- Még mindig nem? - Túrok bele a hajamba. Már nagyon hiányzik a tervező asztalom, s hogy fegyvert foghassak a kezembe. Ez éltet és már jó ideje nem volt egyik sem a kezemben. Legalább a terveimhez hozzáférhetnék! De még nem lehet, míg a tárgyalások le nem zárulnak. A fegyver viseléséhez meg nem csak annak kell lezárulnia úgy, hogy részemről minden rendben. Agyturkász engedélye is kell. Azzal pedig egyetértek.
- Hát persze, az meg kellene nekik... - könyökölök az asztalra, majd beírom az elérhetőséget, amit kerestek. Apám még mindig nem jöhet be hozzám, marad a kamerás egymásra bámulás, s az anyagok lekérése, amik a tárgyalásokhoz kellenek. És persze neki, a munkájához. Hiába van egy jó asszisztensem, van, amihez neki sincs bejárása, mert olyan tervekről van szó, amihez nem adtam neki jogosultságot.
- Holnap lesz az utolsó tárgyalás az én ügyemben. Aztán majd kiderül - holnap megtudom, mennyire lettem igazán szabad. Noha az árnyak már elmentek a fejem felett, szoktak meglepik jönni. Utána még mindig lesznek tárgyalások, de az már más lesz.
Ha valaki olyanba és úgy nyúl bele, mint én, elég következetesen a képébe tud robbanni a bomba, ami az esetemben sokkal inkább információk kezelése volt. De már szabad vagyok, bizonyos értelemben. Nem véletlenül nem akartam átjelentkezni a katonasághoz, s most másképp nem úsztam volna meg sok mindent.
- Akkor helló - kinyomom a hívást és egy ideig meredek a fekete monitorra, mert azt is lenyomtam vele együtt. Mivel nem vagyok kíváncsi a saját látványomra, ezért inkább lehajtom a laptopot. Ki akarok innen menni, és kimosni a fejem.
Véééégre kimozdulhatok az épületből és az idő is megfelelő! Talán ez a második alkalom, hogy legurultam a kinti pályára, hogy pattintgassak párat. A pálya éppen üres, a múltkor egészen jó kis meccset le lehetett tolni, most senki sincs, mert vagy kezelésen van, vagy már hazamehetett.
Amin ébredésemkor csodálkoztam a legjobban, az az, hogy életben vagyok. Hiába sült el jól a küldetés, engem kicsinált, de tudatosan mentem bele, mert más megoldás egyszerűen nem volt.
Járni még túlzottan nem megy, kevés időt tudok lábon tölteni, mankóval. A nélkül semmit. Így most kerekesszékben tologatom magam továbbra is, amit már egészen jól megszoktam, s nem vagyok rest sem rodeózni, sem pedig mutatványokat tanulni vele.
A lasztit az ölemben vittem le, ez is egy jó kis gyakorlat, le ne guruljon az ölemből. A nehez viszont nem ez, hanem az, hogy miután bedobálgattam a lasztit a kosárba, a lepattanó narancs gömbért menjek. Technika meglesz, hogy minél kevesebbet kelljen mennem, mert most pattogtatni akarok. Furcsa megfogni a labdát, ujjatlan, tenyéren párnázott, kesztyűs kézzel, de ez is fog menni.
Az egyik dobás viszont nagyon lepattan, s én meg belebámulok eléggé ahhoz, hogy ne elkapjam, hanem csak lehajolni legyen időm, különben eltalál.
- Ahhh! Inkább elkaptam volna! - Fordulok ültömben a labda után, s látom, lazán a pálya másik végére megy.

Unatkozik.
Pihenjen. Mondanák az orvosok, ápolók, meg tulajdonképpen mindenki, aki nem rest beleszólni ebbe, de a láblógatást is meg lehet unni, különösen akkor, ha egész máshoz van hozzászokva. Soha nem volt a tétlenség embere, mindig csinálnia kellett valamit, akár csak egy kis apróságot is, ahhoz, hogy elégedett legyen, most azonban már az eddig bevált mellékes cselekvések se tudják lekötni. Nem ostoba, tisztában van azzal, miért kellene a seggén maradnia, hiába érzi már magát elég jól ahhoz, hogy rátörjön a mászkálhatnék, de minden józan ítélőképességet sutbavág az őrjítő unalom, mely lassan a bőre alá is beveti magát, állandó, kellemetlen feszítő érzést hagyva maga után, mely miatt legszívesebben addig vakarózna, míg már nem is marad semmi, amit lekaparhatna.
