Borzasztóan elfoglalt voltam a napjaim nagy részében. Kedden egy teljes oldalas keresztrejtvényt anélkül fejtettem meg, hogy hozzám szólt volna bárki is, fél órányi csodás egyedülléttel áldottak meg, míg a háttérből nagyon halkan a Hercules zenéje szólt, mert Mr. Hewitt nem igazán kedvelte azt, ha mással foglalkoztam és az ujjaim nem csapkodták a klaviatúrát. Többször jeleztem már neki, hogy a XXI. században már nem szükséges elemi erőt kifejteni ahhoz, hogy az ember lánya tudjon és képes legyen gépelni, gépírással is akár. A szerdai napomra aknakeresőt szerveztem, míg csütörtökön nekirugaszkodtam az általam annyira gyűlölt sudokunak, hogy na, majd talán most odáig leszek és megértem, felfogom.. de valószínűleg a humán beállítottságom miatt véreztem el. Vagy csak türelmetlen voltam és menni akartam, a pénteki naphoz ugrani, hogy aztán egy szabad, teljesen egyedül töltött hétvégét tölthessek el a lakásom magányában. - Miss Wallace?! - robbant ki az ajtaján Dr. Hewitt, alias Rudolph the red rosed reindeer kevésbé helyes kiadásában. Az hangjára összerezzenve sodortam le a könyökömmel az összes gemkapcsot, ami az asztalomat díszítette, és mint lassított felvétel néztem végig, ahogy a cukorkaszínű fém kapcsok a padló felé igyekeztek. - Ó, bocsánat, megijesztettem? - az ajkaimat vékony vonallá préselve igyekeztem azt mondani neki, hogy dehogyis, csak én vagyok béna (ami nem volt igaz), amikor folytatta az ügyvéd, mert miért is ajánlotta volna fel a segítségét - ugye. - Ha nem okozna önnek problémát, akkor megkérhetem, hogy készítsen nekem egy kávét, Cynthia? - érdeklődött, miközben a mögötte feszülő ajtófélfának döntötte a gerincét. A derekánál lévő csigolyái panaszos hanggal roppantak, amire kirázott a hideg is. - Természetesen, nincs akadálya. A szokásosat kéri? - mosolyogtam rá, és nem, nem kezdtem el még felszedni a kiborított irodaeszközöket. Majd ha maga után becsukja az ajtaját. - Igen, az tökéletes lesz - se köszönöm, se puszi, se pá. Nem azért, de a puszijáért nem is ácsingóztam. Sose, és nem csak azért, mert közelebb volt a nyugdíjazási korhatárhoz, hanem mert nős volt és az övön alul hordott úszógumijai szinte minden lépésnél kocsonyaként remegtek meg. Szakmájában tekintélyes tiszteletnek örvendett, emberként viszont az éveknek köszönhetően vált egy címeres barommá, de legalább volt munkám és többet is kerestem, mintha semmit se csinálva otthon couch potatoként a ki nem adott könyveim felett morzsoltam volna el a könnyeimet. - Ha lehet, siessen kérem, mert hamarosan érkezik hozzám.. hmm.. Miss Watson, és szeretné, ha mielőbb nekiállnánk annak, ki mit fog kapni a válás következtében - pöffeszkedő mosolya után visszahúzódott az oroszlánbarlangjába, én pedig a székemen továbbra is ülve összeszedegettem mind a százhuszonnyolc kapcsot. Tudom, mert számoltam. Harminckilenc perccel később már a harmadik tömbön is túl, kezemben a grande latte macchiatojával a Starbucks angyalkáit magam mögött hagyva, két cukorral és rizstejjel - mert fogyókúrázott. A kupakkal lezárt pohárral a kezemben, miközben a fülesemben szóló zene ritmusára, egészen csendesen énekelgetve a szövegét is, mert nem akartam beégetni magam azzal, hogy a repedt fazék hangomat kiengedem a köz emberének füle hallatára. Volt, amiben ügyes voltam, az éneklés nem tartozott közéjük. Hiába néztem rá a csuklómra csúsztatott karórámról leolvassam az időt, még bőven volt időm a telefonhívásig, amire már napok óta vártam, és bármikor is szólalt meg a csengőhang, hiába rohantam és kapkodtam, valahogy