Túl sok volt a dráma az elmúlt időszakban, a feszültség szülte vita, a félreértett szavak okozta zűrzavar, és a hazugsággal átitatott néma pillanatok. Egy meteorit becsapódása smafu ahhoz képest, milyen erővel rázta meg a világom a Mark okozta kis.. affér. Pontosabban annak a következménye. Khm. Már rég nem próbáltam úgy tenni, mintha Meredith jógaórája, és az elmorgott ooohhmmmmok bármit is hozzáadtak volna a lelki békémhez, mert egész pontosan szart se értek. Sokkal jobban élveztem, amikor kiabálva kiadhattam a dühöm egyenesen a mégaférjem arcába. Kár, hogy erre nem volt lehetőség heti három alkalommal, hatvan percen keresztül. DE! Ez a mai nap most teljesen más lesz. Ma egészen biztosan az ohhmnak fogok élni, mert ma van Nicole születésnapja, és ez az a nap, amikor nincs helye drámának! Nem, nem. Ez egy szuper nap lesz. Már amennyire egy hétfői nap szuper tud lenni, hisz mindenki baromira elfoglalt ahhoz, hogy leüljenek az anyjukkal az ebédlőasztalhoz, és együtt étkezzenek velem, mint egy normális család. Nem számít.
”Ma este hatkor családi vacsi, ne késs!! Puszi, Anya” küldöm el a szöveges üzenetet mindhárom lányomnak, s teszem le a telefont a pultra, s elégedetten nézek végig a barna bevásárlótáskák halmaira, amit az imént cipeltem fel a sikeres bevásárlásomat követően. Bizony, mert ma főzni fogok! Valami igazán különlegeset, hiszen ezt a mai napot meg kell bizony ünnepelni. Miközben elkezdem a kicsomagolást, már jön is az üzenet Anjától. Épp, hogy felvillan a szövegbuborék, végig sem olvasom az üzenetet, már tárcsázom is a legidősebb lányom számát, hogy aztán a második kicsöngést követően a lelkére beszéljek a túloldalon lévő legidősebb gyermekemnek, előadva a “de ma van a húgod születésnapja, Te is tudod, milyen fontos ez neki” c. remekművet, ami totálisan hidegenhagyja, s a válasza öt perc után is az, hogy “sajnos nem tud jönni”. Sebaj! Végülis szülinapja az embernek évente EGYSZER van, de talán majd jövőre. Nincs időm tovább ezen agonizálni, előveszem a szekrényből a másfél éve gondosan elrakott kötényemet, és belebújok gyorsan, s a derekamon megkötöm, hogy végre nekilássak a főzésnek. Remek móka lesz!
Két és fél órával később.
- Hogy az a… de hát a recept nem ezt írta!!. - bömbölöm, miközben próbálom a forró, lobogó vízből kihalászni a homárt, ami a legkevésbé sem úgy néz ki, mint a recepthez mellékelt fotón, arról nem is beszélve, hogy mintha a páncélja alól minden hús kifőtt volna a főzővízbe, és így a végeredmény egy elbaszott leves. Kikapcsolom a gázt alatta, és rávágom mérgemben a fedelet. Átnézem megint a receptet, s rájövök, hogy totál benéztem két sort, de nem rágódom túl sokat ezen, mert megcsapja az orrom az a tipikus, kesernyés égett szag. - Az édesburgonya!! -
Az egészséges életmód nevében jó ötletnek gondoltam sütőben elkészíteni, mindezt másfél órája, csak éppen elfeledkeztem róla, mert közben telefonáltam, és küzdöttem a homárral - mint utólag kiderült tök feleslegesen. Sietve nyitom ki a sütő ajtaját, mire kicsap a fekete füst, én pedig egyenesen belélegezve azt, némi fulladásos rohammal vágtatok át a lakáson, hogy kinyissam az ablakot. Késő. A füstjelző éles hangja még a szomszéd utcába is hallható. Jobb ötlet híján felmászok a jelző alatti konyhaszigetre, s aprókat ugrálva, heves kézmozdulatokkal próbálom feloszlatni a burgonya okozta füstfelhőt. Ebben a pillanatban ér haza kisebbik lányom, Johanna.
- Szia kicsim! Minden rendben, jól vagy? - kérdezem, mintha az teljesen normális látvány lenne, hogy az anyja a pulton ugrál konyharuhával a kezében. Nézőpont kérdése, nálunk mi a normális. - Örülök, hogy időben hazaértél, ne feledd, hogy ma van Nicole születésnapja, és… együtt vacsorázunk. -
A végét már a becsukott szoba ajtónak mondom, mely mögül másodpercekkel később felharsan a fülsiketítő zene.
- Persze, velem is minden rendben. Nem, nem kell segítség, de nagyon köszönöm, hogy felajánlottad. - motyogom az orrom alatt, miközben lemászok a pultról. A füstjelző elhallgatott, én pedig végignézek a konyhán, ahol a szemem elé tárul a teljes káosz. A megégett köret a mosogatóban, a homár szétfőzve, nem beszélve az elsózott párolt zöldségről. Kész szerencse, hogy a tortát rendeltem, és nem magam vállalkoztam az elkészítésére. Ismerd fel a határaid - ez a mai mottóm.
