Valamikor a nagy változások küszöbén született egy olyan országban, ahol jó ideig tilos volt másképp gondolkodni. Ennek ellenére sokan mégis megtették. Vagy talán azt hinné bárki, hogy a nagy Szovjetúnióban nem virágzott a korrupció vagy éppen a bűnözés? De mint mindent, ezt is remekül elrejtette a statisztika. Ahol pedig pénz volt ott volt hallgatás is. Az elvtársak nem kérdezték honnan jön, egyszerűen csak zsebre tették amit kaptak.
Dolov Makszim Torev hivatalosan nem is létezett. Bárki felütötte volna  a telefonkönyvet nem találkozik a nevével, ahogy hivatalosan nem létezett Antonia Sztyepana Torenyina sem, és nem létezett Svetlana Dolovna Torev és Szerjozsa Dolovics Torev sem. Tulajdonképpen ők soha sehol, semmiféle papíron nem léteztek. A valódi kilétüket sokáig homály fedte, bár egyes feltételezések szerint Dolov igen komoly részt vállalt a az 1979-es afganisztáni bevonuláskor használt fegyverek beszerzésében, és voltak akik szerint amerikai és ír kapcsolatait még Nixon elnök 74-es látogatásakor szerezte.
Annyi bizonyos, hogy a családjában egyértelmű volt, hogy kinek mi a pontos feladata. A lába alatt akkor vált forróvá a talaj, amikor 2008-ban egy igen komoly munkával bízták meg, és amelynek során úgy döntött, hogy a rá bízott értékeket, közöttük számos értékes ékszert az angol királyi családtól, Liz Taylor méltán híres gyűjteményéből, egyszerűen magánál tart. A zsákmányt szétosztotta a gyerekei között és az idősebb Svetlana-t Amerikába, a fiatalabb Szerjozsát pedig Hawaii-ra csempészte. A két gyerek nem találkozott azóta sem, a megállapodásuk értelmében legalább tizenöt évet várnak, mielőtt bármilyen módon megpróbálnák felvenni egymással a kapcsolatot.
Sveta kapott némi segítséget az Államokban. Apjának az üzletfelei, vagy éppen érdekbarátai pedig elég hamar behálózták a lányt, kihasználva az ékszerek iránt tanusított lexikális tudását, és mérhetetlen rajongását. Nem tekinti ő ezt bármiféle kényszernek, hiszen elég szépen megél belőle, és alapvetően sem az a fajta aki mindenféle módon szeret kitűnni a tömegből. Attól függetlenül, hogy klasszikus szépségnek mondható. Szabályos, szív alakú vonásai mögött azúrszín lélektükreit sűrű szempilla határolja. Egyenes tartása, felszegett feje ruszin büszkeségének hozománya. Ennyi idő után sem képes levetkőzni az akcentusát, és számtalan esetben ha, megfeledkezik magáról képes egy beszélgetésen belül oroszra váltani.
Bár az évek alatt számos olyan buliban vett részt, amelyben szépen csurrant neki is a mézes csuporból, nem él fényűző életet. Manhattan-ben egy kis lakást bérel (ügyelt arra, hogy a nevén semmi ne szerepeljen hivatalosan), van egy kicsit már ütött kopott Ford Mustangja egy zürich-i letéti számlája és egy kamu-állása a manhattan-i közkönyvtárban mint takarító. De ez is csupán azért, hogy minél feltűnésmentesebben tudjon információkat cserélni azokkal, akikkel szükséges. Heti három alkalommal dolgozik, ez idő alatt szokta intézni az efféle ügyeket is.
Egyedül él. Ki nem állhatja a háziállatokat, a macskaszőrre allergiás is. Egyetlen társa Artúr a márvány színű aranyhal.
Jól bánik a fegyverekkel, amit még apjától tanult meg, ahogyan az öccse is.”Az életben maradás legfőbb szabálya, hogy te húzd meg először a ravaszt.” hangoztatta gyakran az öreg, noha nem sokkal a gyermekei szökését követően őt és feleségét brutális kegyetlenséggel kivégezték. Az ékszerek sorsáról azonban egyelőre nincs tudomásuk, ahogy a gyerekei hollétéről sem.
Svetlana imád és tud is táncolni, gyakorlatilag bármire, odáig van az olasz és a görög konyháért, ki nem állhatja az ázsiai popzenét. Egy falnyi színes kis törpéje van mindenféle méretben, ez az egyetlen hóbortja. Alapvetően barátságos, és kedves a felszínen, és szívesen társalog, bár magáról valószínű csak féligazságokat osztana meg. De ha hozzányúlsz a törpéihez eltöri a kezeid.
