem igazán beszéltünk. Viszont kellemes volt ránézni mert szép volt a mosolya. Igaz, nem rám mosolygott sajnos. Amúgy sem tűnt pszichológus fajtának, fogalmazzunk így. Bár azt hiszem az én fejemben lévő őrületet egyetlen nagy szaki se tudná rendbe rakni de még megérteni sem. A nagybátyám iszonyat zseniális pszichiáter, nagy koponya, de még ő sem lát teljes képet.
Mi van ha tényleg őrült vagyok? Egész este ezen morfondíroztam. Mi van ha be kéne záratni mielőtt tényleg vmi baromságot teszek?
Valaki mentsen meg önmagamtól!

Meddig tart az emberi tűréshatár? Meddig kell kiszívnunk magunkból a belént táplált mérget, míg az megszűnik már az életünkre törni?
Hetekig agonizáltam magamban, hol szúrtam el az életemet. Körbe nézek, és a korosztályom már egyetemi előkészítőre íratja a gyerekét, már lassan elválik, minimum egyszer megcsalta a feleségét, házat vett hitelre és folyton panaszkodik a közlekedésre meg az inflációra. Vagy épp boldog. Vagy épp szenved. Vagy épp tervez.
Hol tartok én? Hol van az én tűréshatárom? Mert hónapok óta gyötröm magam azon, hová vezettet az utam, és nem jutottam előrébb egy centit sem. Csak újra meg újra futom ugyanazokat a köröket és nem vezet sehová. Elkúrtam. Mindent. Gyűlölöm a nevelőanyámat és mégis szeretem, de nem akarom a közelembe engedni. Az öcsémre iszonyatosan haragszom, de őt is szeretem. De vele sem akarok beszélni. Hiányzik Tessa. Valahol máig is szeretem. De őt meg békén kell hagynom, mert csak tönkreteszem az életét. Pedig nagyon de nagyon sokszor volt bennem az, hogy felhívom, megkeresem, utána megyek. Iszonyatosan ragaszkodom hozzá, és nagyon de nagyon fáj, hogy ez a kapcsolat köztünk így alakult. Sokszor mikor egyedül dolgozom visszagondolok arra, mit tettem vele, és szabályosan szégyellem magam. Cory, az ahogy sokszor kiabáltam vele, ahogy összevesztünk. Sosem mérlegeltem, csak mindenképp meg kellett győznöm őt arról, hogy nekem van igazam. A nárcizmus magasiskolájának első padjába ültettem, míg majdnem elpusztítottam. Bezártam, korlátoztam, gyötörtem és mindezt a nagy szerelem jegyében. És már soha nem kérhetek tőle bocsánatot, nem mutathatom meg, hogy lakozik bennem is egy olyan ember, akire lehet számítani. Aki tud szeretni. Aki valóban arra vágyik, hogy valaki önmagáért, őszintén szeretni tudja.
De vajon képes vagyok a változásra? Vajon kész leszek-e bármikor arra, hogy valakinek - akár Tessának, akár másnak - méltó partnere legyek? Mi van, ha az én sorsom a műtőig tart? Ha az én helyem ott van, és azon kívül nincs helyem a világban? Ha nem szabad barátkozom, építkeznem, kapcsolatokat kialakítanom, mert az mindenkire nézve káros? Mi van, ha már annyira eltorzult a személyiségem, hogy képtelen lennék egészséges kötődést, boldog kapcsolatokat kialakítani? Az öcsém az ikertestvérem, és teljesen máshogy alakult az élete, noha nagyon is sok hasonló habitusunk van, pedig teljesen más környezetben nevelkedtünk.
Morgan felhívott pár napja. De még neki is folyton csak hazudok arról, hogy vagyok. Azt hiszem átlát rajtam, de szerintem sejti, hogy ez most nem az a periódus, amikor bármit is tud velem kezdeni.

Gyűlölöm magam jelenleg. El akarok tűnni a Föld színéről is. Egyáltalán - a nagyapámékon kívül - érdekelne bárkit is, ha most eltűnnék?

Megint nem voltam pár napot. Bár nem tudom miért magyarázok egy naplónak, hogy őszinte legyek. Jó, hogy virágot meg csokit nem hozok, vagy mozijegyet engesztelésképpen. Ez valamiféle kötődési bigyó lehet? Kezdek kötődni az egyetlen dologhoz, amihez őszintén tudok beszélni, és ezért emberi tulajdonságokkal ruházom fel? Megkérdezem majd Morgant, hogy biztos nem kell-e olyan szoba, amin csak kívül van kilincs.
