Mielőtt válaszolnék arra a kérdésedre, milyen jellemmel is bírok, felteszek én is neked egyet.
Ha azt mondom, adva van egy hatvanhét éves nő, milyennek gondolnád őt?
Talán azt válaszolnád, hogy rozzant, alig bír járni, kihullott az összes haja, a fogával együtt, vagy pont, hogy kontyban hordja a haját, fogprotézist hord és várakozik térdprotézisre.
S ha azt kérdezném, egy hatvanhét éves férfi milyen?
Érett, daliás, jókedélyű, benne van az élet tapasztalata.

Rendben, kérdezek mást is.

Szerinted milyen egy hatvanhét éves nő?
Ó, persze, mondanád, az unokáit végtelenül szerető, mindig sütit és kalácsot sütő kedves néni, aki jókat nevet az unokái dolgain és fogalma sincs, mi az hogy twitter.

S ha megkérdezném, milyen egy hatvanhét éves férfi?
Hát milyen milyen, mondanád te. Jókat vagánykodik a haverokkal, imádja a nejét, vagy éppen az utolsó kenetre készül.

Köszönöm, leülhetek, ötös, ugye?

Az emberek sztereotípiákkal bírnak az életben, hogy el tudjanak igazodni. S korántsem fér a fejükbe, hogy egy hatvanhét éves nő minden reggel evezés után kocog egyet, utána fogja a kávéját és elindul a saját kocsiját vezetve... dolgozni!
Ja, és hogy egyből a külsőségekre gondoltál édesem, mikor nőre kérdeztem, azt már inkább nem dörgölöm az orrod alá. És hogy boldog nagymama. Bezzeg férfinél ez meg sem fordult a fejedben, csak az utolsó kenet.

Igen, a sztereotípiák így működnek. Ha elmondom, hogy hatvanhét éves vagyok, és utána elmondom, mivel foglalkozom, kiröhögnek. Aztán, ha találkozunk, nem tudják összerakni a képet a korommal. Szerintük egy hatvanhét éves nő trampli, vagy kedves nagymama.

Hogy boldogítsalak, nekem a vén kurva jutott doboznak, megspékelve a szipirtyóval és a jégkirálynővel.

Ettől akár összeomolva zokoghatnék, én viszont kihasználom mindezt, hiszen tudatosan építettem fel jó részét. A hivatásomban, ha létezni akarsz egyáltalán, nem engedheted meg magadnak a lágy szívűséget, még akkor sem, ha tudod, jót akarsz.

Kemény vagyok, s hiteelveim közé tartozik nem az ítélet hozatal, hanem az jogban való osztozás. Jogod van áthágtni a szabályokat. Nekem meg jogom van megmondani, arra milyen jogszabály is vonatkozik. Ok-okozat, következmények. Nem érdekelnek az érzelmeid, noha tudom, azok a legfontosabb mozgatórugók az ember cselekedeteiben. De ez azt nem fogja cseppet sem érdekelni, akit homlokon lőttél édes fiam! Neki is joga volt élni az életét, míg te be nem kerültél a képbe. S hogy a másik oldalról is nézzük: olyan nincs, hogy csak egyvalaki lehet vétkes. Kedvencem, hogy döntéshozatalaimmal, amelyeket sosem nevezek ítéletnek, mert azzal isteni hatalommal és képességgel ruháznám fel magam, olyanom meg  legfeljebb a teremtés, ami a szülés, az pedig nem a bírói pulpitusra tartozik, isten pedig nem vagyok. Szóval, a döntéshozatalaim nem arról szólnak, hogy egy null valakinek a javára. Mert bizony a másik is tett valamit azért, hogy te éppen golyót engedtél a homlokába. Csak ő már nem lehet itt, hogy elmondja, mi is motiválta mindebben, hogy aztán ezt kapja.
Ezért is kaptam a Pöröly becenevet.


Majdnem hetven év azért hosszú idő, hogy csak mesélgessek neked, így remélem, megérted, ha néha elkalandoznak majd szavaim, vagy tán örök homályba burkolom életem egyes részeit. Talán, mert semmi közöd hozzá.

