Kevés rosszabb dolog létezik nála a pénzügynél, meg a marketingnél - a matek és a statisztika viszont viszi a prímet. Azt nem mindig elég csak úgy beseggelnie, hogy aztán a vizsga után lehetőleg már el is felejtse, azt néha igenis meg kellene értenie, de ha valamire tényleg nem áll rá magától az agya, hát az biztos, hogy a számok... meggyőződése, hogy mindez számára merőben szükségtelen is. Ha valaha is akarna komolyabban marketinggel foglalkozni, biztosan igyekezne úgy helyezkedni, hogy a dolognak ezt a részét valaki más csinálja. Valaki, akit érdekel és ért is hozzá. Ő meg hadd csinálja azt, amiben még jó is - annak követését, hogy épp mi trendi és mi nem és várhatóan mire vágynak az emberek.
De ez az eszmefuttatás olyan szempontból felesleges, hogy egyébként sem óhajt soha erre a pályára lépni. Minek? Gyakorlatilag jobban keres most is, mint a legtöbb korabeli iskolás (a szomorú valóság pedig az, hogy jobban keres számtalan felnőtt embernél is, aki évtizedek óta robotol), aki gürizik valamit az egyetem mellett, és bizonyára van még jó pár jó éve. Meg aztán, ott van a családja. Ha nem csinál valami istentelen nagy baromságot, nem nagyon kell aggódnia a jövője miatt.
Márpedig nem olyan hülye, hogy valami istentelen nagy baromságot műveljen.
Nagyon örül persze, hogy az órájának már vége is van (már, mit túloz, semmi gyors nem volt benne, kisebb örökkévalóságnak érezte, egy szerda délutánnyi egy órába sürített örökkévalóságnak), de Isaac kishíján odacsapja a kezét a könyv lapjai közé, alig tudja időben elrántani onnan - ennek megfelelően gyorsan tűnő nehezteléssel pislog fel vagy kétszer a fiúra, mielőtt némi látványos megkönnyebbüléssel elkezdené elpakolni a holmiját, vissza a táskája mélyére, ne is lássa!
- Na, lassíts már! Megszédülök tőled - mondja aztán nem különösebben feddően, inkább kicsit tényszerűen. Isaac mindig sokkal magasabb fokozatszámon pörög, mint ő, ami mondjuk nem meglepő, mert ő folyton úgy viselkedik, mintha az idő az ő javára dolgozna, bármiről is van szó, és mindenre végtelen sok ideje lenne. Soha nem siet sehova - bár ahogy szóbajön annak lehetősége, hogy egyenek valamit, hazudna, ha azt mondaná, hirtelen nem lett nagyon is éhes.
Ennek ellenére majdnem felhívja Isaac figyelmét, hogy akár meg is kérdezhette volna, hogy ráér-e bárhova is menni vele, de aztán a pörgés végére csak leesik ez a fiúnak is, úgyhogy megspórolja magának a kommentárt - Igen, ráérek, nem, nem láttam a radírodat, és inkább éhes vagyok én is, szóval... mit is mondtál, ramen? Hol van ez a hely? - kérdezi sokkal nagyobb érdeklődéssel, mint bármmi mással kapcsolatban, ami a matekozás alatt szóbajött. De ha gasztronómiai létesítményekről van szó, kötelességének érzi, hogy képben legyen és lehetőleg a legjobbakkal legyen képben.

Talán?
Majdnem akaratlanul ki is csúszik a kérdés a száján, mert ő aztán el nem indul egy "talán"-ért, ha felmennek innen négy utcát, majd Isaac rájön, hogy végig rossz irányba lesznek, lehet hívja inkább a sofőrt és hazamegy. Némi drámai túlzással.
- Rákeresek, hogy hívják a helyet? - kérdezi inkább ahelyett, hogy némileg szarkasztikusan visszakérdezne, és mivel a telefonja amúgy is mindig a keze ügyében van, két pillanat alatt fogja meg, oldja fel és nyit rajta böngészőt, már azelőtt beütve azt, amit nagyjából tud a helyről, sem hogy Isaac válaszolhatna, lehet, hogy így is feldob valamit a keresés.
