Bree X Pavel

- Mész valahova? – a kérdés teljes mértékben jogos volt tőlem, ahogyan a kanapén elnyúlva pillantottam fel a készülődő Pollyra. Egy házifeladat során jöttem át hozzá, és bár voltak lakótársai, de ennek ellenére is a nyakán maradtam az időközben beütő karantén miatt. Nem mondom azt, hogy nem voltunk meg jól, mert akkor minden bizonnyal hazudtam volna, hiszen már egy ideje egy párt alkotunk. Ennek ellenére se nagyon volt okunk egymás társaságában féltékenykedni, mert tisztában voltunk azzal, hogy a másiknak nincs senkije. Én már az elején a tudtára adtam, hogy nincsen más, aki érdekelne, és ha akarnék, akkor könnyen tartanék magamnak szeretőket. Egyáltalán nem terveztem azt, hogy én majd jól bebarátnőzök New Yorkban, de a dolog mégis így alakult amikor megismerkedtem a szintén orosz lánnyal.
- Aha, találkozok pár szaktársunkkal – mosolyogva mondta nekem, én pedig némi nyújtózkodás után álltam fel a kanapéról azért, hogy odamehessek és egy puszit nyomhassak a lány arcára, szimplán útravalóként. Mivel nem láttam annak értelmét, hogy hazudjak neki – mert ki tudja, talán majd neki kell segítenie ahhoz, hogy a másik szőke lányt egy taxiba be tudjuk rakni és hazaküldjük.
- Átjön hozzánk Bree – finoman simítottam ki pár tincset a lány arcából – Tudod a pasijával nem oké minden és érdekli egy fiú szemszöge. Szerintem pedig csak kellőképpen ki kellene ütnie magát, szóval leginkább abban leszek majd a támasza.
Az arcomon egy csibészes mosoly játszott, Polly pedig elnevette magát és taszított egyet a vállamon, amiért megint valami olyan hülyeségen töröm a fejem, amivel valakit kegyetlen másnapossá tudok majd tenni.
- Érezd jól magad – az ajtóban még egyszer magamhoz öleltem a lányt, aztán játékosan összeborzoltam a haját. Utána minden energiámat az előkészületeknek szenteltem, azaz többféle otthonról szerzett vodkát pakoltam az asztalra, savanyú uborkával és némi pirog társaságában. Azért voltunk ismételten karanténban, mert az apósomék meglátogattak minket és hoztak egy csomó kaját otthonról. Úgy gondoltam, hogy ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy megismertessem Sabrine-nal az orosz konyha csodálatos alkotásait. Szerintem nincs még egy olyan nép amúgy, akik annyira retek fosul főznének, mint mi.
Mire végeztem a dolgokkal, addigra már a lány is csengetett, én pedig bár arra gondoltam, hogy majd jól húzom az agyát azzal kapcsolatban, hogy beengedem-e egyáltalán… Nos hát nem akartam még jobban traumatizálni a félrement képe miatt, egyszerűen csak kinyitottam neki az ajtót. Amikor a lépcsőfordulóban ért, addigra én már kint vártam őt a bejárati ajtó előtt, mert feleslegesnek gondoltam, hogy lelépjek, ha úgyis jönni fog felfelé.
- Kishölgy – határozott mosollyal az arcomon fogadtam őt, és egy barátságos öleléssel köszöntöttem – Ne hidd azt, hogy ennyire rendesen élek, csupán Polly sokkal szebb és tisztább, mint én.
Mindezt akkor mondtam már neki, amikor beértünk a lakásba. Levettem a polcokról egy papucsot, mert azért más lakásában sosem fogom felajánlani azt, hogy esetlegesen maradhat a cipő, ezt a pink színű példányt pedig a barátnőm sosem használta.
- Gyere csak beljebb – határozottan indultam meg a kanapé felé, aztán mutattam a terülj-terülj asztalkám felé, amit csak neki készítettem elő – Tiszta háziasszony lettem a kedvedért. Szeretnéd keverni a vodkát, vagy megadnád a módját és az első shotot már tisztán húznád le?

