Tisztán emlékszem azokra a reggelekre, mikor a torzonborz hajad alól épp csak kibukkanó szemeiddel rosszallóan méregetted a szegényes reggeli körül összegyűlt családodat. A meztelen talpaid hangosan csattogtak a padlón, és, mikor a kisebb palacsintahalomról átemeltél párat a saját tányérodra, csak az kellett, hogy Apa a kis hercegnőjének szólítson. A foghíjas mosolyod onnantól kezdve borítékolva volt a nap hátralévő részében. Ez voltál Te: anya szeme fénye, és apa egyetlen hercegnője. Szegények voltunk, volt, mikor nem futotta semmire, de ha valami állandó volt, az az egymás iránti szeretet.
A leejtőre apa halálesete taszított minket, ahonnan nem volt visszaút. Férje elvesztése után anya megváltozott, de nem a javára, mégis a mi érdekünkben. A tehetősebb férfiak egymásnak adták a kilincset -volt, ki tovább maradt, volt, aki csak egy éjszaka erejéig bomlasztotta a családunk egységét, de elmondása szerint kellett ez ahhoz, hogy az anyagiakon túl is biztonságban tudhasson minket.
Tellett ételre, ruhára, taneszközre, de anya ténykedései végett a Grimes családi név egyre nagyobb csorbát szenvedett -holott már eleve nem volt tisztességes se apa, se az én közbenjárásomnak köszönhetően. Te voltál az egyetlen, aki javítani tudott a renoménkon. Okos és nagyravágyó voltál, törtető, és ambiciózus. Nem a legjobb iskoláztatást kaptuk, de a tanulmányi eredményeid fényében mindig az élen jártál. Túl azon, hogy világéletedben kedves és odaadó, törődő lány voltál, megmutatkozott, hogy a leendő szakmád terén is nagy jövő állhat előtted, kitörési lehetőséget biztosítva a brooklyni gettó szívéből.
Szerettelek, talán mindennél és mindenkinél jobban, ez az érzés kölcsönös volt -mindaddig, míg egyedül nem maradtál. A képzésem hónapokra Quanticoba szólított, te pedig magadra maradtál anyával. Arculcsapásként ért a betegségének híre... Az állapota napról napra romlott, idővel, hogy gondoskodni tudj róla, kimaradtál az iskolából. Könyörögtél, hogy menjek haza, de nem tehettem. Pénz kellett ahhoz, hogy a gyógyításának költségeit fedezni tudjuk, de az idő ellenünk játszott.
Tizenkilenc éves voltál, mikor végleg árvává váltunk. Tagadásban éltél anya halálát illetően, és, mint sok mindenkit, köztük engem is okoltál abban, hogy elkerülhetetlenné vált a vég. Ez volt az a pont, mikor végleg eltávolodtunk egymástól. Annak tükrében, hogy én nem tudtam megfelelően gondoskodni rólad, az addig számunkra jószerint ismeretlen nagybátyánkhoz, apa öccséhez és családjához költöztél. Átlag középosztálybeli életet biztosítottak a számodra, elszakadást a múlttól, beleértve engem is.
Közel két évtizede, hogy az egymással való kommunikációnk a születésnapi felköszöntésekre, és az ünnepi jókívánságokra szűkült. Egymás életéről szinte semmit nem tudunk, holott volt idő, mikor a világot jelentettük egymásnak... lehet ez még így?

Hát ennyi volna A közös múltat leszámítva szeretnék minél inkább szabad kezet biztosítani az alkotónak, hogy a karaktert teljes mértékben a sajátjának érezhesse, így a személyiségének egésze, a foglalkozása, a családi háttere abszolút a leendő user fantáziájára van bízva Ha netalán tán férjhez ment, a családnév változtatható, illetve a keresztnévhez se ragaszkodom, egyszerűen csak Emily-ként említettem Őt reagokban Az avataralany, bár én a magam részéről örülnék neki, változtatható az alkotó ízlésének és preferenciájának tükrében, ez semmiképp se tartson vissza a megalkotástól Hogy a kettejük kapcsolata hogy fog alakulni, azt abszolút a játéktérre bízom, éppen ezért szeretném, ha nem Desmond lenne az egyetlen kapcsolódási pontja, hanem megállná a helyét önálló karakterként is
És ha nem lenne elég nyilvánvaló: nagyon várom a húgit!