Azért mindenképpen megadja a pontosabb paramétereket is, ha választ kap, nem is baj, ha előre felkészül, milyen helyre mennek, akkor nem érhetik kellemetlen meglepetések. A közhiedelemmel ellentétben egyébként egyáltalán nem csak a menő, felkapott helyekre jár, ahova mindenki más is, meg amiről mindenki egybehangzóan állítja, hogy "jó", ő abszolút nyitott arra is, hogy kicsi, esetenként nem annyira bizalomgerjesztő helyeket próbáljon ki - de ez utóbbiaknál azért nem árt, ha valaki ajánlásáról tényleg tud, nem csak vakon és naivan házhoz megy egy gyomorrontásért. Szóval ha Isaac azt mondja, ez jó hely, akkor is elmegy vele, találjon a helyről bármit is a neten, de azért szereti előre tudni, mire számítson. Mégsem mindegy, hogy máris élete legpompázatosabb japán étterméről ábrándozik, vagy egy kicsike büféről.
- Aha, persze, mehetünk - mondja aztán úgy, hogy fel sem néz a telefonjáról, ha van skill, amit mesterien elsajátított, hát feltétlenül az, hogy egészen bele tud merülni a telefon kijelzőjébe és mégsem megy neki semminek, senkinek, nem hagy el semmit és tömegbalesetet sem okoz. A könyveit és jegyzeteit már rég a táskájába söpörte, innen már csak egy fél mozdulat a hajába tolnia a napszemüvegét és könnyedén a könyökhajlatába csúsztatni a táskája fülét. Menetkészebb nem is lehetne, és mindemellett még arra is talál alkalmat, hogy kedves hangossággal elköszönjön a helyi felszolgálóktól, mielőtt kilépne a helyről. Ez ugyanis fontos.
- Inkább sósra. Vagy valami savanykásra - feleli meg aztán Isaac kérdését vagy egy sarokkal odébb, mivel arra jutott, hogy Isaac valószínűleg tényleg jól emlékszik, hova mennek és merre kell menniük, végül nem bírálja felül az útvonaltervezést, és ezzel a kommentárral le is engedi az orra elől a telefonját - De innék mellé valami jó hideget is, vannak teáik is, ugye? - meg persze egy desszertre ő sosem mondana nemet, de nyilvánvalóan csak akkor, ha a főétel is finom volt, mert ha nem, akkor minek gyötörje magát tovább. Amíg viszont nem bizonyosodik be a dolgok ellentettje, magától értetődően elfogadja Isaac értékítéletét az étterem konyhájáról - végtére is, csak tudja, miről beszél.
Azért szerencsés, hogy sokkal messzebb nem kell menni, nem olyan kényelmetlen a cipője, mint ahogy kinéz, de az is biztos, hogy nem hosszútávra tervezték ezeket a darabokat, úgyhogy örül, amikor az épületek homlokzata között felbukkan egy határozottan keletinek tűnő hely - Ez lesz az? - kérdezi már jó pár méterrel azelőtt, hogy elérnék az éttermet, de amikor megérkeznek, akkor egy biccentéssel előre engedi Isaacet. Elvégre így illik, mégis csak ő a férfi, neki kell bemennie először, na meg az sem mindegy, hogy ő ismeri a helyet, a járást, úgyhogy talán el tudja dönteni a segítsége nélkül is, hova jobb ülni.

Isaac válasza nyomán máris sebesen kezd járni nemcsak az agya, hanem a keze is - értekelés oldalak, vélemények, Insta hashtagek, pillanatok alatt össze lehet állítani fejben egy általános képet bármilyen helyről, és kimondottan szereti erre használni az internetet. Nem lehet ugyan bármiben és bárkiben megbízni, amivel az ember online kalandjai során összetalálkozik, de már rég kialakította magában a megfelelő szűrőket arra, hogy csak releváns információkat vegyen figyelembe. Ahogy a világ, úgy a net is televan idiótákkal és őt nyilván nem érdekli a véleménye valami utolsó nyomoréknak, aki mondjuk életében nem találkozott még semmilyen japán konyhával, és arról sincs fogalma, hogy a ramen egy leves, például.
