A Nagy Almában élni nem csak azért jó, mert benne van az, hogy alma, és az alma az ételek csoportjába tartozik, hanem azért is, mert megannyi lehetőséged van a kikapcsolódásra. Személy szerint imádom, hogyha a blogom nem csak az ételek iránti szenvedélyemet foglalja magába, hanem a helyet is, ahol élek, ezért is örültem annyira a lehetőségnek, hogy kijuthatok a Fesztiválra. Georgieval a napokban vettük fel újra egymással a kapcsolatot, és nem is volt kérdéses, hogy rábólintok az ajánlatára a sátorozással kapcsolatban. Addig sem kell a szívfájdalmaimra gondolni, amit a legújabb évadok hoztak magukkal számomra. Néha egyszerűen csak kegyetlen tud lenni a rajongókkal az írói közösség, de legalább szemrevaló pasikat pakolnak be főszereplőnek, hogy enyhítsék a fájdalmat. Az én esetemben inkább növelik, mert bármennyire is igyekeztem, még sosem tudtam kihúzni egyiket sem a képernyőből. Manapság a nagyokosok erre is találhatnának már megoldást. Turbósebességbe kapcsolva járom végig a lakásomat, magammal húzva azt a listát, melyre feljegyeztem mire is lesz szükségem. Nem bízok a saját agyamban, mert sokszor cserbenhagyott. Apám sokszor hangoztatta: akinek nincs esze, legyen notesze. És milyen igaza is van, mert nekem biztosan nincs. Megállok egy pillanatra, és elveszek a gondolataimban. A lakásom kész felfordulás áldozata lett, de legalább mindent bepakoltam, - vagyis azt hiszem. Önmagamra jellemzően elegáns késésben vagyok, és kissé megszaporázom lépteimet, hogy ne kergessem őrületbe Georgit a várakozással. Megtanultam már huszonvalahány évem során, hogy az emberek nem szeretnek várni annyira, amennyire én szeretek késni. A nagy sietségben kiszabadult kósza tincseimet igazgatom a helyemre, és úgy fékezek le mellette, hogy majdnem előreránt a nagy csomagom. - Jelentem, készen állok a harcra és a kudarcra. – édes mosolyt villantok a mellettem állóra, és egy pillanatra végigfuttatom tekintetemet a helyszínen. Egyfajta izgatottság, és félelem keveredik bennem, főleg hogy a sátor összerakása a mi gondunk lesz. - Azt hiszeeem. – húzom el egy kicsit a mondandómat bizonytalanul, azonban a tekintetén végigsuhanó kételkedés miatt összeszedem belső mindenben jobb énemet, és így folytatom tovább. - Egyszer-kétszer összejött valamilyen csoda folytán, és ez is olyan lehet, mint a biciklizés, lehetetlen elfelejteni. – vonok vállat lazán, miközben nekiindulunk a célállomásunk felé. - Ne aggódj, ketten összehozzuk. Ha pedig nem, biztos akad valami segítőkész jóvágású fiatalember, aki szívesen a hasznunkra válik. – nézek körül, de inkább a lábam elé igyekszem figyelni, nehogy bemutassam a Hogyan törjük össze magunkat produkcióm elhasaló számát.
A bőröndömben bekészített, behűtött üvegek, a kulcstartómon sörnyitó. Ezzel úgy érzem, mindenre fel vagyok készülve, kivéve a sátorállítást. A bátyáimmal régebben sokat kirándultunk. Ezekből jórészt az maradt meg, hogy Sammel egymást püföljük, vagy ott van az eset, amikor elmentünk horgászni, egyszerre ugrottunk a bot után, mikor megláttuk elmerülni az úszót, végül addig civakodtunk a fogás felett, mígnem elpattant a damil, a hal pedig megnyerte a küzdelmet két megtébolyult, őrjöngő kiskamasz ellen. Viszont azok az idők már elmúltak, hogy a Clifford csapat húzza fel a sátrat könnyedén, amit jórészt apánk csinál. Ez most ránk vár, egyedül. Végigfut a hideg a hátamon. Pedig az állatkertben az a hír járja: ezermester vagyok. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, ez téves megállapítás, és majdhogynem rágalom, gúnyszaga van, szinte bűzlik. Gondosan végigpörgetem a fejembe vésett listát, mindenről, ami kellhet. A nagytáskán már nem indítom el a cipzárat, viszont máshol még kotorászok néhányat. Ahogy átkutatom a zsebeimet, galacsinnyi cukorkapapír mellett, zsebkendő, némi apró, elővillan egy tampon, amit arra az esetre tettem el, ha kicsit korán törnének rám női gondjaim, és sürgős orvoslásra szorulnék. És azon jár az agyam, beletettem-e a sátorhoz a kalapácsot, ezzel kapcsolatban már nem is bírok dűlőre jutni. Fabula a mókusról, aki mindent elraktározott télire nyárira, csak azt nem, amit kellett volna. Remélem Lolitó jobban képben lesz, és felkészültebb nálam a témában. Mikrohullámú rezgések helyett nekem a léptek zaja jelzi közeledtét, addig is türelmesen - egy frászt, szenvedek, egyenesen gyűlölök időt pazarolni arra, hogy egy helyben ácsingózzak, de mit meg nem tesz az ember a barátaiért, régi ismerősök kedvéért - várok a sátortábor bejáratánál. Ha megjelenik mellettem, ami szerint elindulhatunk, akkor fogom feltenni a kérdést. - Felkészültél? – emelem fel a tekintetemet gondterhelten, ahogy az előttünk álló megpróbáltatásra gondolok. - Mondd, hogy kettőnk közül te vérprofi vagy ebben! – várok némi megnyugtatást. Idegbeteg leszek, már most látom...