Johanna szobájához lépek, s megpróbálva nem sérteni a privátszféráját, kopogok. Egyszer, kétszer, majd dörömbölök, és megunom, hogy nem hall a zenétől, és benyitok.
- Nagyooon hangooooss! - úgy mondom mindezt, mint amikor a VHS kazettában a szalag megnyúlt. Átvágok a szobán, és kikapcsolom a zenét. - Kínai lesz, rendben? A szokásosat kéred? Ugye nem felejtetted el a nővéred születésnapját? Készültél valamivel? -
Odalépek az ágya mellé, s kíváncsian fürkészem, mivel foglalatoskodik épp.
- Senki nem várja el, hogy valami nagy dolgot vegyél, csak egy kis apróságot, tudod. Hogy érezze, gondolsz rá. -

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried

– Már mész is? – vonta fel a szemöldökeit Trisha, amint felpillantott a telefonjából; a szokásos hétfői KFC-napunkat tartottuk, extra adag sültkrumplival és egy kosár csirkecombbal, és nagyjából mindig addig hegyeltünk ott, ameddig ki nem rúgtak onnan, mondván, foglaljuk a helyet, éppen ezért volt fura, hogy szinte túl korán vettem magamra a kabátot.
– A hercegnőnek szülinapja van, amiről valószínűleg még a kis Chanti is tud, aki nem mellesleg Afrikában él, és fogalma sincs, mi az a wifi. Vagy azt hiszi, valami antilopfajta – vontam vállat. – Aztán drága jó édesanyám hazarendelt minket vacsira. – A barátnőm továbbra is változatlan arckifejezéssel meredt rám. Elvigyorodtam. – Anya legalább másfél éve nem főzött semmi komolyabbat. Szerinted kihagynám a látványt?
Csúnya dolog az anyánkon kárörvendeni – főleg, hogyha Nicole érintettségét néztük az ügyben, akkor duplának számított –, de miután az se hatotta meg, hogy a Facebook jelszavamat MostMárKurváraNeNézdMeg2019-re változtattam, úgy voltam vele: ennyi nekem is jár.
– Áh – bólintott Trish mindentudóan. – Kitartást.
– Kösz – biccentettem. Igazából már két napja gyakoroltam azt a műmájer mosolyt, amivel végig terveztem ülni a nemzetközi Nicole-napot (aláfestő zene: I will survive), sőt, ma kivételesen meg is embereltem magam, és nem trollkodtam oda egyetlen képe alá sem. Világ legjobb tesója, kérlek.
Főleg azok után, hogy a zsebpénzem jelentős hányadát kiszórtam egy doboz bonbonra meg egy plüss macira, ami – egyes nézőpontok szerint, mint például az enyém, elég debil – mosollyal tartott egy „legjobb testvérnek” feliratú piros szívecskét, ami lényegében majdnem igaz is volt, csak mégsem; de még mindig jobb ötlet volt, mint az, hogy az „I love you” feliratút veszem meg és kijavítom „I hate you”-ra.
Mit meg nem teszek érte, ugye?


***
Még a bejárati ajtó sem csukódott be mögöttem, mikor megcsapta az orromat a füstszag, és miközben összeráncolt szemöldökökkel a konyha – ami remélhetőleg még egyben volt és nem robbant atomjaira – irányába néztem, a jól megszokott, rutinos mozdulattal csaptam be magam mögött az ajtót. Hanyag mozdulattal rúgtam le a cipőmet, és csupán a konyha ajtajába érve vettem a fáradtságot, hogy kihúzzam a jobb fülemből a fülest; rezzenéstelen arccal néztem a nőt, aki erre a Földre szült, ahogy ellejti az afrikai füstűző táncot a pult tetején a füstjelző hangjára, és hirtelen valahol megértettem apát, miért költözött el.
– Minden fasza – vontam végül vállat, inkább szó nélkül hagyva a látványt, ami a szemeim elé tárult. Végül is, az ablak nyitva, alig láthatták meg ketten. – Höh, arról akkor se tudnék megfeledkezni, ha akarnék. A szobámban leszek, ameddig tündérhercegnő haza nem libben.
A szobám ajtaja, csakúgy, mint a bejárati ajtó, hangosan csapódott mögöttem, és csakúgy, mint minden elcsépelt amerikai filmben, a táskámat lehajítottam egy félreeső sarokba, és amint rácsatlakozott a telefonom a hangszórókra, szinte azonnal elindítottam egy kilencvenes évek válogatást maximum hangerőn és egy mély sóhajjal meg egy bálnákat megidéző kecses mozdulattal vetődtem le az ágyamra.
Rohadtul nem vágytam erre az egészre: pont nem hiányzott Tökéletesség egy és kettő az aurámba, főleg azok után, hogy ennek ellenére mindkettőt megkaptam, és valószínűleg még egy híd alatt is nagyobb örömmel csöveltem volna, mint itt.