sosem a vágyott ember hívott. Hiányzott a hangja, a nevetése, az arcának vonala, a szemeinek kedvessége, és... a testem hirtelen irányváltoztatására nem voltam felkészülve, a hirtelen belőlem kirobbanó sikoly rövid utat tett meg, mert az idegen férfi tenyere a számra csúszott, elengedte a csuklómat, hogy a felszabaduló keze a nyakamra csúszva toljon neki a koszos téglafalnak, kiverve a kezemből a forró italt is, hogy még csak eszembe se jusson az arcába önteni a cukros, de nagyonegészséges löttyöt. - Kussoljál! - ripakodott rám, nekem meg sose ment az, hogy majd mindig azt teszem, amit mások mondtak. A durva ujjak martak a bőrömbe a ruhán keresztül is, hogy a vállamra kanyarított táskám pántját szinte úgy tépje le rólam, akaratlanul, ösztönösen nyúltam érte, hogy visszaszerezzem azt, mire a fickó tenyere csattant az arcomon. A lendülettől a fejem a falnak ütődött, a fájdalomtól pedig egy pillanatra az egyensúlyomat is elvesztettem. Van az a mondás, hogy amikor megtámadnak, az életedért fuss. Aha, agy és fej nélkül ez aligha lesz hatásos. És azt hiszem, hogy a sokk miatt még azt is elfelejtettem, hogy egyébként meg tudnám magam menteni. Mélyen teleszívtam a tüdőmet levegővel, a fémes íz pedig a nyelvemet úgy vonta be, mintha vattacukrot ettem volna. Azt se élveztem, ez viszont borzasztó volt. Mielőtt megmozdulhattam volna és eltávolodhattam volna a faltól, az újabb kijózanító ütés még fájdalmasabb volt az elsőnél, az arccsontom bánta, és a tarkóm, ahogy megint a mögöttem feszülő fal nyelte el a fickó ütésének lendületét. A fájdalomtól átitatott könnyeim benedvesítették a szemeimet és meg sem próbáltam a férfi után futni, ahogy a táskámmal a kezében kifordult a mellékutcából. Remegő ujjakkal szedtem ki a zsebemből a telefont és az oda sem nézve tárcsáztam, miközben a fájdalomtól és a könnyeimtől nem láttam igazán.. úgy semmit sem. - 911, miben segíthetünk? - érkezett egy nő hangja nem is olyan távolról, nekem pedig beletelt pár másodpercbe, ameddig sikerült összekaparnom magam. - Halló.. itt a 911. Miben segíthetünk? - ismételte el a robothangú, ám kedves tónussal bíró nő. - Igen.. ömm.. Cynthia Wallace vagyok, és szeretnék... segítséget kérni? - kérdeztem bizonytalanul, a fejemet nekidöntve a falnak, amitől kevésbé is szédültem. Ha válaszoltam is a nő hangjára, rengeteg türelemmel bírt irányomban, mert ha utólag bárki is rákérdezett volna arra, kivel beszéltem, nem tudnám megmondani. Azt sem, hogy mit mondtam, csak egy kis stabilitásra vágytam, ezért óvatosan leguggoltam, hátamat nekivetve a mögöttem terpeszkedő falnak. Jobb a biztonság. Percekkel később a tompán érzékelt sziréna hangjára riadtan pislogtam az elém térdelő alakra, mert az addigi erőteljes lüktetéstől nem hallottam, mit mondott. Próbáltam koncentrálni, de... ahogy fordult a lüktetésem ritmusa, úgy sodortam ki a fülemből a fülest, ahol még mindig üvöltött a zene, most épp valami beazonosíthatatlan latino ritmus, amit sose szerettem. - Helló - suttogtam, de aztán megköszörültem a torkomat is. Fájt az ajkam, az a fémes íz már egészen megszokottá vált, de a három részről érkező erőteljes folyamatos fájdalom annyira nem esett jól. - Bocsánat, mit mondott? Kérdezett? - nem, így sem voltam jobb formában.
