Mindig kockázatos felülni egy olyan járműre, amiről fogalmad sincs hova tart. Lehet, hogy csak a szomszéd háztömbig visz, de talán, végül egy másik kontinensen kötsz ki. Bízni kell a sofőrben, a pilótában, a masinisztában, a kapitányban ahhoz, hogy felszállj egy ismeretlen járműre, ismeretlen céllal, és átadd magad az utazás élményének. Sokszor voltam bizonytalan utasa a saját életemnek. Egyszerűen beültem anyám ősrégi Fordjának az anyós ülésére, aminek a kárpitja az én combom vonalában volt megkopva, és hagytam, hogy teljesen új helyekre kalauzoljon. Gyerekként nem határozhattam meg, hogy merre tartsunk, és hol álljunk meg pihenni, egyedül anyámra hagyatkozhattam, aki próbált jó szülő lenni, de a kalandvágya más utakra terelte magával rántva engem is. Életemben először az egyetem előtt választhattam meg, hogy merre tartson a saját utam. Emlékszem, anyámmal Tennessee egy eldugott részén autókáztunk, mikor megkaptam az értesítőt róla, hogy felvettek a NYU-ra. Rettentően örültem neki, sőt még anyám is, aki úgy képzelte, hogy életünk végig együtt rójuk majd Amerika megkopott útjait. Életemben akkor ültem először repülőn mikor New Yorkba utaztam. Gyomoridegem volt a magasságtól és a zuhanástól való félelemtől, közben pedig fenséges látvány terült elém. Különös érzés volt látni a felülőről a bársonyos felhőket, amiket azelőtt csak a földről szemlélhettem. Mindig ez jut eszembe róla, mikor bárányfelhők úszkálnak a kék égbolton. Most is csak felpillantok, és egy könnyed sóhaj szakad fel a torkomból az emlék nyomán. Ráfektetem a karomra a ruhát, amit épp most hoztam ki a tisztítóból, és elindulok vele hazafelé. Gyalog is könnyedén meg tudom közelíteni az aprócska garzont, ami nem egy palota, de legalább egyedül is tudom fizetni a lakbérét. Nem szeretek ismeretlenekkel lakni, túl nagy kockázat és feszkó. Jobban érzem magam egy törpe otthonban, ami kizárólag az enyém, ahol nem kell más koszos zokniját nézegetnem az ebédlő asztalon. Ezt utáltam a kollégiumban, hogy ott igazán el tudtak szabadulni az emberek, és olyan állatias viselkedést mutattak, amit néhány pávián elirigyelt volna. Az otthonom nyugalmában készítek egy forró hársfa teát, és amíg ázik a filter, felveszem a frissen vasalt és tisztított koktélruhám. Szolid darab, egyszínű, éppen a térdem alá ér és csak ott tapad a testemhez, ahol muszáj, különben egy zsák krumplinak néznék ki. Belekortyolok a teámba, és közben hívok egy ubert. A hajamat még azelőtt összeraktam, mielőtt elmentem volna a kényes anyagú ruháért, amit hála istennek a cég állt. Volt néhány elegáns ruhám, amit a rádió fizetett, hiszen mégse jelenhettem meg a puccos sajtóeseményeken egy szál macinaciban. Megiszom az utolsó korty teát is, ami kicsit átmelegít, mielőtt a kinti hidegbe vetném magam. Az ajkam egy vékony réteg vörös rúzzsal dekorálom, ami már-már a saját ismertetőjegyemmé vált. Közben pittyen a telefonom, hogy megérkezett a sofőröm, úgyhogy felkapom a kabátom, és elindulok a ház elé. A mai sajtóesemény kellően érdekesnek ígérkezik. A manapság akkora hypot érdemlő környezetvédelmet fűszerezik némi divattal. Legalábbis az esemény hirdetői szerint egy teljesen új divat céget alapítanak, ami kizárólag újrahasznosított ruhákból táplálkozik. Nem tudni, hogy mennyire kamu az egész, és parasztvakítás, de éppen ezért ígérkezik izgalmasnak. A hallgatóink között is egészen biztosan megosztó lesz a téma, és mikor a holnapi műsorban megvitatjuk, remélhetőleg égni fognak a telefonvonalink. Besétálok az épületbe, aminek fedett tetőterén tartják a partit, amire előzőleg akkreditálni kellett. A liftből kilépve két monstrum őr fogad, akik a nevem és a médiumom után érdeklődnek. Miután bediktálom, már benn is vagyok az események kellős közepén. Ugyan még elég korán van, így csak néhány szemfüles újságíró lézeng, ezért úgy döntök, hogy a teámat lefojtom egy laza pezsgővel. A sajtótájékoztató előnye, hogy van ingyen kaja és pia, amit minden adandó alkalommal igyekszek kihasználni. A pohárral a kezemben sétálgatok, hogy kicsit felfedezzem ezt a túlzottan is puccos közeget. Fura, emberek milyen jó létben tudnak élni bűntudat nélkül, hogy nem osztják meg a szegényebb rétegekkel a pénzüket. Tény, egyszer én is szívesen lennék ilyen gusztustalanul gazdag. Épp egy absztrakt képet tanulmányozok, mikor a bejárta felé pillantva kiszúrok egy ismerős arcot. Félmosolyra húzom az ajkam, és magabiztosan odasétálok Clydehoz, akit az egyetem óta nem is láttam. - Szia. Micsoda meglepetés! – ingatom hitetlenül a fejem – Nem gondoltam, hogy pont veled futok össze egy ilyen eseményen. Nincs elég bűnügyi krónika, vagy csak bejön a tudatos öltözködés? Nem volt túl hosszú a karrierem az újságnál, bár a bulvár hírek kukázása már akkor se állt távol tőlem. Clydedal sose voltunk puszipajtások, néhányszor elegyedtem vele csak szóba, de annyira más világokban éltünk, hogy a kapcsolatunk megmaradt főként semmilyennek. - Ha már öltözködés, meg kell hagyni, hogy egész jó ez az öltöny. Már majdnem sármosnak tűnsz benne – ez a magam módján egy bók volt. Isten ments, semmit nem akartam Clydetól, egyszerűen elismertem, hogy a hétköznapi önmagához képest, ez egy fokkal okésabb. A férfiakkal alapvető ízlésbeli problémák voltak. Szerény véleményem szerint nem, nem mindegy, hogy az egyetlen farmerjükhöz milyen pólót társítanak. Nekem se volt sok ruhám, nem is ragaszkodtam hozzájuk túlzottan, viszont azt mindig is fontosnak tartottam, hogy ízléses párosításokat válogassak össze a szekrényemből.