Senki nem kényszerített rá, hogy elküldjem azt a képet. Gondolom, ha valakivel beszéltem volna erről, inkább lebeszélt volna róla és nem pedig arra ösztönzést kaptam volna, amiért kitaláltam, hogyan tarthatnám meg a Troy-al való párkapcsolatomban azt a lángot, vagy nevezzük ahogyan akarjuk, ami végső soron azt eredményezi majd, hogy még tovább tartson a kapcsolatunk. Claryvel már beszéltünk erről, ő lényegében kezdettől fogva azt pártolja, hogy egyszerűen szakítsak a sráccal és legyek nyitott azokra a lehetőségekre, amelyek az egyetemen adódnak. Én viszont egészen mostanáig merőben elutasítottam annak a lehetőségét, hogy a gimis párkapcsolatom csak és kizárólag azért hulljon darabokra, mert nem élünk már egy városban és sok száz mérföld választ el minket. Mások úgy tartanak fenn párkapcsolatokat, hogy egész kontinensen választják el őket, akkor nekem miért ne sikerülne valami olyasmi, ami országon belül működik? Ezért is igyekeztem annyiszor hazalátogatni, hogy ha már Troynak nincs lehetősége eljönni New Yorkba, akkor én megtegyem ezt az áldozatot a kapcsolatunkért. Végső soron én voltam az, aki el akart jönni Mariettából, tehát engem terhelt a nagyobb felelősség, ami most ezt a távkapcsolatosdit illeti.
Lényegében az csak egy dolog, hogy egyszer VÉLETLENÜL félreküldtem a képet, habár az integrációért felelős alelnök személyét illetően meglehetett volna az a gyanúm, hogy nem csak az ő szemeit tisztelem meg a képpel, hanem végigmegy majd az egész a HÖK és a haveri köre felén. Ami abból a szempontból nem tekinthető agybajnak, hogy ha jobban belegondolok, akkor bármikor sor kerülhetett volna arra, hogy feltörik a fiókomat és a kép olyan helyekre is kikerül a dark weben, ahová egyébként nem szántam. Ez a része nem is különösebben érdekelt. Az már annál inkább, hogy másodjára is sikerült elkövetni ugyanazt a hibát. Meg kell kérnem a szobatársam, hogy egyszerűen vegye el tőlem és dobja ki az ablakon, vagy húzza le a vécén a telefonomat, nehogy újra megtörténjen. Azt mondják, a szerencsétlenség hármasával jár. Nekem pedig nem volt szükségem még egy ilyen alkalomra, mert amekkora a szerencsém, egyszerűen apának küldtem volna a képet, ami nagyon sok komoly beszélgetést indított volna el.
Ezt a gondolatot pedig egyszerűen csak szerettem volna kiűzni a fejemből, mint ahogyan azt az aggodalmat is, hogy Troy és az én kapcsolatom egyszerűen halálra van ítélve. Lehet, hogy az univerzum azt akarta üzenni a kis "baleseteimmel", hogy nem kellene ennyire próbálkoznom, de én ma tojni akartam az univerzumra, meg az üzeneteire és kihasználni Pavelt, meg a barátságunkat. Tehát vodkára vágytam. A kapucsengő hangja pedig egyértelmű jele volt, hogy meg is fogom kapni. Mire felértem a lépcsőn, gyakorlatilag már Pavellel találtam szembe magamat, ami miatt mosoly költözött az egyébként jelenleg nem túl vidám arcomra. - Szia! Mi újság? -  Kifejezetten örültem neki, hogy azt a privilégiumomat nem vesztettem el, hogy ölelést kapjak tőle.
- Pedig szerettem volna azt hinni veled kapcsolatban, hogy te más vagy, mint a többi férfi - nevetve pillantok felé, majd folytatom a lakás felmérését, amit eddig is a szemeimmel végeztem. - Nagyon cuki a hely, olyan... otthonos. - Idővel persze én magam is szerettem volna, ha hasonlóképp legalább egy albérlet kulcsát magaménak tudhatom, de ahhoz azt is tudnom kellett volna, hogy hazamegyek-e Mariettába, vagy maradok New Yorkban. Az egyik azzal járt volna, hogy lemondok bizonyos dolgokról, a másik azzal, hogy Troy mond le róluk.