- Egy sima, hideg zöldteáért tudnék most ölni is - mondja aztán az ábrándosság épp csak halvány utóérzetével. Azon gyerekek egyike volt, akit az anyja annak idején lelkesen cipelt magával "teadélutánokra", mintha angolok lennének, és ez létszükséglet lenne. Sem nem angolok, sem nem létszükséglet, az egész természetesen csak egy ízléses puccparádé. Az angol teafogyasztási szokások után viszont megismerkedett később a kelet teaszertartásaival is, és ha  választania kellene, ez utóbbi jobban tetszik neki; míg az efféle formalitások helyett igazából szívesebben fogyaszt olyan barbárságokat, mint egy pohár hideg tea. Csak úgy, magában, cukor nélkül, ha esetleg lehet, mondjuk egy karika citrommal.
Örül neki, hogy Isaacet nem kell nógatni arra, hogy előre menjen - utálja, tényleg rémesen utálja, amikor a férfiak nem tudják, hogy ez így szokás -, így teljes nyugalommal lép be utána, a telefonját már odakinn leengedte az oldala mellé, úgyhogy most már saját szemmel, a tényleges valóságban bámészkodik, de természetesen csak illendő kíváncsisággal.
- Jó napot kívánok - közönyösségét bármikor mézes udvariasságra tudja cserélni, mintha a két hangulata között titkos, azonnali átjáró lenne, udvariasan mosolyog és még meg is dönti magát egy picit, pont úgy, ahogy a vendéglátójuk. Kabátját és táskáját ugyanott hagyja, mint Isaac, meggyőződése, hogy sokszor kérdések nélkül is remekül el lehet navigálni egy-egy ismeretlen szituációban, ha a megfelelő emberek példáját követjük; jelen esetben, Isaac barátjaként valószínűleg nem csinálhat nagyon helytelen dolgot, ha Isaac mintáját követi. A túlságosan belsőséges gesztusokat nem okozna gondot felismernie és természetesen nem utána csinálni... elég fajta szociális közegben megfordult már, hogy ne nagyon illetődjön meg viszont semmitől - Aha, az asztal jobban hangzik - bólint aztán rá a kérdésre, így hát mehetnek is a kiszemelt helyre, ahol helyet foglal és elveszi Isaactől az étlapot.
- Persze, szívesen megkóstolom - ami a teát illeti, végül is a tea csak tea, ha annyira nem  ízlene neki, megissza gyorsan és még mindig kérhet egy másikat is - A-a, azt még nem, azt hiszem. Mit ajánlanál? Sós, vagy savanyú, és inkább hal legyen, mint hús - kérdez inkább, semhogy elvesszen a lehetőségek között, elvégre Isaac tényleg úgy tűnik, nagyon otthonosan mozog itt, bizonyára tudja azt is, mit lenne érdemes kipróbálnia, ha tényleg a hamisítatlan okinawai ízeket akarja megismerni. És hát, ha már itt van... akkor mi mást akarna?

- Ühüüüm, persze, kérek szépen bele jeget - nem is habozik, kimondottan kívánja most a hideget, így Isaacnek nem szüksége különösebben unszolnia, vagy javasolnia, már el is képzelte a teazöldben úszkáló, üvegpohár falának ütközve csilingelő jégkockákat; meg azt, ahogy ha az ember a pohár tetejéről szürcsölget, akkor a leghidegebb (bár mi tagadás, kicsit vizes) a frissítő.
Sokáig nem regisztrálta magában az érdeklődést a gasztronómia iránt. A dolog valahogy természetes volt, mert az ő szülei sosem tüsténkednek a konyhában, gyerekkorában vele senki nem sütött süteményt játékból, nem segített az anyjának a vacsorakészítésben, nem nézte csodálkozástól tágra nyílt szemekkel, ahogy az apja mondjuk kést élez, vagy segít kinyitni egy különösen csökönyös üveg uborkát az anyjának. A normális családoknak mind van valami konyhához, vagy legalábbis étkezéshez köthető, bensőséges hagyományuk. Étkezéshez köthető hagyományaik ugyan nekik is vannak - születésnapok, karácsony, brunch kéthetente -, de nincs bennük semmi bensőséges és az is elképzelhetetlen, hogy maguknak főzzenek meg bármit.