Őszintén szólva a hátam közepére sem kívántam ezt az egész eseményt, de ahhoz, hogy célt érjek, meg kellett hoznom ezt az áldozatot. Dionnal kötött egyezségünk abból a szempontból volt számomra előnyös, hogy egy kicsit több férőhelyet kaphattam az újság jövőheti számában, így teljes pompájában publikálhattuk Drew cikkét a „Haunted Manhattan” túrákról, amit én magam egy kifejezetten érdekes és jó témának tartottam boncolgatni. Más kérdés, hogy tényleg hosszabb lett, mint amekkora hely szánható lett volna neki – Dion pedig ekkor érkezett a segítségünkre. Ugyan Clyde, miért kellene lerövidíteni, ha igazából teljes terjedelmében is publikálhatnánk, hiszen ez egy nagyon érdekes téma! Abban a pillanatban, mikor meghallottam azt a bizonyos tónust a hangjában, sejthettem volna: valami vaj van a füle mögött és a felajánlás, miszerint a Kultúra rovat hajlandó engedi a helyéből, elvégre ezek a túrák szinte már érintik az ő területüket is, nos… túl kecsegtető volt. De hamar kiderült számomra, hogy miért. Dionnak el kellett volna jönnie erre az újrahasznosítós, divatbemutatós, csodálatos eseményre, elvégre ez egy olyan téma, ami telibe betalál a Kultúra rovat témaköreibe, továbbá friss, izgalmas és minden vegán élből rárepül. Igen ám, de Dionnak valami közbejött, a lehetőséget, miszerint erről cikket írjon nem szalaszthatta el. Itt jöttem én a képbe… vagyis pontosítok, eredetileg Drew. Ő volt az a tagunk, aki eredetileg a technikai segítség részlegen segített be, de egy idő után olyan sok időt töltött együtt a Vélemény rovatosokkal, hogy már neki magának is kedve támadt cikkeket írni – és nem is volt rossz belőle. Dion pont ezért akarta őt, mert tudta: ért a fotózáshoz és a hangtechnikához is, jól tud majd olyan anyagot megörökíteni, amiből majd ő később dolgozhat és felhasználhat. Igazából még akár egészen jól is alakulhatott volna ez a dolog, ha Drew nem betegszik le az ominózus esemény előtt pár nappal, Dion pedig egyáltalán nem volt megértő. Ha nem Drew, akkor valami másnak akkor is el kell mennie az eseményre – én pedig hiába próbáltam rábeszélni arra, hogy a saját részlege tagjai közül bárki ölni tudna ezért a lehetőségért, továbbá nagy eséllyel még jobban ki is szúrták volna, hogy mit érdemes lefotózni és megörökíteni, Dion úgy vélte, ha én megyek, az jóval hatékonyabb. Szerintem igazából csak élvezte elképzelni, hogy mennyire szenvedek majd a proccparádéban, amibe belekényszerít. Az esemény előtt még kénytelen voltam vele találkozni, hiszen mindenképp le akarta ellenőrizni milyen ruhában akarok megjelenni és hála a jó égnek áldását adta rá. Tény, a nyakkendőmet lecserélte, de ez még úgymond egy járulékos veszteség volt, ha viszont az egész „szettemet” újra akarta volna gondolni… azt hiszem még a szombat korareggeli túlóra is szimpatikusabban hangzott, pedig arra igen nehezen voltam rávehető. Épp ezért a nálam lévő diktafonnal és fényképezőgéppel felfegyverkezve indultam útnak, hogy a szükséges bejelentkezés után megpróbáljak elvegyülni a tömegben. Nos őszintén, sajnos nem kellett pozitívan csalódnom a közegben, megjelenésben és az elcsípett félszavakból, amelyeknek fültanúja lehettem nem sok jóra lehetett következtetni. Már arra készültem, hogy önkéntelenül is felsóhajtsak és beletörődjek a ténybe, miszerint egy átkozottul unalmas éjszakát kell túlélnem úgy, hogy közben valamiféleképp produktív is legyek, mikor egy ismerős alakot szúrtam ki a jelenlévők között. - Florence… neked is szép estét – mondandója folytatása hallatán kicsit elmosolyodtam, majd lassan megráztam a fejem. - Emlékszel még Dionra? Nos… ő zavart el ide maga helyett, mivel sajnos lógok neki eggyel – emeltem meg egy kicsit fényképezőgépemet. Hallva az öltözetemet ért bókot viszont már nem álltam meg nevetés nélkül. - A te stílusod pedig még mindig ugyanolyan magával ragadó, mint annakidején… most erre mondjam azt, hogy te se nézel ki rosszul? – biccentettem oldalra a fejemet. - Feltételezem, te valamennyire saját érdeklődésből és lelkesedésből érkeztél erre a… magasztos programra – erőteljesen próbáltam minden negatív élt elnyomni a hangomban, elvégre alapvetően az ötlet, miszerint az újrahasznosítást a ruhaiparban is kamatoztassuk igazán egy előre mutató gondolat, viszont ugyanazzal jár, mint minden más környezettudatos vagy egészségközpontú kezdeményezés: fényévekkel drágább a kivitelezése, mint az egyszerű, hétköznapi vívmányoknak, ezáltal többe is kerül, így végül csak a felső tízezer fogja vásárolni őket, addig a pontig, amíg nem köszönt be valami új trend. Azt mondod túl negatív vagyok? Ugyan… én szeretem úgy gondolni, hogy reális.
