Adaleide a felső tízezerbe tartozik, és úgy is nevelték világ életében. Csak meghatározott helyekre mehetett, csak meghatározott emberekkel barátkozhatott, a napirendje gyermekkora óta be van táblázva magántanárokkal, találkozókkal, kötelező programokkal. Ez mostanság kezd kicsit oldódni, mióta elvégezte az egyetemet, és hazaköltözött Angliából egy fél éve. Végre munkába állhatott, még ha a családi cégnél is, és magának tervezi a mindennapjait... persze a józan ész keretein belül. A józan ész kereteit apja húzza meg.

Mások talán azt mondanák, rabságban él, de szereti a szüleit, és tudja, hogy ők is szeretik. Egy bizonyos szellemben nevelték, ő pedig nem igazán az a lázadozós fajta. Sosem úgy kértek tőle dolgokat, hogy „csak mert”, hanem megmagyarázták neki, miért mire van szükség, így a gondolkodásmódját is eköré formálták. A család és annak jóléte az első, minden más csak utána következik, pláne az egyén. Van egy bizonyos képe a világról, a jövőjéről, és igyekszik ahhoz ragaszkodni. Nem viseli jól, mikor ebből ki akarják zökkenteni, és nem fogja megköszönni, ha valaki meg akarja „menteni”. Nem kér belőle.

Mai napig közeli kapcsolatot ápol volt kollégiumi társaival, egyetemi csoporttársaival, bár főként a lányokkal onnan is, mindig is velük találta meg jobban a hangot. Sajnos mivel ő mind az Egyesül Királyságban, vagy Európa egyes részein vannak, közeli barátai nem igazán vannak... nos, közel. A munkatársai, mint a főnök lányát, két lépés távolságra tartják maguktól, kivéve persze Anthonyt, talán ezért is szerette meg ennyire a férfit.

Illedelmes, mosolygós, bármiről képes elbeszélgetni bárkivel, igen, az időjárásról is képes hosszan társalogni. Volt ehhez kapcsolódó órája. Gyakorlata van a rendezvényszervezésben, erre szintén nagy hangsúlyt fordítottak a képzése során, ahogy több nyelven is beszél társalgási szinten, és zongorán is játszik. Mindeközben instagramja van, szociális médián lóg, erős kávéfüggő, és a kedvenc zenekara a Maroon 5. Ő valami elég átmeneti a tökéletes kellékfeleség, és egy huszonegyedik századi fiatal nő között, így huszonkét évesen pedig még nem igazán tudni, végül merre fog elbillenni a mérleg nyelve.

Ülök a szobámban, a pipereasztalnál, egy vattakoronggal tüntetem el arcomról a vacsorához felvitt smink nyomait. Nem sok, hiszen csak apával és anyával vacsoráztunk kettesben, mégis, anya éreztette velem, hogy ez egy különleges alkalom lesz, így ünnepélyesre vettem a figurát. Lent kiderült, hogy helyesen tettem, mert ők is hasonlóan gondolkodtak. Apám egészen a főfogásig várt azzal, hogy elújságolja, megvan a leendő férjem, nemsoká eljegyzési parti keretén belül megismerhetem. Miért nem hamarabb? Miért nem tudhatom máris? kérdeztem én, mire csak legyintett, hogy ez így szokás. Én pedig elfogadtam, hogy ez így szokás. Sok dolog alakul úgy az életemben, ahogy, csupán csak mert úgy szokás a családunkban. Mondhatni már megszoktam. Kilenctől tizennyolc éves koromig bentlakásos iskola, szigorúan szegregált, csak női diákokkal. Egyetem az Egyesül Királyságban, szigorúan olyan szakon, amivel irodai munkában érvényesülhetek. Már ez is nagy szó, anya annak idején nem tanulhatott, és tizennyolc volt, mikor apához adták.

Apa nem egy szép ember. Sosem volt, a képek alapján, és gondolom sosem lesz, de rajongásig szereti anyát, és jól bánik velünk. Pár munkatársam nem így gondolná, ők arról susmorognak a hátam mögött, hogy elnyomnak, hogy kirakati baba vagyok, törhetetlen üveg mögött, de én nem érzem ennyire szörnyűnek, hogy a saját eszméi szerint irányítja a családot. Szeret minket. Jót akar nekünk. Hosszú ideje úgy megy a családjában, ahogy megy, a család pedig bővelkedik, mind anyagilag, üzletileg, és utódokban. Nagy bánata anyának, hogy pont én egyedüli gyerek vagyok, nem a próbálkozás híján, egyszerűen csak nem jött össze, hiába öltek bele milliókat. Én vagyok az örökös. Ha nem megfelelő férjet választanék, tönkre menne minden, vagy más kezébe kerülne. Értem, miért veszik figyelembe a jövendőbelim kiválasztásakor a cég érdekeit is. Anthony... Anthony nem lenne képes átvenni a céget.