- Holnap megyünk abba a buliba? – érdeklődik Otis, amint belép az öltözőbe. A legtöbb időmet mostanában melóban itt töltöm, mert nem igazán van kedvem az idősebb munkatársaimhoz, akik csak a gyerekeikről pofáznak. Nem igazán tudok ehhez a témához hozzászólni, mivel nagy valószínűséggel a mostani életvitelemre tekintettel léve nem tudok becsatlakozni a beszélgetésbe egy hamar. Talán tíz év múlva, addig még komolyodok egy kicsit. - Aha – vágom rá reflexből, mire rájövök, hogy hülyeséget beszélek. – Vagyis jó lenne, de nem megy. Megígértem Rorának, hogy hazamegyek és apámék is hiányolnak már – húzom el a számat. Nem laknak más országban, még csak más városban sem, de az esetek többségében szarok az egészre és maradok a kis manhattani bérelt lakásban. Most viszont megkért a húgom, hogy menjek haza egy kicsit, mert már anya kezdi azt gondolni, hogy nem is szeretem, amiért ennyit kerülöm. Én igazából nem kerülöm, mindössze Brooklyn nem a kedvenc helyem és ahhoz sincs túl sok kedvem, hogy otthon a házassággal basztassanak. Mondjuk meg tudom érteni, de az ég szerelmére. Mégis kit vennék el? Akadna pár lány, aki szalad utánam, de egy komplett nőszemély sem lenne hajandó velem olyan komolyan összeállni. Nem én vagyok a kapcsolatok legjobb mintapéldája. - Oh baszki – ül le mellém Otis egy sóhajtás kíséretében. – Akkor majd legközelebb, ha visszajöttél Manhattanbe. - Jaja, akkor már fixen. Most is maradnék, de elvileg másfél hónapja nem tettem be a lábam anyámékhoz, pedig csak a metrora kell felülnöm. Hoppá – nevetek fel kínosan. Az elkövetkezendő fél órában megosztjuk egymással, hogy ki mit csinált az előző napon és egy új játékot is megmutat Otis, ami szerinte nagyon király. Érdeklődve figyelem, habár tudom, hogy nagy valószínűséggel nem fogom kipróbálni. Nem vagyok az a gamer alkat. Néha szoktam csak játszani, amikor már tényleg nincs jobb dolog, amivel leköthetném magam. Utána én is mesélek neki a legújabb kalandomról, amit szinte végig nevetéssel díjaz. Azt hiszem tényleg lassan ideje lenne egy kicsit komolyodnom, de máskor meg úgy érzem, hogy van még időm bőven. Még csak huszonhat éves vagyok. Azért a mai nap sem telik el anélkül, hogy kihívnának minket. Ilyenkor mindig rohanunk a mentőautóhoz és olyan gyorsan pattanunk be a járműbe, amennyire csak lehetséges. - Mi történt? – érdeklődöm már a kocsiban ülve. - Egy lányt megtámadtak. Semmi különös, saját maga telefonált be – rántja meg a vállát a sofőrülésen helyet foglaló, Katie. Csak bólintok a tájékoztatására. Az ilyen esetek mindennaposak nálunk. Az első egy évben rendkívül fel tudott bosszantani, ha egy nő hív ki minket ilyen okból, mert nem gondoltam, hogy ennyire görény van, aki fényes nappal asszonyokat megtámad az utcán. Mára már sajnos meg sem lep és tök természetes dolognak vélem. Egy negyed óra autóút után kipattanok a járműből Katie-vel együtt, aki csak jön utánam. Minden cucc nálam van és én fogom ellátni a lányt, ha szükség lesz rá. Hamar megpillantom a sötétszőke hajú hölgyet a földön félig elterülve. Fejét a falnak dönti és világfájdalmas képpel bámul előre. - Szia – köszönök, majd letérdelek elé. – El tudnád mondani, hogy mid fáj? – kérdezem, míg bal kezemmel megfogom az állánál és kényszerítem, hogy rám nézzen. A szemébe világítok. - El tudnád mondani, hogy mid fáj? – ismétlem meg a kérdést, mert úgy tűnik, hogy nem tud rám figyelni. – Esetleg van minimális hányingered?