2008. Karácsony , Jekatyerinburg

Dolov a nyitott ablaknál állt, és az éjszakába bámult kifelé. A katolikus naptár szerint ma van karácsony első napja. Bár ők ortodox vallásúak voltak, mindig megemlékeztek erről az ünnepről, és amikor családja lett, ezt a hagyományt ő is követte. Sosem akart olyan nagy családot, amilyen az övé volt, de két gyerekre mindig vágyott, meg egy szerető, gondos feleségre. Meg is kapott mindent, amire csak vágyott, noha tisztában volt azzal, hogy mindez csupán átmeneti. A hirtelen jött boldogság és jólét ára hamarosan behajtásra kerül majd. Még szerette volna addig húzni amíg Szerjozsa is nagykorúvá nem válik, ám a lehetőség, amely a gyermekei számára a szinte örökös jólét zálogát hozhatta el, váratlanul kopogtatott az ajtaján 2008. nyarán. Ő pedig élt is vele, és elvett valami olyasmit, amit nem szabad lett volna. Nem őt illette, mégis tudta, hogy minden olyan ember életében, amilyen ő, egyszer jön egy ilyen lehetőség, amit kíméletlenül ki kell használni.
A mellkasára két határozott két simult, a tenyér a szívén pihent, a másik meg felette. Felesége összetéveszthetetlen eső utáni utcák illatát idéző friss illata szökött az orrába. Szusszanásának forrósága a hátára simult a nő fejével együtt. Nem fordult meg, csak a fejét fordította a nő irányába, és lágyan odahajtotta egy pillanatra.
- Sveta és Jozsa összecsomagoltak?- kérdezte szinte suttogva, mintha attól félne, hogy a nyitott ablakon át meghallja valaki. Nem véletlenül itt állt, hiszen tisztában volt azzal, hogy lehallgatják, a vétel pedig talán ezen a helyen volt a legrosszabb. Zavarták a ház előtti fák kopár, karomszerű ágai, amint nekiverődtek az ereszcsatornának.
- Igen. Indulásra készek.
- Akkor menjünk.
- Azt gondoltam, hogy holnap reggelig még várhat….elvégre jó időre ez lesz az utolsó karácsonyunk velük.
- A mi időnk nem számít Antonia. Az övék viszont igen. Soha nem magamért csináltam semmit, jól tudod, hanem értük. Én semmit nem vihetek magammal oda ahova tartok. Mindent itthagyok. Nekik.
Dolov nem élt soha példás családi életet. Nem volt igazán jó és otthon ülő apuka. Nem vitte a gyerekeit sehova, nem jártak nyaralni, és sosem voltak nagy baráti összejövetelek náluk. Minden napját következetesen, és szabályok szerint élte. Nem kényszerítette rá senki, ez az ő választása volt. Mert egykor így határozta el, és a céljait mindig és minden körülmények között igyekezett megvalósítani. Ezen tulajdonságát, mint később kiderült, a gyermekei is örökölték.
Azon az éjjelen friss, csillogó hó hullott Jekatyerinburgra, miközben a fekete Volvo lassan és méltóságteljesen, szinte titokban hagyta el a várost. A hideg, majdhogynem fagyos ablaküvegekhez két fiatal felnőtt arca tapadt, akik rendületlen néztek visszafelé, a mögöttük hagyott város, élet, család sziluettjét figyelve.
- Szveta, igérd meg, hogy ha elérsz New York-ba akkor keresni fogsz!- a fiú, aki mindössze tizenhat volt ekkor, két évvel fiatalabb a nővérénél majdhogynem elcsukló hangon, szinte felszólította a testvérét erre. Fájt az elválás, képtelen volt elfogadni, hogy külön utat szánt nekik az apjuk, noha gyerekkora óta tudta, hogy ez a pillanat majd egyszer el fog jönni.
- Nem lehet, Jozsa. Tizenöt év. Ennyit határozott meg a papa. És neki mindig igaza van.
- Nem fogom kibírni.
- De igen. Ki fogod. Neked ott lesz Vova. Segíteni fog. És még mindig te vagy a legjobb a zárt hálózatokba való bejutásban. Nálad furfangosabban senki nem tudja csinálni.
- Kivéve Stanley Jobson.- mosolyodott el a fiú, és végre sikerült megtalálnia kellemes, a mutálás után megmaradó baritonját.
- Kivéve.- hagyta rá szintén mosolyogva a nővére, és megszorította az öccse kezét. Aztán a táskája után nyúlt és kivett belőle valamit, amit belecsúsztatott az öccse kezébe. Egy apró Gyedmaroz figura volt, amit pár évvel ezelőtt találtak együtt a fő utcán egy koranyári estén.
