Mereven nézett maga elé, miközben azt a fantáziaképet hallgatta a kihangosított telefonon, amit Ana előadott. A szemei valahol a szemközti falra felakasztott csendélet natúr színeit pásztázták, és ha akart volna sem tudott volna közbeszólni, mert Ana úgy tűnt, hogy képtelen még csak levegőt is venni. Habár csak tíz perce voltak vonalban, Domot már elküldték a picsába, elátkozták és a pokolba is száműzték egy olyan hadaró, olaszos temperamentummal, amit nem igazán akart már a magáénak tudni. Azon felül, hogy ő talpig olasz volt, az üzleti életben nem engedhette meg magának, hogy az a hév elragadja őt és meggondolatlan döntéseket hozzon. A gondolatai mindig akörül forogtak, hogy miből csinálhat még több pénzt, milyen ügyletek folyamán tudott még több befolyása lenni és mikor fogja tudni átvenni azt az őt megillető pozíciót, ami sajnos eleddig még másvalaki kezében volt. - Bármennyire is utállak félbeszakítani, de mennem kell, Ana. Amikor végeztem, rád fogok írni, meglátjuk, ébren vagy-e még, abban az esetben felhívlak és folytatjuk ezt a mélyenszántó beszélgetést. Tényleg, úgy várom már, hogy el ne felejtsem, mit basszak meg és hogy hova dugjam fel. Igazán nőies vagy ma is - lekicsinylően nézett el a fekete készüléke felé, aztán pedig a laptop kijelzőjén található időt jelző számokat nézte meg lustán. Negyed óra múlva el kellett indulnia, hogy ne késsen el a szerdai szokásos programjáról: a húgával szent és sérthetetlen brunch olyan fontos része volt az életének, mint szinte semmi más. A családja mindenekfelett prioritást élvezett, és a velük töltött időt senki kedvéért nem volt hajlandó megszegni. - Dom! Ezt nem teheted meg, nagyon fon... - Nem kérdeztem a véleményed, ha jól emlékszem - szakította félbe, felemelve a hangját is, csak hogy nyomatékosítson. - És ha már itt tartunk, kurvára nem szerepelt az előző szavaimban az, hogy rákérdezzek, megengeded-e azt, hogy rádbasszam azt a kibaszott telefont. Nem igaz? - ha csak tehette, elkerülte azt, hogy közönséges, undorító szavakat használjon. Az anyja még fiatalabb korában ha csak meghallotta, hogy a fiai az utcai suttyó nyelvezetet használták, mindig rácsapott a szájukra. Így közel a negyvenhez Dom el tudta dönteni, hogy milyen szavakat használjon, noha otthon, a szülői házban, az anyja társaságában mindig kínosan ügyelt arra, hogy a szeretett asszonynak ne okozzon fejfájást és ne csalódhasson benne az a nő, aki a világra hozta. A szüleit éppúgy tisztelte, mint a testvéreit és unokatestvéreit. Talán egy kicsit még jobban is, mert nekik köszönhette, hogy a Föld porát taposta és hogy lélegzett. - De igaz - sértődött hang felelt a túloldalról, a nyitott ajtóban pedig Silvio alakja jelent meg, de ahelyett, hogy előrenyomult volna, csak a bütykeit koppantotta neki az ajtó lapjának, neki is dőlve a keretnek. - Most, hogy így ebben is egyetértünk, drága Ana, akkor tedd meg kérlek, hogy anélkül teszed le a telefont, hogy nekiállnál csapkodni. Tudom, hogy nehéz a nem hisztis pillanatok átélése, de nem érdekel, hogy menstruálsz, vagy sem. Velem beszélsz, nem egy nyomorult hajléktalannal, viselkedj is úgy a továbbiakban. Nem szeretném, ha apámmal lenne a következő elbeszélésed. Tudod, sejtem, hogy mit beszélnek róla - nem volt szokása az apjával előhozakodni. Az sem, hogy akár csak versengésbe is kezdjen az idősebb Baldassareval, mert nem akart megnézni, hogy melyikük elméje az elborultabb. - Ne! Csak azt ne! Domenico, kérlek... könyörgök! - esdekelt a nő, mintha az élete múlt volna rajta, és mintha Dom lett volna a Kaszás, aki a láthatatlan sarlóval a hátán közlekedett - kicsit néha már talán unta is ezt a szerepet. Silvio az ajtóban jól szórakozott a