Épp ezért egész életében mások főztek rá, éttermekbe, bisztrókba, kávézókba járt, ráadásul az igazán jókba, drágákba, elismertekbe, ezért hamar megtanulta, mi a jó. A dolog viszont a végtelenségig természetes jelenség volt számára, már tíz évesen sem jött rá a szívbaj, ha le kellett szólítania egy felszolgálót, vagy arról érdeklődött, pontosan hogyan is készítik a lazacot. De amilyen természetes volt, annyira kevéssé tűnt valaminek, ami különösebb érdeklődést, vagy kíváncsiságot éleszt benne, míg egyszer csak rá nem jött, hogy valójában pontosan ez történik. Lenyűgözik az éttermek, a személyzet tüsténkedése, az étlapok kínálata, a dekoráció, a berendezés, az ambiance, és most már érdeklik a pletykák, a hírek, a bennfentes információk, a felvásárlások, a chéf váltások, és nagyjából minden.
Szeret új helyeket kipróbálni, de azért persze csak csínyjával. Ha valaki Bronx közepébe akarná elcsalni egy mexikói food truckhoz, az valószínűleg kapufára lőne; jó érzékkel lövi be a környékeket, és konyhákat, melyek érdemesek lehetnek a figyelmére, elsődleges szempont azonban nem is feltétlenül az "érdemesség", inkább az, hogy megfeleljen az ízlésének. Többnyire már előre tudja, mi fog tetszeni neki és mi nem, tapasztalatból, egyre kevesebbszer lepődik meg. Az "igazi" helyeket viszont szereti, főleg, ha nem amerikai konyháról van szó. Nem mintha lehetetlen lenne, hogy egy az eredeti konyhát megjárt törzsgyökeres New York-i tudjon igazán jó japán éttermet vinni, de azért megvan a maga varázsa annak, ha nem ez a helyzet, hanem az emberek a saját, otthoni konyhájukat hozzák magukkal az "új világba".
Tekintete követi, Isaac hova mutat a menüjén, így hamar megtalálja a megfelelő sorokat a sajátján is. Gyorsan, de ettől függetlenül alaposan böngészi át az összetevők listáját, de aztán az ajánlást meggondolva egészen hamar döntésre is jut - Hát akkor legyen az ötös, rád bízom magam - dől hátra az étlapot félretolva, ha már eleve tengeri dolgokra vágyott, nem fogja pont most meggondolni magát. Halvány mosollyal köszöni meg az italokat Isaackel együtt, jól esően szinte rögtön bele is kortyol a sajátjába, amíg megrendelik a leveseket, viszont a kínálásra csak megrázza a fejét - Nem, köszi, most nem kérek - nem mintha gondja lenne mások dolgainak megkóstolásával, attól sem kap idegrázást, ha valaki meg akarja kóstolni azt, amit ő kért, az viszont indokolatlanul fontos neki, mikor milyen ízeket milyen más ízekkel társít. A limonádé most valahogy nem ilik az eltervezett íz-palettába.
- Oké, azért annyira nem sietős. De én is megéheztem, már csak az illatoktól is. A tea viszont tényleg isteni, nagyon jó - mondja, ahogy visszatolja a poharát az asztallapra - Sokat jársz ide? - kérdezi aztán szinte reflexesen, ahogy a rendelést letudva közben van ideje alaposan felmérni a helyet magát is.

- Hááát... - úgy érzi, felsorolni minden helyet, ahova szeret járni, egy kisebb litánia lenne. Megannyi kedvence van a városban, és a városon kívül is. Mindegyik más hangulathoz, alkalomhoz, évszakhoz illik igazán, lehetetlen lenne csak egyet választani közülök, mert a lista egy-két helyezettje még csak össze sem hasonlítható, annyira más a profiljuk. Ezt a helyet sem lehetne mondjuk összehasonlítani egy cukrászdával, kár is megpróbálni. Majdnem elveszik Isaac kérdésének végzetes általánosságában, amikor megérkeznek a leveseik. Ilyen hamar nem is számított rájuk, megszokta, hogy a jó dolgokra várni kell, kivéve ha az ember rajongója a gyorséttermeknek (ő nem kimondottan az), de aztán a vele szemben ülő fiú elég gyorsan elmagyarázza, hogy egy levest összerakni itt azért nem olyan nagy ördöngősség. Végül is, érthető. Ezért érdemes egy dologra specializálódni, sok munkát meg lehet vele spórolni.
