Határozott személyiség, aki ritkán mutatja ki az érzéseit. Nem azért mert nem tudja, sokkal inkább mert szereti védelmezni azokat, mint valami hímes tojást. De hát nem ezt kéne mindenkinek csinálnia? Akkor nem lenne ennyire sok összetört szív. Jobb félni, mint megijedni. Sokan ridegnek és kőszívűnek tartják, pedig csak határozott és egyenes. Ő is tud nagyon laza lenni, és a “délig pizsamában lenni és oda kérni az ebédet” a kedvenc hobbija. Kevés emberrel áll szorosabb kapcsolatban, így leginkább az érzéseit a művein keresztül adja át. Persze ezeket kizárólag saját magának készíti. Néha olyan mintha két Viv lenne, egy az ajtó mögötti és egy akit a külvilág lát. Szereti magát higgadtnak mutatni, pedig valójában könnyen fel lehet idegesíteni. Nagyon nem szereti ha túlféltik és ha azt hiszik, hogy valamit nem tud egyedül megcsinálni. Nehezen tudja bevallani, ha segítségre van szüksége.
Imádja a fehér csokit és tulipánt, utál biciklizni és a kedvenc a Tél A négy évszakban.


Anastasia Wells  (née Lessing) – anya. Még kisebb koromban meghalt, de már elengedtem. Néha eszembe jut, általában kellemes emlékeket őrzök vele kapcsolatban, de az összes már annyira távoli és homályos, hogy lehet hogy csak az elmém kreálmányai, amivel a lyukakat próbálom betömni.

Rudolph Wells – apa. A férjem, vagyis ha jobban akarunk fogalmazni a néhai férjem vezető mérnöke volt. Viszonylag jó kapcsolat volt közöttünk, de így visszanézve az együtt töltött évekre kissé olyan érzésem van, mintha mindig is valami oknál fogva tartottunk egymástól. Mintha lenne egy láthatatlan fal kettőnk között.  Vajon tudta, hogy miféle élet vár rám? Ő olyan sok dolgot tud, a mai napig a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam.

Christine Sadler (née Wells) – nővér. Ő örökölte apánk eszét,amire mindig is féltékeny voltam. Meg úgy vele kapcsolatban elég sok mindenre. Ezért is szomorú látni, hogy hová jutott el… Vagy inkább, hogy hová nem. Azt mondja, hogy jó a család fekete bárányának lenni, de én látom a szemeiben, hogy ez azért annyira nem igaz. Ha valamiben hasonlítunk, akkor az, hogy mindketten nagyon jó szinésznők vagyunk, csak más módon. Az esküvőm óta nem beszéltem vele, talán a másodikra eljön.

Arthur Wells – öccs. A kisöcsém, aki azon kevés emberek közé tartozik, aki mosolyt tud csalni az arcomra. Ezt pedig általában a folytonos pörgésével teszi meg. Velem él a Central Parkra néző lakásomban. Igazi naplopó. Imádom.

Charles Sparks – néhai férjem. 20 éves voltam, amikor hozzá mentem, míg ő akkor már majdnem negyven volt. Persze nem volt szerelem közöttünk, sokkal inkább őt megfogta a szépségem, én pedig valami egészen szimpatikus érzést kezdtem el érezni amikor a közelében voltam. Röpke három évig voltunk házasok és azt kell mondanom, hogy hiányzik mióta már nincsen közöttünk. Azok a beszélgetések éjjelente, igen… Kifejezetten hiányzik és kifejezetten egyre inkább elveszettnek érzem magamat nélküle.