Ezen meglátását persze gondosan magában tartja, mert egészen biztos abban, nem segítené hozzá, hogy a lehető leghamarabb megkapja az engedélyt a visszatéréshez. Persze megfordult a fejében az is, talán nem kellene siettetnie, talán kihasználhatná a lehetőséget, hogy egy kicsit a családja körében lehessen, hogy mindannyiukat meg tudja nyugtatni teljesen, elhitetve velük, elég szerencsés volt ahhoz, hogy élve megússza a figyelmetlenségből és elbizakodottságból keletkező hibát és legközelebb még jobban fog a környezetére koncentrálni, a parancs elvégzése után is.
Minél több időt tölt azonban a kórteremben, annál kevésbé érez késztetést a maradásra, annál jobban vágyik vissza az emberei körébe, oda, ahol már régóta igazán otthon érzi magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szereti a családját, az itteni barátait, vagy Őt, mindössze annyit, hogy életének olyan szerves részét képezi a munkája, hogy azt képtelen kigyomlálni. Meg nem is akarja. Arról már nem is beszélve, a tétlenség szabad utat enged a gondolatoknak, különösképpen azoknak, melyekről még jó időre lemondana. Éppen ezért találja magát ismételten a szobáján kívül. A héten már ez lenne a harmadik alkalom, hogy visszatessékeli valaki, ezúttal igyekszik hát viszonylag feltűnésmentesen végigsomfordálni az épületen és az udvar felé venni az irányt, mit legutóbbi kirándulása alkalmával nézett ki, mielőtt az egyik ijesztőnek látszó nővérke határozottan elvetette volna az ötletet.
Arcára elégedetlen fintor költözik a kórházi személyzet gondolatára. A népszerű sorozatok és filmek alapján azt hinné az ember, a nővérkék mind kedves, mosolygós fiatalok, holott valójában egytől-egyig iszonyúan rémisztőek. Legalábbis akkor biztosan, ha minden kérlelésük és parancsuk ellenére azt csinálod, amit nem lenne szabad. Meglehet, egészen másképp viszonyulnának hozzá is, ha hajlandó lenne azt tenni, amit mondanak, de hosszas gondoldást követően is azon a véleményen van, inkább okádjanak tüzet, minthogy helyben kelljen maradnia a kedvességükért cserébe.
A mai nap mindenesetre eddig szerencsésnek bizonyul. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait, amint kiteszi a lábát a szabad levegőre, arcára pedig apró, de annál boldogabb mosoly vetül. Szinte ég és föld a bent és a kint. Mélyen szívja be a még mindig fertőtlenítővel terhes, de már némiképp természetesebb illatokat, melyek kellemesen borzongatják végig idegeit, lazítják el mostanáig pattanásig feszült izmait. Menet közben óvatosan megigazítja az elcsúszott kötést a fején, majd megindul a pálya felé, ahonnan hangokat hallott az imént.
- Pedig szép dobás lehetett volna - lép közelebb, egyúttal fel is hívva magára a figyelmet, azt feltételezve, hogy ahogy ő, úgy a másik se örülne annak, ha valaki sokáig toporogna a háta mögött szótlanul.
- Játsszunk egy meccset? – fejével a palánk felé bök, teljes mértékig megjegyzés nélkül hagyva férfi állapotát. Nem ez az első eset, hogy hasonlót lát és minden ellentétes feltételezés ellenére benne is van annyi jómodor, hogy ne beszéljen róla, hacsak nem a másik említi meg először. – Rám fér egy kis mozgás, mielőtt észreveszik, hogy leléptem – nem tudja, pontosan mennyi ideje van a következő ellenőrző körútig, de annyi még remélhetőleg igen, hogy élvezhesse egy kicsit a szabadságot.

A tervező asztalomat akarom. Fegyvereket, botkormányt és klavit a kezeim közé. És járni, futni, mint mindezek előtt. Mégis, ki akarom használni ezt az időt. Mert nem történik semmi sem véletlenül. Jöttek nekem azzal, hogy jaj, hát persze, most vigyorgok és nevetek, aztán majd jól összezuhanok. Egyet nagyon elfelejtettek. Nem úgy oldom meg az érzelmi dolgokat, mint ahogy azt a többiek. Ezt nem tudtam volna, ha ezzel nem szembesít a pszichomókus, majd jó tíz évvel ezelőtt, aki a mai napig megkap, ha mixelni kell az agytekervényeimet. Így most azzal foglalkozom, hogy a trutyit szedem ki az életemből, amik felett vak ... kakasként szemet hunytam. Összeroppantam, hát hogyne viselt volna meg mindez, ám egy hónap múlva összekaptam a gatyamadzagot. Megvolt a szép is önsajnáltatás, és úgy nagyjából minden fázis, állítólag. Aztán elengedtem azokat a dolgokat, amik idáig juttattak. Még nem teljes a lista, mégis, sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Csak állnék már és futhatnék rendesen!