- Köszönöm. Én most nem kérek mást - felel aztán egy udvarias mosollyal, Isaacnek bólint, csak jelezve, hogy értette az információt. Maga elé húzza a tányérát, egy kicsit igazit rajta balra fordítva, aztán jobbra, kicsit vissza balra, mintha máris a legmegfelelőbb szöget keresné, vagyis az ételnek legjobban álló szöget, és talán ez nem is meglepetés, de azonnal nyúl a telefonja után. Azért egy sztori posztot megér a színpompás, csábítóan gőzölgő tál étel - Hát, elég sok helyre szeretek járni, nehéz lenne csak egyet választani. Mostanában mondjuk eléggé rákattantam a thai és a francia konyhára, úgyhogy az Uncle Boons és a Frenchette nagy kedvenceim - mint mindig, most is pontosan úgy beszél helyekről, legyen az étterem, büfé, bisztró, kávézó, cukrászda, pékség, mintha tökéletesen evidensnek venné, hogy ezeket a helyeket mindenki ismeri, és egyébként az ő világában teljesen evidens is, hogy nem kell felvilágosítania senkit a Frenchette létezéséről; miközben pedig magyaráz, lelkesen forgatja a telefonját, hogy lőjön pár fotót a korai vacsoráról, vagy kései ebédről.
- Nem, köszi, de egy kicsit közelebb tudod tolni a tányérodat? Csak egy pillanatra? - pillant aztán fel Isaacre meggyőzőnek szánt mosollyal, amivel kétségtelenül megakasztja a fiú jókívánságát, meg feltételezhetően a célt, hogy nekilásson a levesnek, de úgy tűnik, őt ez egy percig sem zavarja. Ha Isaac enged neki, akkor megigazítja egy kicsit az ő tányérát is, saját poharát eltolva az útból, hogy elkattintsa a képeket, amelyeket akar, ha nem, hát egyébként biztosan túléli azt is. Posztolni azért nem most fog, de csak mert éhes, a desszert előtt mondjuk - ha még fog belé desszert férni -, bőven ráér erre, most gyakorlott mozdulattal szétpattintja ő is az evőpálcikákat, jobbjával élvezettel a sok hozzávaló közé túr, elsőnek egy darab rákot és némi tésztát csippent össze, hogy hamar el is tüntesse - Ó, igen, jó étvágyat - kap aztán valamivel később észbe, némileg megkésve viszonozva a fiú korábbi gesztusát; de az ezt követő pár percben épp eléggé elfoglalja az, hogy a leves különböző hozzávalóit szépen sorban végigkóstolja, a baljába hamar odakerül a kanál is, hogy olykor a léből is tudjon szippantani.
- Tényleg nagyon jó - dícsér aztán megint csak valamifajta magától értetődő hangon, meglepődés nélkül, pedig aztán még nem járt itt tényleg soha, hogy biztosra vehette volna a jó ízeket. De azért remélte, hogy Isaac értékítélete nem lehet ennyire rossz, meg éppenséggel, amikor korábban rákeresett a helyre, ott is számtalan pozitív értékelést talált.

- Ó, igen, mindenképp érdemes! A város legjobb pad thai-ját ott ettem, de van isteni kókuszlevesük is, i-má-dom - gondolkodás nélkül, érezhető könnyedséggel teszi meg a maga ajánlatát, mérsékelt, de önmagához képest határozott lelkesedéssel - ha valamiről tud órákon át beszélni és még azt sem bánja különösebben (amit egyébként utál), ha faggatják, az az étel, a különböző fogások. Végtére is, ez nem különösebben személyes téma, az ízléséhez van köze, nem pedig ahhoz, kicsoda ő valójában. Talán ezért is olyan természetes neki dolgokat megosztani az interneten, az egész tulajdonképpen nem valóságos. Vagy legalábbis, nem úgy valóságos, ahogy mások azt elgondolják. Felhúzhat oda egy életet, világképet, ízlést, de ettől még az emberek nem fogják tudni, kicsoda ő valójában. És ez neki így tökéletesen megfelel.
