A new york-i Foundling Árvaházat még 1869-ben alapították olyan apácák, akik hittek a gyermeki lélek tisztaságában és abban, hogy minden ártatlan kis élet okkal születik erre a világra. Csak éppen egyedül Isten tudja ezeket az okokat.
Az alapítás óta számtalan gyermeket fogadtak be, és gondoskodtak róluk, néha azt sem tudva, hogy mikor születtek, hogy ki szülte őket, vagy éppen miért hagyta magára.
Az árvaház kopott, néhány helyen az idő letördelte, mohaette lépcsőfokai egy kis tornácra vezettek, melynek sarkában, távol az utcai lámpák fényétől egy kis harang volt, amelyet bárki megkongathatott, akár az éjszaka leple alatt is, ha egy gyermeket helyezett a hideg lépcsőkre.
“Baby On the Cold Stairs” vagyis BOCS...így hívták az árvaház apró kis jövevényeit, akiket egészen odáig ezzel a rövidítéssel, illetve egy számmal illettek, amíg meg nem keresztelték és tisztes, polgári nevet nem adtak nekik. Hetente egy alkalommal nyílt napot tartottak amelyre gyermektelen házaspárok jöhettek el, megtekintve az árvákat, beszélgetve velük, és kiválasztva valakit akit majd hazavihetnek magukkal. A szerencsések jó helyre kerültek,és voltak olyanok akik egészen felnőtté válásukig ott maradtak az intézményben. A legtöbben később sem találták a helyüket, képtelenek voltak a világhoz alkalmazkodni.Minél idősebb volt valaki, annál kevesebb esélye volt arra, hogy bárki örökbe fogadja.

Részlet egy sárga, kézzel írott papírdarabról, amelynek szélei már szakadozottak, pár helyen celluxxal ragasztották össze, mégis ott pihent egy kis műanyag tokban, a pénztárcám mélyén, hogy soha ne felejtsem el honnan indultam és hova jutottam el. Nem feltétlen a saját szerencsémnek köszönhetően, hanem számtalan ember önfeláldozásának és jóindulatának hála.
Az írás hemzseg a helyesírási hibáktól, pár helyen megolvadt a tinta, mintha eső esett volna, vagy hó a papírra miközben valaki írta azt.

“Kedves Nővérek, tudván, hogy az Önök által nyújtható gondoskodás sokkal több, mint amit én adhatok gyermekemnek, az Önök gondjaira bízom őt. Pénteken [1978.02.10.] reggel hétkor született, nem keresztelték meg, én Madisonnak neveztem el. Aláírás: egy szegény édesanya.”

Madison February kartonja.
Készült: 1979. március 8-án.
Az összeállításban segédkezett Christine nővér[anyám helyett anyám] aki a gyermek befogadása után annak lelki istápolásáért és egészségének megőrzéséért felelt.

Örökbefogadó szülők: Hana és Teddy Pickton
Örökbeadás várható dátuma: 1979. június 1.

Madison February született: 1978. 02.10.
Megkeresztelve: 1978. 03.01.
Vallása: római katolikus
Haja színe: barna
Szeme színe: kék
Átlagos magasságú, átlagos csontozatú, egészségileg rendben, örökletes betegség nem ismert.
Anya vélhetőleg fehér, apa vélhetőleg fehér
1979. nyarán kerültem a gyermektelen Pickton házaspárhoz, akiknek mindene megvolt a boldogsághoz csak éppen egy gyermek hiányzott. Örökké hálás voltam nekik mindenért amit kaptam, hálás az őszinteségükért, hogy már egészen gyermekkoromban elmondták az igazságot. A nevelőszüleim nem voltak gazdagok, de amire szükségük volt előteremtették, és nekem is megadták. Nem kényeztettek el, nyaranta diákmunkát végeztem, és a zsebpénzt magamra költhettem. Mindezek után talán mégis meglepő, hogy ebből a középosztályból milyen könnyedén kanyarodtam ki egyetlen éjszaka miatt, ami aztán egy életre megpecsételte a sorsomat. A legrosszabb emberbe szerettem bele, akibe csak bele lehetett, mégis ha újra ott lehetnék, ha újra megtehetném, ma sem döntenék másképpen.
*"Vannak történetek, amelyek a countrydalokhoz hasonlóan mezők füvéből, országutak ezreinek porából születnek. Ez a történet is ilyen."