Ez a mozdulat nem esett aztán jól. Még akkor sem, ha már jobban begyógyultak a sebeim, hogy most már nem kell annyira erőltetni a felsőtestem, hogy végre méltóztasson mozdulni a lábam. Ezt csak akkor érzékelem, mikor a kezem a kerekesszék kerekei felé mozdul. Nem foglalkozom vele, s időm sincs rá, mert egy ismerős hang szólal meg a hátam mögött. A másik irányba fordultam a labda után, így nem vettem észre. Most viszont a kerekesszékkel megfordítom abba az irányba magamat.
- Majd lesz! - csillan a tekintetem. Azt hiszem, ezt nevezik túlzott optimizmusnak, amivel éppen annyira nem foglalkozok, mint a biokémiával. Nem értek hozzá.
Érdeklődéssel biccentem oldalra a fejem és úgy nézek fel rá, ahogy egyre közelebb gurulok hozzá.
- Ha tudtam volna, hogy tábortali lesz, előbb csináltatom ki magam - vigyorodom el, majd a kinyújtott alkarommal együtt várom, hogy csapjon bele.
- Mit szólnál egy HORSE játékhoz? - Gurulok tovább a labdáért, majd felkapom és felé dobom.
- Te kezdesz!
A kötésből ítélve nem csak én és a százados az, akinek kész angyalsereg jutott osztályrészül, vagyis inkább úgy mondanám, hogy iszonyatosan nagy mázlijuk volt. Az enyém mindenképpen az. Nem számítottam arra, hogy túlélem, mégsem tettem őrült lépéseket. Mert hiába nem leszek többé, azok, akikkel együtt dolgoztam, a családom, még marad. És nekik kellene viselniük a hülyeségem és leszaromságom következményeit. Mégis, megtettem olyat, ami végül oda juttatott, hogy megváltozott az egyenruhám színe. Még nem tudom, mennyire legyek boldog ettől, annak függvényében, hogy már régen túl kellett volna esnem a saját temetésemen is.
És Cameron is megúszta. Miért van az, hogy minden csapatban a mesterlövésszel jövök ki a legjobban? Legalábbis, a bandában őket kedvelem a legjobban. S Cameronnal is így voltam, vagyok, mikor egy csapatban voltunk.
A palánk közelébe gurulok, hogy ha elkapta a labdát, akkor megakadályozzam. Ekkor esik le, hogy ... mégis hogy a fenébe zsákoljak?! Erre széles vigyor ül ki a képemre.

Minden látszat ellenére nem ostoba. Megérti a körülötte lévők aggodalmát, már-már parancsba hajló kéréseik okát, betartani azonban, különösen mindet, képtelen. Ő a tettek embere, folyton mozgásban van, nincs olyan perc az életében, mikor ne csinálna éppen valamit, elképesztően idegen érzés ennek az ellenkezőjét tenni, nem várhatják el tőle hát, hogy így tegyen. Van azonban egy másik oka is a kis kirándulásainak kórházszerte. A mozgás, a nézelődés, még a vitatkozás is, nem csak fizikailag, szellemileg is lefoglalja, erre pedig nagyobb szüksége van most, mint valaha. Még nem volt se ideje, se lehetősége arra, hogy komolyan elgondolkozzon a történteken, s minél jobban szeretné kitolni ennek az elkerülhetetlen pillanatát. Nem akar azon agonizálni, miért történt vele az, ami és hogy mi lesz ezután. Mennyi nehézségen kell átmennie, mire kétséget kizáróan kimondják, ismét tárt karokkal várják vissza, mikor megint pontosan tudhatja majd, mihez kezd a jövőben. Mert ha esetleg nemet mondanak? Ha kiderül, nem térhet vissza az eddigi életéhez? Fogalma sincs, mi lesz akkor és nem is áll szándékában gondolkozni ezen, márpedig ha megnyugszik, leáll, kétségtelenül felszínre törnek eddig gondosan rejtegetett kételyei, ezt pedig elkerülné,  amíg csak lehetséges.
Ezért találja magát szobáján kívül ismételten, s reménykedve abban, talál magának valami kellően kellemes elfoglaltságot, az udvar irányába indul. Minden vágya ellenére nem számított rá, valóban találkozni fog valakivel itt, elképedt elégedettséggel tölti hát el, hogy végre rákacsintott a szerencse.
- Biztos vagyok benne - habozás, kétely nélkül vágja rá és valóban el is hiszi, hogy bármire képesek lehetnek, ha igazán akarják, márpedig egyetlen olyan katonát se tud elképzelni, aki ne akarna minden erejével felépülni. A harctérre való visszatérés már egészen más kérdés, habár majdhogynem határozottan állítaná, többségüknek ez is igen magas helyen szerepel a tennivalók listáján.
