Mély sóhaja kísérteties dallam, ahogy egybeolvad az égbetörő épületek keltette árnyakkal. Az alakját igyekvőn kereső szemek előtt semmivé válva közlekedik a sötét segítségével, mígnem egy halk suttogás, s máris belé fagy a szó. Úgy vet gyökeret, mint egy több száz éves platánfa kit még a viharos szél se képes térdre kényszeríteni. Ez esetben nem érvényes a meséből hallott bölcsesség, miszerint míg a fát kicsavarja a szél, a hajlékony nádszál vígan lengedezik. Carlot nem lehet megmozdítani, ha próbálnák se.
- Mastroianni? Te itt? Ilyenkor? Azt hittem, hogy éjjeli kettőkor te már selyempizsamás álmodat szuszogod vastag szatén között szenderegve - a férfi hangja gúnyos, otromba és kelletlen, de ő nem reagál rá, csak félre biccenti a fejét s halk sóhajjal elmosolyodik. Személyének léte mindig is a nyugalom, valamint a temperamentum kettősségén alapult, melyek közül legtöbben az előbbit ismerhetik. Az emberek jelentős hányada mindig a csendet, a némaságot és a tökéletes harmóniát, a háttérben való bölcs megbújást és az ott zajló igazgatást társította hozzá.
Egy férfi ő, aki nem keveri  a szart – legalábbis szem előtt nem -, nem követel és rúg fel áthidalhatatlan falakat, hogy cselekedjen.
Általában csak akkor válaszol, ha kérdezik, hisz alapelvéül szolgál, hogy "miért beszéljek, ha nem kérdeznek?" Nem kell félteni, olykor az ő nyelve is megered, de ezek igazán kivételes alkalmakkor válnak jelentőssé. Az esetek többségében leszegett fejjel, karba tett kezekkel ücsörög, mintha ezzel az elmélkedéssel igyekezne megoldani világmegváltó feladatokat.
Kicsit talán léhának tűnhet főként nagy társaságban, mikor csak ücsörög a maga helyén s komótos mozdulatokkal távolítja el a felesleges, amúgy nem létező porszemeket a flancos nadrágjáról, vagy épp a whiskys pohár pereméről törölgeti az arra kiült vízcseppeket. Végletekig elegáns, „olasz csődör”.
- Armstrong, elég lesz - legyint halk suttogással. Csak keveseket, bizonyos személyeket ajándékoz meg harmonikus személyével. Ez jó esetben tapintatosságban, békességben, toleranciában nyilvánul meg. Ám a vele szemben álló férfi nem egy, azon bizonyos „kevesek” közül, s ezért képes és nem rest némi gúnyt szőni a hanghordozásába.
Fiatal kora óta finom modorú férfiúnak tartják, ami természetesen elsődleges szempont az ő életében, hisz ez által nincs a homlokára vagy a hátára írva, hogy "a Cosa Nostra tagja vagyok, ne kötekedj velem!" Mindig törekszik a tökéletességre, precíz és mindent a hibátlan szóra alapoz.
Sokoldalú intelligenciája és választékos kifejezésmódja mindig hatással van a környezetére, így nem válik unalmassá, ez pedig könnyű kapcsolatteremtést is jelenthet.
- Mi ez a legyintgetés? – horkant a másik - Talán Jedinek képzeled magad? Inkább hallgass el és gyere ide - a kijelentés hallatán megfeszül az állkapcsa. Szabad akaratú, nem tűri el, ha iránytani akarják. És talán itt is kezdődik az átmenet a másik jellemző személyisége felé. Akármennyire távol akarja tartani magát a szélsőségektől, a konfliktusoktól épp annyira bele is folyik, melynek szerencsére csak ritkán issza meg ő a levét. Az esetek nagy részében győztesként kerül ki egy összezörrenésből, ami miatt olykor tartanak is tőle... talán Armstrong az egyetlen, aki egyáltalán nem fél tőle pedig tudja jól, hogy ha valakit szájba vág, akkor az feküdni fog.
- Tegnap találkoztam a ribancoddal. Szemrevaló kis nő, nem mondom... talán ha behálóznám...biztos jókat kefélnénk...később meg dalolna rólatok, mint a kis angyal.
A feszültséget jobb esetben némi testmozgással, edzéssel vezeti le, olykor elvonul a maga kis világába, hisz van, hogy az egyedüllét lehet a legnagyobb segítség, mikor nincs körülötte ezer családtagja, "barátja" vagy felettese, hogy hallgassa azok örökös szónoklatát. Talán épp ezért is dönt most úgy, mielőtt még hülyeséget csinálna, hogy minden szó nélkül csak sarkon fordul, és magára hagyja a normálatlan nyomozót. Intézze el az egyedül a kanos kirohanásait. Pedig tudna ajánlani maguk körül néhány dolgot... Bokrot, pár kipufogócsövet…
Azt viszont abban a pillanatban megfogadja, mikor még elcsípi a gúnyos vigyort a másik képén, hogy kifogja nyírni... mert bosszúvágyó és hajthatatlan. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi, legyen bármiféle következménye. Ilyenkor a köd elborítja az agyát, redőnyét lehúzza, csak a célt látja maga előtt és legtöbbször el is éri, amit akar. Semmi áron nem hagy fel a terveivel, csak ha hatalmasat bukik. Ettől viszont megkíméli magát, mert körültekintőbb az átlagosnál...