hallottakon, amit a vigyorgása el is árult. Dom ezzel szemben korántsem volt ennyire vidám, de nem szólt Gallina reakciójára semmit. - Hívni foglak. Elégedj meg ennyivel - tett még hozzá ennyit, mielőtt megszakította a vonalat, hogy végül felkeljen az asztal mögötti székből. Lehajtotta a laptop képernyőjét, a szék támlájáról pedig leszedte a királykék zakóját is, hogy azt felvegye könnyed mozdulattal. Csak nem mehetett melegítőnadrágban, papucsban Manhattan egyik ikonikus hoteljének étterem részlegébe, hogy elköltsön 125 dollárt egy rohadt brunchra, miközben szakadt trógernek nézett ki. A húga is többet érdemelt. - Nem fogsz elkésni? - érdeklődött Silvio DB-től, mire egy fejrázást kapott cserébe. - Általában a hosszabb, de kevésbé forgalmasabb úton megyek, fél óra alatt ott vagyok, és ha minden igaz, akkor Isabella nem egészen másfél percet fog késni a megbeszélt időponthoz képest, de lehet, hogy nem teljesen pontos a svájci világóra. Ki tudja - a szavaiban nyoma sem volt az előző idegességnek, mert ha már csak arra gondolt, hogy a következő órákat Bella társaságában töltheti, megnyugodott. Legalább megtudja, kinek a farkát kell letépnie, ha éppen Isabella találkozgatott valakivel. Szentül hitte, hogy még mindig szűz a harmincegy éves húga. Még ha tudta is, hogy nem igaz. Nem egészen három perccel később kilépett az ajtón, hogy a következő három perc utolsó másodperceiben az autójába szálljon, és végül egészen pontosan huszonhét perc, negyvenhat másodperccel később leállította a kocsi motorját Manhattan legdrágább környékén, a Waldorf Astoria Hotel bejárata előtt, ahol a bellboy mellől azonnal egy pingvinjelmezes fickó ugrott az autója mellé, Domenico pedig átadta a Lexus kulcsát. A fickó csak egy apró sóhajt hallatott, ahogy becsúszott a kormánykerék mögé. Dom egy pillanatra megmerevedett, és kedve lett volna odaszólni a kölyöknek, ha egy karcolás is esik a kocsin, a saját kezével fogja kibelezni, de visszafogta magát, és inkább hátat fordítva a fekete csodának felszaladt az épület lépcsőjén, hogy nem egészen három perccel később az étterem egy félreeső részén, a számukra állandó jelleggel lefoglalt asztalnál helyezkedjen el. Mindig ugyanannak a hotelnek ugyanabban az időpontjában ugyanazt azt asztalát választotta. Szerette, ha valami állandó, mert az életében rengeteg változó volt - a családja kivételével. És igen, tizenegy óra egy perc, huszonkilenc másodperckor feltűnt Isabella alakja, Dom pedig felállt, az arcán megjelenő széles mosoly csak ennek a lánynak szólt, aki ha kérte, ha nem, a mai napig szorosan a karjai közé vonta a húgát, hogy a hozzá viszonyított alacsony termetét kihasználva a fejtetőjére adjon egy puszit. - Jó reggelt! - engedte, hogy a húga elhelyezkedjen az asztalnál. - Mondd, hogy nem ittál még kávét! Mi a helyzet, húgi? - ült le Dom is, miután megvált a zakótól. A hófehér ingének felső két gombját is kibújtatta a lyukakból. Annyit megengedett magának, hogy ezt a lazaságot kihasználja. Az evéshez különben sem volt szükséges a nyakkendő. Az eddig maga előtt tartott itallapot áttolta a terítőn Bella felé, ő maga anélkül is tudta, hogy mit fog és mit nem fog kérni. A szokásosat, ami az ételeket illette. Háromszor fordulva oda és vissza a svédasztal és az asztaluk közt. - Jövő héten haza fogok utazni, pontosabban Szicíliába. Ha gondolod, addig átjöhetsz majd hozzám is akár lakni. Összesen hat éjszaka lesz - kezdett bele,
és igen, rá fog térni arra is, hogy Bella üzletének forgalma milyen, mert minden érdekelte, ami Bellával kapcsolatos volt. - Itt marad Carmine és Silvio is, szóval biztonságban lennél mindenhol, nem lennél magányos nélkülem - tett még hozzá ennyit, jókedvvel.