- A Frenchette csilis-paradicsomos homárja az egyik kedvencem. A másik talán a padlizsán tahini... - szinte már ábrándosan felsóhajt, pedig éppen most is egy nagy tál leves felett ül, ami ugyan tényleg ízlik neki, de nagyon úgy tűnik, hogy ez nem akadályozza meg abban, hogy más ételekről is ugyanígy áradozzon, vagy épp arról fantáziáljon. Persze ettől még nem fog innen majd elindulva útba ejteni egy másik éttermet, bizonyára egy falat sem bír majd lecsúszni a torkán, mire végez ezzel a fogással és ez így van rendjén. De egy jó élmény nem csorbíthat egy régi jó élményt, és ez fordítva is épp ilyen igaz.
- Ühüm - helyesel aztán csak újra, most már szigorúan csukott szájjal. Nincs ugyan ellenére beszélgetni egy-egy étkezés alkalmával, de teli szájjal azért mégsem illik, és bár sokszor úgy érzi, jobb lett volna kevésbé szigorú szabályok közt nevelkedni, mint ahogy őt nevelték, azért az ilyesmit nem lehet gombnyomásra levetkőzni. Feszélyezi kicsit a csend is, már megfigyelte, hogy ezeken az apró helyeken, ha épp nem folyik ki a vendég az ajtón, néha egészen meghitt hangulat uralkodik, ami ugyan egyáltalán nem válik egy hely rovására, épp ellenkezőleg, alkalmasint mégis kicsit furcsa lehet, ha az ember nem kimondottan egy csendes zúgra vágyik éppen - Feltétlenül fogok majd posztolni róla egyet - jelenti ki aztán, amikor már jó pár falattal beljebb van, nem úgy mintha ezzel szívességet akarna tenni bárkinek is, a dolog sosem erről szól, ez csak neki teljesen magától értetődő, elvégre ezt csinálja és bizonyos szinten ráadásul ebből él. Vagyis hát természetesen nem abból, ha posztol erről a helyről, de más esetekben nagyjából így működik a dolog.
- És egyébként ez sokkal kellemesebb, mint tanulni - teszi még hozzá, ezt viszont már nem minden hátsó szándéktól mentesen, ha lehetne, simán lecserélné a heti matekórákat heti kajálásokra, de van egy olyan sejtése, hogy próbálkozhat, csak nagyjából feleslegesen... amitől szintén nem csillapodik az étvágya, módszeresen kanalazza a levet, csipegeti ki a pálcikával a megannyi levesbetétet, és nem is egészen sikerül a végére érnie, egy ponton csak halk szusszanással hátradől, és a teáját veszi a kezébe - már egy falat sem nagyon menne le a torkán, inkább csak leöblíti az ízeket a hűvös itallal - Uh, csurig vagyok...

Bólint két aprót is, épp egy falat közepén, mielőtt verbális választ tudna adni - merthogy ugye, úrinő teli szájjal nem beszél - Tényleg nagyon jó. Savanykás, egy picit édes, épp csak enyhén fűszeres, nem sajnálják róla a szószt, szóval nem túl száraz és rendesen telepakolják mogyoróval is. Kérheted csirkével, marhával, garnélával, sok zöldséggel, kevés zöldséggel - meg aztán biztos benne, hogy nagyjából bármilyen variációban is elkészíti az étterem a rizstésztás ételt, legalábbis a jó helyek hajlanak némi rugalmasságra. Ő a maga részéről többnyire mégis csak a csirkére szokott szavazni, vagy néha a vegetáriánus verzióra, a halat valahogy kevésbé érzi hozzá illőnek, de persze, kinek mi - Hát, igen, a kókusz már csak ilyen dolog... van aki nagyon szereti, van aki meg utálja, nem sok embert ismerek, akinek semleges lenne a dolog. De persze, elmehetünk valamikor - neki egyébként sem kell semmiféle kifogás arra, hogy éttermekbe menjen, nem kell különleges alkalom sem, még egyedül is hajlamos elmenni, ha éppen hirtelen kíván rá valamire, de túl későn hív fel másokat, ezért senki sem ér rá. Néha egyébként sem igényli a társaságot, de azért valahogy az étkezés mégis afféle közösségi dolog. Jobban csúszik, ha nem egyedül eszik az ember, ami alól mondjuk a családját kimondottan kivételnek tartja. Ha választhat, hogy velük, vagy nélkülük egyen, akkor nélkülük enni garantáltan békésebb...