- Köszi! - A cipőimet hamar lecseréltem a kapott papucsra, amitől hirtelen egészen kicsinek éreztem magamat - holott megszokhattam volna ezt az érzést. - Ezt mind te készítetted elő? - Egészen meghökkentem azon, milyen vendégváró felhozatal volt kikészítve.
- Szerintem az én szervezetem még nincsen arra felkészülve, hogy tisztán igyam a te vodkádat. - Vagy bármilyen vodkát, ha már itt tartunk. De ha valaminek mutatkozni akarok, akkor totálisan gyengének biztosan nem. - Egyébként mi ez az uborka? - Nem számított számomra idegen jelenségnek, de a vodka mellé nem asszociáltam volna soha.
- Nem fogja Pollyt zavarni, hogy átjöttem? - Úgy pillantgattam körbe, már ülő helyzetben, mintha a lány bármelyik függöny mögül előugorhatna.

ruhácska ▴▿ 638 ▴▿ ☽

Bree X Pavel

Még mielőtt bezártam volna a chatablakot, kénytelen voltam valamilyen szinten megszegni a szavam és visszatekerni a mai beszélgetésünk elejére. Mivel én is éreztem, hogy mennyire kényes az egész téma, ami körülöleli azt a bizonyos képet, gondolkodás nélkül léptem meg a fotó elrejtését a galériámba, amivel így már véletlenül sem tudtam volna visszaélni. Részletkérdés az, hogy ez a dolog eszemben sem volt.
Egész életemben több volt a lánybarátom, mint a fiú, emiatt pedig nyugodt szívvel állíthatom azt, hogy valamennyire megtanultam értelmezni a lányokat. Persze nyilvánvalóan voltak olyan szokásaik, amikkel soha nem leszek képes a jövőben azonosulni, vagy ha úgy jobban tetszik, egyetérteni, de ennek ellenére is azt éreztem, hogy tudtam őket kezelni már egy ideje. Nem egy olyan barát-barátnőm volt már, aki hasonlót csinált pasiknak, az ilyeneknek pedig sosem volt túl jó vége. Mivel Bree pedig egy olyan lány volt, akit határozottan aranyosnak tartottam, talán egy kicsit úgy is éreztem, hogy nekem kell összetörni a fejében alkotott képet a párkapcsolatáról. Nyilvánvalóan azt nem akarom, hogy megutáljon, ezért nem terveztem túl messzire menni, de azért voltak dolgok, amikről nem ártott volna beszélgetni egy kicsit.
Nyilvánvalóan Pollyval nem terveztem megbeszélni ezt az esetet, ezért is volt egyértelmű, hogy a fotó a saját érdekemben is törlésre került. Soha nem dugdostam a telefonomat előle, mert nem volt rejtegetni valóm, ugyanakkor mind a ketten tiszteletben tartottuk egymás szféráját is, emiatt pedig sosem nyúltunk bele a másik mobiljába. Ha mondjuk valamire rá akartunk keresni, akkor is legalább egy „használhatom a telefonod?” megjegyzést tettünk egymásnak. Az kifejezetten előny volt azért, hogy a lány ezt a privilégiumot nem most akarta gyakorolni, mert furán jöttem volna ki belőle.
A lány tényleg nem késlekedett sokat annak ellenére sem, hogy én nem feltétlenül a Columbia campus közelében éltem, sokkal inkább az NYU-hoz volt közel a lány lakása, ahova még a karantén miatt költöztem be annak idején. Mivel Dimával nem jöttem ki annyira jól, mint ahogyan azt terveztük, abban állapodtunk meg, hogy mivel amúgy is párkapcsolatom van, nyugodtan a lányhoz költözhetek, aki alapvetően szimpatikus volt neki. Mondjuk kinek ne lett volna az?
- Nagyon semmi, igazából lazulgattam egész nap – finoman megrántottam a vállam – Energiát kellene fektetnem abba, hogy zenét írjak, de nem érzem rá a késztetést, szóval tök jó, hogy jöttél.
Igen, már hónapokkal korábban aláírtam egy ügynökségnél, de én magam is leszögeztem, hogy csak határozatlan idejű szerződésre vagyok hajlandó, ha már ennyire engem akarnak, emiatt pedig hirtelen a tanulmányaimat is nagyon fontosnak éreztem – vagy csak jól hazudok – és leszögeztem nekik azt, hogy egyelőre képtelen vagyok teljes állású zenészként dolgozni, mivel szeretnék lediplomázni. Persze azt is elmondtam nekik, hogy természetesen fogok demokat készíteni ez idő alatt is, és igyekszem sűrűn látogatni a stúdiójukat, de igazán kibírhatják azt az időt, amíg szabaddá tudom magam tenni. Magam sem tudom, hogy miként hablatyoltam össze olyanokat nekik, hogy fontos az ihletem szempontjából az, amit tanulok, meg amúgy is megéri a dolog nekik, viszont végül belementek, ami tök jó.
- Ne kergesd magad ilyen tévképzetekbe – vigyorodtam el – Köszönjük! Bár jobban mondva, inkább ő köszöni a dolgot, csak nemrég ment el. Majd elmondom neki, hogy megdicsérted a lakást.
Nyilvánvalóan a lányoknak számítottak ezek a dolgok. Egyértelmű volt, hogy valamennyire igyekeztem segíteni neki, de ettől függetlenül nem feltétlenül az én érdemem volt az, hogy a földről konkrétan enni lehetett. Viszont bevállaltam az ablaktisztítást, mert talán az egyik legnagyobb rémálmom volt, hogy az a pici lány épít magának valami létra szerűt és ő áll majd neki, aztán összetöri magát emiatt. Illetve, alapvetően egy ideje hittem is abban, hogy nem szorulok kiszolgálásra, szóval segítettem neki a házimunkában, mert ketten amúgy is előbb végeztünk vele.
- Igen, én – egészen aranyosnak találtam azt, ahogyan meglepődött. Nem volt mondjuk olyan nagy cucc pár dolgot átcipelni a konyhából a nappaliba, főleg nem úgy, hogy amerikai konyhánk van, ami azt jelentette, hogy az én lábaim hosszával körülbelül összesen tíz lépésbe telt ez a fáradtság. Mindenesetre nem terveztem elmondani neki a dolgot, szimplán intettem a kanapé felé, hogy nyugodtan foglaljon helyet.
- Az lehet – talán bunkó dolog volt elnevetnem magam – Hidd el, azt már mi sem bírjuk, amióta ideköltöztünk, szóval én is punci leszek most, és szódával iszom majd. Ha valami mást kérsz hozzá, azzal is tudok szolgálni.
Mivel Bree még egyetlen alkalommal sem tartózkodott az otthonunkban, fel voltam készülve arra, hogy meg fog lepődni az uborkán. Első alkalommal minden barátunk így tett, de elég kíváncsiak voltak arra, hogy miért így isszuk a vodkát, szóval a legtöbben kipróbálták. Elég vegyes volt a dolog megítélése.
- Ez egy otthoni szokás – finoman megrántottam a vállam – Tudod, mi nem szoktuk almalével hígítani az alkoholt. De ha szeretnéd, én elkövetem ezt a bűnt ma este érted, csak ne áruld el senkinek.
Nyilvánvalóan túlzottan nem érdekelt volna az sem, ha megteszi. Elég sok módon felhasználták azt a tömény szeszt, amire a hazám annyira büszke volt, én pedig sosem tartoztam a túl nacionalista oroszok közé. Talán a leginkább oroszos vonásom az volt, hogy kurvára nem tudtam főzni, és néha csináltam olyan dolgokat, amikre más erősen felvonná a szemöldökét értetlenségében.
- Nem, már megbeszéltem vele – igyekeztem megnyugtatni a lányt, viszont ez remek lehetőség volt arra, hogy kicsit rátérhessünk az ő párkapcsolatára – És a pasidat az, hogy átjöttél?
Nyilvánvalóan nem lesz hazaküldve akkor sem, ha igen lesz a válasz. Ugyanakkor számítottam rá, hogy ez nem így alakul majd, mindenesetre legalább, ha a fiú idejönne azért, mert be akarja verni az orrom, akkor elmondhatom magamról azt, hogy én megkérdeztem.
- Egyébként, ha szeretnéd, rendelhetünk valami kaját. Gondolom nem készítetted fel ma a gyomrod az alkoholfogyasztásra – és nyilvánvalóan én sem, viszont kettőnk méretéből adódóan sajnos nem én lennék az, aki először kiüti magát. Azt pedig tényleg nem akartam, hogy a mai élménye után még itt rosszul is legyen nekem.

Nem állítom, hogy a családomból mindenki száztíz százalékosan megértette azt, hogy pontosan miért vágytam arra, hogy eljöjjek Mariettából. A nagybátyám és én viszont mintha egy hullámhosszon lettünk volna ezzel az egésszel kapcsolatban. Sam volt az, aki nem csak hogy megértett, de szabályosan támogatott is abban, hogy más államban kezdjem meg az egyetemi tanulmányaimat - az öcséim piszkálódását azzal kapcsolatban, hogy ideje lenne már elhúznom a házból, hogy el tudják foglalni a szobámat inkább figyelmen kívül hagytam. Egyébként sem kapták meg a szobámat, mert ahhoz képest, hogy kilencszáz mérföldre van a szülővárosom, egészen gyakran sikerült hazalátogatnom. Ez pedig főleg azért volt, mert látni szerettem volna Troy-t. Viszont ezek a látogatások fordított arányosságban csökkentek azzal, ahogyan a szociális életem egyre betáblázottabbá vált itt New York-ban.
Valószínűleg depressziós lettem volna, ha nem sikerül új barátokat szereznem. Tulajdonképpen tettem is arról, hogy ne maradjak egyedül, mert a kollégium mellett igyekeztem több olyan programban vagy szervezetben is részt venni, amivel bővíthettem az ismeretségi körömet. Ha szimplán azt mondtam volna a barátomnak és a családomnak, hogy a tanulnivaló és a vizsgák miatt nem megyek haza, valószínűleg nem hittek volna nekem. Akármilyen szomorú is bevallani még saját magamnak is, de egy olyan napon, mint a mai is, semmi kedvem nem lett volna több órát utazni azért, hogy pár órát tölthessek otthon - na meg Troy-al. Arról pedig amúgy is beszélnünk kellett volna Pavellel, hogy mi volt az a képküldözgetős akció ma a részemről.
- Király, akkor ez azt jelenti, hogy még nem szívta le semmi az agyadat és jöhetek én, aki energia-vámpírkodik rajtad. - Vigyorogva magyaráztam a feltevésemet, amivel Finn például biztosan egyetértett volna, mert sokszor azt vettem észre rajta, hogy nem érti ekkora testbe, mint az enyém, pontosan hogyan fér annyi kihasználatlan energia, mint amit néha rá szoktam zúdítani. Erre igazából az lehetne a megfelelő válasz, hogy a pasim kilencszáz mérföldre lakik, szóval nehéz lenne levezetni, de... Ilyeneket nem terveztem megosztani épp Finnel. - Aztán ha slágert írsz miután elmentem, kérem a részesedésem. Ezt ne felejtsd el! - Úgy emeltem meg a kezemet, kiegyenesített mutatóujjal, mintha épp fenyegetni próbálnám őt. Amennyire érdekelt volna, hogy hogyan ír valaki zenét, annyira szükségem volt most arra, hogy csak beszélgessek valakivel. Az ilyen esetekben jött határozottan rosszul, hogy Clary nem töltött minden napot a koliban.
- Helyes, add is át neki. Tényleg tetszik. - Nem szimplán csak udvariasságból mondtam azt, amit. Sőt, ha őszinte akarok lenni, valamilyen szinten még irigyeltem is őket, amiért megvolt a lehetőségük arra, hogy saját lakásban éljék az életüket - és nem csak azért mondom ezt, mert a koliban akkor is limitáltak a dekorációs lehetőségeink, ha épp mindent megengednek nekünk. Egész más egy hálószobát berendezni és otthonossá tenni, mint egy teljes lakást.
- Remélem az öcséim is olyan rendes emberré nőnek fel, mint amilyen te vagy - vigyorogva közöltem ezt az egészet, a hangomba talán némi irónia is sűrűsödött, mert ismertük már egymást és azt, hogy melyikünk mennyi alkoholt tud elfogyasztani. Ha pedig valaki valamit nem kíván a testvéreinek, akkor az határozottan a fiatalkori alkoholizmus.
- Ha van citromotok, vagy lime-otok itthon, akkor nekem is jó lesz szódával. - Ha egy dolog volt, aminek örültem ebben a helyzetben, akkor az tutira az volt, hogy Pavel orosz létére nem ítélkezett felettem azzal kapcsolatban, hogy mivel tudom meginni a vodkát. Szerintem amikor az emberiség kitalálta, hogy krumpliból is lehet alkoholt készíteni, nem volt magánál.
- Szóval ez a tequila orosz változata, csak citrom helyett uborkába kell harapni? - Személy szerint ezt sikerült leszűrnöm a srác magyarázatából, de mindenképpen biztosra akartam menni. Ezért is kérdeztem rá végül annyira konkrétan. Nem feltétlenül tudtam elképzelni, hogy egy feles után savanyú uborkába harapjak, de végül is mi meg ugyanilyen ízesítéssel egyeztünk bele, hogy chipset gyártsanak, szóval nem volt itt az ideje, hogy ítélkezzek.
- Egyszer majd ő is csatlakozhatna hozzánk. - Végül is semmi rosszat nem csinálunk, így ha még egyel többen vagyunk, csak hozzátesz az egész élvezeti értékéhez. Na jó, lehet, hogy ezt teljesen másképp kellett volna megfogalmazni, de most már mindegy. Szerencsére amúgy sem mondtam ki hangosan, hogy fura legyen. A kezdeti lelkesedésem azonban, amit amiatt éreztem, hogy belegondoltam, hogy egyszer Polly is csatlakozzon hozzánk, azonnal letört, amikor Troy is szóba került. - Áááh... Hát ő még nem válaszolt arra a képre, szóval nem szóltam neki arról, hogy mit csinálok. Amúgy sem tudna mit csinálni vele... De majd este elmondom neki. - Megvonogattam a vállamat, miközben azon agyaltam, hogy vajon beszélek-e egyáltalán a sráccal este, vagy marad a chates megoldás, ami néha egészen lehangoló tud lenni. De tudtuk, hogy mibe megyünk bele, amikor elmondtam neki, hogy New Yorkba jelentkeztem.
- Úú, igen, rendeljünk. Szerintem az én gyomrom soha nincs készen arra, hogy igyak. Mekkora hülyeség ez az egész, nem? Vagy sörrel kezd az ember, ami jobban fel van vizezve, mint a gyorséttermi üdítők, vagy olyan tömény whiskeyt iszik, hogy attól látja a hangokat. - Én legalábbis így láttam a mai amerikai fiatalok választási lehetőségeit, ami az ivászatot illeti. Nem túl változatos, de ez van. - Te mit szeretnél enni? Az uborkán kívül, nyilván - nevetve vontam fel a szemöldökeimet és pillantottam Pavel felé. - Egyszer csinálnunk kell majd olyat, hogy csak amerikai dolgokat fogyasztunk. De szerintem az egyetlen találmányunk a sörpong, ami nem olyan izgi. - Ahhoz egyébként is legalább egy egész csapat egyetemista kell, hogy élvezhető legyen. A vetkőzős póker pedig nem az a műfaj, amit épp Pavelnek kellene emlegetnem. Épp elég volt, hogy a képet véletlenül elküldtem neki.

ruhácska ▴▿ 892 ▴▿ ☽