– Mi a… – nyitottam ki a szemeimet, mikor kicsapódott az ajtó és olyan gyorsan ültem fel, hogy bele is szédültem egy pillanatra. – Anya, magánszféra! Hallottad már ezt a szót?! Vagy a kopogtatás már túlzottan őskori szokás errefelé?– tártam szét a karjaimat idegesen. – A zene pedig attól zene, hogy hangos, nem tudom, észrevetted-e – forgattam meg a szemeimet, és felálltam, hogy visszakapcsoljam. Ha már Nickit ünnepeltük hattól, miért nem csinálhattam azt, amit akarok legalább öt óra ötvenkilenc perc ötvenkilenc másodpercig? – Persze, jó a szokásos. A konyha egyben van még?
Szóval csődöt mondott. Höh.
Majdnem kibukott belőlem egy kárörvendő kacaj, sőt, még így se tudtam elrejteni azt az arcrándulást, amikor meghallottam, hogy kínai lesz; höh. Höhöhö.
– Anya – szólaltam meg lehunyt szemekkel, némi nyugalmat erőltetve magamra, viszont az ingerültség még így is kisütött a hangomból. – Nem tudom, észrevetted-e, de Nicole pont nem az a fajta, aki hagyja, hogy megfeledkezz a szülinapjáról. Sőt, ha nem lenne segghülye az informatikához, már régen csinált volna egy telefonos alkalmazást, ami óránként énekelné el, hogy boldog szülinapot, Nicole! ezen a jeles alkalmon – mosolyodtam el kényszeredetten. – És igen, vettem ajándékot, mert bármilyen meglepő, azért nem vagyok a suttyók suttyója. Csak simán suttyó. Abba pedig belefér az, hogy kap ajándékot.
És csak hogy még drámaibb legyen a mondadóm, pontosan ez lett volna az a pillanat, amikor egy határozott mozdulattal visszakapcsoltam volna a zenét, de ehelyett valami borzalmas ütötte meg a fülem: Nicole hangja.
Tündérhercegnő hazaért Tündeföldére.
– Ó, hogy a rohadás… – bukott ki belőlem, és még az sem érdekelt, hogy amúgy utálják, ha rondán beszélek; magamban már temettem az öt óra ötvenkilenc perc ötvenkilenc másodpercig tartó én-időmet, és a táskám felé vetődtem, hogy kiráncigáljam belőle a bonbont és a plüsst, amit valószínűleg ma már kétszer meggyilkolt az angolkönyvem.
Vettem egy mély lélegzetet, még mielőtt kipenderültem volna a szobámból azzal a műmájer mosollyal, amit előre gyakoroltam – és valahol reméltem, hogy ezúttal kevésbé hasonlít Voldemort vigyorára, mikor éppen azon kacarászott, hogy Harry Potter meghalt –, hogy minél hamarabb túlessek a köszöntésen.
Jobb elébe menni, mint utána loholni.
Vagy valami ilyesmi.
– Nicole, lemaradtál anya pultos produkciójáról. A szomszéd Tom bácsi tuti elcsöppent volna, ha meglátja azt a táncot. Meg hát, izé. Boldog szülinapot – nyújtottam felé, amolyan „nesze, vedd el” mozdulattal, remélve, hogy ölelést azért nem vár.
Mert azt nem kap.
– Te… várjál csak… – hajoltam hozzá közelebb hunyorítva. – Az ott nem egy szarkaláb?

mama, jo + nicole

you call it chaos, we call it family

Ma van a születésnapom.
Hatvankét tweet, huszonhárom story, kétszázöt facebook bejegyzés, negyvenkettő messenger üzenet, és kettő kipostázott ünnepi kártya (nagyszülők) jelezte, hogy ma van a születésnapom; sokkal jobb eredmények, mint tavaly.
Ezen kívül tudta a ruhásszekrényem és a benne előkészített darabok; tudta a kávéautomata a Pavilion második emeletén - ez volt a művészetisek épülete -, mert most először nem nyelt be plusz 10 pennyt; de még a kopaszodó portásbácsi is tudta, és széles vigyorral, fürkésző szemekkel kívánt boldog napot, miközben tetőtől talpig megvizsgált. Idióta perverz.
- Köszönöm, Mr Hoggs, nagyon kedves - vetettem rá sugárzó mosolyt.
A Nap is kisütött; meleg, tavaszi hétfő volt. Délben Essie ugrott át hozzám a brooklyn-i kampuszra, hogy egy apró, homemade vegán cupcake-el és a kedvenc kávémmal köszöntsön a jeles nap alkalmából. Igazából az egész hétvégét együtt töltöttük, szokás szerint összenőve, mint a sziámi ikrek, de úgy érezte, hogy ma sem szeretne teljesen egyedül hagyni; nem mintha a pratt-on ne lett volna meg a köröm, de abban igaza volt, hogy kevésbé éreztem, hogy ők... hát, hogy az enyémek lettek volna. Az én embereim.
Essie és én elnyúltunk a Napon a suli előtti füves placcon és a magas épületek közötti résben úszó bárányfelhők
alakját próbáltuk összehasonlítani régi ismerőseinkkel; nem mindig értettünk egyet. Ami Essie szerint egy kedves teknős volt elsős osztálykirándulásunk idejéről a tropikáriumból, az szerintem Amy Sanders lepényképe.