- Hasonlóképp - arcára Gregor vigyorának mása költözik, miközben kezét felemelve viszonozza a köszönést, belecsapva a másik tenyerébe. Nem finomkodik, nem sajnálkozik. Viselkedése nem tér el jobban attól, amilyen legutóbbi találkozásuk alkalmával volt, mint amit a megváltozott helyszín és a fejük felett lebegő veszély hiánya indokol.
- Azt, hogy nekem se juthatott volna jobb az eszembe - könnyedén kapja el a labdát, mit néhányszor megforgat ujjai között. Igyekszik kissé bejáratni keze elkényelmesedett izmait, érezni tenyerén a súlyt, a formát. Valójában nem volt olyan rég, mikor utoljára játszott, mégis úgy tűnik, mintha évek teltek volna el azóta. Nem csodálja persze. Annyira lassan telik itt az idő, hogy minden, amit élvezett, elképzelhetelenül távolinak tetszik. Megforgatja csuklóit, nem használt kezébe véve a labdát erre az időre, pattint néhányat gyakorlón, majd megindul a palánk felé. Továbbra se fogja vissza magát, hiszen, ha saját vágyából indul ki, nem akarna mást, minthogy ugyanúgy kezeljék, mint sérülése előtt, legyen az bármilyen súlyos. Arról már nem is beszélve, kizárt, hogy akárcsak megközelítőn is addig bírja a mozgást, mint sérülése előtt, ki akarja hát használni az ölébe hullt lehetőséget és játszani rendesen, amíg csak lehet.  Célja közelébe érve rögvest meg is célozza a hálót és dob, érdeklődőn figyelve a labda által leírt görbe ívet.
- Meddig tartanak még fogságban itt? - finoman érdeklődik, olyan hangnemet ütve meg, mintha épp az időjárásról csevegne, miközben elfoglalja helyét a palánk közelében, amint felcserélődnek a szerepek.

Ismerős arccal találkozni egyszerre lenne szomorú és örömteli. Nekem csak az öröm az, ami van. Mindenki sérül előbb-utóbb. És ismerőssel együtt tölteni az időt sokkal jobb, mint ... á, nem. Idegenekkel is jó. Legfeljebb kimarad a közös anekdótázás. Amihez annyira túlzottan nem értek. Így annyira nem is csinálom. Sőt, egyáltalán nem.
Megerősítem hümmentéssel és bólintással a válaszát. Nincs kétségem a felől, hogy menni fog, s nem csak a kosárlabdázás. Ami rossz lehetett, azon túl vagyok, a többi ehhez képest: pite. A felépüléseimben nem vagyok türelmes, mert az idő az nálam nem pénz, hanem ötletek kiesése, a fejlesztésé, a tesztelésé. Hogy mikor jutok terepre, azt meg nem én mondom meg. Akár ki sem engednek, de azt a lehetőséget egyáltalán nem akarom előfeltételezni magamnak.
Elfogadja a jobbomat, s hiába a fején a kötés, az nagyon nem foglalkoztat. Élünk, túléltük. Ráadásként senki se várjon tőlem jungi megfejtéseket psziché terén. Einstein jöhet. A többi elveszett valahol útközben...
- Ez az! - a játék már nagyon hiányzott, hogy valakivel kieresszem így is a gőzt. A múltkori meccs kevés volt, hiába voltunk páran kerekesszékkel a bandában, nekem nem volt elég mozgalmas. Nem bírok megülni egy helyben. És ahogy látom, Cameron sem.
Félrebiccentett fejjel nézem, ahogy a labdát pörgeti. Azért van ott ám koordináció!
- Látom, még mindig megy. Megtaníthatnál rá. Nekem röppálya ide meg oda, mindig legurul vagy elrepül - vigyorgok továbbra is. Mert ugyan hogyan legyek irigy vagy rossz hangulatú ebben? Szeretem látni, ha más remekel, legyen az akármi.
Fogalmam sincs, mennyit fog bírni, de én sem kímélem magam. Olyan fajtából vagyok, s feltételezem, Cameron is hasonló anyagból gyúródott, mint jómagam. Addig húzzuk, visszük, toljuk, míg maximálisan ki nem égünk benne. Különben hol lenne benne a lényeg? Legalábbis számomra. Hiszen most is addig húztam, sőt, ha lehet tovább is, ameddig csak lehetett. Még ha iszom is most a levét, cseppet sem zavar. Megtettem, amiért úgy döntöttem, belépek a csapatba. Vállalva ezt is és azt is, hogy esetleg végleg ott maradok, s esetleg darabokban hozzák haza a testem.
A csont nélkülik sosem voltak a kedvenceim. Az a bizonytalanság, hogy egy körívnél ki vagy be gurul a labda, sokkal izgalmasabb. Ez a dobás viszont tökéletes! Hagyom lepattanni, előzetesen úgy gurultam, s álltam, hogy a visszapattanót elkaphassam. Tudom, hogy Cameron nem fogja megtenni helyettem, s nem is várnám el. Az úgy nem buli.