Nem gondolnám, hogy bármiféle hiányossággal élnék, mert egy olyan tanulmány gerince került a kezembe korábban, ami mellett nem mehettem el. A mai napig tisztán emlékszem anya ijedt hangjára, ahogy a széles úttest mellett állva kapott el, hogy maga mellé, a járda belső, fal felőli oldalához húzzon, miközben pörölt velem, hogy akár el is üthettek volna, és ha már megszült, akkor méltóztassak életben is maradni. Apa sem volt különb, amikor az egyik útja során szabadidejében elutaztunk a nagy falhoz, és miközben azt gondolta, hogy képes voltam odafigyelni rá, én csak azt akartam, hogy a mélybe nézzek, hogy belenevethessek az alattunk elterülő szurdokokkal ölelt erdőbe. Apa a derekamért nyúlva vont el onnan, miközben az ujját rám szegezve mondta ki a teljes nevemet, adózva a perui nővérkének is, akitől megörököltem a sosem használt, de létező középső nevemet - Rosio, amit soha, semmilyen körülmények közt nem óhajtottam mások orrára kötni. Szóval létezik egy bizonyos tanulmány, melyben Feinstein a félelem céljáról ír, amit a biológiai mechanizmusok alapján határozott meg. Eszerint a félsz arra késztet minket, hogy a távol maradjunk minden olyan helyzettől, embertől és tárgytól, amelyek az életünket veszélyeztetik, ez az érzelem viszont amygdala - nagyagyi központ - nélkül nem jöhet(ne) létre. Habár nem voltam kísérleti nyúl, és nem lettem anyák "az ördög vigyen el, te lány" szavajárásának áldozata, a mai napig nem tudnám megmondani, miért is kötöttem ki a leglehetetlenebb helyzetben. Hogy miért hajtott a kíváncsiság állandó jelleggel, hogy miért akartam szinte extrém helyzetbe kerülni, olyan megismerni, amihez addig még nem volt közöm. Nem tudtam nyugton maradni, mindig mehetnékem volt és mindig valamiféle belső késztetés is vezérelt, hogy sose kérjek szinte segítséget ahhoz, hogy akár nehezebb terepeken boldoguljak, hogy rizikós helyeken forduljak meg, ahol talán az izgalom hevében eszembe se jutott, hogy egyetlen téves mozdulat során lepotyoghatok/megsérülhetek. Hogy átmenjek a piroson - de azt csak gyalog, és ha nem jött autó - ezt csak szigorúan gyalog közlekedve, mert autóval sosem voltam felelőtlen, amikor mások életét is veszélyeztethettem volna. Valószínűleg emiatt sem éreztem azt, hogy minden pillanatban körbe kellene néznem, keresni a gyanús alakokat, készen állni arra, hogy bárki is bántson engem, amikor én csak egy hülye kávéért lettem kiengedve, mintha egy bégető bárány lennék, aki a karámon túli életet is képes legyen megismerni, ami jelen esetben a rettenetesen koszos kövezeten folyt szét, mert a kezemből még valamikor akkor csúszott ki a műanyag pohár, amikor az először csapódtam neki a falnak. A levegő kirobbant a tüdőmből, a belső, eddig nyugvó pánikom pedig átvette az irányítást. A pillantásom némileg elhomályosult, hogy az újabb csapásnak a testem megadja magát, és már nem is érdekelt az, hogy hova lett a táskám. Vagy a pénztárcámmal, amiben csak a bankjegyeket tároltam, hogy elrabolták a könyvemet, és azt a füzetet, amiben ha butábbnál ostobább és soha, senkinek meg nem mutatott műveket, amelyeket papírra vetettem. A mögöttem álló épület fala biztonságosan hűvösen feszült a bőrömnek, hagyva, miközben próbáltam fókuszálni a segítségre... akit ezek szerint sikerült el is érni, de még a jó címet is bemondanom. Nem igazán tudtam örülni ennek a fejleménynek, mert a lüktető, erőteljes zsibbadó fájdalom nem engedte, hogy bármilyen érzés is eluralja a testem. Na jó, talán az a furcsa bizonytalanság megjelent, ahogy a velem szembe kerülő alakot figyeltem. - Szia - megköszörültem a torkom talán újra, második köszönésem után is. Mire összeszedhettem volna magam a válaszadással, a férfi érintésének kényszere nyomán az arcomba világító fénypászmára összerezzentem, de ha nem engedett el, akkor a pillantásommal igyekeztem a tőlem telhető legjobb tudásom szerint koncentrálni és fókuszálni. Több kevesebb sikerrel, mert