Chi si volta, e chi si gira, sempre a casa va finire.
Mióta New Yorkban élek a szerda lett a kedvenc napom a héten. Ennek két oka is van: az egyik, hogy mindig ezen a napon van szolgálatban az üzletemmel szemben lévő bankban a világ legjóképűbb biztonsági őre, aki szerintem titokban modell lehet, ugyanis olyan szabályos vonásai vannak, hogy akárhányszor csak megpillantom elgyengül a lábam. Hasonlóan érez Luna, az alkalmazottam is. Úgy szoktuk őt bámulni az utca túl oldaláról, mint két szerelmes tini lány. A másik ok, pedig, hogy mindig ezen a napon kerül sor a szertartás-szerű brunch-ra a bátyámmal, Dommal a Waldorf Astoria Hotelben. Ilyenkor isteni ételek mellett beszéljük meg, hogy mi történt a héten, van e- valami új hír a Baldassare- családban (általában mindig történik valami). Jó érzés kicsit lelassítani a hét közepén, és egy kis ideig semmi másra nem koncentrálni, csak a bátyámra, és az óriási büfé asztalon sorakozó finomságokra. Ezen két okból kifolyólag elég sokáig szokott tartani szerda reggelenként, amíg elkészülök, és természetesen most is kicsit késve érkeztem az üzletbe. A Boutique La Fenice körülbelül egy hónapja nyitott meg Manhattan szívében az Upper East Side-on, és egyedi designer ruhákat, kiegészítőket kínálunk hölgyeknek és uraknak egyaránt. Mindig az volt az álmom, hogy egy különleges butikot nyissak, és nagy márkákkal dolgozzak együtt. Kezdetben ezt Olaszországban akartam megtenni egy barátnőmmel, de sajnos kiderült, hogy az adott barátnő kinézte magának az én pasimat, így az egészből nem lett semmi. Ehelyett New Yorkba jöttem, és itt nyitottam meg a Boutique La Fenice-t, ami egy igazi szerelemgyerek számomra. Nem csak a háttérből irányítom a dolgokat, és a papírmunkát intézem, hanem én is jelen vagyok az eladó térben, beszélgetek a vevőkkel, és segítséget nyújtok nekik, ha tanácsadásra lenne szükségük. - Szia! – Robogtam be az üzletbe úgy tíz óra fele egy nagy bögre dark chocolate mocha-val és egy karamellás latte macchiato-val, ami tudtam, hogy Luna kedvence. - Szia főni! – Vigyorgott Luna, miközben egy 400 dolláros Versace selyem férfi alsónadrágot hajtogatott össze az egyik üvegpolcon. – Hogyhogy bejöttél?! Azt hittem a hotelbe mész egyből. - Nemsokára megyek is,- tettem le a pultra a kávéját. - Csak előtte be akartam nézni, hogy minden rendben van -e, illetve van egy – két email, amit még el akarok küldeni. Jut eszembe, beszéltél a Youtuber barátnőddel?! El tud jönni a partira? Luna arca felderült a buli hallatán, melyet az üzlet megnyitása kapcsán szervezek, és egyből elmondta, hogy a barátnője, akinek közel 500 000 követője van a videómegosztón, örömmel eljönne és vlogolni is fog a partin. Csacsogtunk még egy kis ideig, majd bementem az irodába, hogy elintézzek egy – két dolgot, amik nem tűrtek halasztást. A bátyámat mindenképpen meg akartam hívni, és igyekeztem a fejembe tartani, hogy a mai brunch folyamán szólnom kell neki, hogy iktassa be az eseményt a rendkívül sűrű életébe. Tudtam, hogy nem fog nemet mondani, hiszen a húgáért mindent megtenne, pont úgy, ahogy én érte, vagy Tony-ért. Rajta kívül persze ott volt az unokatestévünk Carmine, aki Dom árnyéka. Benne nem voltam biztos, hogy eljön, ugyanis egy divatáru üzlet nem igazán az ő terepe. Ő sokkal otthonosabban mozog az edzőterembe, vagy éppen egy kínzókamrába. Én ugyan jól ismerem, és tudom, hogy egy légynek sem tudna ártani, de a meghívott vendégek, talán kissé ijesztőnek találnák. Ezzel kapcsolatban is beszélnem kellett Dom-mal.