- Még vagy egy hónap. Ráadásul egyszerűbb innen elgurulni a tárgyalásokra, mint otthonról - szerintük, mert nem csak a kezelések és felépülés miatt nem mehetek haza. Nekem meg hagyni kellett, más választásom annyira nem volt. Csak mostanában nem figyelnek annyira hűde szigorúan.
- Ahogy látom, nálad tovább tarthat a vendégmarasztalás - a labdát pattintgatom, egészen jól bele lehet jönni, miként tegye az ember tolószékből. Aztán megvan a hely, nehézkes ugyan összehozni, pattogni és haladni, lassabban is megy, de majd megy gyorsabban, ha eleget gyakorolok.
Feltartom a lasztit, majd belebólintom a kosárba. Csak pörögjön körbe, úgy az igazi!
- De... addig is, van jó pár unaloműző lehetőség, időt mulatni - vigyorgok rá. - A nem megszokott módon.
Szemlélem az eredményem, aztán arrébb gurulok, hogy helyet adjak a dobáshoz és a visszapattanó laszti elkapásához.
Másnak talán átfutna valami az arcán arra a szóra, hogy fogság. Nincsenek érzések bennem azt illetően, az már megtörtént, a másik meg nem fog. Van eszem, kihúzom magam abból, amit rám akarnak kenni, a saját hibájuk miatt.

Katonát sérültnek látni, társakkal kórházban találkozni, messze nem meglepő. Mindenki, aki ezt az életmódon választotta, pontosan tudja, mit vállalt. Milyen kockázatnak teszi ki magát, mennyire kevés az esélye annak, hogy egészségesen, épp testtel és lélekkel öregedjen meg, már ha eléri egyáltalán az öregségi korhatárt. Nem lepte meg őt se a sérülése ténye. Várható volt, azóta benne volt a levegőben, hogy először szállt repülőre, először hagyta el a kiképzőbázist. Meglepetéssel az ismerősök jelenléte se tölti el, ez nem jelenti azonban azt, hogy örülne neki. Pontosabban ez se igaz. Örül a társaságuknak, pusztán annak nem, amiért itt vannak. Alaposan elrejtett aggodalma, melybe talán némi sajnálat is vegyül, ellenére azonban kétségtelen, hogy ki fogja használni a lehetőséget. Pláne akkor, ha a mostanihoz hasonló hullik az ölébe.
A sport sose volt több számára egyszerű, komolyabb tét nélküli szórakozásnál, már gyermekkorában is szerette, ez pedig nem változott meg a mai napig. Mi is lehetne jobb kikapcsolódás, mint egy játék, amihez nem kell más csak egy labda, meg a társai.
- Mert rossz a technikád. De legyen, megtanítom - s bár nem mondja ki hangosan, ott lebeg mondata végén a gondolat, most úgyis ráérnek ilyesmire. Régi, felesleges trükkök tanulására, céltalan kosárlabdázásra, végeláthatatlan nosztalgiázásokra, annak a veszélye nélkül, hogy bármi közbe jöhetne.
A gondolata ennek, érdekes módon, nem tölti el akkora tehetetlen dühvel, amit az eddigi napokban tapasztalt. A változás csak ideiglenes, nem marad meg talán csak néhány óráig, lehet, még addig se, de élvezi szokatlan ízét, amíg csak megteheti.
Kétségtelen, jelenlegi ereje mindössze halvány árnyéka lehet kondijának, miért annyit dolgozott, mire annyira büszke volt. Lehetősége arra azonban, hogy kitapasztalja, mennyi is, amit bírna, még nem volt, s most, hogy végre megteheti, nem fogja elszalasztani, két kézzel fog utána kapni és játszani fog, hajtja magát, míg össze nem esik vagy míg nem érzi azt, ennyi elég volt. Az alkalom is tökéletes erre. Gregor majdnem minden kétséget kizáróan hasonlóképp gondolkozik és nem fogja visszafogni magát, márpedig csak így lehet igazán tesztelni az állóképességet.
Érdeklődőn hümment, halkan és hosszan a válaszra, egyelőre azonban, hiába lobban fel kíváncsisága, nem kérdez rá a részletekre. Nem akarja elrontani a hangulatot, na meg úgy van vele, Gregor mesél róla úgyis, ha ahhoz lesz kedve.