Nem, ez a történet nem ilyen. Bár azt hiszem ha jobban megnézzük, teljesen mindegy, hogy mi van a könyvek lapjain, hogy miről írnak regényt az írók, valahol minden történetet elmeséltek már. Talán az enyémet is megírták, csak éppen még én nem tudok róla. Talán nem is fogok soha. Átlagos ember vagyok, átlagos problémákkal átlagosan fárasztó munkanapokkal, átlagosan nehéz, monoton hétköznapokkal, átlagosan kevés, de annál értékesebb boldog pillanatokkal. Kevés biztos pont van az életemben, de az egyik mindenképpen a fiam Zander. Néha nem könnyű vele. Tulajdonképpen soha nem volt az. Én mégis így fogadtam el, és így imádtam őt mindennél jobban. Mai napig, ha rá nézek elfog az a különös, lelket szorító érzés, eszembe jut a levél a pénztárcámban, hogy vajon mi visz rá egy anyát, hogy lemondjon a gyermekéről? Bármi is történt, soha nem vetettem volna el, nem adtam volna örökbe. Ő az enyém. Én óvtam őt kilenc hónapon át, én dédelgettem, én ringattam órákon át, sírva szinte a fáradtságtól és a fájdalomtól. Én keltem hozzá éjjel és nappal is. Mert egyedül voltam. Mert az apja mindig: volt valahol. Munka vagy éppen mert valami halaszthatatlanul fontos jött közbe. Aminek persze köze van a munkához. Sokáig tűrtem. Sokáig elviseltem ha napokra, hetekre eltűnt, hogy aztán hazatérve úgy álljon meg a konyhaajtóban, mintha csak reggel lépett volna ki a lakásból. Mintha nem vett volna tudomást róla, hogy mi közben itt voltunk, és rá vártunk. Néha azon gondolkodtam, hogy vajon valóban egy gyereket nevelek én ebben a házban, vagy kettőt?
Christine nővér szerint Isten nem csupán erőt adott az asszonynak, hanem hatalmas szívet is, hogy legyen mivel szeretni azt aki tulajdonképpen meg sem érdemli. És adott erőt ahhoz, hogy ezt ne csupán egy ideig tegye, hanem hosszú évekig. Tíz éve próbálok kitartóan szeretni, tíz éve vagyok nagyszívű és erős, de az én tartalékaim is végesek.

*"S mint valami ősi, nagy vadásznak, aki messzi utakat bejárva megpillantja végre otthona tüzének fényeit, magányossága szertefoszlott. Végre. Végre. Oly messziről jött... olyan messziről. Minden rendbe jött, most, hogy rajta feküdt, és tökéletesen biztos volt szerelmében. Végre! Reggeltájt, kicsit felemelkedve az asszony szemébe nézett.
- Ezért születtem ebben a korban és erre a bolygóra, Francesca. Nem azért, hogy utazzak vagy fényképeket készítsek, hanem hogy téged szeresselek. Most már tudom. Időtlen idők óta zuhanok valami magas, távoli helyről, régebb óta, mint ahány éve világra jöttem. És mindezek alatt az évek alatt feléd hullottam.”

Zander mosolyogva szalad ki a konyhába és csimpaszkodik meg a térdkalácsomba, fejét a hasamba fúrja és onnan pislog rám hatalmas, sötét szemeivel. Ugyanazok a mélyen ülő, örökkön bocsánatért esedező íriszek, ahogyan Des is nézni tud. Ami miatt örökkön megbocsátok, úgy teszek mintha ez lenne az utolsó, az utolsó amit még elnézek. Lassan valóban az utolsó lesz.
- Palacsinta illatot éreztem- mosolyog lelkesen és fitos kis orrával körbeszimatolja a levegőt.A tűzhelyen a serpenyőben valóban az édes finomság készült. Mosolyogva fúrtam ujjam legyezőjét a kócos sötét fürtökbe és finoman simogattam végig az arcán.
- Na csüccs le az asztalhoz, mindjárt öntök egy pohár narancslevet.- már fordulok is, hogy a hűtőből kivegyem a minden reggel szokásos innivalót mielőtt iskolába viszem, amikor megszólal mögöttem.
- Úgy volt, hogy ma apa visz suliba. Megígérte.- ez az a szó, ez az utolsó, amit számtalan alkalommal hallunk, ami mindig ott van Des összes fogadkozásában. Az ígéret, amely üres, mint a levegővel telt léggömb, mit csak az ujjak csippentenek össze és pillanatokon belül elengedünk amikor senki nem figyel. Fütyülve ereszt le. Ahogyan a férjem összes ígérete. Sóhajtok egy nagyot, szemeim lehunyom pár pillanat erejéig, és nem fordulok meg. Nem tudok a fiamnak hazudni, nem akarom azt mondani megint, hogy biztosan közbejött valami, hogy majd legközelebb….mikor tudom, hogy legközelebb is így lesz. Mégis a gyermekünk imádattal tekint az apjára, felnéz rá, és ez így van rendjén. Így lenne rendjén, de félek nem jó az irány, nem jó a minta amit tőle kap. Mikor megfordulok, valami mosoly féleség jelenik meg az arcomon, a vékonyfalú üvegpohárban lágyan csobban a narancslé. Elé teszem.
- Tudom, hogy úgy volt, de gondoltam, hogy ma esetleg együtt palacsintázunk, és ha már ilyen jól sikerül a reggel akkor ketten megyünk suliba. Mit szólsz?
- Szóval ma is közbejött valami.- vonja meg a vállát és mind a kilenc évét beleadja abba, hogy megpróbáljon csak egy kicsit úgy tenni mintha nem esne neki rosszul, mintha nem fájna, hogy az apja megint cserben hagyja. Odalépek hozzá, és a fejét a mellkasomhoz vonva átölelem. Hallom, hogy küzdelmet folytat azzal, hogy elnyomja a sírást, mert a nagy és erős fiúk ugye nem sírnak? A nagy és erős fiúk bátrak. A palacsinta nem számít, azt mindenki szereti.