Fontos tanulsága volt az életemnek, hogy a célokért áldozatokat kell hozni. A jelenséggel akkor találkoztam először, mikor a punk rock banda, aminek anyám egykor a roadie csapatának tagja volt, egyik napról a másikra hagyott minket pénz nélkül. Mind ez azért történt, mert szerintük anyám csak lehúzta őket, és kénytelenek voltak kirúgni, még akkor is, ha tudták, hogy a nagyanyám lakcímére vagyunk bejelentve, és a rozoga Ford az egyetlen tulajdonunk. Pici voltam, nem értettem a helyzetet, hogy miért nem turnézhatunk tovább velük Amerika szerte, később viszont megvilágosodtam. Anyám olyan típusú ember, aki mérgezően hat minden produktív tevékenységre. Olyan személyiség, akin muszáj keresztülgyalogolni, különben belülről rohasztja el a rendszert. Mondhatni a gyerekkorom is így mérgezte meg szép lassan, ezért igyekeztem minden erőmmel kikerülni a bűvöletéből, annak ellenére, hogy mégis csak az anyám, aki életet adott nekem. Miután leküzdöttem anyám elnyomását, már egyértelmű volt, hogyan nyomuljak előrre az éleben. Valamiért sose akartam etikus lenni. Az etikusság szó sose szerepelt a szótáramban, könnyedén kijátszottam az embereket kicsinyes trükkökkel. Persze emiatt sokan nem kedveltek, mert a saját pakli kártyámmal játszottam a közösségi játékokat. Erre szoktam azt mondani, hogy nyerni tudni kell. Lehet, hogy az egyetemen tízből egy ember szimpatizált velem, ahogyan a munkahelyemen is jelenleg, de cserébe ott vagyok, ahol lenni akarok. A műsorvezetői székben ülök, és ha minden jól megy, a tíz éves tervem részeként a reggeli élőzést is megszerzem, ami a legnemesebb dolog a rádiózásban, mivel a kora reggeli órákban a legaktívabbak a hallgatók. Ennek is az első lépcsője az volt, hogy a WSN-nél megtanultam hírt írni, mint egy normális újságíró. Igen, bármilyen furcsa is, de attól, hogy sztárhíreket vadászok napról napra, tökéletesen tudok megszerkeszteni egy általános hírműsort is. Ez az alap. - Dion? – ízlelgetem a nevét, aztán egy sátánista vigyor ül ki az arcomra. – Persze, hogy emlékszem. Ezek szerint még mindig szereti elvégeztetni a piszkosmunkát másokkal – a WSN csak egy fázis volt az életemben. Nem akartam hosszasan kikötni ott, de jó átmeneti lehetőség volt, amíg nem kerültem be véglegesen a Z100-hoz. Sose voltam valami hatalmas pozícióban, egyszerű újságíróként tengettem napjaim. Dion fölöttem állt, és már akkor is kedvelte másra sózni a piszkos melót. Vele ellentétben nekem sose esett nehezemre bemocskolni a kezem, vért izzadni a szaftos részletekért, sőt, ebben leletem örömöm. Imádtam terepre menni, és kifaggatni mindenkit a legapróbb titkokról is. Borsódzott a hátam tőle, ha megtörhettem egy olyan személyt, aki sokáig tiltakozott, és kitért a válaszok elől. Az ilyen pillantok egészen felérnek a szexuális élvezettel is. - Nem szükséges viszonoznod a dicséretet. Tartsd meg magadnak, úgyse hallani túl sokszor ilyesmit tőlem – motyogom, miközben a tekintetemmel végig követem, ahogy egy híresebb arc a környezetvédelem területéről megemelt fejjel bevonul a helyiségbe. Ezt követően visszavándorol a tekintetem Clydera, aki valamiért sose küldött el melegebb égtájakra. Talán ez amiatt lehet, hogy más szekciókban dolgoztunk, vagy csak nem primadonáskodik túl egy-egy éretten kifejtett kritikát. Sose okozott problémát, ha szerintem szakmailag helytelen dolgokat jelentettek meg az újságba, akkor kifejtsem róla a saját álláspontom. Akkoriban a pozícióban felettem állóknak is bármikor elmondtam a véleményem, mert nem éreztem, hogy tétje lenne. Manapság azért már finomabban bánok az erőteljes véleménynyilvánítással, főleg akkor, ha a főnökömről van szó, aki annak a széfnek a kulcsát őrzi, amelyikbe az álmaim rejtettem. - Vonzza a hallgatókat a környezetvédelem, jó vitatéma minden ilyen rendezvény. A magas hallgatottság pedig megemeli a fizetésem is – elegánsan belekortyolok a kezemben tartott pezsgőbe. Sokan úgy gondolják, hogy a mindenem a bulvár, a divat, a helyes táplálkozás. Persze imádtam a könnyűzenei életről folytatni értelmes beszélgetéseket, és mindig odafigyeltem, hogy mit veszek fel nyilvános helyre, de ez csak egy réteg arculatom volt. Az otthonom magányában a macinaciban olvasok krimi regényeket, mert ez szórakoztat. Továbbá imádom megfigyelni a tekintélyes emberek viselkedését, sokat lehet tőlük eltanulni, ez is egyfajta hobbi, ezért jártam előszeretettel ezekre a helyekre. – Valójában egész szórakoztató tud lenni egy ilyen rendezvény, ha ismered az apró részleteket. Ott az a nő – biccentek abba az irányba, ahol az a nőci áll, akit pár perce épp megbámultam. – csendestárs egy fast fashion cégben, miközben a leghangosabb hirdetője a használt ruha vásárlásnak. Nem mellesleg egy Prada ruhát visel, amit biztos nem a turiban vett – direkt még csak véletlen sem nézek abba az irányba, ahol a nő áll, nehogy túl feltűnő legyek. Nem kirúgatni akarom magama helyről, hanem kicsit bevezetni a divat mocskosabbik oldalába Clydeot, akinek látszólag csak nyűg a hátán a rendezvény. – Holnap reggelre tuti szétszedi a sajtó – köztük a mi rádiónk is egész biztosan foglalkozni fog az üggyel, hogy egy újrahasznosított ruhák témájára felfűzött eseményen, hogy lehet megjelenni egy csúcs minőségű ruhában.