Nem, nem kezdem Ádám-Évánál.

Pont a másik végénél kezdem, ahol most élem mindennapjaimat.
A munkám az első, hiába szeretnéd hallani, hogy boldog dédmama vagyok.
A munkám az, ami előre mozgat, ami miatt még mindig olyan friss az agyam, mint egy húszévesé. Nehéz elképzelni, ugye? Pedig hatvan felett minden évben köteles vagyok mentális és pszichés vizsgálatra elmenni és minden esetben jön a döbbenet, hogy kenterbe verem még a harmincas kollegákat is. Talán, mert a mai fiatalok túlterheltek. Nem tudom, nem élem a mostani harmincasok és húszasok éveit és nem is vágyom rá. Jöhetnél azzal is, hogy ja hát az üvegplafon effekt, MÉG mindig CSAK bíró vagyok. Nem csak az vagyok édes fiam. Voltam a magasabb körökben is, kiszolgáltam a mandátumot és jó alaposan megtanultam, hogy ott én pont nem fogom azt tenni, amiért letettem fiatalként az eskümet. Jó helyen kell a zavarosban halászni és a legnagyobb zavar ugyan a felső körök fejeiben van, halászni viszont a kalapács mögött tudok. Amikor letettem az eskümet, azzal a kívánalommal tettem le, hogy az igazságban osztozom a többiekkel. Legyen az áldozat vagy elkövető. Nem keménynek kell lenned feltétlenül, hanem helyén kell lenni az eszednek. Így nem hagyod magad megvezetni, sem az érzelmeid, sem a ködösítés által.

A családom, köszöni szépen, jól van. A férjem a maga hetvenöt évével annyira jól elvan, hogy nem képes kiadni a kezéből a cégének az irányítását. Nem rágom a fülét és nem is bátorítom, hogy mondjon le, vagy maradjon. Mindenkinek magának kell rájönnie, mi a helyes neki. Még akkor is, ha tudom, az idősebbik fiam már nagyon szeretné, ha ő lehetne a cég igazgatója. Ez a kettejük meccse és harca, ezt nekik kell megoldaniuk és eddig úgy látom, hogy örülök, már ősz a hajam. Apja fia, s ez fogja mind a kettőt a sírba tenni, idejekorán. Jössz azzal, hogy jaj, de hát én vagyok az anya és a szerető feleség, miért nem teszek valamit? Most akkor visszakérdezek: te nem látod, hogy olyanok, mint két óvódás a játszótéren? Egyik sem engedne, egyik sem lát ki a saját fejéből tovább és hogy éppen ezért nagyon is jól megérdemlik egymást? Nem óvónéni vagyok, hanem feleség és anya. Majd az élet és a saját makacsságuk jól fejbe fogja vágni őket, én szajkózhatok, jöhetnék a játszmákkal, nem ők mennének rá, és lennének okosak, nekem elhiheted. Én lennék hat lábbal a föld alatt, ennyit erről.

Van még három csemetém, és akármilyenek is, büszke vagyok rájuk. Nem azért, mert én neveltem őket, azt ők már rég maguk mögött tudhatják, magukat és életüket ők irányítják és így az én nevelésem a férjemével együtt már csak halvány lenyomat. Szívesen bemutatlak őket nekik, ha érdeklődsz irántuk, majd ők megmutatják magukat neked, ez már nem az én reszortom.

Az unokáim és csepp dédunokáim sem. Ha a gyerekeimmel találkozol, fogsz velük is.
Hogy mi egy szerető nagycsalád lennénk? Ne ábrándozz idilli képről, ugyanakkor nem rendelkezünk annyi defekttel talán, mint más család. Vannak itt is viták, hogyne lennének! Érdekemberek vagyunk és érvényesíteni akarjuk mindezeket, a saját családunkon belül is.
Olyankor szoktam felvenni az evezőlapátot a kezembe, vagy a kocsikulcsot és közlöm velük, hogy ha majd felrobbantották a házat is, szeretettel várom őket a romeltakarításra, addig offoltam magam.