Miközben éppen egy e-mailt fogalmaztam meg az egyik beszállítónak csörögni kezdett az asztalon lévő telefonom. A kijelzőn az „ismeretlen szám” felirat villogott. Mivel elég sok embernek megadtam a számom a butik miatt, így nem mertem azt megtenni, hogy nem veszem fel. Ki tudja, lehet, hogy valami fontos ügyről lehet szó. De a lelkem mélyén sejtettem, hogy ki lehet az. Már egy hónapja hívogatott, és soha nem szólt bele a telefonba. - Isabella Baldassare, tessék!? Persze, hogy megint néma volt a vonal másik fele. Mindig ugyanaz. - Halló!?
Hallgatás.
Igyekeztem figyelni, hátha meghallok valamit, ami alapján rájöhetek, hogy ki, vagy mi állhat ezeknek a hívásoknak a hátterébe, de mint mindig most se tűnt fel semmi. Megelégelve a dolgot, kinyomtam a készüléket. Gyorsan befejeztem az emailt, majd ránéztem az órára, és megállapítottam, hogy ha nem indulok, akkor bizony elkések, amit nagyon szerettem volna. Összeszedtem a telefonom, a kocsikulcsom, elköszöntem Luna-tól, és kiléptem a butik ajtaján. Egy gyors pillantást vetettem a szemben lévő bankba, ahol az Adonisz, mint minden szerdán ott állt a lobbiban, és fürkésző tekintettel végigmért mindenkit, aki belépett. Istenem, az a szögletes állkapocs, azok a széles vállak! Hálát adtam az épület tervezőinek, hogy a bankfiók utcafronti falai tiszta üvegből voltak, így tökéletesen be lehetett látni, és kedvünkre csorgathattuk a nyálunk.
Szerencsére a Waldorf Astoria kocsival mindössze tíz percre volt az üzlettől, így pont tizenegyre odaértem a hotel elé. Kipattantam az Bentley-ből, és a kulcsot mosolyogva odaadtam a bellman-nek, aki mintha elpirult volna, amikor a kezem véletlenül az övéhez ért. Kuncogtam egyet halkan, majd felsiettem a lépcsőn. A bátyámnak meg volt az a jó szokása, hogy mindig ugyanazt az asztalt foglalta le, így nem is kellett a Maitre d'hotel segítsége, egyenesen az asztalhoz mentem, ahol Dom már ott volt. Érkezésemre felállt, és szorosan megölelt. Én mélyen magamba szívtam az öltönye illatát, ami kicsit emlékeztetett a papáéra. Egy pillanatra elöntött a honvágy, és ismét kislánynak éreztem magam, nem pedig egy 31 éves nőnek, aki saját vállalkozását igazgatja a farkasokkal teli New york-ban. - Jó reggelt, bátyus, - mosolyogtam. – Hogy kérdezhetsz ilyet?! Ma már vagy két bögre kávét ittam, ami... – néztem az órámra. – mindenképp egy negatív rekord, tekintve, hogy tizenegy óra öt perc van, tehát ezt sürgősen helyre kell hozni. Így rendeltem egy dupla eszpresszót, hozzá frissen facsart narancslevet és Bloody Mary koktélt. Dom már megszokta, hogy általában mindent összeeszem és összeiszom, így kicsit sem