Dionnak megvoltak a maga kis piszkos módszerei a vezetéshez, de addig, amíg sikeresen tudta vinni a rovatát és nem volt túlzottan magas a fluktuáció a többi csoporthoz képest, addig egyikünk se kívánt beleszólni az általa vezetett részleg mindennapjaiba. Mindannyiunknak megvoltak a maga elvei, pontosan tudtam például, hogy Warren és én mennyire más vezetési stílust képviselünk, mégse hullott darabokra egyikünk szekciója sem. Tény, mielőtt Dion megkaparintotta volna a pozíciót, már akkor is voltak remek húzásai, ettől függetlenül emberileg egész jól kijöttem vele. Nem minden tettével értettem egyet, de sajnos a lekenyerezés is a zsebében volt – ő pedig pont azt a becsületes jellememet használta fel ellenem, amit néha nagyon utáltam. Valahol néha sejtettem, hogy a saját erkölcsös viselkedésem a szakmámban az egyik leghátráltatóbb tulajdonságom, de ezen nem tudtam sose felülemelkedni. Nem szerettem piszkosan játszani, de… bár sose akartam nyíltan bevallani, de ahhoz értettem, hogy miképp leljem fel azokat a személyeket, akik megteszik ezeket a dolgokat helyettem, épp ezért az én lelkiismeretem tiszta maradhatott. Részben. Dion pedig nem aggódott soha sem a sajátja miatt. - Van ami nem változik – mosolyodtam el egy kicsit, majd a folytatásra megemeletem kicsit a kezem. - Ugyan kérlek, csak szinte meglepő volt ilyen kijelentést hallani tőled, valóban ritkaság számba megy. Bár innentől felesleges lenne bármiféle bókkal adóznom a megjelenésednek, mert előbb gondolnád kikényszerített megnyilvánulásnak, nem? Meg azt hiszem nem az én dicséretem lesz az, aminek ténylegesen hitelt adnál… bár tévedhetek is – én magam kellőképpen paranoid személy voltam, csak ez próbáltam úgy-ahogy palástolni. Őszintén, nem mindig sikerült jól. Így talán nem is annyira meglepő, hogy rögtön azzal a gondolattal mertem élni, miszerint nem sok boldogságra adna neki okot, ha én magasztalnám aznap estére összeállított ruhakollekcióját, sőt, lehet az ő helyében valamiféle hátsó szándékot is feltételeznék egy ilyen után. Mint mondtam már… kifejezetten paranoid tudok lenni a megfelelő közegben. - Ebben nem kételkedem. Mostanság valóban eléggé közkedvelt témává vált, ha pedig ez az újságunk bevételét is növeli, azt hiszem nekem is meg kell hoznom a magam áldozatait – nem mellesleg egyre inkább megfogalmazódott a fejemben annak ténye, miszerint elég előnyös lehet, ha az este további részét Florance társaságában töltöm. Már csak azért is, mert neki jobb szeme volt ehhez a közeghez, jobban átlátta mit érdemes megfigyelni és mi az, ami inkább elhanyagolandó lehet. Végül mintha ezt a gondolatomat akarta volna igazolni, mert ahogy elkezdett mesélni arról a bizonyos hölgyről, máris érdekesebbé vált számomra az egész esemény. - Nos… ezt kifejezetten jó tudni. Azt hiszem akkor már meg is van az a személy, akiről majd teljesen véletlenül készítenem kell egy fotót. Természetesen csak azért, mert épp a modellekkel pózol, vagy valaki nagyon fontossal beszélget… vagy kitalálok valamit – vontam meg a vállam. Nem igazán szerettem az olyan embereket, akik vizet prédikáltak mégis bort ittak. Az igazságérzetemmel elég nehezen fért össze ez, pont emiatt hegyeződtem ki máris jobban a témára, amint Florance jobban bevezetett a részletekbe. - Ezek után meg se lepődnék ha feltűnne még itt egy-két hasonló jómadár… vagy még néhány olyan egyed, akinek profiljába tulajdonképpen nem illik az ilyesmi – merengtem el a dolgon és máris valamiféle cikken kattogott az agyam. Elvégre lehet sikerült beletenyerelnem a képmutatás fellegvárába és ebből mégis micsoda jó cikk lenne… kár, hogy Dion le fog csapni rá, amint átadok neki mindent, amit az eseményen készítettem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy neki ezek után ne lenne vele munkája, ha valami jó címlapsztorit akar belőle kihozni, de mégis csak én adnám a szájába a dolgot… nem mintha én nem másodkézből értesültem volna a dologról Florance által, de mivel úgy tűnt hirtelen egy hajóban evezünk, még akár egymás segítségére is lehettünk egymásnak az este folyamán. Én legalábbis így gondolkodtam, persze benne volt a pakliban, hogy neki egész más tervei voltak. - Csak így egyedül? Nem kísért el senki a munkahelyedről? – ugrott be a kérdés, elvégre megeshetett, hogy várt valakire, én pedig épp a nehezítő körülmény voltam a számára.
Van, ami nem változik. Nem változnak a fizikai törvények, nem változnak a matematikai szabályok, de az emberek alakulnak, mint egy darab gyurma, ami egy-egy érintéssel formálódik. A saját bőrömön tapasztalom nap, mint nap, hogy mindenki kedvére alkalmazkodik a helyzetéhez. Egy bizonyos ponton még talán szórakoztat is, ahogy emberek elvesztve minden tartásukat másznak a befolyásosak lábnyomaiban, hátha így nekik is jut egy morzsa a sikerből. Persze, mikor másokon nevetek eszembe se jut, hogy én is ugyan ilyen vagyok, alkalomadtán én is szeretek mások lábnyomaiból megélni, mankónak használni a hírességek dicsfényét, ami épp rám vetül. Nem tagadom, vannak érdek kapcsolataim, amiket bármikor szívesen megszakítok, ha már nincs rájuk szükségem. Ezért mélyen belül megértem a megalázkodókat, mindenkinek kell valami kapaszkodó a jövőjéhez. Én a sajátomra a Z100 szerkesztőjének személyében találtam meg, előtte az egyetemen pedig a HÖK elnök társaságában. A WSN viszont mivel csak anyagi megélhetést jelentett, nem feltétlenül