Mosolyogtam; egész nap, szinte belesajdult az arcom. De nem éreztem ma a mosolygást, a gravitáció mintha fokozottan hatott volna ma szám csücskére. És valahogy sem Essie, sem a nagyszüleimtől kapott kártyák nem segítettek felvenni vele a harcot; Amy Sanders fantomképét pedig néhány perc alatt eltorzította a szél, és bár biztos voltam benne, hogy így is találnék ehhez hasonlító ismerőst, már meguntuk a játékot. Ráadásul Essienek hamarosan vissza kellett mennie az NYU-ra és nekem is hátra volt még egy gyakorlatom.
Keserűség. Valami keserűség volt ez, gyomromban kavargó ingerültség. Főleg, mikor megzizzent a telefonom. Minden rezzenésnél, minden újabb értesítésnél elnehezedett mellkassal pillantottam a telefonom kijelzőjére, és minden alkalommal elárultan, csalódottan húzódtam el tőle. A húgom, Jo szerint nekem semmi sem elég, mindig többre vágyom. Ha maga II. Erzsébet küldene SMS-t, annak sem tudnék felhőtlenül örülni; persze, mert leszarom, hogy egy vénasszony, egy óceánnal odébb gondol-e rám.
Nem, engem elárultak. Minden üzenet lelombozott és elárult. Az emberek szándékosan azért köszöntöttek fel, hogy emlékeztessenek: ezer üzenet közül egyik sem az az egy.
Délután négy óra után öt perccel léptem ki az iskola épületének ajtaján, és egészen a kőlépcső utolsó előtti fokáig kibírtam, hogy ne nézzek rá a telefonomra. Ott megtorpantam, kikaptam a készüléket a kabátom zsebéből, és úgy döntöttem, én írok neki. Mármint persze, nekem van születésnapom, de nem hagyhatom, hogy ignoráljon. Hogy úgy kezeljen, mintha halott lennék. Tudom, hogy látja. Tudom, hogy tudja. Nem teheti meg, hogy meggyilkol.
Értesítés. A Followers nevű applikációm küldte. itsssstephen közzétett egy instagram storyt.
Mellkasomból, mintha erőszakkal préseltek volna ki minden levegőt. Ajkaim csücskét elengedte a gravitáció, végre valódi, őszinte öröm húzta felfelé. Biztos kirakott egy közös képet, gondoltam. Ha nem is vagyunk már hivatalosan együtt, ha szünetet is tartunk, azért ez mégis csak a születésnapom, nem? Gondol rám, gondolnia kell rám, ahogy én is folyton gondolok rá.
Megnyitottam a storyt.
Stephen nem engem köszöntött fel benne. Egyszerűen csak kirakta az anyja macskáját.
Már akkor tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy földhöz vágtam a telefonomat, mielőtt egyáltalán valóban földhöz vágtam volna. De az ember, ha mérges, és indulatos, és nem tud tisztán gondolkozni, akkor képes... butaságokra.
- Nicole!
Oldalra kaptam a fejemet. Mick volt az, egy szaktársam.
- Jól vagy?
Egyszer rám pillantott, egyszer meg a lábaim előtt heverő iphone-ra.
- Persze. Csak elejtettem a telefonomat - rendeztem arcvonásaimat, és halovány mosolyt vetettem rá. Lehajoltam, felkaptam, és visszavágtam a táskámba. A tenyerembe állt a kijelző egyik üvegdarabja.

- Hahó! - léptem be a bejárati ajtón. Szemöldökeim értetlen ráncban futottak össze, és szaglászva dugtam beljebb a fejemet a konyhába. Kiégett a ház? Ledobtam kulcsaim és kabátom a bejárat melletti cipőtartó szekrény tetejére, és kiléptem a cipőmből. A húgom szobája felől hallottam zajt; egészen értelmes hangerőn szólt a zene, ez pedig egyértelműen azt kellett, hogy jelentse, nem csak Jo van ott, hanem anya is.
Még mielőtt elérhettem volna az ajtajáig, ami egyértelmű feliratokkal jelezte, hogy véletlenül se jusson eszembe belépni rajta - bár mindig úgy értelmeztem, hogy ez rám nem vonatkozik - már elő is jött, elém állt, hadovált valamit a szomszédról, és a kezembe nyomott egy plüssmackót.
Milyen eredeti.
- Óóó! Egy maci! Köszi Jo! De... még megvan a tavalyi. - És a tavalyelőtti. Mert hogy a tavalyi és a tavalyelőtti egy és ugyanaz; azt gondolta, nem veszem észre, ha megint odaadja. - Vagy ez a tavalyi? - néztem rá szűk, gyanakvó szemekkel, és ahogy közelebb hajolt, azt hittem, megölelni szeretne, úgyhogy készségesen átkaroltam. - Nem tudom milyen szarkalábról beszélsz, de kösz. És mi van anyával? - néztem most felé érdeklődő őzikeszemekkel, Jo-tól elhúzódva - a húgom sem egy felhőkarcoló, de azért bosszantó, hogy idősebb vagyok nála, és egy leheletnyivel mégis alacsonyabb -, és széles mosollyal közelebb léptem és csókot nyomtam az arcára.