Amúgy nem lenne meglepő, ha nagyon őszinte akarok lenni. Végtére is, már magamban is beszélek. Sőt, olykor a lovakhoz, vagy a kezemben dolgozó szerszámokhoz is. Mondjuk az igazat megmondva a Tatus kutyája, Loki a legkedvencebb társaságom. Mindig meghallgat, mindig figyel és esküszöm, néha az az érzésem, hogy érti is mit mondok neki.
Tegnap délután kocsiba pattantunk, és kettesben elkocsikáztunk a városon kívülre. Eden aranyos kisváros, imádnivaló lakókkal és bűbájos kis boltokkal. (Állítólag. Én ki sem tettem még jóformán a lábam a farmról.) De egy megveszekedett dombot nem láttam még a környéken sem. Szóval mentünk egy kis ideig a laposban, aztán egy nagy füves területnél kiszálltunk. Hideg volt, nem mondom, fújt a szél piszkosul, de jól esett egy kis szabad séta, ahol nem követtek árgus tekintetek. Loki szaglászott, futkosott, néha botot dobáltam neki. Megnéztük a naplementét, ami egészen megnyugtató volt, felszabadító és egyben szomorú is.
Sosem volt igazán bajom az egyedülléttel. Sosem zavart különösebben. De ott és akkor úgy rám szakadt a magány érzése, hogy majd a szívem tépte ki.
Hogy jutottam idáig? Az életem sosem volt kiegyensúlyozott, azt kell mondanom. Hol a munkát vittem túlzásba és hanyagoltam minden mást, hol a munkát szorítottam háttérbe és tapadtam rá kéretlenül is azokra, akiket szerettem. De egység, egy rendes napirend, normális hozzáállás az sehol nem volt. Sosem.
Nem értem. Itt vagyok 42 évesen, és a nagyapámék házát használom menekült tábornak. Se kutyám, se macskám. Vagyis az épp van, de még ő is utál. Mindegy. Tudom, hogy igyekszem meghálálni ezt a kezem munkájával és mindig azt mondják, hogy nagyon boldogok, hogy végre velem is tölthetnek egy kis időt, de ez akkor sem hinném, hogy normális lenne. Ugye nem az?
Azt hiszem az itt töltött egy hónap kezd az agyamra menni. Igazából hiányzik a munka. Hiányzik a társaság. Hiányzik, hogy feladatokat oldjak meg. Lassan úgy érzem, az agyam elkezd leépülni. Mi van, ha mire visszatérnék, már egy egyszerű vakbélműtétet sem fogok tudni megcsinálni? Talán mégis a legnagyobb baj az az, hogy magányosnak érzem magam. Jó egyedül lenni, mégis magányos vagyok. De ha bárki hozzám akarna szólni, vagy megpróbálna kicibálni a kis odúmból, sikítva menekülnék, mert a hideg is kiráz a gondolattól, hogy emberek akarjanak beszélgetni velem.
Azt hiszem kezdek végleg becsavarodni.

Jó ideje nem írtam már. Megvolt ennek is a maga oka. Az egyik az, hogy rohadtul fogalmam sem volt, mit is tudnék írni. Kicsit azt hiszem megültem, mint az iszap. Beragadtam ugyanabba a lelkiállapotba, se előre, se hátra nem változott semmi. A napjaim teltek munkával, evéssel, a nagyszüleim szórakoztatásával és némi tanácsadással pár kollégának. De teljesen lényegtelen volt, hogy a nappalom hogy telt el, mert az estém mindig ugyanaz lett a vége. Egy-két pohár whiskey-t elkortyolgattam a Tatussal, beszélgettünk a munkámról, és persze legtöbbet a farmról, a másnapi feladatokról. Oktatott ha kérdeztem, segített is, de alapvetően hagyott békén, nem feszegette amit nem volt muszáj velem kapcsolatban. Aztán Tatus lefeküdt a nagyanyámmal aludni, én meg benyakaltam még pár pohárral, és csendes magányomban gyötrődtem tovább újra és újra lefutva ugyanazokat a gondolatköröket.
A másik ok pedig ennél jóval gyakorlatiasabb. A nagy hónak vége lett. Pár napig tartott csupán a vihar, mégis nem várt pusztítást végzett. Texas nincs felkészülve az ilyen mértékű havazásra, sem a viharokra. A mi farmunkon is óriási károkat okozott. Így a napjaim nagy része azzal telt, hogy újra számítás alá vettük az állatállományt, kerítést javítottunk, tetőt fedtünk, ahol leszaggatta a zsindelyt a szél, esetleg ahol léceket kellett cserélni, újra építettük a tyúkólat és hol ennek-hol annak a távolabbi szomszédnak rohantunk segíteni. Voltak itt olyanok, akiknek nem volt annyi fizikai ereje, mint nekünk, fiatalabbaknak, és mint kiderült, a Campbell család közkedvelt volt ezen a vidéken, mert mindig lehetett rájuk számítani. Ezt a hozzáállást legalább már tudom, hogy kitől örökültük az öcsémmel.
Szóval...elmentek a napok. Beszéletem pár szót Lesterrel, Morgan is hívott néhányszor. Corneliával egyszer videocseten beszéltünk, a nagyszüleim teljesen odavoltak a gyerekeikért. Megint várandós a drágám, de ezúttal tényleg nagyon boldognak tűnik miatta. Adrian pedig a tenyerén hordozza őket. Megépítette végre nekik a Cory által megálmodott házat fent a dombtetőn, Seattle-ben. Cory azzal viccelődik azóta, hogy úgy érzi magát, mint Meredith Grey a Grace Klinikában, de nem szeretne hamar megözvegyülni.
De azon kívül nagy események nem történtek és történnek. Rosie, az egyik szomszédos farmról időként betér a kisfiával beszélgetni hozzánk, talán ő még aki időnként feldobja a monotonnak tűnő, de mégis mindig új izgalmakat tartogató napjainkat. Ja, meg elhívtak egy közeli bárba. Itt kicsit másként néz ki a dolog, mint New Yorkban vagy akár Seattleben, Sydneyben. De eddig mindig lepasszoltam a dolgot. Bár állítólag már a híre ment, hogy a Campbell tanyán a "városi" gyerek nem keveredik az itteni népséggel, mert fent hordja az orrát. Azt hiszem nem sokáig húzhatom el a dolgot, ha nem akarom végleg tönkrevágni a Campbell család hírnevét.

Három napja vagyok itt. Egész nap megyek, a farmon segédkezek. A nagyapám szerencsére nagyon beszédes, így nekem nem sokszor kell reagálnom. Elszórakoztatja magát. Bár néha az az érzésem, valamit nagyon benézek velük kapcsolatban. Folyvást azt keresem, mikor éreztetik velem azt, hogy nem vagyok idevaló. Paranoiás lennék? Mert amúgy a tenyerükön hordoznak. Tényleg kedvelem őket, és nem csak azért, mert mindent megtesznek azért, hogy jól érezzem magam, hanem mert egyszerűen hagynak élni. Ha látják rajtam, hogy már nincs úgy kedvem beszélgetni, magamra hagynak, vagy adnak néhány olyan munkát amivel elfoglalhatom magam egyedül.
Néha úgy érzem egy hosszú út elején állok épp. Néha azt, egy hosszú út végén. Le kéne zárnom a múltat, de nem megy. Nem tudom merre kéne lépnem, mit kezdjek magammal. Sebész vagyok, és nem műtök, nem diagnosztizálok, nem írok recepteket, nem csinálok az emberiségért semmit. Nem vagyok farmer, de naphosszat istállóban lapátolom a trágyát meg kerítést drótozok, szalmát, szénát adagolok. Faszom se tudja már mit is akarok.
Sokat gondolok az otthoniakra. Peter hívott, jól lebaszott, hogy miért nem hozzájuk mentem, ha kis pihenésre vágytam. Oliveréket is meghívta, ők mentek karácsonykor. Pedig tudja miért kerülöm még mindig a társaságát. Még mindig nem tettem túl magam azon, amit megtudtam az esküvőjén. Pedig nagyon hiányoznak, szívesen látnám Ameliát meg Angiet is, és hát a legkisebb Woodwardról ne is beszéljünk. Szívesen látnék bárkit a családomból, és mégsem. Mégis az az érzésem, nekem most egyszerűen itt van a helyem. A nagyapámék mellett, akik fura beceneveket adnak, akik végtelenül bűbájosak, és akiknek úgy látom, nagyon jól esik, hogy segíthetek. Holnap be kell ugranom a városba néhány dologért, tápért meg vitaminokért, meg a helyi termelőkhöz tejért. Fura ez a hely a városhoz képest, ahol az ember beszalad a boltba és leveszi a polcról a dolgokat aztán kifizeti. Itt mindenki a maga ura, ha ellustálkodja a dolgokat, akkor bizony felkopik az álla. De segítik egymást.