Hosszú, makulátlan ujjai finom táncot lejtenek a nő tökéletesen sima, porcelánszerű hófehér bőrén, mely leginkább a Hold sápatag, ezüstös fényére hajaz Giancarlo egészségről árulkodó barna bőre mellett. Egyenes orrát bizsergető lassúsággal húzza végig Emilia nyak-áll vonalán, kihasználva minden kis pillanatot, hogy újabb és újabb levegővétellel beszippanthassa kellemes illatát. Mindig imádta a nők bőrének aromáját és azt a fajta bujaságot, mely kontrollálhatatlan feromon felhőként árad belőlük, ha megérintik, finoman, lágyan simítják a felületét. Ehhez és a tiszta, tusfürdővel átmosott bőr illatához társul a virágok lágy, édeskés bukéja mely parfümökből származik. Igen... Carlonak mindig is az üde friss, virágillatú parfümök voltak a gyengéi melyek a kora tavasztól kora nyárig terjedő időszakot hozzák vissza az életébe még a leghidegebb téli éjszakákon is.
A dús, aranyszőke haj kellemesen cirógatja az ő igen csak csontos, izmos vállát és mellkasát, ahogy a lány az ölében ücsörög s apró köröket ír le rajta vörösre manikűrözött, gondosan ápolt körmeivel. Kerekded fenekénél fogva húzza közelebb magához, és lassan de biztosan elfekteti a fekete szaténnal borított hatalmas ágyon.
A világos hajzuhatag a lány háta háta alá kerül, ezzel felfedve apró, de formás kebleit, melyekre olykor-olykor rátalálnak hosszú, zongoristákéra emlékeztető ujjai. Lehunyt szemmel simít végig rajtuk. Van, hogy éppen csak érinti a bőrét ujjbegyeivel, mintha látna velük, de bizonyos alkalmakkor rájuk is markol, hogy hallhassa kéjes nyögését majd az azt követő sóhajait, miközben rózsaszín ajkát gyöngyre emlékeztető fogai közé csípi. Soha nem érezte magát fokozottan perverznek, természetes vágy ez a szebbik nem teste iránt. Azt pedig felesleges lenne tagadni, hogy az átlagnál sokkal nagyobb mértékben található meg benne a kapzsiság ezen formája. Főleg ha minibe öltözött asszisztense szedi előtte hosszú, formás lábait tíz centis sarkokon egyensúlyozva.
Mélybarna íriszei tüzetesen vizsgálják az alatta heverő, vágyakozó tekintetű leányzó hamvas bőrét, hibátlan domborulatait nyakától egészen le a kecses lábfejéig melyek vörösre lakkozott ujjakban végződnek. Sporttól izmos, feszes combjára rátalál a hatalmas kéz, pár pillanatig cirógatja s tapogatja, mintha legalábbis keresne valamit. Viszont ezzel csak a tökéletességét könyveli el magában, a formás izomkötegeket és a selymes bőrt.
Érintése nyomán tüzes forróság serken a nő ölében. Emilia többször is kifejtette már, hogy imádja a férfi kezeit, melyek inasak, erősek, eresek, de főként a hosszú ujjaiért van oda melyek épp oly ápoltak amilyen ő maga is. Soha nem látni koszt a körmök alatt, soha nem is rágta azokat és egyszer se csípett le egy bőrdarabot se a körmök mellől, hogy felsértve felületét ezzel rontson az amúgy tökéletes összképen. Mindig azt hajtogatja, hogy a kéz sokat elárul az emberről.
Érintése az egészen óvatostól a mohón követelőzőig terjedő skálán mozog, ő pedig mindre vevő, hisz mindegyik alatt más nőt, más szeretőt csalogathat elő belőle.
A csend és sötétség ragaszkodó, mindent elborító páraként telepszik a nyakukba, ám ez mit sem ront a helyzeten, sőt intimebbé és bensőségesebbé teszi a pillanatot és a hangulatot is. Mikor ajkai a lány nyakához érnek, Emilia teljes testében hozzá simul, hisz tagadhatatlanul a férfi rabja lett. Majd' nyolc hónappal ez előtt, az első állásinterjún kislányos pír öntötte el az arcát, majd tüzes hullám söpört végig rajta a másodikon, azóta pedig akárcsak egy kéjes macska, kellemesen doromboló, tökéletesen simulékony dáma lett belőle. Minden porcikája üvölt az olasz égető érintéseiért. Szüksége van erre a kiemelt szerepre, szüksége van arra, hogy valaki foglalkozzon vele és ne csak a hosszú combú szőkét lássák benne.
... Már csak az a kérdés, hogy Carlo mit lát pontosan? Egészen biztosan azt, amit ő gondol? Mert soha nem mondta még neki azt, hogy szereti. Soha nem becézgette szép szavakkal, nem csókolta finoman, oltalmazón fölé tornyosulva, egyszerűen csak hívogatta tüzes tekintettel s minek után kattant a zár a hátuk mögött, könnyedén felpakolta a lakkozott tölgyasztalra, hogy a lényegre térjenek.