hunyorognom kellett a fényességtől. - A fejem - gyűrtem szinte össze a felsőmet az ölemben, a kiejtett testrészt viszont sikerült meg is mutatnom az előttem térdeplőnek, csak hogy tudja, az merre is van. A biztonság kedvéért. Az ujjaim az ajkaim felé csúsztak, de a felrepedt ajkam miatt fel is szisszentem. - Azt hiszem.. vérzik is - hunytam le a szemeimet, és mielőtt még belelendültem volna a bólogatásba a hányingert illetően, a mozdulat felénél megmerevedtem. - Nem akarok hányni - tiltakoztam volna, azon koncentrálva, hogy még csak véletlenül se sétáltassak meg semmilyen rókát sem itt a nagy pihengetés közben. - Cynthia Rosio Wallace a nevem - adtam tudtukra, pedig senki egy szóval nem kérdezte tőlem, és hogy is volt az a középső neves dolog? Az újabb leguggoló alakra pillantottam, a nő pedig rám mosolygott, mintegy megnyugtatva engem. - Szia! Az én nevem Katie. A hányingert a kolléga amiatt kérdezte, mert az az agyrázkódás egyik alapvető tünete és szeretné beazonosítani, hogy mivel van dolgunk. Ha nem kell hánynod, az nekünk, de legfőképpen neked jó - a hangja miért volt olyan megnyugtató, mintha csak egy pszichológus beszélt volna? Egyértelműen anya jutott eszembe, aki már nem a gyerekkori leszúrás hangjával szólt hozzám, képes volt olykor úgy is kezelni, mint egy felnőtt, önálló akarattal bíró személyt, holott tudtam, hogy neki és apának is mindig a kislánya maradok. - Nincs hányingerem.. azt hiszem - volt még bennem annyi kontroll, hogy ne köszöngessek újra, de az ujjaim felemelkedtek a combomról egy kósza és felettébb béna intésre. Erről ennyit.
A szakmám megkívánja azt, hogy mindig tiszta fejjel gondolkozzak. Ezzel szemben sokszor elszalad velem a ló és képes vagyok hajnalokig különböző szórakozóhelyeken ücsörögni még akkor is, ha tudom, hogy másnap meló van. Ez sokszor kifáraszt és emiatt nem feltétlen vagyok a toppon, ami akadályoz a munkában is, de mégis mindig sikerül odatennem magam. A rossz közérzet meg szinte már annyira mindennapossá vált sajnos a számomra, hogy nem feltétlen nyávogok miatta. Sok-sok víz vagy valamilyen cukros üdítő a másnapra és már rendben is vagyok. Azt hiszem el kellene kezdenem felnőni, hiszen már huszonhat és fél esztendős vagyok. Nem azt mondom, hogy meg kell állapodni, mert addig még van azért időm, de legalább a munkámban jó lenne, ha végre száz százalékosan tudnék teljesíteni vagy legalábbis a legjobbat kihozni magamból. Minden alkalommal megszakad a szívem, amikor a földön fekve látok embereket csak azért, mert megtámadták őket. Ez a lány olyan fiatalnak és védtelennek tűnik. Esélye sem lehetett volna a támadójával szemben. Még nem akarom megemlíteni neki, de később ha jobban lesz, akkor valószínűleg személyleírást kérnek majd a támadójáról. Lesz még pár köre, de igazából rajta múlik, hogy ebbe belemegy-e vagy sem. Összezavarodottnak tűnik, mint akinek tényleg fogalma sincs arról, hogy éppen hol van. Rengeteg ilyet láttam már, így hozzászoktam ahhoz, hogy hogyan kell ezt kezelni. Addig jó, míg idegenekhez hívnak ki, ha Rora lenne most itt ilyen állapotban, akkor valószínűleg képtelen lennék bármit is tenni. Összetörnék és Katie-nek kellene az egészet elintéznie. - Máris nézem – suttogom magam elé. Munkában néha képes vagyok kommentálni az eseményeket anélkül, hogy amúgy bárkihez is beszélnék. Sokkal jobban tudom követni így a dolgokat. Közben óvatosan megfogom a fejét és a haját felemelve megpillantom a sebet. Nem tűnik mélynek egyáltalán, mindössze felületi karcolás, amit elég gyorsan lefertőtleníteni