lepődött meg a választásomon. - Nem panaszkodhatom, - feleltem, mikor megkérdezte, hogy mi újság van velem. – Most nagyon sok minden összejött. Ott van az üzlet, és annak ellenére, hogy Luna, tudod a lány, akit felvettem eladónak, egész jól boldogul egyedül is, én is szeretek azért benn lenni nyitvatartási idő alatt. Illetve képzeld, van egy olasz beszállítóm, aki képtelem megérteni, hogy kell helyesen kitölteni egy vámáru- nyilatkozatot, és állandóan engem zaklat ezzel. Szerintem még új lehet annál cégnél, és nem meri megkérdezni a főnökét. Képes lettem volna órákig ecsetelni még az apró- cseprő dolgaimat, ami valószínű untatta a bátyám, de ennek nem mutatta jelét, ehelyett inkább a büfé asztal felé vettem az irányt, ami mint mindig, most is remekül nézett ki. Megpakoltam a tányérom mindenféle finomsággal, kezdve a rántottával, a Wellington bélszínen át a kagylóig, majd visszaültem a helyemre, és elöntött a sárga irigység, mikor Dom bejelentette, hogy hazautazik Olaszországba egy hétre. Hiányzott a hazám, a türkízkék tenger, a sok napsütés, és persze a családom. New York ugyan sokkal mozgalmasabb, de itt a tenger inkább szürke, mint kék, és a nap fénye sem jutott át a felhőkarcolók dzsungelén. De az élet most ide kötött, és itt volt Dom, Carmine és Silvio, akik egy kicsit enyhíteni tudták ezt a honvágyat. - Még is mi történhetne velem?! – Mosolyogtam el a bátyám azon kijelentésén, hogy akkor is biztonságban leszek, amikor ő nincs az államokban. Ez a túlságos védelmezés jellemző volt a családom minden férfi tagjára. – Cuki vagy, hogy felajánlod, hogy addig lakjak nálad, de szerintem semmi szükség rá. Amúgy is egész nap az üzletben vagyok, késő este érek haza, akkor pedig csak arra van erőm, hogy bezuhanjak az ágyba. Amúgy is mindig van nálam paprika spray, így biztonságban vagyok. – Vigyorogtam rá, miközben belevágtam a bélszínbe. – Erről jut eszembe.... szeretnék egy kisebb megnyitó ünnepséget tartani az üzletben, úgy egy hónap múlva. Örülnék, ha el tudnál jönni. Tudod Luna is nagyon örülne már, ha végre megismerhetne téged. – Kacsintottam rá, mivel tudtam, hogy utálja, ha megpróbálok kerítőnőt játszani. Szeretném, ha Dom-ra is rátalálna a szerelem, úgy ahogy a mamára és a papára, vagy Tony-ra és Perlára, és megállapodna végre. Ő sem lesz már fiatalabb, és attól félek, hogy örökre magányos farkasként szeretne élni, annak ellenére, hogy nagyon jó férj és apa lenne belőle.
Mielőtt a bátyám válaszolhatott volna a telefonom elkezdett csörögni. Kihalásztam a táskámból a készüléket, és az arcomról lehervadt a mosoly, ugyanis ismét egy „ismeretlen szám” hívott.