- Ettől sosem válsz meg, azt mondtad szerencsét hoz.
- Igen. Most neked lesz nagyobb szükséged rá. Én idősebb vagyok és lány. Te fiatalabb és fiú. Szóval őrizd meg nekem Fagyapót és ha legközelebb találkozunk, akkor legyen nálad. Ha túl sokat változnál, vagy túl jóképűvé válnál, hogy fel sem ismerlek, erről tudni fogom, hogy te vagy az. És Jozsa….ez lesz a jelszó. Ha bármikor bajban vagy, csak annyit üzenj: “Gyedmaroz” és megkereslek. De addig….- nem fejezte be a mondatot, hanem elfordította a fejét, és az öccsével együtt a fekete, hópelyhek táncában elterülő világot nézte. Ez volt az utolsó este, hogy Svetlana látta a szüleit, és a testvérét. Mindennek már tizenkét éve….

2012. június , New York JFK Repülőtér

Kezed a kezembe simul, amint kifelé tartunk az utasoknak fenntartott hangárba, hogy átessünk a kötelező vámvizsgálaton. Érzed, hogy ideges vagyok, pedig nem az első alkalom, hogy együtt dolgozunk, mégis azt hiszem nem nagyon fogom megszokni. Előttünk Gina lépked, göndör hosszú vörös fürtjei úgy ugrálnak ide-oda mint valami mókás polip csápjai. Még három perc, hogy elérjük a cheking pointot, és mindannyian tisztában vagyunk a feladatunkkal. Gina megtorpan, és hátrafordul. Mi is befékezünk mögötte és elkerekedett szemekkel bámuljuk. Hiszen ez a dolgunk, ez a színjátékunk része, amit el kell játszani. Gina megemeli a kezét, és hosszan de aprókat bököd a mellkasod felé, miközben rám is mutogat. A hangja szinte betölti és visszhangozza is az öblös üvegépület kupolája.
- Azt hiszed, hogy elfogadom? Nem fogadom el, hogy behozod a családunkba ezt a ruszki kis ribancot Tony. Anya világosan megmondta, hogy nem bízhatunk meg benne. Az ilyeneknek még a seggébe is uzi van. Így van? He? Válaszolj!- most én vagyok a reflektorfénybe, de ez is a cél, hogy rám figyeljenek fel. Azt hiszem a lassan előaraszoló biztonságiakból ítélve szépen halad a történet, és pontosan úgy veszik le a jelenetet ahogy mi azt szeretnénk. Én még fogom a kezed, bújnék hozzád, menekülnék a testvéredként funkcionáló Gina haragja elől, de ő csak tovább mondja a magáét.
- Mindenki tudja rólad, hogy az apád kicsoda otthon nálatok….mindenki tudja, hogy egy ócska ruszki drogbáró az apád. Mindenki! Itt is tudják! Ugye?- nézett jelentőségteljesen körbe, majd elhallgatott, hogy a rám irányuló figyelemből ő szépen lassan kivonja magát. Én még mindig a kezed fogom. Érzed, hogy reszketek, de megszorítod az ujjaim biztatón, és magadhoz húzva a fülembe súgod, hogy nem lesz semmi baj. Csak csináljak mindent a megbeszéltek szerint. Az adrenalin ezerszeresen csapódik a szívembe, megveszetten zakatol, miközben láthatóan el is sápadok. A terv része kellene legyen az idegességem, de azt hiszem meglepően élethűen adom elő a szerepemet.
- Kisasszony kérem. Velünk fáradna?- udvarisan lép oda hozzám egy vámtiszt, és szakítja el a kezed a kezemből, és egy egyenfehér ajtó felé mutat. Te csak figyelsz engem. Mogyoróbarna szemeid biztatón csillannak, és bólintasz. Ajkaid hangtalan formálják az orosz szavakat: “Nem lesz semmi baj, nyugi!”
És valóban nincs semmi baj, nem is lehet, mert én csak a csali vagyok, az akit ki kell emelni a tömegből, akire oda kell figyelni, mert egy orosz drogbáró lánya….valaki aki veszélyes….de a papírjaim rendben vannak, ahogy a holmijaim között sem találnak semmit. Nem is találhatnak, hiszen te és Gina sétáltatok ki egy kisebb vagyont érő gyémántcsomaggal. Épen és sértetlenül.
Én pedig aznap szegényebb leszek veled, mert elhagytál Gináért, meg egy újabb józan nappal.