- Én is attól félek - meg se próbálja elrejti a fintort, mi a puszta feltételezésre is eluralja arcát. Jobban van ugyan, mint ahogy lehetne, a fejsérülés azonban nem játék, az itteni orvosok pedig, legalábbis azok, akikhez neki volt szerencséje, meglehetősen komolyan veszik az ilyesmiket. Bármennyire szeretné is hát, szinte kizárt, hogy a közeli jövőben hazamehet, hacsak nem bosszant fel mindenkit végül annyira, hogy elküldik inkább, csak ne itt rontsa a kedélyeket.
- Kezd nekem is úgy tűnni, hogy jó is van ebben a vendégségben - a labdát követi tekintete. Érdeklődőn figyeli, ahogy körbe forog a palánkon, fokozatosan lassulva le, hol kifelé, hol befelé dőlve, mielőtt meghozná végleges döntését és befordulna a hálóba. Elégedetten vigyorodik el. Úgy az igazi a meccs, ha szoros.
Habozás nélkül mozdul közelebb, amikor teret engednek neki, türelmesen várakozik, míg a labda pattan a pályán és a levegőbe lendül ismét, utána csak akkor nyúl, mikor már biztos benne, melyik irányba indul meg.
- Nem akarjuk izgalmasabbá tenni? - várakozó vigyorral fordul a férfi felé röviden, pattintva néhányat a még mindig nála lévő labdával, mielőtt ismét a kosárra dobna. A mozdulat ezúttal túl hosszúra sikerül. Röviden, élesen csettint nyelvével, de nem keseredik el. Miért is tenné? Ha fogadnak is végül, akkor se lesz ez több ártatlan játéknál, kikapcsolódásnál.

Ránézek, majd a labdára, ahogy a kezében tartja.
- Sokkal jobb meglátás. Ha csak technika, azt lehet javítani - nem fejezem be, hogy a bénaságon semmi sem segít, mert egyáltalán nem a lábamra értem, elvégre az ujjamon pörgetem a labdát. Pörgetném, de ha egyszer nem megy, akkor nem megy. Rátapintott a lényegre, rosszul csináltam. Ezt a hozzáállást jobban szeretem. - Mindig is tudtam, hogy jó a rábeszélőkém - biccentem meg kicsit félre a fejem, mosollyal.
Általában ez az egyik megjegyzésem a sok közül, ami miatt közkedvelt vagyok a csoportban. Nem, egyáltalán nem pozitív módon. Időbe tellett nekik, mire megértették, ez puszta ugratás a részemről, mert a tetteim egyáltalán nem arra utaltak, hogy nagy arcom s egom lett volna attól, hogy Mőbiusz-szalag a fejem. Attól még próbálok másokkal törődni, és azokat a cselekedeteket választani, amivel megszolgálom a bizalmat: a gombok nyomogatásával és mások támogatásával. Mert így haladunk előre, s ha pozitívan gondolkodunk, a lehetőségeket keressük, akadályok helyett.
- Szóvaaal, hogyan is kell pörgetni?
S most az a lehetőségem, hogy ezt a technikát megtanuljam, Cameronnal, akivel amúgy is jól elvoltam. Dupla öröm!
Addig sem gondolok arra a kiesett időre, amit nem a terepen vagy a tervezőasztal előtt tölhetnék. Élvezem Cameron társaságát.
Nem megyünk bele jobban a témába, s jelenleg nem is vágyom jobban, most a kosár fontos és hogy mozogjunk. Van, amit senkinek sem fogok elmondani, életem végéig, s nem azért, mert barátok vagyunk, vagy nem. És mert ennyi most egyelőre elég is. Ha úgy érezzük, jobban bele akarunk menni, majd beszélünk róla.
- De most mondd meg, nem jobb itt? - tárom szét a karjaim. - Lehet, sosem tanulnám meg különben hogyan megy a lasztipörgetés - ebben van valami, meg abban is, hogy nagyon közel találtam a fején azt a szöget, hogy hajszálon múlott mindkettőnk temetésének elmaradása.
- Pontosan, ahogy mondod - a tárgyalótermi vendégmarasztalásra nem vágyom, ez itt, egy sokkal de sokkal jobb lehetőség.
Szélesen elvigyorodok, ahogy látom, mégis úgy dönt, a belső irányba fordító erőnek engedelmeskedik a labda, vagyis dönt és megúszom a H betűt. Egészen jól megy, még úgy is, hogy egészen más dobás magasságban vagyok. A múltkori meccsnél annyira nem remekeltem, ám szorgalmasan tanultam, hogyan is tudom korrigálni azt a bizonyos röppályát, más magasságból.
Élesen fordulok a járgánnyal, lefékezek a kezemmel, úgy nézek Cameronra.
- Dehogynem! Úgy az igazi! - vigyorgok vissza rá. - Fogadás? Áááá, egy H! - Kinyújtanám a kezem a pattanó labdáért, de az nagyon szépen átszáguld a kezem felett, mire elnevetem magam, s már kanyarodok is a pattogó szökevény után.