és leragasztani. Ezt meg is teszem pillanatokon belül. Nem szeretem az időt húzni, hiszen bármikor beüthet a krach. – Egy kicsit valóban vérzik, de nincsen semmi gáz – próbálom megnyugtatni, habár szerintem nem nagyon tud most rám figyelni. - Kérlek, ne hunyd le a szemeid! Próbáld nyitvatartani és nézz rám – utasítom kedves hangon. Nem szabad most elaludnia, muszáj lesz válaszolnia a kérdéseinkre. Nem akar hányni. A kijelentéséből egyértelmű, hogy valószínűleg van egy kis agyrázkódása, de ezt nehéz ennyiből biztosra megállapítani. Több tünetet is figyelembe kell venni és ezt csak akkor tudhatom meg, ha ébren marad, viszont az eszméletvesztés is egy jele lehet. - Rendben Cynthia, én Lip Cabot vagyok – bólintok. Még ilyenkor sem vagyok hajlandó azt kimondani, hogy Philip. Egyszerűen gyűlölöm, mintha már kicsiként egy idős bácsinak akartak volna elnevezni a szüleim. Bezzeg a húgom kaphatott normális nevet! Aurora, két véglet a kettő. Ezt elég gyakran hangoztatom a szüleimnek. A középső nevemet legalább szeretem, de senki sem szólít Noelnek. Katie is beszélni kezd hozzá. Hosszabb és összeszedettebb mondatokban, mint én. Azt hiszem ezt csakis az évek rutinjának köszönheti. Jóval idősebb nálam, több dolgot tapasztalt már. Én nem szeretek ilyenkor bőbeszédűen kommunikálni, mindent lényegre törően csak, hiszen az a lényeg, hogy megtudjuk a probléma forrását. Sokszor a beteg képtelen ennyire figyelni ránk, ám néhányuknál megnyugtatóbb hatást kelt. - Szédülsz? Látsz engem rendesen? – érdeklődöm tovább. A hallászavar egyértelmű. Meg kellett ismételnem a kérdésem az első alkalommal, mert nem hallotta. Egyre több jel utal az agyrázkódásra. – Meg kellene próbálnunk felállítani, hogy képes-e magától járni. Katie, idehoznád a hordágyat? – kérdezem a kollégámtól, mire az bólint és már itt sincs. - Cynthia, fogd meg a vállam és próbálj belém kapaszkodni – mondom neki. Nem terveztem köröket legyalogoltatni vele. Mindössze kíváncsi vagyok, hogy tud-e állni és pár lépést megtenni a hordágyig. Ha nem, akkor kénytelen leszek én ráemelni és utána visszük is be a kórházba.
Nem álltak tőlem messze a sérülések, mert ha nem is voltam béna, attól még vakmerő igen. Legalábbis mások nagyon próbáltak meggyőzni arról, hogy ideje lenne vigyáznom magamra, sőt, anya ment a legmesszebb, mert pár héttel ezelőtt eszelős tyúknak nevezett és a szavai a mai napig visszacsengtek, amit akkor mondott: már nem vagyok fiatal, kis túlzással élve is, de hamarosan elérek a harmadik x-hez, én pedig titkon mindig is rettegtem attól a kortól, mintha egyenes utam lenne a halálba, és épp akkor ültem volna fel a szánjára. Élni akartam előtte még, nevetni, férjhez menni, babát szülni, és tessék, hol kötöttem ki! Csak egy óhatatlan, illékony pillanaton múlt, és a fájdalom tarolta le a testem, a gondolataimat pedig szabadságra küldte a lüktető fejfájás, de igyekeztem nem szétcsúszni teljesen. A fejemnek jót tett a hűvös kő érintése, és ha értettem is, hogy a segítségként érkezett emberek miket mondtak nekem, nem mondanám azt, hogy érdemben tudtam volna nekik választ adni, ami egyáltalán nem volt szándékos. A fejem már nem csak az őt érő ütéstől, de a koncentrálás miatt is kezdett zsibongani, mintha ezer hangya marná azt a kocsonyás, puha szivacsot a koponyaüregemben. Nem mintha túl sok agyat fogdostam volna életem során, de így tudtam elképzelni azt. Csendben, csak akkor mozdulva hagytam, hogy érintsenek, amikor a barna hajú férfi mozdult felém, aprót szisszenve arra, ahogy megmozgatta akaratán kívül