ragaszkodtam senkihez. Se az aktuális rovatvezetőnkhöz, se Dionhoz, aki mindig is imádott törtetni. Nem is az utóbbi személyiségi jegyével volt problémám, rajongtam a törtetőkért, inkább a munka átruházásának ragyogó tulajdonságával mentek szembe az elveim. Csodálatra méltó a meggyőző képessége, miközben ez bosszantott fel a legjobban, ennek ellenére mindig elvállaltam azokat a munkákat, amikhez aktuálisan nem volt kedve, ideje és kellően nagy segge a megíráshoz. Én azzal az elvvel élek, hogy jobb minden terhet a hátunkra kapni, mint hogy később semmit ne bízzanak ránk, azaz végül munkanélküliként végezzük az utcán. Ennek ellenére nem kommentálom szavait. Talán tényleg valami nem változik. Én se fogom üres bájcsevejre fecsérelni a hangom, ami egyben a munkaeszközöm és a fegyverem, igazán kár lenne elveszteni ezt holmi fecsegés miatt. Tiszteletteljes mosoly ül ki az arcomra. Nahát, végre valaki, aki megérti mit várok el tőle, a férfiaktól, úgy általánosságban az emberektől. Nem igénylem a nyálas bókokat, amiktől borsódzik a hátam, ahogy annak se érzem szükségét, hogy valaki csak formalitásból kedveskedjen. Előbb veszem jónéven a nyers őszinteséget, mint néhány „jól nézel ki” megjegyzést. – Jól látod, Clyde. Tedd félre a kikényszerített bókjaidat valaki kellően felszínesnek, akit meghat a századik „jaj de szép vagy” megjegyzés is. Habár az intelligenciád már majdnem hitelt ad neked, de talán majd egyszer – nem valószínű, hogy valaha is úgy tudok értékelni majd egy dicséretet, mint egy átlag nő. Tizenhárom éves koromban, mikor nőni kezdtek a melleim, kaptam az első elismerést egy férfitól, akivel anyám aktuálisan összekavart. Azt mondta, hogy kurva jó nő lesz belőlem, és a fenekemre csapott. Nem ez volt az utolsó ilyen eset, de minden alkalommal szorongtam utána, és a motelszobánk mosdójába zárva pityeregtem, de csak úgy, hogy anyám meg ne hallja. Úgy se hitt volna el, hogy bekavart a fickó. - Micsoda mártír vagy, hogy elvégzed a munkádat – forgatom meg a szemeim a pezsgőbe kortyolva, amit egészen eddig a kezemben szorongattam. Már majdnem megmelegedett, de legalább az összes buborék nem szökött még ki belőle. Egy pillanat alatt került mély zuhanásba a beszélgetésünk eddigi színvonala az áldozathozás megjegyzése után. Lehet, hogy neki nem ez a szakterülete, de én se panaszkodom, ha Trump aktuál faszságairól kell jelentést felmondanom a hírblokkba. - Itt minden második ember ilyen leszámítva a túlbuzgó környezetvédelmi aktivistákat, akik perceken belül hisztériát fognak csapni, bár nem biztos, hogy a biztonsági őrök beengedik őket – pillantok az ajtó irányába, ahol a sajtósok beléptetése zajlik. Bár nem egyszer láttam olyat, hogy aktivisták valamelyik sajtóorgánumot képviselve érkeztek meg egy ilyen partira, majd olyan kompromitáló -, részemről szórakoztató – kérdésekkel borzolták a kedélyeket, amit nem lehetett megállni nevetés nélkül. Persze a cégek képviselői, a nagyképű hírességek minden erejüket beleadva ködösítették a válaszokat, vagy egyszerűen közölték, hogy nem óhajtanak ilyen modortalan kérdésekre felelni. „Modortalan”, ez annak a visszafogott megfogalmazása, hogy „takarodj vissza anyádba, büdös paraszt”. Persze újságíróként lepereg az ilyen az emberről. - Nem közösködöm a saját projektjeimen. Miért is hagynám, hogy mások arassák le helyettem a babérokat? Ez magason az egyik legkelendőbb téma a sztárpárok után, nem hagyok veszni egy jó sztorit sem – felelem kihúzott háttal. A franc akar bárkivel is kooperálni, előbb fojtom bele magam egy kiskanál vízbe, mint hogy hagyjam, hogy más ragyogjon a sikereimben. Rajtam aztán senki nem másszon fel a csúcsra. – Miért te talán hajlandó lennél megosztani a rovatvezető szerepedet – ugyan már rég otthagytam akkora az újságot, mire Clyde bármilyen nemes pozícióba léphetett volna, de még most is lopva rá szoktam nézni az online felületre, ahol nagybetűkkel virít Easton neve mellett a szerkesztő felirat. Na meg szeretek naprakész lenni az emberekből akiket ismerek, és még valami hasznot húzhatok esetleg belőlük.
Florance-nek megvolt a sajátos stílusa, erre már a rövid időre visszanyúló közös pályafutásunk alatt is sikerült rájönnöm. Volt, aki tudta kezelni, akadt aki nem, meg akiknek sikerült arra a minimumra szorítkoznia a társas kapcsolatokat a hölggyel, hogy ne fájjon emiatt a feje. Ha valahova mindenáron be kellett volna magam sorolni, akkor a legutóbbiba osztanám magam, bár nem azért, mert direkt kerültem volna a társaságát, egyszerűen csak így alakult. Persze, engem se került el annak híre, hogy a kisasszony mennyire élesnyelvű tud lenni, ennek pedig tanúbizonyságát tette aznap is. Ó igen, egy pillanatra végigfutott az elmémen a kérdés, hogy mennyire is volt jó ötlet megszólítani, de ha már így alakult, próbáltam kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet. Épp ezért elsőre csak pislogtam néhányat szavai hallatára, majd kicsit megráztam a fejem. - Azt hiszem újfent csak ismételni tudom magam, hogy a te szádból a hallottakat inkább pozitív kinyilatkoztatásnak veszem – egyszerűbb volt így mindkettőn számára, semmint, hogy felesleges szájkaratétásba kezdjek, mint hogy én általában komolyan gondolom ha bókolok – kivéve részegen, mert olyankor lehet kicsit túlzásba esek, de ez egy másik történet. Még jó, hogy nem kényszerítettem magamra mosolyt, mert a folytatásban se volt sok