- Odaégettél valamit? - kérdeztem. - Ajj, anyu! Mondtam, hogy nem kell főznöd! - Jobban szeretem a rendelt kaját. - Eszméletlen aranyos vagy, köszönöm, de miattam igazán nem kellett volna ilyesmivel fáradnod! - Meg tényleg jobban szeretem a rendelt kaját.
- Szóval mit rendeljek? - pördültem meg tengelyem körül, hosszú, illatos hajammal arcon legyintve Jo-t, aki rém savanyú képpel tudja végignézni, hogy engem szeret anyánk. Már éppen a táskámból kapartam volna elő a telefonomat, amikor eszembe jutott, hogy jelenleg nincs... beszámítható állapotban lévő telefonom. - Vagy... inkább hívja őket valaki más! - vettem hátraarcot és visszasomfordáltam a konyhába. - Kínait mondtál, igaz? Aaa, de ne a sarkon lévőből, azt nem annyira szeretem. Felpuffadok tőle. Zsíros, nagyon. Nem akarunk inkább sushit? Anyu, sushit rendeljünk! A Satsukiból! - Közben az ebédlőasztalhoz szambáztam, leültem a székre, felhúztam lábaim, és a tenyeremen esett aprócska, piros sebet kapirgáltam; mobiltelefon híján.

- Ettől a zenétől a saját gondolataimat sem hallom. - forgatom meg a szemeim látványosan, s persze a legkevésbé sem zavartatva magam, amiért betörtem az ő magánszférájába. - Ahogyan a kopogásomat sem. -
Saját magam tisztázása érdekében világosítom fel erről, ha már megvádolt. Igaz, nem alaptalanul, hisz olykor valóban elfelejtem jelezni az érkeztem, de akkor is letagadom, hogy elmulasztottam volna. Szemrebbenés nélkül! Ami pedig a konyha állapotát illeti, hirtelen süketnek is tettetem magam, s úgy teszek, mintha a szúrós kérdést meg sem hallottam volna, inkább Nicole szülinapi ajándékára terelem a szót.
- Ó kincsem, én komolyan nem értelek Téged. - tárom szét enyhén a karjaim. - Miért degradálod magad folyton? Te nem vagy suttyó. Az én lányom nem suttyó! -
Egyáltalán nem szerettem, amikor így beszélt magáról, bár az is igaz, hogy a modora hagyott némi kívánnivalót az utóbbi időben! Mint ahogyan most is, amikor nem éppen kedves szavakkal illette a nővérét, becsmérelve az intelligenciáját. Ezúttal azonban egy igencsak csúnya, korholással kombinált nézésnél többet most nem áldozok erre, mert ezt már számtalanszor megbeszéltük, és most nincs idő erre. Legfőképpen úgy, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat Nicole is.
- Csupán azért érdeklődtem, mert az, amit én találtam ki a nővérednek, tökéletes közös ajándéknak is. - nagyon lelkes vagyok, ahogyan szóbahozom a Nicolenak szánt meglepetésemet, és valamiért eszembe sem jut azon aggódni, nem fog Neki tetszeni, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem nyúltam mellé! Csak a pénztárcám mélyére. És a férjemébe, nem mellesleg. Hoppá. - És igen, ez a nővéred napja, de szeretném, ha Te is jól éreznéd magad velünk, sőt az a legfontosabb, hogy mi mindannyian érezzük jól magunkat! Ránk fér egy kis lazítás, azok után.. Ó! -
Itt most az a rész jött volna, hogy az apja kis malőrjéről szólok néhány szót, mert nincs ám elfeledve (hogyan is lehetne?) ez az egész! Viszont ebben a pillanatban érkezik meg Nicole.
- Johanna! Egyáltalán nem szép, ha egy lánynak ilyen mocskos a szája! - korholom, mert már olyannyira sértette a fülemet, hogy képtelen voltam szó nélkül hagyni! - Kicsim, de jó, hogy megérkeztél! -
Indultam ki én is a szobámból, s tettem egy kitérőt a sajátoméba, hogy kihozzam a szülinapi ajándékát Nicolenak.
- Hallom ám! - kiáltok ki a szobából, amikor Johanna lányom éppen rajtam, és a konyhában történt eseményeken élcelődik. Ismét a lakás szívébe, a nappaliba kiérve, tárom szét a karjaim, s ölelem meg Nicolet, jó szorosan, pár percig kiélvezve a pillanatot. Olyan gyorsan nőnek! Minden ilyen gesztus maga a kincs! - Gondoltam remek ötlet, hogy meglepjelek valami házi készítésű fancy recepttel, de..  totális katasztrófa. Sajnálom. -
Nem mondom, hogy nem esik jól, amiért a legkevésbé sem neheztel rám. Egy szerencsétlenség vagyok a konyhában, s ezt bizony az évek alatt megszokhatták már. Pár alap dolog megy, de nem túl széles a repertoár.
- De biztos nem baj, hogy megint csak rendelünk? - aggodalmaskodom kicsit, de végül egy hálás mosollyal nyugtázom a szavait. - Rendben, majd akkor én felhívom őket. Legyen sushi. Neked is jó lesz? Vagy kérsz esetleg valami mást? -
Lépek Johanna mellé, majd simítom végig a szabad kezemmel a vállát, miközben a másikban tartom a becsomagolt ajándékot.