is a sebszéleket, amit eddig a hajam fedett el előle. Ujjaim már az ölembe csúsztak várakozón, és már csak akkor eszméltem fel, amikor az alvásról... hmmm.. szemlehunyásról ejtett szót. - Nem, én nem.. csak egy kicsit pihenek. Vagyis.. próbálom kizárni azt, ami van, azt hiszem - eresztettem ki egy jókora légvételt az ajkaimon, egy kicsit meg is engedve magamnak, hogy az intő szavak ellenére valóban lehunyjam a szemeimet. Teljesen jól voltam, és ha az ember fáradt volt, akkor gyakran játszott ilyet, de nem maradtam úgy sokáig. Képtelen voltam a buszozások, autós utak alkalmával is aludni. Mindig összerezzentem a fák árnyékától, a faágak közt folyton átszűrődő, váltakozó fénypászmáktól, míg feladtam a hiábavaló próbálkozásaimat és inkább csak a fejtámlának nekidöntve a kobakom igyekeztem kibámulni akkor is a fejemből. Mint most. Csak két egészségügyis pillantásának kereszttüzében. A bemutatkozáson túljutva is összevontam a szemöldökeimet. - Milyen név az a Lip? Nem értik félre azt nagyobb társaságban? - beszéltem, mert azzal biztosan sikerült ébren tartanom magam. Vagy legalábbis az igyekezet megvolt a részemről. - Biztosan Philip vagy - motyogtam magamnak, de az is lehet, hogy még az előttem guggolónak is. A nő hangja kellemesen csengett, de olyan illékony volt, mintha angyali jelenés lett volna csak, mégis, a távolodó léptei földrengést idéztek elő, amire muszáj voltam odanézni, végighallgatni és látni is azt, hogy nem direkt volt hangosabb a kelleténél. - Nem kellene belevilágítanod a szemeimbe, hogy a pupilláim rendben vannak-e? - érdeklődtem tőle, de azon már túljutottunk? Kiesett bármi is az előző percek forgatagából? Még mindig nem ránézve a férfire, csak akkor, amikor a belé kapaszkodásommal hozakodott elő. - Nehéz vagyok.. ne essél rám, ha lehet - rándult mosolyba az arcom, és ha már itt tartunk, életem első hazugságát ejtettem ki most a számon. Vagyis.. (Phi)LIP előtt. Mert amúgy hazudni nem szoktam, csak füllenteni. Csupán negyvennyolc kiló voltam, dagi pillanataimban is negyvenkilenc.. de erről nem kellett tudnia senkinek sem. Az ujjaim először óvatosan emelkedtek fel a férfi vállát érintve, hogy aztán a segítségével lassan emelkedjek meg, balommal támasztva ki magam a fal mentén, mert az legalább nem mozgott és nem volt olyan virgonc, mint Lip. A tenyerem a hűvös falnak simult, a másikkal még mindig a férfit igyekeztem egy helyben tartani, lehajtva a fejemet hagytam, hogy visszazökkenjek a normális kerékvágásba, már ami az egyensúlyomat illette. Fájdalmasan nyögve szívtam tele a tüdőmet levegővel, miközben hagytam magamnak pár másodpercet, csak hogy kitisztuljon minden. - Oké, és akkor.. most mi lesz? - köszörültem meg a torkomat, ahogy mozdultam, a cipőm a kávéfoltot szemelte ki magának, úgy léptem bele, mint a gyerekek a friss esőáztatta pocsolyákba. - Basszus! - csusszant ki a számon, mert a fülesem vége is a retkes járdaköveket söpörte végig. - Fel kell.. hívnom a főnökömet. Szabad? - pillantottam a férfi felé, még mindig fogva őt, mintha csak egy plüss lenne. Az enyém. Katie a hordággyal jelent meg a színen, én pedig automatikusan rázni kezdtem a fejem. Biztos nem ülök arra fel, az hétszentség. Csak ha lekötöznek. Nem voltam béna, majd elkúszok a mentőautóig. De tényleg. Hogy biztosítsam is a saját magam ki nem mondott igazát, óvatosan léptem egyet a mentő felé, csak egy jobb, aztán bal. Mintha katonaságon lennénk.