- Vagy másra gondoltál? - Mondom kicsit hangosabban, mielőtt lehajolnék a közben már megállt labdáért. Megint pattogtatva próbálok haladni, nem mindig megy, de éppen azért jöttem le, hogy gyakoroljak, mert lehetetlent nem akarok ismerni. Minden csak kellő gyakorlás kérdése.
Most távolabb állok meg a palánktól, próbálgatva magam és a határaimat, ráadásként oldalról. Olyan szépen pattan vissza a négyzetből a palánkon, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva.
- Ez az! - Megvan, hol rontom el, és az nem a csuklóm, hanem a könyököm. Nehezebb ebből a szögből dobni, útban van a kerekesszék karfája. Legalábbis azt hiszem és azért rontom el, mert máshogy tartom a könyököm. - Ami azt jelenti, hogy ez egy H nekem is - vigyorgok.

- Reménykedjünk benne, hogy csak az - elégedett vigyor szökik arcára. Szeret tanítani, legyen szó jelentéktelen apróságról vagy épp életbevágóan fontos tudásról, most pedig jobb dolga úgysincs, ráér ilyesmikkel foglalkozni. Jobban is jár talán, ha elfoglalja magát, ha lefoglalja gondolatait. Örökké nem kerülheti el persze azt, hogy komolyabban vegye a történteket, hogy valóban megfontolja, hogyan tovább, mi legyen a következő lépése. Erre azonban, véleménye és reménye szerint legalábbis, ráér még, nem kell elsietnie semmit, lehetősége van arra még, hogy megjátssza, az élet csupa móka és kacagás és nincs semmi, amivel mélyebben foglalkoznia kellene. - Határozottan tehetségesen beszélsz lyukat mások hasába - az első pillanattól kezdve kedvelte a férfit, szimpátia volt első látásra, ha lehet így mondani. Számára mindig is afféle kellemes változást jelentett személyisége, emberei komoly komorsága után. Kedvére való volt mindig is a határait épp csak feszegető ugratás, az idegeit pont megfelelően birizgáló stílus, nem véletlenül jött ki vele olyan könnyedén már az első közös küldetésük során is, és nem véletlenül bánta, hogy nem hozta őket gyakrabban össze a sors.
- Nem nehéz, az a lényege, hogy hova teszed az ujjad. Próbáld középre, aztán már csak úgy kell mozgatnod a kezed, hogy mindig egyensúlyban maradjon - az elméleti oktatást itt helyben gyakorlati szemléltetéssel is megtoldja, mielőtt még átnyújtaná a feladat eszközét a férfinak, némán kérve arra, tegyen egy kísérletet ő is.
Nem állíthatná azt, egyáltalán nem foglalkoztatja, mi történt Gregorral, miért, hogyan került ide és abba a helyzetbe, amire épp csak felszínesen utalt. A közéjük telepedett nyugalmas, kellemes légkört, mit oly ritkán, oly kevés ideig élvezhetnek, nincs szíve megtörni. Itt lesznek mind a ketten úgyis épp elég sokáig ahhoz, hogy meglegyen az esélye, eljön majd az a pont, mikor egyikük vagy másikuk nem bírja tovább és felhozza  a témát. Addig is, élvezi inkább a kosarazás nyújtotta szabadságot, a levegőt, a mozgást, a társaságot.
Érdeklődve figyeli a labda útját, komótos körözését, majd döntésre jutását, s bár nem mutatja ki túlságosan, együtt örül Gregor sikerének, vele. Nem volt szüksége tolószékre soha, ismer azonban veteránokat, akiknek igen, tudja hát, milyen fontos számokra az, hogy képesek legyenek megtenni olyasmiket, miket korábban is. Hogy megmaradjon számukra valami sérülésüket megelőző életükből. A kosárlabdázás persze nem kifejezetten fontos dolog, teljes, boldog életet élhet az is, aki többé nem képes rá, a tudat azonban, hogy játszhat, ha akar, rengeteget jelent.
- Jól sejted, fogadásra gondoltam - elégedett vigyora szinte szikrázik. Végre, valami izgalom, hiába lesz a tárgy csak egy apróság. - Kegyetlenség lenne abban megegyezni, hogy a vesztesnek kell megennie a másik ebédjét egy ideig - neki határozottan annak tűnik, de ki tudja, meglehet, az ő ízlelőbimbói túl kényesek csak és máséi nem akarnak öngyilkosságot elkövetni már az első falatot követően is.
- Pedig már épp kezdtem aggódni, hogy a saját csapdámba esek - horkant fel, épp csak egy kicsit élvezve, hogy nem ő az egyetlen, aki elrontott egy dobást és hogy a játék se ér véget, mielőtt még igazán elkezdődhetne.