Baldassare név egyet jelent a sikerrel, az elhivatottsággal és az ambíciókkal teli tervekkel. Ha Dom őszinte akart volna lenni legalább önmagával, akkor a nem létező naplójába azt az egyetlen szót írta volna fel, hogy fáradtság. Habár fizikailag ereje teljében volt, szellemileg viszont olyan leterhelt, hogy sokszor éjszakába nyúlóan nyüstölte az otthonában a laptop billentyűjét, és azokban a percekben érezte is, hogy hamarosan eljön számára a pápaszemes korszak, amit tudta, hogy gyűlölni fog. Már az egyszerű napszemüveget sem volt képes elviselni a fején, nem hogy még egy állandó jelleggel viselt billogot. A nem alvással karöltve ott volt a Borbár, a borászat, és az is, hogy az európai szállítmányokat felügyelje, kontaktban maradjon az apjával, a New York-ban lévő elosztóival és azt is észben kellett tartania, hogy a vállalkozásai világában az adatokat és információkat jól és helyesen kezelje a megfelelő helyzetekben, a megfelelő embereknél. Ott volt Sara, a mindig segítőkész francia titkárnője, akit ugyan leterhelni nem akart, de ha nem szeretett volna Dom elcsúszni a határidőkkel, muszáj lesz hamarosan egy újabb embert is beavatni az életvitelébe. Képes volt órákon át a dolgozószobájából a város fényeit figyelni egy üveg bor társaságában, és szerette azt gondolni, hogy nem gondolkodik, csak létezik azokban a percekben. Bárcsak így lett volna! Ha Antonio tudott is a legtöbb ügyletéről, a lehető legtávolabb tartotta magát tőle, mert csakugyan, a legidősebb testvér inkább a legális ügyletek mókuskerekébe kerülve élte mindennapjait, ahogy szerencsére Isabella is. Dom büszke volt a bátyjára és húgára, és eszébe sem jutott soha, hogy esetleg másik családba akarjon tartozni. Ők jelentették számára az otthont, és azzal, hogy Bella az Államokba költözött, egy kissé - inkább nagyon is, megnyugodott, hogy szemmel tarthatta őt, hogy bármikor, bármiben segíthette, ha azt a húga igényelte. A legtöbbször már sikerült lemondania arról, hogy idegesítő beceneveken szólítsa a húgát, de azért becsúszott még olykor a Tökmag megnevezés, de általában azt csak privát úton tette, nem mindenki előtt. Tudta, hogy a külsőségek nem csak neki voltak fontosak, de hármuk közül DB volt az, aki a leginkább kényes volt a látszatra, muszáj is volt neki. Nem állhatott az üzlettársai elé mackónadrágban vagy szakadt futócipőben, mert azzal a vállalkozásai hírneve csorbát szenvedett volna. Az érintkezés Dom számára nyilvánvaló és alapszükséglet volt a családtagjai körében, ahol nem volt jelen semmiféle mímelt viselkedésnek. Nem tartott távolságot tőlük, hanem önmaga lehetett minden pillanatban. Mosolyogva megrázta a fejét a koffeinbevitel mennyiségére, de nem tört pálcát a legkisebb Baldassare feje felett. Ha tehette, nála is megvolt a napi három adag fekete kávé, azonban adagonként eltérő cukormennyiséggel. Csak a másodikba pakolt, noha tudta, hogy milyen szóbeszéd járta a cukormentes kávét ivókat illetően. - Americanot kérnék, köszönöm - szólt a beérkező pincérhez, aki a rendelés felvétele után el is robogott. Csak azután nézett a lányra. - Bloody Mary után szeretnél vezetni, Bella? - döntötte oldalra a fejét, mert dél előtt inni, ráadásul úgy, hogy még kocsiba is ült volna a húga, azt annyira nem preferálta. - Eldoblak majd utána, aztán Carmine meg majd elviszi a kocsid utánad - nem kérdezett, közölt. Nem fogják a zsaruk kiemelni a forgalomból és esetlegesen ittas vezetés miatt elvenni tőle a jogosítványát. Ráadásul ha még baleset részesévé is válna mások által, egy olyan autó, mint amilyet Isabella vezetett, nem két kávégépnyi árat kellett volna fizetni a javításért. - Ha a beszállítód képtelen elvégezni a feladatát, miért te oldod meg helyette? Jelentened kellene a felettesének, hogy nem kapja meg a kellő és