A vattakoronggal letörlöm gyorsan a kigördülő könnycseppet is az arcomról, aztán a szemétbe hajítom, és remélem, ennyi volt mára az önsajnálatból. Hatéves korom óta tudom, hogy apa fog nekem férjet választani, hogy üzleti megfontolásból köt majd szerződést, ami az életem meghatározója lesz. Mindig tudtam. Csak épp... eddig maximum ábrándokat sirattam, mikor úgy éreztem, nincs választásom. Most egy valóságos férfi miatt szorul össze a szívem. Nem tudom, hogy történt, mikor történt, egyszer csak megcsókolt, én pedig úgy éreztem, erre várok hónapok óta. Valószínűleg így volt, még ha nem is tudatosan. Anthony édes, kedves, vicces, és... egy egyszerű marketinges, annak is kezdő, ahogy én. Legalább ha valami körünk béli lenne, talán meg tudnám győzni apát, de nem. Meg sem próbáltam, meg sem fogom. Nem lenne illő.

Halk kopogás a szobám ajtaján, és már ennyiből tudom, hogy anya az. Kiszólok, hogy bejöhet, ő pedig aggodalmas arccal nyit be. Rámosolygok. Csak még aggodalmasabbá válik, és ahogy odajön hozzám, hátulról átölel, a tükörben találkozik a tekintetünk újra. A kinézetemet tőle örököltem, és ha az idő is úgy fog majd rajtam, ahogy rajta, akkor boldog lehetek majd. Legalábbis a kinézetemet illetően. A többi... egyelőre rejtély. – Meg leszel elégedve a választásával. Apád szeret téged, sosem bántana – mondja halkan, én pedig csak bólintok. Mit mondhatnék? Hogy most nem épp apám szeretetére vágyok? Hogy egy ponton túl kevés az, hogy „nem bántanak”? Pont neki mondjam? Átment ugyanezen. Nem mondok hát semmit, csak elhúzódva kicsit az ölelésétől, az egyik krémem után nyúlok, a sminklemosás utáni első lépésként. Az élet megy tovább. – Nem fontolgatsz semmi butaságot, ugye? – puhatolódzik anya, én pedig egy pillanatra megint a szemébe nézek, mielőtt folytatnám a kenekedést. – Tudom a helyem, és a kötelezettségem a család felé. Kérlek csak... ma ne – felelem halkan, a végére kicsit sírós hangon. Pislogok párat, mert több könnynek helye nincs, és holnaptól eljegyzési partit szervezek. Csak ma még... kell egy kis idő.

Anya elveszi a pipereasztalról a hajkefém, és fésülni kezd, gyerekkorom óta nem csinálta. Nem segít a lelki nyugalmam visszaszerzésében, de segít máshogy. Segít éreznem, hogy szeret, hogy velem van, hogy mellettem áll, amiben csak tud. Segít éreznem, hogy vannak fontosabb dolgok, mint a szerelem, vagy a testi vágyak. Szeretem a családom. Ebből az egészből csak úgy szabadulhatnék, ha őket magam mögött hagynám, arra pedig nem állok készen, nem is akarok készen állni. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg meg leszek elégedve apa választásával. Lehet, hogy beleszeretek, mint ahogy anya is beleszeretett apába. Tündérmesék létezhetnek, végül is. Mikor pedig pár óra múlva Anthony ír, nem mondok neki az eljegyzésről semmit. Csak egy újabb nap, olyan mint a többi. Csókokat ígérve köszönök el, mielőtt elaludnék, és nem tudom, hogyan fogom elmondani neki, hogy... Még csak azt sem tudom, mit kéne elmondanom neki. Hogy szeretem ugyan, de máshoz megyek feleségül? Nem érek rá mostantól találkozni, mert az eljegyzésemet, aztán pedig az esküvőmet szervezem? Álmomban egy vártoronyban raboskodom, apám a sárkány, ami őriz, anya pedig a pipereasztalka, olyan Szépség és a Szörnyeteg stílusban. Végignézem, ahogy Anthony a mélybe zuhan, miközben próbál kiszabadítani valahonnan, ahonnan nem is akarok kiszabadulni.