Tartom magam. Igyekszem. Sokat gondolok Tessára, hogy mi lehet vele. Akarnám keresni, de bevallom, már nem merem. Azt hiszem szabadulni akarna tőlem, talán jobb, ha békén hagyom. Legutóbb azt mondta, nem tartja meg a babát, és ezt ha beleszakad is a szívem, tiszteletben kell tartanom. Hogy szeretem-e még? Mindig szeretni fogom a magam módján. Sajnálom, hogy így alakultunk és ennyi fájdalmon kellett átmennie miattam. Tényleg azt kívánom a legjobbat kapja az élettől.

Hát, mit ne mondjak, mikor Morgan javasolta, hogy kezdjek naplót írni, arra gondoltam, teljesen meggárgyult. Borzalmasan elfoglalt ember lévén erre nekem sosem volt időm és még mindig ebben a hitben létezem. Hogy még ugyanaz a Jamie vagyok, mint előtte.
De nem vagyok. És most itt ülök a nagyapámnál, egy szobában az asztalnál. Odakint tombol egy kiadós texasi hóvihar, és naplót írok. Mert van rá időm.
Igaz, Morgan javaslata és a mai dátum között eltelt pár év, de végül talán megírom neki, hogy elkezdtem. Valamire ez is jó lehet akár, nem? A pszichomókusok fura dolgokat tudnak kitalálni. Tessa is ilyen volt. Sosem tudtam néha mit miért csinált.
Nos, most, hogy tíz percig néztem ki a fejemből és azon gondolkoztam, mit is kéne leírnom, még mindig fogalmam sincs róla. Szerintem hatásos lesz ez a terápia így.
Fura itt lenni. Úgy érzem...Tessa mindig mondta, hogy próbáljam megfogalmazni az érzéseimet pontosan, körülírni, átélni, meg a fasz se tudja még mit...Szóval, hát furán érzem magam. A vendégszobában van egy nagy franciaágy, szép, rusztikus barna bútorok, az ablakból egyenesen a farmra és az istállóra látok rá. Látnék, ha épp nem próbálna mindket elpusztítani egy kibaszott hóförgeteg!
De hogy mi a francot keresek itt? Halvány lila dunsztom sincs! Ismeretlenek az illatok, a hangok, a tárgyak, a fények is. A hó annyira nem lep meg, bár Texasról mindenki azt hiszi, hogy itt mindig harminc fok meleg van. Seattleben azért volt némi tapasztalatom ezzel kapcsolatban. De ettől eltekintve tényleg tök idegennek érzem itt (is) magam, pedig már másodjára vagyok itt lent.
A nagyapám lent énekelget valami country nótát, a nagyanyám ide hallom, ahogy az edényekkel csörömpöl. Belegondolok, hogy anyám mennyire más hozzájuk képest! Mármint a nevelőanyám, Virginia. Ő sosem lesz az a sütögetős babusgatós nagymama, pedig az öcsémnek, Peternek már két gyereke is van Angievel. Ő inkább az a játszóházba aztán étterembe viszem, majd vásásolni, vagy még inkább a kórházba, hogy tanuljon is valamit az a gyerek - típus. Szerethető, nem mondom, hogy nem, de ez itt azért más. Bevallom, jól esik  a törődésük, a figyelmességük.
Ja, megismerkedtem az egyik szomszéddal. Rosie iszonyat jópofa nő, de meglehetősen izgága és furcsa egy lény. Rengeteget beszél, és mint kiderült, Oliver gyerekkori legjobb barátja azokból az időkből mikor még itt töltötte a szünidőket.
Furcsa itt lenni. Idegen érzés. Nyugtalannak érzem magam, de mégis úgy hiszem, valami változás kellett, hogy kitörjek a mókuskerékből, abból a pokolból amibe taszítottam magamat és mindenki mást.
Elveszettnek érzem magam.
Talán jobb is, hogy eltűntem mindenki szeme elől.
Talán végleg el kéne tűnnöm.