Hunyorog, kicsit elhúzza a száját, nem lenézően, vagy ítélkezően, inkább csak úgy, mintha ő próbálná eldönteni Isaac helyett, hogy most akkor illik-e ilyeneket mondani, vagy nem - Ez lehet, hogy eggyel több infó volt - mondja aztán különösebb kertelés nélkül, de egészen semlegesen, tulajdonképpen őt nem annyira akasztotta meg ez a "másnapos"-megjegyzés, de azért ő egészen biztosan nem mondott volna ilyesmit. Sem asztalnál, sem egyébként, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy neki egész gyerekkorában bármikor fejét vették volna ilyenekért, és azért az a világ szerencséje, hogy nem mindenkit Lowdenék nevelnek fel.
- Hm? - pillant fel a fiúra a kanaláról, elsőre pont úgy érti, hogy az ember jól tud lakni azzal, ha csak nézi az ételt - ami egyébként bizonyos tekintetben igaz, egy szépen tálalt ételtől egyszerre lesz az ember nagyon éhes, de közben meg igen is el tud tömíteni a látvány, épp csak más érzékszerveket támad a kép, kiesik az élvezkedők sorából az ízlelés, de azért a látás és a szaglás is tud táplálkozni. Szóval ez sem lenne furcsa, de aztán Isaac következő mondata egyértelművé teszi, hogy ő most nem erre gondolt, úgyhogy udvariasan elmosolyodik - Kösz? - mondja némi kérdő éllel, nem tudván eldönteni, hogy akkor ez most valamiféle dícséret, esetleg bók akarna lenni, bár mi tagadás, annak kétségtelenül sajátos.
- Mit ne csinálnék a tanulás helyett? Bármi szórakoztatóbb - világít aztán rá az utolsó falatokat kanalazva egészen pikírt stílusban, hát ki szeretne még az iskolán, meg a kötelező sulis munkán túl tanulással foglalkozni? Járhat helyette helyekre, találkozhat a barátaival, elmehet moziba, vagy csak heverészhet otthon az ágyában az Instát görgetve órákon keresztül - nagyjából mindent is szórakoztatóbbnak tart a matek helyett, és sosem fogja megérteni, ha ezt valaki máshogy gondolja.
Nagyot sóhajt, amikor végül eltolja magától a tányért, és kissé elgyötörten néz Isaacra a desszert emlegetésekor - Fú, nem kéne - rázza meg a fejét némi tétovázással, mert egyébként rettentően édesszájú, simán vallja a népszerű, a "desszertnek külön gyomrom van"-elvet, de most valahogy a sok létől meglepően kevéssé érzi ehhez a kedvet, meglehet, a tea fogja csak megtenni desszert gyanánt. Ki gondolná, hogy ezek a levesek ennyire laktatóak, amikor a lé bennük a legtöbb...? Pittyen egyet a telefonja, úgyhogy reflexesen utána nyúl, csak a sofőr az, a jelek szerint talált egy parkolóhelyet egy sarokkal odébb, csak szólnia kell, ha indulna. Épp csak egy kicsit para, hogy nulla-huszonnégyben megosztja vele a telefonjáról a pontos tartózkodási helyét, de ha az ember sorra veszi, hogy az ember telefonja amúgy is folyton követi, úgyis mindegy, és inkább kényelmes megoldás, hogy nem kell egész nap Walterrel sms-eznie, ha arra számít, hogy majd ő viszi haza - Itt van értem a kocsink, úgyhogy szerintem inkább fizessünk és menjünk. El tudunk vinni, ha gondolod - mondja egy üzenetet pötyögve, de a szavait egyértelműen Isaacnek címezve, és ha arra kerül a sor, magától értetődően felajánlja azt is, hogy szívesen fizet, vagy legalább a saját fogyasztását szívesen fizeti, de persze egy ponton túl illetlenség nagyon erőltetni a dolgot, úgyhogy akár el is engedi, és ha a fiú velük tart majd, akkor együtt indulhatnak a várakozó, fekete autóhoz.