Általában nem érzem magam feszélyezve, ha valakit meg kell mentenem. Végülis már a munkám elnevezésében is benne van ez a szó. Most mégis kicsit furán érzem magam. Örülök, hogy segíthetek meg minden, ám legszívesebben tényleg elmenekülnék. Szerencsére nincs semmilyen súlyos sérülése Cynthiának, ezt már az első pillanattól kezdve meg tudtam mondani. Félre kellene pakolnom az érzelmeimet néhány esetben, ha a melóról van szó. Sokszor úgy érzem, hogy ezzel az egésszel próbálom kompenzálni azt, hogy hogyan is viselkedek egyes emberekkel a magánéletemben. Valószínűleg ha Cynthiát egy buliban pillantottam volna meg, akkor teljesen máshogyan tekintenék rá, s hagyná magát, akkor még elcsábítani is megpróbálnám. Ha keresne később, akkor pedig mindenféle hazugságot beadnék neki csak hagyjon békén. Ez a kettősség az életemben néha kikészít, de el kell nyomnom magamban. Főleg akkor, ha ilyen fontos dolgokról van szó, mint most. - Ha ezen túlesünk, akkor pihenhetsz majd, de most ébren kell maradnod – a kezeim közé veszem az arcát és úgy beszélek hozzá. Egészen laposakat pislog és félő, hogy bármikor átveheti felette az irányítást az álom. Még meg kell vizsgálnunk rendesen és bevinni a kórházba. Ha átadtuk az orvosoknak, akkor már valószínűleg nem lesz nagy gond. Ők is megvizsgálják és el is látják, ha még szükséges. Tippre valószínűleg egy éjszakát bent is tartják majd megfigyelésen, de nem fognak semmi komolyabbat végrehajtani. - Becenév, de utálom a nevem. Nem illik hozzám, kicsit nagypapás beütése van és jobban passzol hozzám ez a bugyuta elenevezés – magyarázom neki. Mindig muszáj valamivel szóval tartani az embereket, akikhez kihívnak minket. Elég sok vicces sztorit hallottam már félig maguknál lévő személyektől. Ezeket mindig elmesélem a családnak, ha véletlenül hazatévedek Brooklynba. Jókat nevetünk rajta mindannyian. – Igen, Philip vagyok. Látod, hogy vág az eszed még most is! – mosolygok rá büszkén, s bíztatóan. Már veszem elő a kis lámpát a táskámból, amikor beelőz a kérdésével. Hogyan pörög az agya még ilyen helyzetben is? - De, már itt is van a kezemben – válaszolom könnyedén. Először a jobb, majd a bal szemébe világítok bele. Nem időzök el egyiken sem sokáig, mindössze pár másodpercig tart az egész. – Minden rendben van a pupilláiddal – visszapakolok a táskába és a kezembe veszem, mielőtt szorosan megfognám Cynthia oldalát, hogy támogatni tudjam és elvigyem a hordozóig, amit Katie idetolt nekünk. - Látod nem is voltál olyan nehéz, de lehet csak azért, mert én vagyok az erős – viccelődök vele, amennyire a helyzet engedi. Egy roppant könnyű lányról van szó, valószínűleg az ötven kilót sem éri el. Simán fel tudnám kapni és elvinni magammal, de elég jól van ahhoz, hogy valamennyire tudjon járni. – Mennyire szédültél, míg idebotorkáltunk? – érdeklődöm tovább. Nem voltunk olyan lassúak, mint amire számítottam, de átlagos tempónak sem nevezném azt, amivel jöttünk, gyorsnak meg plána nem. - Ellátom a sebet a homlokodon, mivel egy kisebb karcolásról van szó csak kifertőtlenítem és leragasztom, aztán beviszünk a kórházba. Én maradok veled hátul, Katie pedig vezetni fog – magyarázom a tervet Cynthiának. Azon sem sértődnék meg, ha beközölné, hogy én legyek az a személy, aki a kocsit irányítsa, mivel a nő kellemes hangja sokkal nagyobb megnyugvást hoz neki, mint az én rideg külsőm. - Nem éppen ez a legmegfelelőbb időpont erre. Zavarodott vagy egy kicsit. Ha nem nagy probléma, akkor inkább később hívd fel – húzom el a számat. Természetesen a munkájával foglalkozik és valószínűleg azon aggódik, hogy mit fognak szólni a felettesei, hogy nincsen bent munkában.
Kezdőlap