- Akkor én is átadnám az ajándékod. Ezt nem csak tőlem kapod, hanem mindannyiunk benne van egy kicsit. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, de természetesen eltettem a blokkot, és bármire kicserélheted, ha szeretnéd. Olyan izgatott vagyok!! - kezdek bele a hosszas felvezetésbe, majd végre át is adom a színes pöttyökkel tarkított csomagolópapírba rejtett meglepetést. - Isten éltessen sokáig! -
Szabaddá vált kezeimmel előveszem a telefonom, hogy leadjam a rendelést az egyik erre kifejlesztett applikáción keresztül (ha főzni nem is tudok, ezt remekül kezelem!), de egyelőre nem teszek semmit, csak várom, hogy Nicole végre kibontsa az ajándékát. Már a fehér, fekete szélekkel ellátott GUCCI feliratú doboz is elárulja, miféle csodát rejtegethet magában, de végül ha felnyitja egy övet talál benne,
- Na, tetszik? - faggatózom. - Láttam az instagrammon, hogy nagyon népszerű ez a kiegészítő, és remekel kombinálható bármilyen szettel! -
Bizony, fent vagyok én is, bár magamról vajmi keveset osztok meg, és nem is kezelem túl profin, de legalább egy újabb olyan felület, ahol nyomon követhetem, mit csinálnak a lányaim. Kivéve, ha letiltottak. Letiltottak? Nem is néztem mostanában. Hm.
- Ez egy remek alkalom arra, hogy koccintsunk! Mit kértek inni? - veszem elő a különleges alkalmakra tartogatott poharakat, majd lépek a hűtőhöz,  és pillantok a lányokra. - Ugyan még kiskorú vagy Jo, de most az egyszer te is választhatsz valamit. Pezsgő, vagy bor? De csak egy pohárral van engedélyezve, és apátoknak el ne mondjátok! Bár… Ő is az erkölcsösség.  - horkanok fel, majd tárom ki a hűtőt, s magam részéről töltök egy újabb pohár bort.

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried

mama, jo + nicole

you call it chaos, we call it family

- Tényleg nem baj - billentettem oldalra a fejemet, és csókot dobtam felé, hogy tudassam vele, még most is ő a világ legjobb anyukája. - Mehet egy omakase menü. - Tulajdonképpen egészen sokáig nem tudtam az mit takar - csak a hangzatossága miatt esett rá a választásom -, aztán apám felvilágosított, amikor éppen vele vitettem el magamat; ha az ember omakasét kér, azzal meghagyja a séfnek, hogy ő döntse el, mit készít. Alapvetően nyilvánvalóan szerettem magamnak kiválasztani a vacsorámat, de a Satsukiban már annyi alkalommal ettünk, hogy az életemet is rábíztam volna a szakácsra. Ha tehettem volna, máshol sem eszem, mint ott.
- Jóságos ég... - Nem palástoltam ellenérzéseimet a húgom vacsoráját illetően; minden újabb feltéttel, amit kiejtett a száján, egy újabb izom rándult meg az arcomon, míg végül azon nem kaptam magamat, hogy ajkaimra fagyott mosollyal, furcsán felhúzott orral bámulok rá. - Rosszat fogsz álmodni. És a múltkor Essie küldött egy videót instán, ami pont azt mutatta be, hogyan készítik a hamburgerhúst és... Ha legközelebb hamburgert akarok enni, beszéljetek le róla. - Nem mintha egészen komolyan gondoltam volna a vegetarianizmust. Olyannyira nem, hogy vegetáriánus sem voltam. Persze tudtam, hogy ez fontos eleme Essie Föld-védelmi projektjének, de hogy őszinte legyek, nem annyira fogtam fel, amikor megpróbálta megmagyarázni, hogy miért olvadnának lassabban a jégsipkák, csak mert én nem rakok sonkát a szendvicsembe. Abban sem voltam biztos, hogy ő tisztában van a dologgal, szóval ilyenkor csak hallgattam ahogy beszél, és tulajdonképpen egyikünknek sem számított igazán, hogy mit mond. De ez nem jelentette azt, hogy az ilyen videók után ne akartam volna örökre kivonni az életemből a húsevést - amiből aztán lett mondjuk úgy három nap. - Mindegy, majd átküldöm neked is. Te úgyis szereted az állatokat - vetettem egy mosolyt Jo-ra, leginkább azért, mert nekem nem fájt rámosolyognom, ő viszont utálta. - De Anyu, te velem eszel? Mármint... te is sushizol, ugye? - Valamiért szerettem, ha más is azt ette, amit én. - Ha mindenki mást eszik, annak nincs meg annyira a hangulata.
Őzikeszemekkel felpislogtam, mintha csak most vettem volna észre a csomagolópapírba bújtatott ajándékomat anyám kezében egyensúlyozni, és nem figyeltem volna a szemem sarkából egészen attól a pillanatól fogva, hogy a látóterembe került. Székre felhúzott lábaimat visszaengedtem a padlóra, és anya elé szökkentem, hogy sugárzó arccal fogadjam a meglepetést.