köszönet, épp ezért nem érhette meglepetésként a halk szusszanásom megjegyzése hallatán. Mert igen, ha egy olyan eseményen vesz részt az ember, ami tulajdonképpen érdekli, akkor azzal nincs is probléma, de mikor információkat kell gyűjtened egy olyan témában, ami nem a te területed… értelemszerűen nem leszel a leglelkesebb. Nem mintha nem lettem volna tisztában azzal, hogy a munkánk igényli a más témakörökben való kutakodást és részvételt, továbbá, hogy nem mindig olyan történéseknek kell utána néznünk, amik a fogunkra valók, de úgy hittem egy apró megjegyzéssel egy hasonló körökben mozgó kollégánál nem az instant szarkazmust fogom kiváltani, de… tévedtem. Ha már ennyi bántja a lelki világát és beindítja benne a kötözködő faktort, azzal nem sok mindent tudok kezdeni. Ha jobban érzi magát ettől, hát, váljon egészségére. - Én kérek elnézést, hogy mertem megjegyzést tenni – futott ki a számon végül, de úgy hittem, ha számára annyira irritálóvá válik ebből adódóan a társaságom, akkor nem fog kényszerből a továbbiakban mellettem álldogálni, vagyis már az előbbiekből adódóan is teljesen egyértelmű volt, hogy nem az a típus, aki akarata ellenére tovább töltené velem az időt, mint amennyi szükségesnek ítél. - Pedig kifejezetten érdekes lenne, ha már a nagy bemutató előtt okoznának egy kis felfordulást – jegyzetem meg, bár amint kimondtam, abban a pillanatban rájöttem, ezzel a kijelentésemmel megint újfent beletapostam a csodálatos kis világába, hiszen ha már a nagy műsor előtt nagyobb felfordulás kerekedik, akkor pont az alapvető célját nem tudja teljesíteni ezen a „csodálatos” feladatát. Tény, számomra csak izgalmasabbá vált volna az egész, de ugye… maradjak magamnak. Majd jött az újabb szúrás, vagy lehet csak annak szánta, de erre már csak mosolyogni tudtam. - Lehet számodra újdonság, de egy riport elkészítése nem csak a riporterből állhat – értettem itt azt, hogy egy egész jó költségvetéssel rendelkező szerkesztőség megengedheti magának, hogy elküldjön egy technikailag kompetens embert is az „újságíró” – jelen esetben rádiós hírszerző(?) – mellé, aki azért van jelen, hogy a szerkesztő csak a kérdések feltételével foglalkozzon, esetleg az anyag megfelelő formába öntésében irányítsa azt a jóéletűt, aki oda került besorolásra. A WSN szempontjából egyértelmű volt, hogy csak egy személyt tudunk bejuttatni, hiszen mint egy hallgatói újság mi se voltunk elszállva a pénztől, viszont Florance rádiója kapcsán nem tudtam, hogy mennyire engedhetik el magukat anyagilag. - Meg aztán ott van annak lehetősége is, hogy nem feltétlen szakmai kísérőt hozol magaddal. Vannak akik így olvadnak be a közegbe és kérdezik körbe a jelenlévőket, ha nem riporteri minőségben próbálnak információt szerezni – vontam meg a vállam. Akadt már rá példa, hogy szükséges volt az utca emberétől is információhoz jutni, de egy tényleges újságírónak nem szívesen válaszoltak volna a kérdéseire. Ha viszont „belsősnek” tűnsz, akkor már megered a nyelvük, más kérdés, hogy mikor felhasználod az anyagot, akkor óvatosan kell bánnod a megfogalmazásokkal, hivatkozásokkal, nehogy túl egyértelmű legyen az információ forrása. - De a kérdésedre válaszolva: más az, ha a rovatvezetői feladatot osztom meg valakivel és megint más egy cikk, egy eset megosztása. Őszintén, mindkét esetben előfordulhat, hogy szükséges vagy bevonni másokat is, mert elfogynak a forrásaid és a lehetőségeid, de igaz… nem szívesen osztozom – de tény, volt az a téma, aminek felderítése érdekében hajlandó lettem volna akár másokat is bevonni, mert engem sose az motivált, hogy a nevem ott díszelegjen a cikk végén. Én azt akartam, hogy az emberek tudják mi veszi őket körbe, informálódjanak, ismerjék meg az érme mindkét oldalát és aszerint hozzák meg döntéseiket, ne pedig birka módra egy forrásból, egy szemszögből lássanak mindent. Nem ismerhető meg mindig a teljes igazság, de minél több információ van az ember kezében, annál inkább lehet rálátása a valóságra. Igen, imádtam nyomozni, kutatni, feltárni dolgokat – számomra ez mindig nagyobb élvezetet jelentett, semmint az, amikor publikálták a cikkem és esetleg megdicsértek érte, mert igen, értékeltem, hogyha valaki olvasta az írásaimat, de csak azért, mert így tudtam: valakihez így is eljutott az üzenete.
Anyám tanított meg rá, hogy az önbizalom a kulcsa mindennek. Emlékszem, hogy mikor kirúgták a zenekar roadie emberei közül egy halvány elbizonytalanodás járta át a légkört. Nehézkesen vette a levegőt, mintha fájdalmat okozna neki megtölteni a tüdejét éltető oxigénnel. Persze olyan kicsi voltam, hogy nehezen fogtam fel a dolgok súlyát. Többnyire inkább az foglalkoztatott, hogy a kedvenc pótapáim, maguk a zenekar tagok nem kapnak fel többé indokolatlan az ölükbe, és beszélnek úgy hozzám, mint egy felnőtthöz félretéve minden gyermeteg dialektus és gügyögést. Nem véletlen volt már négyévesen a szótáram legszebb kincse a „faszfej” és a „kurva anyádat”. Szóval mikor eltávolodtunk a rock bandától, anyám átlépve a pillanatnyi kétségbeesésesen, hogy munka nélkül marad egy kisgyerekkel a nyakán valamelyik állam eldugott szegletében, egyik pillanatról a másikra összekapta magát. Minden nappal egyre nagyobb önbizalmat sugárzott magából, amivel megvette a férfiakat, az aktuális munkaadóját, egyszerűen képes volt mindenkit a saját oldalára állítani a magabiztosságával. Ezt a különleges képességet