- Legközelebb más árnyalatot kenjetek a szájára – hangzik el az ítélet anyám szájából, mikor épp magam mögött hagyom a stúdiót, ahol percekkel ezelőtt, még lelkesen meséltem a közelgő jótékonysági koncertemről. Legalább most az egyszer nem színleltem, hisz bármikor bárkinek szívesen segítek. Viszont megnézem a nőt, és a fejem rázom. Már nem is hasonlít arra, akire gyerekkoromból emlékszem. Rideg lett, díva és mindig parancsolgat. A köszönöm, vagy az ügyes voltál kifejezéseket már hírből sem ismeri, pedig esküszöm, olykor jólesne, ha csak egy percre is az anyám lenne és nem a menedzserem. Apu ennél rosszabb, őt már nem is látom, csak számol és egyeztet, ő dönti el, hová mehetek, kivel beszélhetek, melyik csatornának adhatok interjút. Nincsenek szüleim, főnökeim vannak. Kens az egyetlen, aki rám nézve embert lát és nem egy fél karú rablót. Mintha a testvérem lenne, a legfőbb bizalmasom, aki most is az üveg vizet nyújtja, mert egyedül őt érdekli itt, velem mi van. - Szerintem, ma menj el – nem tudom, hogy a kimerültséget látja rajtam, vagy azt a mérhetetlen csalódottsággal egybekötött önostorozást. Persze mindenért magam okolom, én voltam, aki aláírta azt a nyamvadt szerződést anno, ezzel magával rángatva a szüleit, és magára szabadítva ezt a poklot. Mert már csak annak tudom megélni.
És szót fogadok. Megvárom, míg a lakosztály elcsendesedik, közben üzenek Reednek, hogy álljon előre. Szép kilógás, mi? De egyszerűen nem tehetem meg, hogy egyes egyedül sétálok az utcán, főleg nem éjszaka. Főleg úgy, hogy a legújabb zaklatóm még nem sikerült nyakon csípni. Mindenki azt hiszi, hozzá lehet ehhez szokni. Nem lehet, akárhányszor egy pár pillanatos képet látsz viszont magadról, megáll benned az ütő, és valahogy eltörpül az alatta lévő bók. Kiváló emberek dolgoznak azon, hogy ne fajuljon ez el, mégis… félek. Ahhoz legalább is eléggé, hogy egyedül sétálgassak, megmutatva ezzel, milyen nagylány is vagyok. Reed pedig vigyáz rám úgy, hogy közben megadja a teret, amire szükségem van. A moziig visz el csupán, ott kiszállok, miközben biztos vagyok abban, csak a kocsit teszi le, vagy még azt sem. Sose értettem, hogy tud úgy eltűnni, hogy közben mégsem. Könnyen bejutok, itt mondhatni ismernek már, legalább is nem kezdenek vad sikoltozásba, vagy nyomnak az arcomba egy papírt, vagy egy telefont. Ezért szeretem ezt a helyet. Kólával a kezemben megyek a terembe, ülök le, pontosan a férfi mögé. Ő is mindig itt van, szeretek rá is ismerősként gondolni… most már. Eleinte rám tört a pánik, akárhányszor csak felállt, de miután maximum biccentett egyet, megnyugodtam. És kezdett érdekessé is válni, de persze mindig igyekszem nem úgy bámulni, hogy azt megérezze, több-kevesebb sikerrel.
Még egy telefonhívást sem tudott elrendezni normálisan, anélkül, hogy idegösszeomlást kapott volna. Az apja az idő előrehaladtával egyre makacsabbul hitte azt, hogy a hét minden percében képes lehet meghalni, ami csak egy kicsit idegesítette Lincolnt. Az apja rettegett a tűtől, az orvosi vizsgálatokon való részvétel előtt napokig kellett hatni a lelkére és imádkozni neki, hogy a dokik nem egyenlőek a sátánokkal. Ráadásul elég nevetségesnek is hatott, hogy ameddig Link élete hosszú éveken át az orvoslás és orvostudományok körül forgott, addig az apja ilyen gondolatokkal létezett a mindennapokban. Nem egyszer ígérte meg az öregnek, hogy megkötözve elrabolja, bevágja az autó csomagtartójába is, de erre szerencsére nem került sor, mert az, hogy felemelte a hangját az apjával szemben, szinte mindig segített. Gyűlölt minden engedetlenséget, habár képes volt a meggyőzésre és a logikus érvelésre, és gyakorta alkalmazta is azt, ha esetleg értetlenséggel állt szemben. Az óra mutatójának lomha vánszorgását figyelte egy ideig, miközben az apja beszámolt a telefonon a napi tevékenységeiről: elment a helyi kertészetbe, ahol aztán végül nem vett semmit. Találkozott Maryvel, akinek a lánya még mindig facér volt és Mary volt olyan kegyes, hogy megadja Link apjának a lány telefonszámát, amaz pedig megígérte, hogy a Doki fel fogja hívni a nőt. Lincoln szeme alatti idegek erre az ötletre rángani kezdtek, a vére pedig felforrt erre, mert nem azért nem talált nőt, mert nem is akart volna, egyszerűen csak az alkalmazkodással akadtak