- Köszönöm, anyu! Nagyon köszi! - vettem át tőle a csomagot, az asztalra helyeztem, és nagyjából három mozdulattal lefejtettem róla a színes papírt. Már csak a doboz és a márkajelzés láttán is egészen meghűlve pislogtam magam elé, résnyire nyitott szájjal a meglepettségtől, s aztán levettem a doboz fedelét. - Anyu! Na neee! - mosolyodtam el, olyan lenyűgözött arccal bámulva a doboz tartalmára, mintha legalábbis az újszülött gyermekem feküdne benne, és anyára kaptam a tekintetem. Egy véget nem érő köszönetáradat közepette ugrottam elé és a nyaka köré fontam karjaimat, hogy magamhoz vonjam őt egy szoros ölelésre. Az sem különösebben érdekelt, hogy közben lehangoló-Jo a hátam mögött kommentálta a történéseket - már megszoktam, hogy az egész életemet ezen a fura, világfájdalmas hangon narrálja. - Te gondolom Afrikába rendelted a hamburgeredet - vetettem csak oda neki anya válla felett. Kibontakoztam az ölelésből és visszaléptem a dobozhoz, hogy kivegyem belőle az övet és a derekamhoz szorítsam. - Istenem, Essie... meg fog halni. - Essievel naponta ötvenszer meghaltunk. Ha beírtam a messenger beszélgetésünk keresőjébe, hogy "meghalok", kismillió találatot dobott fel. Szívem szerint azonnal küldtem volna neki egy képet, hogy gyarapíthassuk azt a kismilliót, de... egyelőre nem akartam rátérni a telefontémára. Arra számítottam, hogy anya talán valami kisebb dolgot ad majd, vagy olyasvalamit, amit visszaválthatok, mert nem tetszik. De ez tetszett; szóval a telefonvásárlás feladata ezzel hivatalosan is apára hárult.
- Én a pezsgőt jobban szeretem - húztam el a számat. - És amúgy is, ünnepekkor pezsgőzni szokás! - Nyilván ez ünnep volt. Piros betűs. - Anya, kölcsönadod a telefonod, hogy csinálhassak boomerangot? Arról, ahogy koccintunk. Lemerült a telóm és a tabletem a szobámban van, nem tudom hol. Várj, Jo, még ne igyál bele! - Ha anyu odaadta a telefonját, azzal készítettem el, ha nem, akkor kérvényeztem, hogy várjunk még egy öt percet, amíg előkotrom valahonnan az iPadem. - Oké, most mehet! - mondtam, amikor felkészültem a pillanat megörökítésére és végre koccintottunk. Lementettem, hogy később kirakhassam storyba. Hátha Stephen Hall is ráébred, hogy nem ártana felköszönteni.
- Ühümm. Én is. Alig ettem ma valamit, hogy most még több férjen belém. - Aprót kortyoltam még mindig a boomerangot analizálva, aztán nyájasan Jo-ra mosolyogtam. - Na és milyen esküvő? Azzal, a... hogy is hívják... Dave-el? - Tudtam. Persze, hogy tudtam. Olyan hűségesen lájkolta Jo képeit és posztjait - amiknek nagy része amúgy tök ugyanarról a kutyamenhelyről szólt, szóval semmi újdonság -, hogy szinte már-már én is megirigyeltem tőle ezt a kitartó rajongót. - Ilyen komoly a dolog? Örülök neki! Egész helyes is amúgy - és az ujjaim már görcsösen készenlétbe is álltak a kezemben szorongatott készülék kijelzőjén, ha anya esetleg úgy döntene, vetne egy pillantást legfiatalabb lánya udvarlójára.

Szemeim kezdenek enyhén összeszűkülni, miközben kisebbik lányom szavait hallgatom, s karjaim magam mögött összefonva egyre inkább kirajzolódik az, hogy bizony igen közel kerültem ahhoz, hogy az eddigi kedélyes hangulatomból Jo éles nyelve kizökkentsen.
- Nem tetszik ez a stílus Johanna Schneider. -  nem emelem fel a hangom, viszont éppen eléggé baljósló így is, és mikor már túlfeszülni látszik a húr, bizony előszeretettel hívom gyermekeim a teljes nevükön. - De ezt nem most beszéljük meg. Ahogyan azt sem, hogy a barátnőim mit mondanak, nem nyom olyan sokat a latba, mint azt Te képzeled. -
Ezzel pedig a témát lezártnak tekintem, egyelőre. Furcsamód az utóbbi időben Jo viszonyulása a baráti társaságomhoz merőben megváltozott, amiért valahol nem hibáztatom. Viszont azt most sem értettem, miért hiszi azt, hogy nem rendelkezem saját véleménnyel, és én, pont én, az anyja nem állok ki mellette. Mindenképp beszélnem kell vele erről a későbbiekben, de még magam se tudom, hogyan magyarázzam el az egész szituációt. Tinédzser, aki minden érzést most tízszeres erősségben él meg, és hisz abban, hogy a most megélt barátságai örökké fognak tartani. Ellenben az én kapcsolataimmal, melyek nem többet felszínes baráti viszonynál.
- Mégis milyen gyakran eszel náluk? - kérdezem Johanna vacsoraigényeit hallva. Valahol sajnálatos, hogy nem tudom rá a választ, mintha teljes homály fedné a számomra, mit is esznek a gyerekeim, aminek elismerése ellen tiltakozom. - A nővérednek igaza van, azért ez egy igen megterhelő így estére. -
Egyetértően bólogatok, bár a szóban forgó videót nem láttam, és őszintén nem is igazán vonz.