olyan pofátlanul használta ki, hogy öröm volt nézni egyre idősödő fejjel. Mindazonáltal, hogy anyámat tekintem az életem egyik legfőbb megrontójának, az ő számlájára kell írnom a saját öntudatom. Ez nem egyik napról a másikra jött, sok önfegyelemre volt szükségem, hogy irányítani tudjam a magabiztosságot, mint egyfajta hatalmat. És mivel nekem se volt könnyű odáig jutnom ebben, ahol most tartok -, habár még mindig van mit csiszolni -, nagyra becsülöm azokat, akik a világ legtermészetesebb módján kezelik az önbizalmat, és szánom azokat, akik képtelenek meglépni a saját határaikat ilyen téren. Clydeban mintha a kettő között bukdácsolt volna, miközben bóknak vette a kritikám, habár nem éreztem áttörő őszinteséget szavai mögött. Egy halvány félmosollyal hallgattam, ahogy következő megjegyzéséből sugárzik a sértettség. Be kell valljam szórakoztatott, ha kimozdíthattam az embereket a nyugalmi állapotukból. A szélsőséges érzelmekben véltem felfedezni az igazi arcukat. A jópofizás nem hatott meg, egy kiadós ordibálás már annál inkább az én ízlésem volt, az meg tudta melengetni a szívem. - Ugyan semmiség – feleltem ugyan azzal a bujtatott félmosollyal, ami leplezetlenül közvetítette a gondolataimat. Szórakozottan meglögyböltem a pohár alján maradt pezsgőt, és egy pillantást vettem az aranyló folyadékból sebesen távozó buborékokból, mielőtt megihattam volna az utolsó kortyot. Eszem ágában sem volt magára hagyni Clydeot, még csak most kezdett érdekesség válni a társasága. Felcsigázta a gondolataimat, hogy mit tudok még kihozni az idegszálain való zongorázásból. Letettem a mellettünk lévő asztalra a kiürült pezsgős poharat, majd egy bólintással konstatáltam szavait. - Valóban felettébb szórakoztató lenne, de ha nem most, akkor majd közben megérkeznek. Mindig van egy Allahu akbart üvöltő a tömegben – vontam vállat rutinos résztvevőként, aki heti szinten éli át a környezetvédelmi aktivisták agymenéseit. Nem tudnék kiemelni egy jelenetet, ami a kedvencem volt, mert mind kellőképp szórakoztatott. És hogy a felszólalásaik céljából megmaradt-e valami? Többnyire nem, esetleg a következő magazin adásig, utána elhalványodik még akkor is, ha partner szerződést ajánlanak. A vége mindig az, hogy a rádiónak kéne az alapítványukat támogatni. Kifejezetten kedvemre tesz a cinikus megjegyzésével. Kedvelem a cinizmusban rejlő mélységeket, én is szeretem alkalmazni az oda illő pillanatokban, mint amilyen ez is. Már majdnem elismerésre méltó visszaszólása. - Számodra meg valószínűleg az újdonság – tekintve, hogy még mindig a WSN-nél robotol -, hogy a nagy vállalatok szűk markúak. Szeretik a legköltséghatékonyabb módon megoldani a problémákat. Azaz, ha én olyan minőséget tudok produkálni egyedül, ami megfelelő a rádiónak, akkor nem fognak még két embert a nyakamba sózni – nyilván jöhetett volna még két hangmérnök, meg még egy riporter, de a rádiózásban megvolt az a szépség, hogy egy kiváló újságíró diktafonnal a kezében olyan tiszta hangokat volt képes produkálni, ami könnyedén megállta a helyét egy magazin műsorban. – Nem szakmai kísérő – ízlelgettem a mondandóját. – mármint az aprósütemény fogyasztók? Értem - nem vártam választ a költőinek szánt kérdésre. Különféle rendezvényeken távol a kameráktól én is szerettem nem szakmai kísérő lenni, és csendben végig kóstolni a svédasztal összes fogását. A nem szakamai kísérők nem voltak másra jók, mint a cégek által kipakolt kaják elfogyasztására, míg a „társaik dolgoztak”. A nem szakmai kísérő a pazarlás egyfajta ki nem mondott megakadályozása, de semmiképp nem segítség a munkában. Egyre szórakoztatóbbá vált Clyde személyisége. Valahol ott érte el a csúcsot, hogy beismerte hosszas körítés után, hogy nem szeret osztozkodni. Én szeretek osztozkodni, amolyan magányos típus vagyok, aki egyedül szeret ragyogni a munkája fényében. Ellenkező esetben sajnos kénytelen vagyok megfosztani a munkapáromat az ő részétől a babérok learatásánál. Ez így fair, mert az esetek túlnyomó részében nem is hagyom a munka során érvényesülni az ilyen lelenceket. - Becsületre méltó, hogy másokat is hajlandó vagy bevonni – én ezt csak felsőbb nyomásra óhajtom megtenni. Távoli cél, hogy a műsort is egyszer majd egyedül vezessem. – De, Clyde – mondom mélyen elgondolkodva, miközben csupasz felkaromon dobolok ujjaimmal – nem gondolkodtál még el azon, hogy az egyéni érdemeid eltörpülnek a nagy közös produktum mellett? Esetleg már nívósabb újságoknál lehetnél kimagasló egyéni eredményekkel? – a hangszínemből nem üt át a provokáció, maximum a szavaim sugározhatják ezt. A tekintetem is csak a buta női kíváncsiságát tükrözi. Végül az utolsó mondatom teszi fel az i-re a pontot, amit valahogy nem tudok megállni, hogy ne mondjam ki. – Persze, én nem tudhatom, sose voltam nagy csapatjátékos, és csak Z100-ig jutottam – arcom ezúttal teljesen rezzenéstelen, azt már nem engedem meg magamnak, hogy a hamiskás mosoly elvigye a csattanót. Egyszerűen áthelyezem az egyik lábamról a másikra a testsúlyom, és látványosan kitolom oldalra a csípőm. Ez viszont teljesen ösztönös mozdulat, már már görcsösen törekszem a nőiességre. - Ohh nézd, már kezdik is – közlöm megtörve az előző másodpercek zavarát, mikor a színpad felé pillantok, ahol egy nő rendezkedik a mikrofon ellőtt. Zavartan rendezgeti a papírjait, mintha csak azt memorizálná mit mondjon, nehogy felsüljön a média előtt.