szükséges képzést. Sok dolgod van, nem teheted meg, hogy állandóan mások helyett dolgozz és tartsd mindenkiért a hátad - ez volt az üzlettel kapcsolatos javaslata, de nem megróni akarta volna Bellát, csak az észrevételeit közölni. - Ha szeretnél, felvehetsz még valakit, Kicsi - mosolyodott el az automatikusan kimondott becézésre. - Még mindig nem értem, hogy vagy képes ekkora lelkesedéssel állandóan ruhákat és anyagokat fogdosni - vigyorodott már el, mert hiába szerette a drága öltönyöket, a vásárlást türelmetlen percek követték a részéről, viszont bármiben kellett támogatnia a kis barnát, megtett mindent érte. Hagyta, hogy Bella a maga útját járja be a kínálat előtt a tányérjával, a maga részéről megmaradt az olaszos ételeknél: sonkát, olívát, vajat választott, croissant is került a tányérjára, mindenből extra darabok. Csak a biztonság kedvéért, hogy aztán megossza az utazásának terveit azután, hogy a késsel ketté vágta a péksüteményt, a vaj pedig a kés éléről rákerült a puha, foszlós tésztára. - Tudod jól, hogy féltelek, és letépem annak a farkát, aki a közeledbe megy és bántana - habár szélesen mosolygott, és a húga viccnek vehette volna a szavait, attól még komolyan gondolta. Bellának fogalma sem volt arról, hogy milyen eszközökhöz volt képes nyúlni, ha valakit vallatni, vagy büntetni akart volna. Nem volt kellemes ember, és az érzelmeire azokban a percekben képtelenség volt hatni. - Csak a biztonság kedvéért. Beszélek majd Carminével, hogy néha nézzen rád, ugorjon fel hozzád, ha kell, be is vásárol neked, ha ennyire fárasztó napjaid lennének - ajánlotta fel csak azért is, ragaszkodva az elképzeléseihez, mert a paprika spray-ben nem bízott. Azt könnyebben elvették egy törékeny nőtől, mint hogy kikezdtek volna egy kétajtós, két méteren felüli, nagyjából százhúsz kiló izommal. A megnyitó ötletére felnyögött, meg is forgatva a szemeit, de aztán a lányt figyelte, mialatt látatlanul a sonkát ráhelyezte a szendvicsre és három falatot két harapásra eltüntetett. - Szóval ez a Luna már látott engem, minden létező platformon véletlenül végigpörgette a képeimet és te pedig véletlenül elmondtad neki, hogy mennyire szeretsz és hogy mennyire kötelességtudó vagyok - feltételezett nevetve, miután a falat a gyomráig csúszott. - Ennyire előre nem tudom a programjaimat, de ha mondasz egy fix dátumot, akkor felírom majd a telefonomba, és igyekszem nem más megbeszélést vagy bármit akkor tartani. Ráadásul egyszer a fiúk is garázdálkodhatnának kedvükre, nélkülem - a villát két bogyóba döfte bele, fogaival lehúzva aztán róla a zöld olívát. Nem volt hajlandó kérdezősködni Lunáról, mert Isabella mosolyából ítélve olyan terveket szőtt ellene, aminek Dom fogja megúszni a levét. Mindig áldozatává vált a Cupido-terveknek, de képtelen lett volna nemet mondani Bella kívánságaira. Egy-két kivétellel ugyan, de ehhez tartotta magát. Úgy gondolta, hogy az étkezéseiken ketten lesznek csupán, amibe nem szólhat bele a technika sem. A pillantásában rosszallás tükröződött, ám ahogy Bella arcizmain már nem a vidámság jeleit fedezte fel, a villáját lepakolta a tányérra. - Miért nem némítod le? - érdeklődött kíváncsian, ám azzal valószínűleg nem oldotta fel a lányban a feszültséget. - Mi történt, Bella? Mamma hívott? - utalt a hívásra, a rosszkedvű állapotra. Ha a húga nem reagált, akkor az asztalon átnyúlt, a kicsi kézre borult a tenyere és megszorította a húga kezét egy pillanatra. - Bella...? - ha kérdésnek is illett be ez nála, inkább kijelentésnek szánta. Figyelmeztetésnek, hogy itt az ideje annak, hogy a kis barna nekikezdjen a
vallomásnak. DB nem akart eljutni addig, hogy türelmetlenül kikövetelje azt, amit tudni akart. Isabellát jobban szerette annál, mintsem a nem könyörtelen énjét megtapasztalja.
Kezdőlap
