Francia picsa. Esetleg hozzácsapva a frigid jelzőt is, ki mikor milyen hangulatában ismer meg az első találkozás alkalmával. Mondanám, hogy másodjára ez változik, de hazugság lenne. Pedig az kifejezetten jól megy.
Nem, kicsit sem vagyok bűbájos vagy kedves. Sem elsőre, sem pedig másodjára. Naiv még annyira sem, mégis gyakran feltételezik mindezeket, amihez illúziók nélkül állíthatom, annak van köze, hogy a hajam szőke, az alkatom pedig törékenynek látszik. Az persze fel sem merül senkiben, a látszat talán szándékos és nincs sok köze a véletlenhez. Még azok is, akik szeretik azt hinni önmagukról, bennük nincsenek előítéletek, ez a gondolat önkéntelenül is odahúzódik a tudat felszíne alá, gyökerei pedig egészen mélyre ágyazódnak. Ott van mindenütt. A feltételezésben, a külső mellé ész nem járhat vagy éppen fordítva; a megjegyzésekben, hány órányi térdeléssel jutott el oda, ahol tart. Vagy inkább könyv felett görnyedéssel, ha már itt tartunk.
A könnyedséget a leginkább mellőzöm. Nincs rá időm, kedvem pedig még kevesebb a habkönnyű, előítélet mellé gyártott rózsaszín idillhez asszisztálni. Tudom miként kell és illik viselkedni, de ez ne tévesszen meg. Rövid csevejekbe nem bocsátkozom, nem látom értelmüket. Ahogyan a semmitmondó szociális érintkezéseknek sem.
Precizitásom kény- és szükségszerű egyszerre, nem engedhetem meg azt, hogy bármi kicsússzon a kezeim közül, ha a munkámról van szó. Saját elvárásaim önmagammal szemben magasabbak, mint amit bárki támasztott eddig. Muszáj volt, így kellett lennie. Mindennap előbb érkezem, mint bármelyik kollégám és később is megyek haza, mint ők. Pedánsnak tartanak, nem zavar. Tényleg az vagyok és ebben nem találok semmi kivetnivalót.
Megfelelésre való késztetésem szinte vibrálva húzódik végig a bőröm alatt, szövi át egész lényem és határozza meg nem csupán a mindennapjaimat, hanem az egész személyiségemet. Nem számít, hogy munkáról vagy másról legyen szó, mindenben a maximum a minimum számomra. Egész életemben így volt, sosem tapasztaltam mást.
Csendességem jól neveltségnek számít, tulajdonképpen az is, noha egészen más van meg mögötte. Nem megkérdőjelezett, a személyiségem része, legalábbis annak tartják és ez így van jól. Nincs késztetésem arra, hogy a középpontban legyek. Megfigyelni, hallgatni, számomra fontosabb és értékesebb.
Nem különösebben izgat, hogy hidegnek vagy ridegnek gondolnak. Gondoljanak. A távolságtartásban van méltóság, elegancia, az önfegyelemben pedig erő, ezek nekem fontosak és követendőek mindig és mindenkoron. Szeretek átgondoltan mérlegelni, a döntéseimet alaposan megfontolni. Az igazságot véleményem szerint túlértékelik. A jogban a leginkább azt kedvelem, hogy semmi köze az igazságossághoz. Gyakran hazudok. A munkámban ez csupán eszköz, a paragrafusok és precedensek megfelelő ismerete és használata, a kiskapuk megtalálása és eszközként tekintése sokkal inkább bravúros, semmint problémás és ez valahogy az életemre is igaz.


A bőrömre záporozó és arról alácsorduló vízcseppeket túl forrónak érzem, de nem szólok érte. Sosem szólok érte. Szinte éget, belemar a bársonyba, a felszisszenés zárt ajkak mögött lévő fogsornak csapódva hal el meg nem születésében. Némaság telepszik a párától fülledtté vált helyiségre. Nyúlósan tapadósnak érzem a levegőt, kelletlenül von körbe. Éltetőnek nevezik, az is. Bordakosaraim ketrece megtelik vele, szúrós érzetet hívva életre. Mégis kell, szükségem van rá.
Rutinosak, gyakorlottak, jól ismertek az egymást követő mozdulatok, már nem először játszódik le ugyanaz a közösen megkomponált koreográfia. Kimondatlan cinkossággal alkottuk meg együtt, saját, kettőnk közös táncává változtatva. Lépései egymásra adott reakciók keltette tökéletes összhangja.
Ilyenkor minden érintés gyengéd, bocsánatkérés és bűnbánat húzódik a tenyér puhasága alá, szorul kettőnk közé. Selymesen fojtogató. Mégis elhiszem. Kétségbeesett odaadással kapaszkodok belé, csakúgy, mint felhúzott térdeimbe, átkarolva, átölelve, magamhoz dédelgetve. A kortynyi lélegzet már rosszul esik, keveredik a fémesen sós ízzel. Lenyelem.