gondjai. Nem igazán viselte jól a rózsaszín bármilyen árnyalatát és abba is biztos volt, ha esetleg bármelyik asszonnyal összejönne, eluralkodna a lakásában az az ocsmány szín. Mert hozzá költöznének. Egzisztenciális téren kifogástalan élete volt, fix munkahellyel rendelkezett, ráadásul díjnyertes reggeli omlettet volt képes sütni. Csak a megfelelő nő hiányzott az életéből mindehhez, viszont abban nem hitt, hogy mások találnák meg számára az ideálisat, a tökéleteset. Túljutva a telefonszám kérdéskörön az apja azzal fejezte be a mondandóját, hogy az utcából Miles már a halálán volt, Jacksonnak elkészült a műfogsora, Hannah pedig éppen a matek házijával visítozott naphosszat. Felettébb érdekes jövőképet vetítve mindezzel Link elé, akinek megfájdult mindettől a feje. - Beszélhetek Jenkinsszel, apa, hogy hozzuk előrébb a prosztata vizsgálatod. Biztosan be tudna téged passzítani valahova - tért rá a lényegre, amiért hívta. A legnagyobb előnye az orvoslásnak az volt, hogy rengeteg kapcsolata volt, minden egészségügyi probléma kúrálásához legalább egy nevet tudott mondani. Leginkább a konferenciák hiányoztak neki és az azokon elhangzó előadások. Imádott utazni. - Egy frászt fogsz! Nincsen semmi bajom, fiam - elutasító él csengett az apja szavaiban, Lincoln pedig az égnek emelte a tekintetét. Már megint kezdte, de most megúszta ezt a beszélgetést. A fiatal hölgy kilépett az apró szobából, hogy leakassza az átjutást gátló szövetfonatot, ami addig az útjukat állta a művészmozi megfelelő termébe a bejutást. - Rendben, akkor nem fogok. Visszahívhatlak később? Vagy akár holnap is beszélhetünk, ha neked az úgy jobb lenne - feladta. Még akkor is a fülén lógott a telefonja, amikor a jegyét a lánynak átnyújtotta. - Inkább holnap. Ma bridzs partira vagyok hivatalos Jimenához - izgatottsággal a hangjában mondta mindezt, de Link nem csapta le a labdát. Majd holnap fogja cikizni, hogy csajozik az öreg, de csak ugratta volna. Bármit megadott volna azért, hogy az anyja halála után valaki nevetést rajzoljon az apja arcára. A jegy visszakerült a kezébe. - Este tízre legyél otthon, apa - csak nem bírta ki. A soha nem gyakorolt szülői szigor nála megmaradt az orvosi rendelkezés hangjainál. Az apja felhorkantott. - Na menj a jó életbe, kölyök - a vonal megszakadt, a feltörő vigyorát pedig a még üres terem láthatta csak. Nagyon szippantott a hűvös levegőből, és bármi is volt a jegyre írva, mert csak random szokott rányomkodni a foglalásra, a legjobb helyen ült le. Középső sor, közepe, a legideálisabb volt a vásznat belátni. Elhelyezkedett kényelmesen, a tőle balra lévő székre pakolta a kabátját, a jobb bokáját pedig a bal térdén nyugtatva könyökölt rá kétoldalt a karfára. Ha le is tette a jobbján lévő tartóba a mentes vizet, csak ritkán szokta fogyasztani. Nem egészen másfél perccel később megjelent az az ismerős arc a bejáratban, Lincoln pillantása végigkísérte a lány mozgását. Nem először ült már le a mögötte lévő sorok egyikébe, de egyszer sem kérdezte meg Shaw, hogy nem akar-e a legjobb helyre ülni a lány. Nem, az őt illette meg, ha épp nem volt már ott valaki más előtte. A csendes elhelyezkedést mély hallgatásba burkolózva követte végig, a tenyerei pedig a farmerja szárán csúsztak végig a térdei felé. Ahogy a lány felé fordult, jobbjának alkarja a saját székének támlájára csúszott, borostás arcát fordítva irányba, a szemüvege mögül pedig a kék szemei vizslatón nézték a babaarcú lányt. - Vagy éjjeli bagoly vagy, vagy esküszöm, hogy követsz. Ráadásul egy ilyen filmre beülni elég majrés lehet, mégis itt vagy - nem volt félelmet keltő, a praxisa során ez teljes mértékben kiderült, hogy megfélemlítésre aligha volt képes a betegeivel szemben. - Nem idegesít, hogy állandóan előtted ülök? Szoktál tőlem látni? - érdeklődött, mialatt három idős nő totyogott be a terembe, halkan, Istenről és a gyermekáldásról tanácskozva. Lincoln egy pillanatra lehunyta a szemeit. Valószínűleg ők se látták a film trailerét, különben inkább a Bambira ültek volna be. Nem akarta egyikőjüket sem újraéleszteni a sokktól vagy az undortól, de megtette volna, ha arra volt szükségük az öregeknek. Végtére is orvos volt (a vérében is a szakzsargon csörgedezett), nem is rossz, ha a visszajelzéseket figyelembe vette.
Kezdőlap