Megint azt a istenverte inget választotta ki magának. Pedig nagyon is jól tudja, hogy mennyire, de mennyire utálom. Igaz, van egy sejtésem, hogy direkt csinálja és csak élvezi, hogy ő akár még egy ilyen aprósággal is fel tud bosszantani. Főleg miután egy kicsit összekaptunk nagyjából fél órával ezelőtt.  Néha komolyan úgy érzem, hogy én vagyok 40 éves, ő pedig 21.  Kedvére van – ismerem annyira –, hogy ő egy pillantásával is képes megtörni a jeget, ettől pedig én még durcásabb leszek, ahogy a kocsiba várok, hogy végre beüljön mellém. Mert hogy szokásosan ő van csúszásban a készülődésben, és nekem kell rá várnom. Jó… Talán ez azért annyira nem szokásos. Mindegy.
Mikor pedig beül az a hamisítatlan mosollyal teszi meg, amire én csak válaszként megforgatom a szememet.  Nehogy azt higgye, hogy akkor ezzel el van rendezve minden. Áh, nem. Küzdenie kell, mindig küzdenie kell. Nem csak neki, hanem nekem is. Ilyenek vagyunk. Kicsit mindig harcolunk egymás ellen, aztán pedig hirtelen az egyik pillanatról a másikra egyszerre vérzünk el a harcmezőn.  Az emberek szemében nem vagyunk egy normális pár, de szerintem sem. Még abban sem vagyok biztos, hogy a pár szót lehet ránk használni. Mi férj és feleség vagyunk, lassan már egy éve, de nem pár, sokkal inkább társak.
A ruha alól kikandikáló combomat hideg kezével birtokába veszi én pedig azon nyomban rácsapok, mert hogy először is borzalmasan hideg a tapintása, másodszor, pedig mert késésben vagyunk és nincsen időnk semmilyen “kitérőre” sem.
– Nem – mondom határozottan, ő pedig olyan arcot vág, hogy rögtön tudom, hogy mire gondol. Már három napja nem volt közöttünk szex, én pedig két napja nem csináltam már. Fogalmam sincsen, hogy tud-e róla, róluk. Furcsa módon legutóbbi alkalom után már bűntudat fogott el amiért más férfi ágyából szálltam ki.

Bő 2 évvel később…

A gyógyszeres dobozt a falnak vágom olyan erővel, amilyennel csak tudom. Ha egyáltalán vékony karjaimban van most egyáltalán bármi fajta erő. Azt várom ostoba módon, hogy az ütőstől hirtelen eltűnjön, de valójában csak a papír csomagolás horpad be egy kicsit, majd egy halk puffanással esik le a földre. Ezt a személyzet nagy eséllyel nem hallotta meg, mint ahogyan nagyon semmit sem. Én halkan gyászolok;  feketében és némán. Nem kell nekik látniuk a fájdalmamat, inkább eljátszom előttük a fiatal özvegy szerepét, aki felmérhetetlen nagyságú vagyont örökölt.
Kiszállok az ágyból magammal húzva a plédet, amit csupasz testem köré tekertem és elindulok az említett tárgy felé, hogy azt a kukába dobhassam. A balesete előtt egy héttel beszéltük meg, hogy abba hagyom a szedését. Igaz, valójában előtte sem miatta szedtem, sokkal inkább a többi férfi miatt, akikről mostmár biztosan vagyok benne, hogy tudott. Mikor pedig az idő múlásával ezeknek a férfiaknak a száma elérte a nullát, már értelmetlenné váltak a bogyók. Milyen jó is, hogy nem hagytam abba hamarabb. Fogalmam sincsen, hogy mit csinálnék most egy gyerekkel. Elég megküzdenem saját magammal és a hiányával.
Én mindig harcolok, mintha csak a lételemem lenne a harc. Egyszer már tényleg igazán megkóstolnám a győzelem ízét.
Utam utána a heves érzelmi állapotomat okozó levél felé fordul el, ami az szoba sarkában helyetfoglaló fésülködő asztalra tettem rá rögtön az elolvasása után.
Házassági ajánlat. Pedig még le se telt a gyászidőszak. Minek néznek engem? Egy fruskának, aki rögtön rohan a következő pénzes férjhez? Azt várja bárki is, hogy majd megkaphatja Charles örökségét? Menjen a jó b***s fr***ba!
Pedig én is jól tudom, hogy nem lehetek özvegy örökké.
Erősnek kell lennem és büszkének. Nem szabad, hogy most megtörjek, mikor ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. A következő hetek történései az egész életemet megalapozzák, így minden egyes lépésemnél nagyon figyelnem kell, hogy mit is teszek.