Rég elfogadhattam volna azt a tényt, hogy sokan hiába nem morzsolódtak le idejekorán a Washington Square News soraiból, mégis mindenkit egészen más motivált az ott való munkára – akiket pedig megragadott a hírek világa, azok újfent más-más céllal maradtak a média néhol csillogó, néhol fekélyes színterén. Már eleve ott bukott az általánosításra való vágy, hogy ki milyen típusú hírekkel akar foglalkozni, mivel szeretné feltölteni az újság hasábjait vagy éppen miről beszélgetne, illetve beszélne egy rádiós rovatban, de hogy pontosan miért ragadnak ott meg hosszútávon… az talány. Én pedig pont az az ember voltam, aki szeretett az úgynevezett kulisszák mögé nézni, átlátni, hogy a tettem mögött milyen vágyak és célok lappanganak. Tény, akadt olyan személy, akinek a motivációja annyira nem foglalkoztatott és akadtak olyanok, akiknek egyszerű volt kikövetkeztetni, mit miért tesznek. Vagyis, mertem remélni, hogy kellően átlátom őket. Ha Florance-ről kellett volna nyilatkoznom, akkor persze voltak tippjeim, de meglehet, hogy tévesen. Persze… ahogy haladt előre a beszélgetés, úgy alakíthattam ki egyre több elképzelést erről. Más kérdés, hogy bár én magam próbáltam megmaradni a nyugodt társalkodás szintjén, Miss Langley úgy tűnt jobban élvezte, ha még azokban a figyelemigényes pillanatokban is megpróbál felül kerekedni rajtam szócsatákban. Éreztem, hogy felesleges lenne felidegesítenem magam rajta, így aztán magamra hagyjon mint aki jól végezte dolgát. Egyszerűen csak nem értettem, miként alakut egy alapvetően normálisnak induló beszélgetés az én szavaim kiforgatásba, átértelmezésébe… meg még ki tudja mibe. Mintha Flo direkt keresné az ellenségeket, ha pedig nincs, akkor generál magának egyet. Tény, az ellenség erős kijelentés, de mondjuk nevezhetjük akár… haragosnak? Rosszakarónak? Rossz szájízzel rá gondoló ismerősnek? Fene se tudja mi lenne a megfelelő szó rá! - Remélem az értesüléseid helyesek, igazán szomorú lennék ha a mai nap egyetlen izgalmas történése annyi lenne, hogy valakit véletlenül leöntöttek pezsgővel – és persze, ennek megtörténte se biztos, de amennyi jólszituált, de egymást nem biztos, hogy kedvelő ember gyűlt össze, szinte lehetetlennek gondoltam egy ilyen… monumentális esemény be nem következtét. - Ezt pedig igazán szomorú hallani, bár… úgy vélem te annyira nem sajnálod, mivel tekintheted ezt valamiféle elismerésnek is, hogy egyedül is helytállsz egy ilyen helyzetben – meglett volna a lehetőségem arra, hogy kijelentsem, sajnos nem vagyok tisztában az ő munkaadóinak üzletpolitikájával, meg aztán azt se kötelességem tudni, hogy jelenlegi munkahelye hova kategorizálja magát anyagilag, mit hajlandó megengedni magának és mit nem. Én úgy vagyok vele, ha egy téma valóban felcsigázza a riporter főnökeit, ha képes úgy eladni azt, hogy fontosnak hasson, akkor hajlandó lehet plusz forrásokat adni, költséghatékonyság és szűkmarkúság ide vagy oda. Persze, eddigi beszélgetésünk alapján volt egy olyan sejtésem, hogy Flo csak nyűgnek érzett volna bárkit is, akit segítségképp küldenek mellé. Vagyis, természetesen kötekedhettem volna, de nekem nem állt szándékomban belemenni ebbe a parttalannak ható vitába, ezért nem részleteztem az álláspontom. Bradforddal bőven volt lehetőségem felesleges huza-vona szituációba süllyedni, akkor épp próbáltam minél inkább elkerülni ezt, de persze túl sok múlt Florance közreműködésén is. Lassan az én italom is elfogyott és nem éreztem volna szerencsésnek még egyet szerezni magamnak, így hát miközben én is elhelyeztem megüresedett poharam a közelünkben lévő asztalra, miközben akaratlanul is elmosolyodtam a „nem szakmai kísérőket” érintő gondolatai kapcsán. Éreztem, hogy ebben is egészen másképp gondolkodunk, elvégre én láttam a lehetőségeket abban is, hogy miképp tudja rólam például elterelni a figyelmet egy bizonyos kísérő, mikor épp szükségem lenne rá, de… ez újfent egy hosszadalmas beszélgetés lenne, nagy eséllyel fárasztó végkimenetellel. Joggal kérdezhetnénk tehát ennek hallatán, hogy jó, de ha ennyire értékelem a kísérőket, akkor engem miért nem kísért egy se? A válasz egyszerű: mert a WSN tarsolyában is csak egy jegy állt rendelkezésre. Lehet nem annak szánja, elvégre hanglejtéséből nem süt a szánalom, de… túl sokan mondták már, hogy túlzottan is paranoid és sokszor bizonyos dolgok mögé képes vagyok akkor is támadást látni, ha az az illetőnek eszébe se jutott. Feltételezhetőleg Florance részéről is ez csak az úgynevezett macska bajszának húzogatása volt, érdeklődés, hogy meddig mehet el, mit engedhet meg magának… bár lehet, leginkább nem is nagyon érdekelték a reakcióm, pusztán keresett valamit, amivel elszórakoztatja magát amíg elkezdődik az igazi műsor. Lassan elmosolyodtam, de az egésznek nem volt egy apró őszinte rezdülése se, bár… Florance nem ismert annyira jól, meglehet fel se tűnt volna neki, még akkor se, ha nagy figyelmet fordít rá. - Meglehet a szemedben ócska álmokat kergetek és úgy gondolod, hogy egy riporternek csak akkor lehet igazán hangja és akkor juthat el a mondandója a tömegekhez ha „nívósabb” médiumokhoz helyezkedik el. Ezt nem tagadom, mert valóban, az ismertség és a hitelesség sokat nyom a latban a mi szakmánkban, de… számomra van az a téma, amiért hajlandó vagyok lemondani arról, hogy egyedól arassam le a babérokat, ha ez eredményez egy átfogóbb, megcáfolhatatlanabb információt – oknyomozó újságíró akartam lenni, akiknél persze fontos volt a saját hírnevük, de néha kénytelenek voltak összefogni másokkal, hiszen ha valaki a politikai élet mocskát akarta valaki feltúrni, akkor jóval több szálat kell megmozgatnia. - Meg aztán meglehet, hogy aminek én készülök egy napon, ott sokszor nagyobb életbiztosítás a névteleség homálya – ami a mai világban könnyebben kifizetődő, de persze, a névtelen hírekért nem fizet senki. Igazi ördögi kör volt ez, de mondjuk úgy, akkor még épp bőven hajtott a lelkesedés és az abban való bizakodás, hogy egy nap majd képes leszek így is egyik napról a másikra élni. - De remélem, azok a nívósabb cégek egyben nem azok, akik szájkosarat raknak az emberre, még mielőtt megszólalhatna – csak halkan jegyeztem meg, márpedig akik filléreken is próbálnak spórolni, azoknál igen gyakori, hogy előre lefektetik milyen vélemények születhetnek meg az ő cégérük alatt. Nem mintha a kisebbeknél ez nem lenne jelen, de ott talán még könnyebben rá tudja beszélni az ember a főnökét az igazára, semmint egy olyan alakot, akit valaki már a markában tart. - Valóban – pillantottam végül inkább én is az adott irányba. Valahogy a mikrofon mögött álló nő túlzottan is zavartnak tűnt nekem, ahogy a papírjait rendezgette, mintha valami nem lett volna rendben, de hát nem akartam én mélyre menő következtetéseket levonni még azelőtt, hogy elkezdődött volna bármi is.
Kezdőlap