A víz lemossa az eltelt percek súlyos terhét, minden csepp az ezernyi, talán milliónyi közül ezt teszi, lassan, szinte már komótosan. A lefolyóban tűnik el nyomtalanul, a meg nem történtség hihető illúzióját keltve és így válik őszinte valóssággá. Az én valóságommá.
Az eltelt idő vánszorgó pillanatai ólmossággal dermednek meg, végül pedig csak a tompa fájdalom érzete marad, szinte csak zsibbadás, mire a csapot elzárja. Csöpög. Ugyanabban a lusta, önmagát kergető ritmusban, hangosan koppan a kerámia bevonat felületén újra és újra és újra. Kérlelhetetlen ismétléssel ostromolva azt. Fülsiketítő, dobhártyaszaggató, pedig alig van hangja. Csak a háttérben jelzi a már megszokott, mára egyetértésben rituálénkká formálódott történteket.
Ilyenkor mindig nagyon kedves. Kivétel nélkül. Tenyerén hordoz, ahogyan egy kislány reméli, miként történik, mikor hercege érte jön. Mesébe illő, nem is olyan, mint ami igazi, sokkal inkább érzékeken klimpírozó, játékosan délibábos látomás. Gondoskodón emel magához, gyengéden karjaiba zár, egyetlenként bánik velem, suttogása végigszalad gerincem mentén, puha pihéket állítva glédába a tarkómon és ezzel a biztonság halvány szikrája erőtlenül pislákol fel. Minden alkalommal veszít erejéből és valahogy egyre mélyebbre lök.
A matrac megsüllyed súlya alatt, enyhén ringatózik meg fészkelődésétől. Keze cirógató becézéssel hajtja akarata alá mézszín tincseimet, a szálak engedelmesen tekeregnek kedveskedő ujjai között. A szobára boruló sötétség pedig lassan csendtől némán terhes leplet borít a paplanra.

Nem ismernek. Azt látják, amit látni engedek, amiként szeretném, hogy értsenek.  Feltételezésekbe fullasztva, önmagukat és saját magamat is egyaránt. Nem volt tudatos cél, magától alakult, észrevétlen húzódott a bőröm alá úgy, ahogyan a ruhatáramba is. Hiúságtól mentesen, a megjelenés számít, mindig is számított. Állítást eszközöl, tudat alá bekúszót, benyomásnak deklarálják, de több annál.
A ceruzaszoknya tökéletesen passzol, se egy oda nem illő ránc, sem pedig egy eltévedt pihe nincs rajta. Már kínos tökéletességgel ölel körbe, messze túlszárnyalva mindazt, amit egy szoknyától el lehet várni. A blúz viszont már más, jóval lazább, lágy esése ránézésre is sejteti az anyag szinte csúszós puhaságát, olyan, amit jó érzés megérinteni, simítás alá vonni. Magasan zár a nyaka, rafinált kötői szigorúan fogják közre a torkot, mégis a masniba formált csomó megadja a kellő finomítást. Bájossá, kecsessé teszi. Hosszú ujja elég helyet biztosítana a mozgáshoz, de a csuklókat közrefogó gombok engedékenységről nem tesznek tanúbizonyságot. Színe visszafogott, az unalmastól mégis messze áll, éppen annyira feltűnésmentes, mint amennyire megakad rajta a szempár.
Elegánsnak látják, illik az irodába, illik a bíróságra, illik hozzám. Magam is így gondolom és eszembe sem jut, kinyilatkoztatása lenne bárminek, ami a háttérben húzódik, pedig talán így van. Túl nagy felelősség ez egy két darabból álló szettnek. Kiválasztása mégis egyértelmű volt a reggel folyamán. Minden reggel az.
A szemüveg szigorú kerete megadja a feszesség érzetének illékony felhangját, egyúttal elvonja a figyelmet az arcról, amely mögötte húzódik úgy, hogy közben vonzza a tekintetet. Oximoron, mégis működik. Olyan akár egy álruha, pedig semmi különleges nincs benne, mégis erőt, magabiztosságot, határozottságot kölcsönöz. Könnyű megjátszani, ha a benyomás már kimondatlan szavak nélkül is megtette a hatását. Onnan pedig csak már egy apró lépés valóssággá formálni.
A cipők sarkai kemény visszhangot keltenek, lejtésük mégis kívánatos, szinte már elvárt. Kopogásuk nem csak tartást, kiállást von maguk után, magasabbra emelésük a pipiskedés ellenére biztonságos lépteket kölcsönöz. Önbizalomról árulkodik, elfedi a gyengeség legapróbb látszatát.
A tudatosan rendezett tincsek között nincsenek renitensen rakoncátlan szálak, a profizmus fizikális kivetülése és sokkal nagyobb hatalommal végzi a rászabott munkát, mint azt a legtöbben sejtenék. Elrejti mindazt, amit láttatni nem kíván viselője és górcső alatt nagyítja fel azon vonásokat, amelyek talán csak színjátékként léteznek és az utánuk való vágyódás az egyetlen, amely a realitáshoz köti őket.
Egy újabb nap kezdődik a sok közül.