Este kilenc is elmúlik már, Zandernek még egy utolsó fordulót engedtem a kedvenc számítógépes játékában. A mosott ruhákat hajtogatom össze, rendet rakok (csak tudnám ki csinál ekkora rumlit, mikor itthon sem vagyunk napközben?), és a háttérben zümmögő tévében éppen a kilenc órás híradó megy. Csak fél füllel hallgatom, mert kattan az ajtózár, kulcs fordul benne, és pillanatokkal később nyílik a hűtő ajtaja. Szisszen a sörösüveg, majd ott áll tőlem nem messze teljes valójában a férjem.
- Hazataláltál? - rögtön támadok. Nem tudok és nem is akarok kedves lenni vele. Most nem megy. Már nem.
- Eddig is tudtam hol lakom.- vonja meg a vállát, majd lendületet vesz a kezében az üveg, hogy kortyoljon belőle.
- Ne szellemeskedj! Reggel mire felébredtem már nem voltál sehol. A fiad várta, hogy te vidd iskolába, mert megígérted.- fojtott káromkodás hagyja el a száját, el is húzza, de egyszer nem mondaná ki, hogy sajnálja. Csak ezt a szitkozódást. Csak azt, hogy elfelejtette.
- Ennyit tudsz hozzátenni? - dobom le  a kezemből nagy gonddal összeszedett ruhákat a kanapéra.
- Sajnálom, oké? Nem loptam a napot. Melóztam.- mintha ő lenne a mártír akit sajnálni kell és eddig meg is tettem. Minden nap ott voltam, hogy sajnáljam. De engem vajon ki fog?
- És ez magyarázat? Én mit gondolsz mit csináltam? Két órával korábban keltem, hogy a fiunknak palacsintát süssek, mert tudom, hogy imádja. Aztán elvittem az iskolába…- emeltem meg a kezem és ökölbe szorított ujjaimat egyesével nyitogattam ki, minden felhozott esemény után.
-...aztán beugrottam a tisztítóba, persze feleslegesen mert még mindig nincs kész a ruhám. Aztán elmentem dolgozni. Mert én sem lopom a napot, Des. Én is melózom. Utána bevásároltam, és főztem. A kedvencedet, hátha ma este végre időben hazajössz és együtt tudunk vacsorázni. De nem. Azt sem. A francba veled, két hete egy fodrászhoz sem jutok el.- hadonászok a levegőbe ingerülten, mire ő csak elvigyorodik.
- Te így is szép vagy!
- Megragadtad a lényeget megint.- húzom el a számat, majd újra felnyalábolom a ruhákat és dacosan elindulok a mosókonyha irányába. Nem messze tőle megállok egy pillanatra.
- Nem mellesleg én tanultam együtt Zanderrel, én segítettem a házifeladatába és most még egy mosást is elindítok, hogy mire a film véget ér lejár. És te mivel védekezel? Melóztál. Hát köszönöm. Cseszd meg, Des! A kanapéra ágyazz! Jó éjszakát!- nem kértem tőle semmiféle választ, magyarázatra pedig lehetőséget sem adva egyszerűen ott hagytam, hogy elgondolkodjon a szavaimon. Feltéve ha el fog.

* - Robert James Waller: The Bridges of Madison County