- Reménykedjünk! - széles vigyor jelenik meg az arcomon. Tudok béna lenni dolgokban és azokat be is ismerem, erre legfőképpen a tervezői agyam állított rá. Ha nem megy, ki kell mondani, s így a megoldás is megérkezik. Ha nem a technika a ludas, hanem tényleg béna vagyok, hát istenem. Olyan nincs, hogy mindenben tökéletes legyek, abban sosem hittem, mindig van mit fejleszteni. Van, amit nem lehet, ezt azért szintén el kell ismernem.
- Köszönöm az elismerő szavakat - úgy teszek, mint aki a kalap karimáját biccenti feljebb, mintegy elégedett köszönetképpen. - Ezt azonban csakis a megfelelő partnerrel tudom megejteni - ha egyből lecsapnak, mint a taxiórát, úgy kevésbé érvényesül eme tehetségem, s az illetőt is hagyom. Cameronnal viszont lehet, nagyon is, a képletes labdaadogatásban nagyszerű partnerre találtam benne.
- Nem nehéz, ja - azért figyelem, ahogy a lasztit az ujjára helyezi és úgy pörgeti. Ez mind szép  és jó, elraktározom az elméleti részét, s a labdát átvéve elő is veszem az iménti megfigyelést. Oké, középpont megvan...
- Vagy mégse igen - nevetem el magam, ahogy a labda oldalbólintással elpattog. A pattogó labda után gurulok, vigyorogva, mert ugyan minek legyek kiakadva az egészen? Addig gyakorolom, amíg nem megy. - Még egy prezentációt kérek - nyújtom át neki a lasztit. Merthogy megfigyeléssel tanulok a legjobban. A szavak csak némely esetben segítenek.
A másodikat elkapom, el nem engedem pattogni, a harmadiknál már viszont pár másodpercig megvan az élmény! El is kapom ezt az egyensúlyi állapotot, s negyedikre már egészen jól megy. Egészen jól, de nem tökéletesen. A lényeg viszont megvan.
- Hohó, megvan, megvan! Majd gyakorolok. Köszönöm a tanítást! - Amit megígért, meg is kaptam, s bár még van mit tanulni és gyakorolni benne, annyi bizonyos, hogy a technika megvan, amire Cameron vállalkozott. Hogy minek örülök még? A laszti pörgetés nagyon jó koordinációt igényel és ha ez megy Cameronnak, azt jelenti, a dolgok jól lesznek, jók lesznek. Erre halványan elmosolyodok. Nem vagyok orvos, csak egy nagy Cameron drukker.
Rajongok a sikerekért, a kudarcokért is. Mind a kettőnek van haszna és joga. Például, hogyan ne dobjunk labdát és hogyan igen. A legérdekesebb az egészben, hogy éppen a hibákból tudnak születni ötletes megoldások, mert egyáltalán nem gondolnánk rá, mert mondjuk szembe megy a fizika törvényeivel (legalábbis, amit ismerünk, temérdeket amúgy nem), erre tessék, ott van. Például most olyan szögben jött le a laszti a palánkról, amit úgy nagyjából még sosem láttam, elgondolkodtató, el is raktároztam a fejemben a jelenetet, hogy a későbbiekben szétszedjem elemeire.
A siker meg egyszerűen jó érzés. Úgy gondolni, úgy tenni és teljesül. De most azért valahogy nem akarnám magam alá a tolószéket. Mozogni, ugrani, futni akarok! Talán ezért is jöttem le ide.
- Az jöhet! Az mindig jöhet! - Ha veszítek, akkor is! A tét jó dolog, felpörgeti a tettvágyat és van, hogy nem a nyeremény a lényeges.
- Aaaaa, neee, tényleg ez? Még odadni is sajnálom. Megállsz a gyógyulásban - A kórházi kosztért sosem voltam oda, de most még csak nem is rendelhetek semmit, mert telefonom sincs és az okosórámat is elvették. Plusz látogatókat sem fogadhatok. Még.
- De várjál, akkor mit eszik az, aki nyer? Éhen hal? - Kérdőjel ébred a fejemben.
- Csak nem tudsz ételt rendelni? - Áll össze a kérdőjel végül egy hatalmas ponttá. Vagy felkiáltójellé. - Ó, így könnyűűű! De legyen, benne vagyok! Ha nyerek, te rendelsz nekem - jelentem ki elégedetten.
- Még csak az elején vagyunk, akár bármi is lehet - biccentem megin kicsit oldalra a fejem, elég ravasz és sokat sejtető arccal, miközben hátrébb gurulok, helyet hagyva neki.
- Előre kijelentem, a zselét nem adom - mindenki utálja. Nekem meg fantasztikus lehetőség dolgok kipróbálására. Ha nem sikerül, még mindig ott van az a lehetőség, hogy megeszem.