Ő ennek ellenére azóta is ragaszkodik hozzá, szüksége van rá... mellette akar lenni a tárgyalások idején és akkor, ha éppen a saját haját tépi az idegtől és célkeresztnek használja a falra kiaggatott híres festők milliókat érő festményeit.
A férfi torkán halk, reszketeg sóhaj szakad fel, mikor csípőjét a nőéhez érinti, pár másodperc erejéig mindketten megdermednek, de aztán varázsszóra együtt mozdulnak s kapaszkodnak bele a másikba, mintha csak és kizárólag ez a mozdulat éltetné őket. Emilia kénytelen kelletlen beleremeg az érintésbe, hisz imádja a kigyúrt mellkasát és széles vállát, ajkának érintését nem csak a száján, de a nyakán is. Karjainak bősz erejét, melyek sokszor oltalmazóan fonják körbe törékenynek ható, csábos és vágykeltő, nagymacskára emlékeztető testét.
Carlo a függőség és a ragaszkodás mézédes aromáját érzi a szőkeség minden egyes csókjában és verejtékcseppjében. Hallja vágykeltő sóhajait melyek felcsigázzák őt és össze- összerándulnak tőle a minimális fényben is jól kivehető izmai.
Bűnhődni fog ezért? - vetnek visszhangot saját hangfekvésén érkező szavak Carlo fejében, miközben pár másodperc erejéig hátrébb húzódik tőle, hogy láthassa Emilia arcát. Csillogó kék szemeit és bájos, szende mosolyát, amit attól a pillanattól kezdve imád, hogy először találkoztak. Ez a mosoly volt az, ami az interjút követően a tudatát gyilkos savként marta és emlékeztette minden egyes alkalommal arra, amit az apja mondogatott.
"Fiam! Térj már észhez, neked rangos menyasszony kell!"... de ugyan mit ér egy pénzben dúskáló ostoba nőszemély, ha egyszerűen a vonzalom legkisebb jelét se táplálja az irányába? Bűnhődni fog? Minden bizonnyal, és anyja egykoron azt mondta, hogy nagy valószínűséggel az apja halálát követően pokollá fog változni az élete, mert ha hinni lehet a rémmeséknek és a Bibliának, akkor a falánkságtól szenvedő embereket megfogják büntetni. És akkor már nem lesz ott az örege, hogy megvédje őt.
- Tégy meg nekem valamit - Emilia halk suttogása elhaló nesz csupán az éjszakai sötétségben, de épp elegendő ahhoz, hogy magához térítse kétségbeesett kötődéséből, mely az apja emlékeihez fűzi. Hangjának csilingelése angyali, akárcsak a természete, ám kék szemének vidám csillogása az, ami végül hallgatásra, odafigyelésre sarkallja.
- Ha már egyszer itt vagyok veled... mi lenne, ha inkább rám gondolnál? Velem foglalkozz ne mással, kérlek! - szűköli halkan, érzékien a férfi ajkaira, ki nem tudná megmondani, mikor hagyta abba a lassú, ringatózó mozgást. Lehunyt szemekkel hallgatja végig fájdalommal, féltékenységgel teli hangját és mondandóját, miközben a melankólia úgy öleli keblére őket, mint óvó anya a gyermekét.
Giancarlo nem reagál rá. Nem mer egy szót se kiejteni a száján, hisz pillanatnyilag nem az érzelem az úr, hanem a kéj és a ragaszkodás mely mind idáig benne volt minden egyes mozdulatában. De meglehet, csak hangjának remegésétől retteg... vagy attól, hogy olyat mond, amit nem illene ilyen helyzetben? Ő maga se tudja. Talán ideje lenne eldöntenie azt, hogy mihez ragaszkodik annyira? A nőhöz, vagy a hitéhez?...
- Mi bánt ennyire?
Emilia tekintete jelzi, hogy okokat és válaszokat vár, ő viszont nem adja meg neki azokat, helyette lassú, de újraéledő ringatózó mozgással igyekszik tökéletes harmóniát teremteni. Gyorsuló lélegzetvételük lassan, de biztosan betölti az éjszaka csendjét, miközben Carlo lelki szemei előtt felvillannak az utóbbi három évének jelentősebb állomásai. Többek között az apja halála, temetése és az, hogy ezen időszakban kezdett el utalni az örege helyett egy titokzatos bankszámla számra, előre megadott összegeket.
És ekkor zuhant Emilia ölelésébe mintegy vigaszként. Ez a nő volt az, aki vigasztalta, rajta élte ki a vágyait és elfojtott kétségbeesését, olykor agresszióját. Ő pedig azóta is mellette van, sokszor némán tűr és elvisel. Nem vár plusz fizetést, nem kíván szebb vagy jobb irodát, de még csak azt se várja el, hogy feleségül vegye... egyszerűen csak mellette akar lenni hisz tudja, hogy egy biztos kapaszkodó lett az életében mert mellette volt, mikor a legnagyobb szüksége volt valakire...