- Persze kincsem, én is sushizok. -  nem is volt kérdés, és legfőképpen most, a születésnapján szeretnék a kedvére tenni, mert tudom, hogy ezek az apróságok milyen sokat jelentenek a számára. Nem utolsósorban pedig én is inkább a sushit kívánom.
Most, hogy letudtuk ki mit eszik, és sietve leadtam a rendelést, hogy tovább fokozzam a hangulatot, elérkezettnek láttam átadni az ajándékát Nicolenak. Nem tartom kizártnak, hogy hasonló izgatottságot érzek, miközben figyelemmel kísérem a csomag kibontását, mint maga Nicole. - Nagyon szívesen, örülök, hogy ennyire tetszik! -
Viszonzom az ölelést, jó szorosan megszorongatva az én kislányom, aki már nem is olyan apró. Valami érthetetlen okból kifolyólag kissé el is érzékenyülök a pillanaton. Nem is olyan rég még az első cipőjét vásároltam Neki, most pedig már igazi nő lett! Sűrű pislogások közepette nyelem vissza a meghatódottságom, bár így sem kerüli el a figyelmem az epés megjegyzés.
- Jo, adakozok én is, és az apád és egyévben többször, nem csak karácsonykor. Sőt, az iskoládban én szervezem a jótékonysági süteményvásárokat is! Szóval nyugodtan elengedhetnéd magad Te is, és élvezhetnéd ezt a kis időt, amit együtt töltünk, bűntudat nélkül. - magam részéről legalábbis ezt teszem, és teljesen nyugodtan alszom a mindennapokban. Már arra is odafigyelek, hogy szelektíven gyűjtsem a szemetet. Mindenki úgy veszi ki a részét a társadalmifelelősségvállalásban, ahogy tudja.
- Szeretnéd, hogy beszéljek Vele? – csapok le Jo szavaira, miközben kitöltöm a bort neki, és átadom a poharat. - Apátok nagyon elfoglalt ember, de tudod, egyetlen szavadba kerül, és rendre teremtem, hogy több időt szakítson Rád! Rátok! -
Igazából még megkérniük sem kellett ahhoz, hogy a nevükben intézkedjek, és miközben kitöltöm a pezsgőt is, elhatározom, hogy igenis beszélni fogok Markkal ezzel kapcsolatosan is. Anjával nap mint nap találkozott, de pusztán azért, mert ott dolgozott az irodájában. Nicole pedig tudom, hogy noszogatás nélkül is talált alkalmat rá, hogy találkozzon az apjával. Johanna viszont pont egy igen érzékeny időszakában van, amikor igenis szüksége van az apjára! És nekem is, hogy két oldalról legyen támogatva ezekben a zűrös években, amit már a két nagyobbik lánynál átvészeltünk. Így visszagondolva, mindkettő csak felkészítő volt arra, amit most a legkisebb mellett kell átvészelnünk. Én botor még azt gondoltam, hogy két gyerek után a harmadik már meg sem kottyan.
Fogalmam sincs, hogy Nicole olvasatában mit jelenthet a bumeráng, mert az én jelenlegi ismereteim szerint egy hajítófa, amit az ausztráliai bennszülöttek használtak, és semmi köze nincs az okostelefonhoz. Viszont kérdés nélkül átszolgáltatom a sajátom, és amikor véget ér a „bumerángolás”, akkor belekortyolok a saját poharamba, de hirtelen félre nyelek.
- Dave? Milyen Dave? - kérdezem, miközben túlesek a kezdeti fulladási rohamomon, és a két lány között kapkodom a fejem. - Nicole, Te ismered? -
Lépek egyből mellé, mert szinte biztos vagyok benne, hogy van róla kép, csak én nem láttam. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tudom, mit kell nézzek. Nem úgy, mint a lányaim. Egyszer Nicole megpróbálta elmagyarázni, hogyan derítette ki, hogy a legjobb barátnőjének az unokatestvérének a barátnőjének a bátyja kivel randizik, de őszintén szólva már akkor sem fogtam fel, amikor erről beszélt.
- Mindjárt jövök. - a csengőt hallva magamhoz veszem a pénztárcám, és átveszem a vacsorát. Egy kis ideig eltart, mert kiderül, hogy nem hozott elég váltópénzt a futár, kártyával meg nem tudok fizetni, de még időben befut a második futár is, és végül sikerül mindenkit kifizetni, némi borravaló kíséretében. Kár, hogy ilyenkor ezt Johanna lányom nem látja. Honorálom a minimálbéren dolgozó futárokat, akiknek ez a kis plusz mindig jól jön. A kezemben egyensúlyozott csomagokkal visszatérek a lányokhoz. - Hol is tartottunk? Ó, igen! Dave! Nyugodtan elhozhatod Őt hozzánk, akár egy ebédre. Legalább megismernénk mindannyian! -
Tagadhatatlanul lelkes vagyok, hiszen milyen anya lennék, ha nem támogatnám az én kicsi lányom szerelmi életének kiteljesedését?

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried