Aszőlészet kellően nagy volt ahhoz, hogy a Dell'Aquila család már a '90-es évek hajnalán felismerje azt, hogy bevezetett infrastruktúra nélkül nem lesznek piacképesek. A víz és az áram bevezetése így is felemésztett egy rakat pénzt nekik, de nem bírták ki, hogy egy kisebb ház tulajdonosai ne legyenek, a családfőnek szüksége volt az ebéd utáni sziesztára. A ház inkább palotának illett volna be, mert a két szintje csupán kétszázötven négyzetméter volt, egy hatalmas, modern konyhával, harminc főt befogadó étkezővel, öt hálószobával, két fürdővel és egy olyan pincerendszerrel, ahol az el nem adott palackjaik sorakoztak. Nem volt sok munka, hogy a házat még száz négyzetméterrel bővítse Baldassare, így amikor majdnem három évvel ezelőtt az Everbranch megnyitotta a kapuit és áldozott a turizmus oltárán, akkor egy újabb teremmel bővült, ahova a vendégsereget lehetett beterelni, ahol ők voltak a birkák. A farkasok pedig DB emberei, vele az élen.
Egy ilyen eseményre volt hivatalos Domenico, de ahelyett, hogy bent nézte volna végig a sürgés-forgást, amint az alkalmazottai hangyaként szorgoskodtak a vendégek fogadására, inkább egy másik pincében található asztal lapjának támaszkodva figyelte Henryt. Henry George balfasz volt, de Guy nem kezeskedett érte. A tag ott állt Henrytől három méterre, DB mögött a bal oldalon Carmine, a férfi jobbján pedig Silvio sorakozott fel, ha esetleg Domnak szüksége lenne segítségre, akkor képesek legyenek azonnal ugrani. Baldassare nem élt a lehetőséggel az elmúlt fél órában sem, és ezután sem fog.
- Hogy is mondtad, Guy? Ismételjük el még egyszer, hogy Henry is megértse - nem az első számú elosztójára nézett, hanem arra a csőcselékre, aki elbaszott egy igen fontos üzletet. Vele csak fél kiló kokaint, ami pedig mennyi is? Harmincezer dollár körül járhatott? Az egyre felhíguló piac lejjebb nyomta az árakat, de még így is az a cucc volt az igazi, amivel ők dolgoztak, nem pedig az, amit mindenféle jött-ment próbált összetákolni a hozzá nem értésükkel.
Wallace felsóhajtott, a kezeit összefűzve állt rezzenéstelen arccal már legalább tizenöt perce, ám az ötletei, hogy hogyan és mint lehetne büntetni Henryt, túlment minden határon. Olykor képes volt elragadtatnia magát, és meg is látszott a férfin, hogy amerikai mozikon nőtt fel, olyan értelmetlen és felesleges színészek filmjein, mint Steven Seagal vagy Jean Claude van Damme. Még csak-csak elmentek a kilencvenes években ezek az ótvar filmek, de visszanézve azokat a leggyengébb alkotások voltak.
- Henry azt mondta, hogy csak kiment egy pillanatra a mosdóba, mert idézem, kellett egyet szarnia. Addig a fatökű szobatársai a ganja hatására úgy gondolták, hogy elemelik azt a féltéglát, amit Henry az asztalon hagyott. Az asztalom, ismétlem el. Henry viszont semmilyen téglát nem hagyott ott, mert az volt a kokain porciózott csomagolása. Összesen ötszáz adag, ami nekünk harmincezernyi dollár kiesést eredményez. Onnan az asztalról eltűnt, és amikor Henry lefektette a kábeleket és megkönnyebbül pocakkal kilépett a retyóról, akkor nem találta sehol sem a kis csomagját, amit tőlünk kapott, holott tudta, hogy értékes és nem kevésbé fontos dolog vár rá. Úgy vigyázni arra a szarra, mintha az életét tartotta volna abban az ötszázszor, egyenként egy grammnyi csomagban. Ami még mindig kibaszottul harmincezer dollár! - a végét már üvöltötte Wallace, minden szavát tagoltan, Henry pedig csak összefosta a bokáját emiatt. Baldassare ekkor nézett fel Guyra.
- Figyelj oda, hogy beszélsz, nem kell itt idegeskedni - simította le hajszálcsíkos nyakkendőjét Domenico, Guy pedig bólintott.
- Bocs, Főnök - nem kellett neki több, hogy lehűtse magát, mert ismerte már DB agresszióját, és nem akart vele szembe kerülni. Henry úgy olvadt bele a székbe, mint egy utolsó szarfejű, aki azon agyal, hogy mikor és hogyan fog meghalni. Nem járt messze az igazságtól, és nem is kellett volna Baldassarenak sokat gondolkodnia, hogy a megoldást Carmine kezébe adja. Az az ember bármikor, vakon teljesítette az unokatestvére kéréseit, de DB-nek most nem az volt a célja, hogy egy újabb halottat komposztáljon a földbe. Mint kiderült, az emberi test is éppoly megfelelő trágya volt, mint a marhák és disznók ürülékei. Kicsit véresebb, és csontosabb, de megtette.
- Nos tehát - kezdett bele, megint csak Georgera nézve, felemelkedve az asztalról végre. - Tudod-e, hogy mi volt a gond, amiből ez az egész kikerekedett? - érdeklődött, de a választ meg sem várta, mert a jobbjával elkapta Henry fejét, és hozzávágta az asztal lapjához minden erejével. A fej akkorát csattant, hogy a pince falain visszhangot vert a hang, az üvöltést pedig nem fogta vissza ez a faszfej. Lehet, hogy Dom csontot is tört vele, de vastagon leszarta. - Szerezd vissza azt a fél kiló kólát. Nem érdekel, hogyan, nem érdekel, hogy kitől, de ha hétfőig nem lesz az asztalomon vagy a csomag, vagy pedig az a kibaszott harmincezer dollár, akkor élve foglak kibelezni. Most szerda van, hétfőig van még pár napod, okos vagy, képes leszel megoldani - lehajolt a tulokhoz, belenézett a könnyáztatta szemekbe. A rettegés eluralkodott a torz arcon, ami nem hatotta meg DB-t. - Ha nem lesz itt, előbb Carmine fog veled egyet randizni, és hidd el, hogy ő élvezni fogja, hogy análesernyőt tol abba a kibaszott segglyukadba előtte, síkosító nélkül. Nézz csak rá! - itt úgy fordította Henry fejét az asztalon, hogy az rálásson di Vitora. - Már most mosolyog, és akkor is fog, amikor te üvölteni fogsz - elengedte George fejét, de megpaskolta még búcsúzóul azt háromszor. Silvio már a zakóját nyújtotta Domnak, aki elvette tőle azt egyetlen szó nélkül.
- A vacsora végére már ne legyen itt - magukra hagyta a triót és azt a szerencsétlent, hogy a pince előtti kocsiba beülve csupán hat perc vezetés után szálljon ki a terepjáróból a még Dell'Aquilaék által épített ház előtt. A vendégsereg kocsijain pillantott végig, miután begombolt egyetlen gombot csak a zakóján. A fekete, egyedileg tervezett bőrcipőjén a sár nem hagyott nyomot, az eső utáni föld már kezdett felszáradni. Felsétált a lépcsősoron, intve Mannynek, hogy nincs szüksége arra, hogy neki is ajtót nyissanak, nagyfiú volt már. Áthaladt a hatalmas csarnokú előtéren, ahonnan két oldalt vezetett fel a faragott fa lépcsősor az emeletre, a középen lévő intarziás asztal lapja egy középkori metszetet ábrázolt Európáról. Baldassare büszke volt a múltjára, és a történelmet sem vetette meg. Rámosolygott Blakere, és ahogy mellé lépett, a kis vörös huszonéves felszolgáló elvörösödött.
- Minden rendben igaz? Mindenki megérkezett? - Dom a lány ingéért nyúlt, a nyakánál nem volt rendesen lehajtva a gallér, amit megigazított. Nem akarta, hogy összeszedetlennek tűnjön egyetlen alkalmazottja sem.
- Iiii-iigen. Mindenki - bólogatott védtelen nyúlként a lány.
- Tökéletes - szólt csak ennyit és már ott sem volt. Tizenöt méterrel később a nyílt ajtajú helyiségbe lépett, ahol egy hosszú asztal köré székeket sorakoztattak fel, a teríték pedig hűen tükrözte az Everbranch Szőlészet papíron megnevezett ügyviteli igazgatóját. Fehér porcelán tányérok mellett ezüst étkészlet, a borospoharak mellett pedig egy vizes is helyett kapott. A hivatalos terítés professzionális volt, egy Michelin-csillagos éttermet idézett. Addig a felfogadott pincérek antipastit és különböző borokat kínáltak fel. - Üdvözlöm önöket. Akivel esetleg még nem találkoztam, azoknak hadd mutatkozzam be. Domenico Baldassare vagyok, ma én látom önöket vendégül. Köszönöm, hogy rám áldozzák a szerda estéjük egy részét. Kérem foglaljanak helyet az asztalnál. Segítségükre szolgál majd a névjegy a terítékük mellett - menet közben kezet fogott Michaellel, Blondie-val, aki ugyan gyűlölte a nevét, és ha már szőke, finn és kék szemű volt, ráragadt ez a becenév. Domenico a legvégére hagyta a tűsarkúban érkező apró nőt, akinek az arcán elszántság tükröződött.
- Mademoiselle Jacquard! - biccentett felé, és ha a nő felkínálta a kezét egy kézfogásra, akkor az ajkához emelte azt, kézcsókra. - Ha nem okoz gondot önnek, akkor ma mellém fog ülni. Onnan lehet belátni a leginkább a termet - engedte el a nő kezét, és az asztalfő melletti székig kísérte, miközben a pillantása végigkövette a francia csípővonalat, a lábikrát, amit megemelt a tipegő. Kihúzta a széket a nőnek, és ha a hölgy helyet foglalt, csak utána tették le magukat a többiek is, miután ráleltek a megfelelő helyükre. Domenico átnézve az asztalon a túloldalon megpillantotta Viktort is. Lesz miről beszélgetniük a későbbiekben, de nem akarta még elővenni az aduászát. A férfinek előbb innia kellett, hogy aztán megeredjen a nyelve.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Ms. Bownan szaktekintélyét sosem ástam volna alá, nem rám vallott, hogy más szemétdobján kutassak, de abban sosem adok neki igazat: Antonio nekem a partner. Felvállaltam a családom, a barátaim előtt, hogy valakivel megjelenek, akkor legyenek szívesek komolyan is venni, hogy kapcsolatban vagyok. A mostohaapám, és az édesanyám örültek neki, hogy rajtam kívül egy férfi is megfordult a családi fészekben, nem úgy, mint a húgom, aki azt a véleményt osztotta, hogy ennél még az is jobb lenne, ha leszbikus lennék. Brinek felvágták a nyelvét, általában sosem tartottam magában a szót, fosta is rendesen, ezért nem szimpatizált vele szinte senki. Elkényeztette kis fruska hírében állt, bár ennél több is lapult a kis kobakjában, csak éppen jobban szerette, ha egyszerű léleknek nézték, mintsem belelássanak. A legtöbb problémámat vele beszéltem meg, igaz a legtöbbször a hátam közepére sem kívántam volna a kisebbik felemet, és csak az anyánk vére kötött össze bennünket, de ettől függetlenül úgy szerettem őt, mintha valóban és visszavonhatatlanul egészen a testvérem lett volna. Anya második házassága jobban sikerült, mint az első, ugyan nem emlékszem az édesapámra, és a szörnyű tettére, de anya azt mesélte, hogy annak idején szeretett. Fogalmam sincs, hogy mit jelent a szeretet, mert mióta tudok a világomról, nekem csakis Howard Kensington lehet az édesapám, és senki más. Milyen jó, hogy elkanyarodtunk hozzá, különben még naphosszat ezen járnának a kis agytekervényeim.
- Tony…mennem kell. – nyöszörgök a párnák között. El fogok késni a vacsoráról, és ha ez megtörténik, akkor már akár most is kiválaszthatom a sírom helyét. A Kensington famíliáról egyet érdemes megjegyezni: Sosem késünk. Az apám kényesen ügyel eme jellemvonásra, és elvárja a bizalmi körétől is, hogy ennek megfeleljen. Az egyik párnát tolom ki az arcomból, a forró csókoktól, melyekkel a szót is belém forrasztja a nyomozók gyöngye, valahol a déli fertályon időzik, és úgy tűnik, hogy ez a vonat ma nem is megy tovább.
- Ne csináld ezt velem… - kérlelem erőtlenül, mit csináljak, ha egyszer a két combom között ragadt? A szemhéjaim félig lecsukódnak, és valahol egy francia tengerparton járok, a szemcsés homok csiklandozza a talpamat, amikor megszólal a telefonom, immár ki tudja, hogy hányadik alkalommal.
- Ezt fel kell vennem. – magamat is győzködöm, hogy térjen vissza közénk a józan eszem, de úgy látszik, hogy a szabadság az ínyére van. A tenyeremet kifordítom, és tapogatózó mozdulatokkal fedezem fel az ágy rejtette lehetőségeket, mire rátalálok a kis tulajdonomra.
- Szia…apa… - hirtelen ömlik rám a semmiből a képzeletbeli hideg víz, és térek észhez. Egy hatalmasat rúgok a lábammal, hogy a kéjes élvezeteket mellőzzem a pásztorórából, mert az atyai szigornál nincs rosszabb. – Nem felejtettem el, hogy ma este a barátaiddal megyünk vacsorázni…igen ott fogunk találkozni. Értem, hogy ez most nekem lesz üzlet, és te csak a potenciális befektetőket hozod. Nem kell kétszer mondanod, mert ott leszek. Ígérem. – ezzel meg is szakítom a vonalat, és a földre hajítom a mobilomat. Antonio kreol felsőteste csábítóbb lenne, de be kell érnie később a folytatással, ahogyan nekem is. – Mennem kell, mert az apám megfojt. Ma este Long Islanden kell lennem, ha megbocsájtasz. Terjeszkedni akarok, és egy kis panzió megnyitásában gondolkodom a lovardánk mellett. Számtalan lehetőség rejtőzik benne, és hát apa megadná a kellő löketet, ha élek vele. – mászok oda hozzá, és egy futó csókba fojtom bele az ellenkezését. A derekamra fonja az izmos kezeit, és ledöntenem, ha hagynám neki. – Ne menj el, így is keveset találkozunk. A hétvégén már utazol is, mikor is foglak látni? – már megint ott tartunk, hogy nem szentelek elég időt a kapcsolatunknak, de ennél több nem megy. – Két hét múlva. Nem olyan nagy, és addig még találkozhatunk. – évődök egy kicsit vele, és beleharapok a fülcimpájába.
- Dolgoznom kell, ma értem volna rá. – megszólal a vészharang, be fog sértődni, aztán meg napokig nem is lesz elérhető telefonon. – Ma este kiengesztellek. Lefoglaltam egy szobát abban a kis hotelben, ahol múltkor futottunk össze… - hajolok oda a nyakához egy puszira, de eltol. – Miért nem megyünk hozzád, és nézünk meg egy filmet? Unom már, hogy állandóan személytelen helyeken találkozunk Max, értsd meg, nekem ennél több kell. – el is űzi a pillanatot, én meg morcosan mászok ki az ágyból, hogy megkeressem a melltartómat, és a bugyimat is. – Mert minden egyes nap oda térek haza, és eddig nem volt ellenvetésed. Nem muszáj találkoznunk. – zárom rövidre a vitát, és bezárkózom a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Gyorsan lezuhanyozok, és a fekete Dolce & Gabbana ruhámba bújok bele. Nincs időm már hazamenni, megteszi, ha kicsit bevizezem a hajamat, legalább természetes hatást kölcsönöz neki. A sminket mellőzöm, egy kis rúzs, aztán kilépek, de szinte beleütközöm Tonyba. – Bellácskám, ne csináld ezt. Nem akartalak megbántani, tudod, hogy bármikor találkozom veled, csak ideje lenne szintet lépni… - az arcomra fekteti a tenyerét, és úgy merül bele a barna íriszeivel az én zöldes haragomba. – Milyen szintet Tony? Nekem megfelel ez a lét. Hívj fel, ha meggondoltad magad. – rántom ki a kezemet az övéből, és megkerülve veszem fel a tűsarkúmat, illetve szedem össze a telefonomat az ágyról, és a padlóról. – Menjél csak… - szeretem én az olasz temperamentumot, csak az nem jön be, ha valaki birtokolni akar. Nem vagyok senkinek sem a tulajdona.


A pontossággal nem volt gondom, még a megbeszélt érkezés előtt öt perccel parkoltam le. Apa is itt lesz, meg a nagyágyú barátai. Meg kell hagyni, hogy nagy lehetőséget nyomott a kezembe, de vajon felkészültem, hogy meggyőzzem őket? A bor hazai pálya, csak nem az olasz verzió. Nem ismerem ezt a vidéket olyan jól, már hallottam róla…viszont a területe óriási, ahogyan az épület is. Apa nem sokkal utánam fut be Rolanddal, aki történetesen már húsz éve a sofőrje. Megtörténik a nagy kisegítés, én meg nem vagyok rest elébe menni. Megvárom, hogy megigazítsa az öltönyét, sosem lehet rajta egyetlen gyűrődés sem. – Micsoda meglepetés Max, időben vagy. A többiek lassan jönnek, mert nagy a forgalom. A prezentációdat elhoztad? – kíváncsian mér végig azzal a mindent látó szemével. – Igen, a kocsiban van, ne aggódj papa. – egy puszit nyomok az arca két oldalára. Úgy nevelt fel, mintha a sajátja lennék, senki nem mondaná meg rólunk, hogy nem vagyunk igazi család…értik, hogy értem. Egy gyors üdvözlés, és már jönnek is az autók egymás után, nekem meg marad a mosolygás, és a kézfogás. Ha jól számolom összesen nyolcan leszünk, nem sok, és még nem számoltam bele a borászat fejét, de vele majd később foglalkozom. Megtörténik az egyeztetés, elénk fárad az egyik pincér, és mutatja befelé az utat. Nem vagyok ostoba időben szaladok még vissza a pendrive-ért, a telefonomat kikapcsolom átmenetileg, és már kezdődhet is az előadás. A szőlészetet hamar elfelejtem, inkább egy nívós étterembe képzelem magam a fogadtatás láttán. Mindenhonnan süt az elegancia, rengeteg pénz állhat ebben az üzletben. A tekintetem az egységes öltözéken vezetem végig, az édesapám is mosollyal köszönti a barátait, néha sikerül elcsípnem egy-egy puszit, a legtöbben ismernek egészen kisgyermek koromtól kezdve. Félreállok, de ekkor a semmiből tűnik fel egy férfi. Mindenki elhallgat, és rá szegezi a pillantását. Nem nehéz kiszúrni, hogy ő a góré, és amint meghallom a nevét…szinte el is kap a nemtetszés. Még egy olasz…egy napra kettő már sok lesz. Elfogadom a pincér által felkínált bort, és a nevemet keresem, ha már ez lett az útmutató, de nem lelem sehol. A hátam mögé lesek, és várok, lám…igazi gentleman, hogy a nőket hagyja utoljára. Mínusz pont. Negédesen nyújtom felé a karomat, miközben egy csókot lehel rá. Tipikus szépfiú. – Ó, Mr. Baldassare…igazán nem kellett volna. – vetném el az ötletet, de a helyemhez kísér. Nem kell a felhajtás körém, nem engem kell lenyűgözni, pont, hogy nekem kell segget nyalnom ma este. – Igazán, kedves. – ülök le a székre, és beljebb húzódom az asztal pereméig. Nem sok a hölgy, de azért akad rajtam kívül is. Majdnem sikerül megfeledkeznem az előtte felkínáltról, így csak éppen, hogy megmentem a poharam, és fecsérlés helyett felhajtom az egészet. Nem szép, de kell a szomjoltó, apám rosszallását is sikerül bezsebelnem. – A mosdót merre találom? – tudom, hogy elmehettem volna, de ehhez mindenképpen meg kell igazítanom a sminkemet, na meg egy kis szünet sem ártana. Nem voltam felkészülve még egy olaszra…

Bárhol is járt Dom, előbb-utóbb mindig képes volt otthon éreznie magát. Nem azért, mert mindenkit kedvelt volna, vagy bárkinek is meg akart volna felelni önmagán és a családján kívül, hanem azért, mert képes volt alkalmazkodni. A beszélgetések során nem rontott ajtóstul a házba, a tapogatózó kérdésekkel azonban egy olyan kép állt össze benne a másikról, ahol gyors ritmusban tudott dönteni arról, hogy a másik féllel mit szeretne kezdeni a jövőben. Volt, akin bűntudat nélkül képes volt átgyalogolni és ha kellett, még bele is rúgott gondolatban - vagy éppen fizikálisan is akár, és volt, akit felhasznált arra, hogy a saját malmára hajtsa a vizet.
Dom a lehető legtöbb helyzetből képes volt úgy nyertesen kijönni, hogy nem izzadt meg, mert képes volt gondolkodni, újratervezni és a reakciói sem maradtak el túlzott mértékben a kialakult újabb problémák esetén sem. Már gyerekkora óta az apja arra kényszerítette, hogy ne féljen irányítani embereket és összesen tizenöt volt, amikor az apja bizalmasának és kvázi testőrének ő mondta meg, hogy mit tegyen Signor Capitanoval. A neve ellenére kígyó ember volt és megpróbálta az apja tekintélyét aláásni. Csak azzal nem számolt az újságíró, hogy Pietro keze sokáig elért és már akkor, a kilencvenes években olyan kapcsolati hálóra tett szert, amivel nem volt nehéz elpatkoltatni egy jelentéktelen, megalomán embert. DB tizenöt éves volt, amikor Capitano kezét tengerészcsomóval kötötték hátra, a szék lábaihoz. Dom maga kérte, hogy mutassák neki, és az sem érdekelte, hogy a gyakorlások következtében Archie - csak így, angolosan kiejtve a nevét - csuklóján a horzsolások alatti bőrfelület lassú vérfolyamokat indított meg Capitaano bőrén, végigfolyva az ujjai hegyéig, de nem lecsöppenve a padló koszos kövezetére.
DB az apja javaslatára a nagybátyja hentesüzletéből elemelt hajlított pengéjű csontozókéssel a bőrfelületen is apró metszést ejtett, csak hogy a kötél még inkább belemélyedjen a húsba és az állandóan dörzsölődő nyomás hatására még mélyebbé váljék a sérülés. Archie kínlódó nyögésein sem rezzent már össze, mert az apja nem hagyta, hogy akár egyetlen vallatásból is kimaradjon.
Domenico fejében sokszor megfordult a gondolat, hogy mennyire irigyelte a testvéreit, ám erről természetesen senkinek sem szólt. Isabella volt a lehető legtávolabb tartva az apjuk ügyeitől, míg Antonio az egyetemi tanulmányai mellett az apja pénzügyeivel foglalkozott, a pénzáramlást elemezte és arra sem mondott nemet, amikor a könyvelővel ment el ebédelni, hogy tanácsokat, konkrét kimutatásokat nézzenek át. Ha Antonio tisztában is volt azzal, hogy az apja mivel is foglalkozott, neki csak a számok rejtélye okozott gyönyört. Bella pedig a mai napig képtelen volt arról leszokni, hogy szeresse és kedvelje a szépet. A család legkisebb gyereke, ha ráadásul lány is, a leginkább elkényeztetett és óvott családtaggá válik, akinek akaratlanul is minden lépését megfigyelik. Ám ahogy teltek az évek, ez az irigység lassan köddé vált és felváltotta azt a tenni akarás, a bizonyítás, az önmagának való megfelelés és az azóta eltelt több, mint húsz évben Dom lassan, de biztosan felépítette a saját maga becsületkódexét. Mert volt, amit az gyomra sem volt képes bevenni és olykor képes is volt a megbocsájtásra. A képmutatást és a folytonos átbaszást viszont elítélte és undorodott is tőle.
Remélte, hogy a ma este nem csak a színpadiasságról fog szólni, ahol semmi nem történik, mert az üzleti élet volt a drogügyletek mellett az a terület, amiben nem könyörült meg senkin sem. Bármennyire is tisztelte az ellenfeleit, a vetélytársait, Dom senkinek nem szerette átadni a lehetőséget, az esélyt arra, hogy elhappoljanak egy befektetést. Mert egy pénzes embert csak még több pénzzel lehet megnyerni. Ezért sem aggódott az épület berendezésén. Egészen egy héttel ezelőtt leadta a kívánságait és Sophie képes volt mindent beszerezni. Kedvelte a nőt, a Dell'Aquila család első számú beosztottja volt, aki felelt a rendezvényeikért és az emberekért is. Az elmúlt években Domnak egyszer sem kellett a nőt behívnia az irodába és elbeszélgetnie vele a kötelességeiről. Kedvelte azokat az embereket maga körül, akik önállóan képesek voltak jól is dönteni, így több ideje maradt a saját ügyeinek intézésére. Mint például arra, hogy Henryt felkutassák és feltűnésmentesen a szőlészetre szállítsák Brooklynból.
A jelenlévő és meghívott emberek közül volt, akit már személyesen ismert, mert bizonyos bizalmi kapcsolatban álltak, ám a Kensingtonokról eleinte nem igazán tudott sokat. A kérésére Silvio beleásta magát az információ szerző körútjába, amikor épp nem Giulia betegágyánál imádkozott a kórházban. Még így, problémákkal a háta mögött is fantasztikusan aprólékos volt, Dom pedig nem lehetett elég hálás azért, hogy ilyen embert nevezhetett a barátjának és bizalmasának.
Nem véletlenül hagyta az üdvözlés végére sem a nem is annyira Kensington hölgyet, aki ha a szavaival kedélyesnek is tűnt, azok megválasztásával aligha.
- Tudom, hogy nem volt szükséges. De most jó kedvemben kapott el, hölgyem - tartotta a szemkontaktust a nővel, kutatón nézve a mélybarna lélektükröket. Karját kinyújtva kísérte a megfelelő helyre Maxine-t és ült le mellé, ahogy szinte mindenki az ő mozdulatait utánozva ugyancsak székfoglalósat játszottak. Nem volt híve ennek a túlzott körülményeskedésnek sokszor, de beáldozta az egyszerűséget az üzlet oltárán. Olykor.
Csak a perifériából nézte végig élvezettel, ahogy a nő nem is teketóriázva a majdnem három ujjnyi bort leküldte és még csak bocsánatot sem kért a mohósága miatt. Szórakoztatónak találta és egy kissé talán aggasztónak is, hogy a vacsora elején már ennyi alkoholra volt szüksége egy nőnek. A damasztot menet közben végigsimította a combjain, ahogy szétszedte annak anyagát, ám a kérdésre nem volt felkészülve. Pontosabban lett volna ideje a nőnek elmenni és dobni egy kibaszott sárgát még a vacsora előtt is akár. Dom egy hosszú másodperccel később nézett csak rá a nőre, mielőtt még bárki mástól is megkérdezte volna ugyanezt. Mondjuk Dolph-tól, aki az előétellel egyensúlyozva közelített feléjük.
- Ha a nyitott ajtón elfordul, akkor a folyosón a legutolsó ajtó mögött fogja találni, Maxine - nézett le a nő szemeiről a nyakára, a ruha fedte vagy el nem fedte dekoltázsra is, és még akkor is Jacquard után nézett, amikor a nő elhagyta a termet a koppanó cipőiben. Fél percig bírta Baldassare, hogy ülve maradjon, és a mellette balra helyet foglalóra nézve elmosolyodott.
- Bocsánat, máris jövök.. jövünk - biccentett a férfi felé, aki a lehető legtermészetesebben útjára engedte az olaszt. Baldassare nem nézett rá az asztal körül ülőkre, de még a pincérekre sem, hogy a nő után lépjen, megvárva, hogy végezzen azzal a fontos dolgával, amihez a mosdó kellett. Addig az ajtóval szemközt állt meg, nekidöntve a hátát a falnak, zsebeibe süllyesztve a kézfejeit is. Három perccel később már ellökte magát a faltól, hogy aztán utána fél méterrel arrébb a vállával támassza meg a falat, továbbra is várva a francia hölgyeményt, és ha megjelent, akkor lomha pillantással mérte fel újfent a kis test alakját.
- Gondoltam maga elé jövök, nehogy eltévedjen. Elég nagy a ház... de ha szeretné, a vacsora végeztével tehetünk majd egy túrát - állapodott meg a nő arcán a tekintete, az arccsonton, az orrnyergen végigvezetve a pillantását. Ha Maxine a sminkjét is megigazította, pontosabban magára kent pár réteget, hogy dögösebbnek tűnjön, DB nem reagálta le. Már nem lehetett ennyivel megvezetni őt, még ha értékelte is az erőfeszítéseket, amit a nők képesek és hajlandóak voltak megtenni a férfiakért. - Velem tartana? - intett maga elé, kihagyva a ziccert, hogy belekaroljon a nő. Nem volt escort, hogy csak úgy kísérgessen bárkit is, és hímringyó sem volt, hogy mindenkit taperoljon. Igazából a kérdés félig-meddig kijelentő volt, mert a nőnek, ha bármit is akart itt a vacsorán, nem volt más választása. Dom nem szerette húzni az időt. Sem pedig elhalasztani az étkezéseket. Olasz lévén imádott enni és az szent volt számára. - Egyébként egészen dögösen fest, Miss Jacquard - rándult meg a szája széle a dicséretet követően. Minek kerteljen? Dögös volt a nő.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Az apám keménykezű vezető, nem véletlenül tartunk ott, ahol. Nem a biológiai édesapámról beszélgetek, akinek még a neve is tiltott. Nem ismertem, még képet sem láttam róla, mert anya nem merte szóba hozni előttem. Nem emlékeztem semmire, de a fejébe vette, hogy megóv…hát elég jól sikerült neki, mert nem éreztem sem félelmet, sem bánatot. Hiányzott az egyik részem, de még így is teljesnek véltem magamat. Visszatérve a jelenlévő papára, aki úgy szeretett, mintha a sajátja lettem volna, sosem kényeztetett el. Szerette a fényűzést, de ha nagyobb dolgokat szerettem volna megvenni, azért meg kellett dolgoznom. Az egyetem mellett is munkába álltam, nem vártam el, hogy a szüleim eltartsanak, de még ennek ellenére is valószínűleg sokan lettek volna a helyemben. Lakást kaptam Manhattan szívében, egy sofőrös autóval rohangáltam, míg a suli padjait koptattam. Mindenem megvolt, és tényleg boldog gyermekévekkel a hátam mögött érettem meg. Ma este ez egy próbatétel lesz. Howard Kensington csak lehetőséget ad, de üzletet nem. Kíméletlen, az ügyfelei tisztelik, ahogyan én is, hogy megtanított a pénzzel bánni. Női mivoltom néha eluralkodik rajtam, és akkor a pénztárcám, meg a bankszámlám fenekére nézek, de azért én is tudom, hogy hol a határ. Mindig időre fizetem be a csekkeket, nem várom el, hogy mindenhova meghívjanak, mondjuk azért jólesik egy nőnek, ha kényeztetik, de csak egészséges kereteken belül. Antonio cseppet sem volt gazdag, sok esetben nem tellett volna arra sem, hogy kifizessen egy hotelt, de nem is kértem számon érte. Egyetlen alkalommal szült közöttünk veszekedést a pénz. A születésnapomon meglepett egy éttermi meghívással, csak éppen oda invitált meg, ahova nem kellett volna. Allergiás vagyok a halra, nem szeretem, és nem is fogyasztom. Miért éppen egy sushi bár? Úgy döntött ez elég trendi, de le kellett lomboznom, maga az asztalfoglalás sem volt két fillér. Mérgében felcsapta a netet, és rendelt nekem egy pizzát. Nem tettem szóvá, de rosszulesett, hogy ennyire nem figyel rám. Nem is egyszer meséltem neki az allergiámról, de úgy tűnik, hogy a két mellemnél tovább nem jutott. Minden eltérő gondolatból azt szerettem volna kihozni, hogy az apukám nem dobálja a lehetőségeket csak úgy. Ma este bizonyítanom kell neki, hogy képes vagyok az utazási iroda mellett egy panziót is megnyitni. Az elején megmondta, hogy nem fog belefektetni egyetlen fityinget sem, de bemutat a barátainak, megszervez nekem egy estét, ahol érvényesülhetek, és alapot biztosíthatok az álmomhoz. A többi csak rajtam állt, és nem akartam felsülni.
Az Antonioval folytatott vitát rövidre zártam, és úgy pattantam be az autóba, hogy ne késsek el. A szőlőbirtok a város másik oldalán helyezkedik el, még jó futamidővel is minimum negyven perc. Nem értettem, hogy mire volt jó ez a kiborulás is, de meghagytam neki, ha szeretne velem este találkozni, akkor jelenjen meg a hotelban, és folytatjuk a megkezdett kis játékunkat. Az autómat a parkolóban hagyom, kiemelem a táskámat is, mielőtt apa is ideérne. Nem veszi észre, hogy nem vagyok pontos, megölne érte, de időben járulok a színe elé. A vendégek még sehol, akad néhány percünk, hogy üdvözöljük egymást. Kedvelem, ha kicsípi magát, anya szerint még tíz vagy húsz év múlva is bolondulni fog érte. Meg kell hagyni, hogy sármos, de nem fogok kikezdeni vele…be is tenné a kiskaput. Néhány perccel később elkezd gyűlni a tömeg, az érkezésünkre előkerül a személyzet is. Meg kell hagyni, hogy helyszínt tud választani, a ház is maga óriási, de akkor mekkora lehet a birtok mellé? Szerintem az este folyamán ez is kiderül, mert apa elmondta, hogy az ügyvezető igazgató is megtisztel minket a jelenlétével. Nem kívántam még egy púpot a hátamra. Egy-két csók, és ölelés után végre bejutok, és a helyemet keresem, de megakasztanak a folyamatban. A vendéglátónk előkelő…és olasz. Megvárakoztat, még bocsánatot sem kér érte. Türelmetlenül tipegek, és helyezem át a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra. Mennyire udvariatlan, hogy engem vesz a sor végére, ellenben mikor meglátom…nos egy kicsit meg is lepődöm. Nem tudom, arra számítottam, hogy az apámmal egyidős, de tőlem alig pár évvel lehet korosabb. Az akcentusát nem is lehet hallani, kedves, és behízelgő a stílusa, ahogyan kezet csókol nekem. Micsoda pazar miliő, elámulok a berendezésen, de akkor válik igazán szórakoztatóvá az est, mikor közli velem, hogy mellette fogok ülni a vacsora alatt. Mi vagyok én? Egyik olasz kerget a másik karjaiba? Nem mutatom ki az ellenszenvemet, de azért megjegyzem, hogy erre aztán végképp nem volt szükség. A széket is kihúzza nekem, a tömeg egy emberként mozdul, és őt lesik, mint valami istenséget. Miért nem hallottam még róla semmit? Jártas vagyok az üzlet világában, de egyetlen egy alkalommal sem hozták fel, pedig ez a birtok kirívó, és ha egy hétköznapra ilyesmit hoznak össze, akkor mi lehet egy nagyobb eseménynél? Kénytelen vagyok élni a lehetőséggel, ezért leülök, és behúzom a székemet, de nem vagyok rest a welcome drinket felhajtani. Elég sokat fogok beszélni, ki vagyok száradva, a sminkemet is ideje lenne felfrissíteni, de a férfi szerintem nem egészen gondolja úgy, hogy nekem mennem kellene. Elég ránéznem, amikor megkérdezem, hogy merre találom a mosdót. Lerí a testtartásáról, hogy szereti a kezében tartani az irányítást, és ha valami nem az elképzelései alapján történik, akkor megregulázza a későket. Még jó, hogy ma este apa fizet, és nem én.
- Köszönöm. – pukedliznem is kellene, vagy mi a fene. A pincér az előétellel tart felénk, én egy mosollyal ajándékozom meg, miközben felmarom a kis táskámat, és ellibbenek a helyes irányba. Nem kell sokat keresgélnem, szinte azonnal rálelek. Belököm az ajtót, és az egész alakos tükör előtt fürkészem magam. A táskámat kibontva húzom ki a rúzsomat, és a spirált, hogy egy kicsit igazítsak a megjelenésemen. Természetesen mindent fordítva csinálok, csak ezután látogatom meg a mosdót, és végzem el a folyóügyeimet. Apa nem lesz felhőtlenül boldog, ha nem megyek vissza záros határidőn belül, de nőből vagyok. Még egy csókot dobok a tükörképemnek, és összecsomagolok. Nagy elánnal tárom ki az ajtót, de arra nem számítok, hogy a szűk folyosón társaságom akad.
- Igazán kedves Mr. Baldassare, de nem hiszem, hogy ekkora távon eltévedtem volna. A túrára pedig nem tartok igényt. – kerülném ki, hogy visszafáradjak az asztalunkhoz, de érzem én, hogy ennyivel nem rázhatom le. Hova tűnt belőlem a jó modor? A hanghordozásából veszélyt érzékelek, nem tűr ellenvetést, ezért bólintok, és maga elé engedve teszem meg azt a pár lépést, hogy ismét ránk terelődjön a szó, de megállít a szájából elhangzó dicséret. Nem vagyok rest utána fordulni, és most szembenézni az olasz vérével. – Signor Baldassare, ez gondolom, jobban tetszik Önnek. Kérhetném, hogy maradjunk meg a magázódás mellett, ha jól hallottam Maxine-nek szólított az asztalnál is. Még valami…lenne kedves egy laptopot biztosítani nekem a vacsora után? A pendrive-omon vannak a terveim, és szeretném előadni. – kaján vigyorral mérem végig őt a mellkasától indulva egészen a kék íriszek rabságáig. – Még valami…jobban szeretem, ha szépnek tartanak, mintsem dögösnek. A korral érik meg igazán a nő is. – eresztem el a szemeinek világát, és előtte ringatózó csípővel megyek vissza a székemig, és ülök le rá. – Kérhetnék még egy kis bort? – mosolygok rá az egyik pincérre, ha már üres a poharam.

Cagliari Olaszország azon része volt, ahol a testes és ízes vörösök uralkodtak szemben a fehérborok világával. Baldassare az apja ízlését örökölte és az édes borokat fogyasztásra nem alkalmasnak ítélte annak ellenére, hogy az Everbranch palackozott olyat is. A szőlészet világ életében, dokumentumokkal alátámasztva nem csak idénymunkásokat alkalmazott, hanem Dell'Aquiláék felismerték azt, hogy muszáj volt egy bázist kialakítani az alkalmazottaik körében, akiket képesek voltak megfizetni és az igényeiket is figyelembe venni. Baldassare egy amúgy jól működő üzletbe csöppent be évekkel ezelőtt, ahol nem az alapoktól kellett építkeznie, csupán a meglátásait kamatoztatni és felvirágoztatni a marketingjüket, hogy a nevet szerezzen nekik és hogy tudjon mit kezdeni aztán minden lehetőséget kiaknázva, amit csak rejtett magában az Everbranch.
A kezdetektől fogva minden egyes munkafolyamatot megfigyelt és tanulmányozott. A tavaszi jó idő hatására a több hektáron elhelyezkedő szőlősorok gondozása a mai napig kézi munkát igényeltek. Dom és az elődje sem volt híve a gépesítésnek, azt egyedül a szüret időszakában szorgalmazta, mert a betakarítás különben hosszú munkafolyamat lett volna és a palackozás rovására ment volna. Ott volt akkor, amikor a munkások tetejeztek és kacsoztak. Ott volt akkor is, amikor a permetszerek oldatát állították össze és ott volt akkor is, amikor  tőkék az áttelelő betegségektől és az időjárás akaratának meghajolva tönkrementek. Mindig volt egy B terv, így a következő évre már az újabb tőkék kerültek a földbe az eredményesség miatt.
Dom ott volt akkor is, amikor a szőlősorok közti földrészeket felszántották és akkor is, amikor a valódi marhatrágya és a műtrágya is bedolgozásra került, hogy a föld termékenyebb legyen. És akkor sem lehetett elküldeni az Everbranchről, akármilyen feladata is lett volna, amikor a szüret ideje elérkezett. A különféle fajtákat nem feltétlenül egy időben kellett leszedni, és a cukorfokukat is a megfelelőre kellett állítani a kádakban. DB ellensége e téren csakis az időjárás lehetett. Ha nem volt elég meleg, akkor a bor sem forrt normális ütemben és gyűlölt kemikáliákat használni aztán, hogy a valódi, igazi ízt és testességet elérje, ami a szőlészet védjegyévé vált az évek során. A több munka még több kiadást jelentett, és ha végül sikerült is visszaforgatnia az üzletbe, az Everbranchbe a későbbiekben a kiesett bevételt, attól még bosszús volt, ha nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy azt ő elrendezte.
Csaoda hát, hogy Henry George felbaszta és kellett neki idő arra, hogy a ma esti eseményre már nyugodtan érkezzen meg? Mert az sem volt előzőleg tervben, hogy késik. Az sem, hogy Silvionak figyelmeztetnie kelljen a ruházatának tisztaságára, hogy nehogy az ingének ujjára fröccsenjen Henry kiserkenő vére. Irritálta, ha megmondták neki, hogy mit tegyen, mert képes volt dönteni a saját életéről és arról is, hogy mit és hogyan tett. Pontosan ezért igyekezett nyugodtan reagálni a megjelenő tömegre és bármennyire is haza akarta volna küldeni egyetlen pillanat erejéig - mert nem bízott abban, hogy nem lesz olyan, aki kiveri nála a biztosítékot - mégsem hiúsította meg a létrejöhető üzletet. A pénz mindig is prioritást élvezett nála, és csak úgy tudott terjeszkedni, ha újabb lehetőségek után kutatott.
Épp, hogy csak nekiláttak volna az előadást és prezentációt megelőző vacsorának, amikor a mellette ülő másként nem gondolta az esti programtervet, és ahelyett, hogy teljes mértékben elutasította volna, egy gondolatnyi szünetet tartva válaszolt csak a nő kérdésére, hogy aztán pedig utána induljon. Nem bízott a nők ítélőképességében és tájékozódásában, mert az egyenes úton is képesek voltak jobbra kanyarodni vagy felbukni a saját lábukban, ezért jó házigazdához illően nem az egyik pincérét küldte a nő után, hanem saját maga várakozott a folyosón. Az apró test olyan lendülettel csapta ki az ajtót, hogy annak szele DB arcát érte, az ellenvetést nem tűrő szavai pedig egyfajta iránymutatásként szolgáltak a nő számára. A nő után lépett volna, ám ahogy a majdnem Kensington megfordult, szórakozott pillantását vezette végig a nőn, ismét. A szavaira összevonta a szemöldökét is, de egy pillanatnyi csendet engedélyezve magának hagyta, hogy a Jacquard a szavai végeztével megfordulva elinduljon vissza, a terem felé. Az utolsó pillanatban nyúlt a kezéért, hogy a felkarjánál megfogva húzza vissza, egészen a falnak tolva a kis testet, szabad kezével megtámaszkodva a feje mellett a falon.
- Sejtésem szerint nem Olaszországban vagyunk. Baldassare vagy a Dom tökéletesen megfelel nekem, Miss Jacquard. Még talán a Mr. elmegy, de szerintem ne próbálkozzon az olasszal, én viszont azt hiszem, elboldogulok az angollal - mélyedt el a barna íriszekben. - Attól, hogy a keresztnevén szólítom, még nem kevésbé tisztelem önt másoknál, szóval hadd legyen az én döntésem, miszerint hívom. A Kensington név sem lenne megfelelő, úgy vélem. Számít egy név? Ennyire? - elhúzta a kezét a falról, hogy a nő vállig érő hullámos tincsét vegye az ujjai közé. Már rég nem volt Maxine a rabja, az ujjai már nem zárták körbe a lány felkarját.
A laptopra és a dögösségre nem is válaszolt, csak egy lépést elhátrált a nőtől, hogy ha akart, akkor akár bemenekülhetett a többiek közé előle. De úgy gondolta, hogy ez a kicsi a bors de erős nő nem menekülne előle, csak dacos léptekkel vonulna végig mindenki előtt. Elmosolyodott, ahogy a nő valóban ezt tette, de nem ment utána azonnal. Lesimította a zakójának hajtókáján nem létező gyűrődéseket, a csuklójánál pedig megigazította a mandzsetta gombokat. A nyaka akkorát roppant, ahogy megmozdította azt, hogy nem volt más választása, mint hogy végre eljusson egy kibaszott masszázsra.
Nem egészen fél perccel később már a helyén ült, a damasztot ismét a combjaira pakolta, az előétele már várta őt. Figyelte, ahogy a pincér Maxine kérésének eleget téve egy újabb adagnyi borral tölti meg a poharát, ő a maga részéről megmaradt a buborékmentes víznél. A kávéhoz még túl korán volt, mert az espresso minden este pontban nyolckor várt rá, ha nem volt más dolga.
- Buon appetito - habár a többiek már nekiálltak a fogyasztásnak, ameddig ők ketten távol voltak, nem rótta fel ezt a bárdolatlanságot nekik. A szavait csak a körülötte ülők hallhatták, nem akarta volna megakadályozni a tőle távolabb ülők beszélgetésének zajait. A villát felemelve az igazi olasz prosciuttot nyársalta fel és pakolta a szájába az első falatot, hogy aztán azt kövesse a bazsalikomos mozzarella. Az ő tányérján kivételesen nem volt olívabogyó, sem zöld, sem fekete, mert azt gyűlölte. Isten átkának tartotta azt az olajos, állag nélküli kis gombócot. Megtörölte a száját, miután a villát a még nem befejezett fogás tányérjára letette. Tisztában volt az éttermi protokollal, az evőeszközök használatával is.
- Szeretné tudni, hogy miért nem szépnek vagy gyönyörűnek hívtam önt korábban,

Maxine? - tette fel a kérdését a nő felé intézve, csak azért sem megmaradva a Kensington-Jacquard páros egyikénél. Igen, magázta így is. Tisztelte a nőt? Igen, még nem volt oka ellenkezőleg gondolkodni róla.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Everbranch egy különös hely. Már a nevét sem tudtam hova tenni, ahogyan egy családfőre számítottam az ügyvezető személyében, de apám intézte a helyszínt, nekem csak a befektetőket kellett megnyernem ma estére. Nem vagyok könnyű eset, mindenhez tudok véleményt fűzni, nem riadok vissza a másik nem képviselőitől sem, de amint átlépjük a küszöböt, egy kicsit furán érint Mr. Baldassare személye. Nem vagyok egy ellenséges alkat, de ez a behízelgés, és az a sértés, hogy utoljára hagy, nem éppen azt az első benyomást hozza el, mint általában. Az olaszokkal nincsen bajom, de ma este már egy felhúzott, nem kellett még egy a közelembe. Apa mindig azt ismételgette, hogy az én francia vérem mellett csak egy másik hasonló nemzet alanya férne meg. Nem éppen a csizmán állomásozó népre saccoltam volna, de valahogyan ott kötött ki a hajóm. Tony rendes srác, nincs vele különösebben semmi bajom, érzek is iránta valamit, de azt nem nevezném szerelemnek. A szex jó vele, sőt még annál is jobb, mert nem egy irányító fél. Nem bánom, hogy én hordom a nadrágot azon a terepen, nekem nem attól férfi egy férfi, ha megmondja egy nőnek, hogy mit kell tennie. A kölcsönösség elsődleges, de én szeretek csak addig nyújtózni, ameddig a takaróm ér, és ameddig az én határaim engedik. Nem férne bele egy hatalommániás pasi, akinek be kellene hódolnom. Ragaszkodom a szabadságomhoz, szeretek úgy élni, ahogyan megszoktam, nem támasztok elvárásokat, mert amit lehet megteremtek magamnak. Igazán még azt sem tudnám megmondani, hogy milyen az ideálom. Egy férfiból áradjon valami megfoghatatlan erő, de azt csak a kellő időben kamatoztassa, ellenben legyen gyengéd is. Ezen gondolatok ama röpke másodpercekben futnak végig az agyamon, amíg kézcsókot lehel a kis kacsómra, és a helyemre nem kísér, ami történetesen mellette van. Az édesapám egészen messze kapott széket, nem firtatom, hogy baj lenne, de örültem volna, ha a közelében maradhatok. A kihúzott szék is egy gesztus, el kellene ájulnom tőle, de valahogyan nem jön át a remélt hatás. Első ízben hörpintem fel a boromat, és kéredzkedik ki a mosdóba. Istenem, ha egyszer nem érzem magam komfortosan, akkor tenni szokás ellene. A smink nem fog sokáig tartani, ahogyan a pisilés sem, de arra nem számítok, hogy némi neheztelést olvassak ki egy bizonyos szempárból. Felpattanok, és a megadott irányba indulok. Elsőkként igazítok, aztán intézem a többit, nekem ez a bevált módszerem, tudom, hogy sok mindenben másképpen működőm, mint az átlag, de ennyi bajom legyen. Nagy hévvel tárom ki az ajtót, és nem készülök fel a társaságomra. Mindenhol ott van? Éreztem én, hogy nem tetszik neki, hogy eljöttem. Gyorsan építem le a szóba hozott ajánlatot, nem kell engem kísérgetni, mert körbevezetni sem. Ugyan kíváncsi vagyok a helyszínre, de más keretek között pótolnám eme dolgot, nem ma este. Apa elmondta, hogy ez az egy dobásom van, ha nem sikerül, akkor idén már nem lesz panzió. Pár napja voltam kint a lovardában, és részt vettem egy órán is. Akadnak ott tehetséges oktatók, és terapeuták is, miért ne lehetne bővíteni a turizmus lehetőségét? Apa már megépítette, akkor én továbbviszem. A lovak mellett nagyobb hangsúlyt kapnának a terápiás foglalkozások, a táborok. Mindenki jól jár, akárcsak én, aztán tervezhetem az európai utamat is a nyárra.
Már éppen elbúcsúznék, és magam mennék vissza az asztalhoz, hogy ne tartsuk fel a társaságot, ha már hét fogás vár ránk este, de aztán ez a tervem meghiúsul, amint visszaránt a férfi. Nem készültem fel rá, valamiért elhittem, hogy előnyben vagyok, de nem hagyja szó nélkül, amire kértem az előbb. A falnak szorít, nem kényszerít, de érezteti velem, hogy erőfölényben van, amint a keze az arcom mellett pihen meg a falon. Zöld íriszeimet felvezetem rá, és egy ideig szótlanul hallgatom.
- Igazán? – állom a tekintetét, képtelenség másra figyelni, ha valaki ennyire szuggerál. – A Dom szinte már becéző, mi is a teljes neve? – nem most kezdtem ezt a játékot, néhány éve már űzöm. – Nemcsak a tisztelet, ami sértő Mr. Baldassare…hanem, hogy nem kérte az engedélyemet. Maxine a barátaimnak, vagy a családomnak vagyok, de nem egy idegennek, ha megbocsájt. A vezetéknév nem érdekel, az csak a hovatartozást szimbolizálja, de a keresztnév nekem egészen más terep. Belemehetünk a részletekbe. – állom a hideg pillantást, de a figyelmem azt a bizonyos mosolyt sem kerüli el. Megkísérlem elterelni, és elkérem a laptopot, mert kelleni fog a vacsora után, de az indulásom előtt még odaszúr egy dicséretet. Igazán szellemes, hogy dögös vagyok. Dacosan vonulok vissza, és foglalok helyet. Nem is fordítom felé a zöldjeimet, mikor később megmozdul a mellettem lévő szék. A pincérnek jelzek, hogy kellene még egy bor, amit szinte azonnal meg is kapok az előétellel egyetemben. Ínyenc vagyok, szeretem a jóféle ételeket, és igen…az olaszok ehhez értenek. Az első falat után behunyom a szemhéjamat, és szépen elízlelgetem a kis adagokat, egy-egy újabbat szúrva a villámra. Apránként merülök bele az étkezésbe, de ekkor oldalra kell sandítanom, mert nem érkezik a következő kérdés. Lenyelem a falatot, és érdeklődve szemlélem a férfit. A damasztot eligazgatom, és kortyolok egyet a boromból. – Miért szólított így? Tehetek egy próbát? Mert jobban illene rám a dögös jelző? Nem hiszem, igazán még a gyönyörű sem, mert akkor nem ebben a ruhában jöttem volna el, másban abban érezném magam. Kíváncsivá tett, Mr. Baldassare. – az államat megtámasztva fürkészem őt. Vajon mindenkinek ekkora figyelem jár, mint nekem, vagy csak ma este szállt rám? Nem tudom eldönteni, hogy tenyérbe mászó, vagy veszélyes alkat. A tekintete nem árul el semmit, nem is tudok róla igazán semmit. Miért nem jártam jobban utána, hogy hova jövünk? A pillantásom a zakójára csúszik, a megjelenése kifogástalan. Sok nő borulna a lábai elé, még azt is megkockáztatom, hogy felesége van, bár valami azt súgja, hogy nem lenne ennyire udvarlós…bár ez az olasz vér sajátossága. Egyébként, ha így folytatom, akkor hamar a fejembe fog szállni az alkohol. Egy pillanatra nézek el a másik irányba, ahol egy idegen férfival találkozik össze a szemem világa. Engem figyel, nem mosolyog. Apa..mintha említette volna már. Valamilyen Viktor, de ha az asztaltársam megszólal, akkor ismét az ő szemében veszek el. A kérdés, hogy meddig fogom bírni, hogy ne rúgjak be, vagy ne csináljak ostobaságot.

Domenico életében eleddig nem sok olyan nő kapott szerepet, aki meghatározó múltja vagy jelene lenne a mindennapjainak. Ott volt ugyan az édesanyja, a drága mamma, akiért tűzbe ment volna, hegyeket mozgatott volna meg és bárki is pellengérre állította volna, azt minden bizonnyal Vlad Tepes módjára karóba húzatta volna, ha apja előtt ért volna el addig a keze. Isabella Baldassare, az aligha kicsinynek mondható húga, aki azt a világot testesítette meg, amiben DB-nek soha nem volt és nem is lesz része - az ártatlanságot, a külső megfigyelő szerepét ugyanolyan bánásmódban részesült, mint az anyjuk. Dom olasz lévén a családcentrikusság híve volt, és még a rokon rokonát is anélkül ültette le az asztalára, hogy egy teljes családfakutatást igényelt volna előtte. Ám a bizalmával nem sokáig tisztelt meg másokat, ha azok nem bizonyították a hűségüket felé.
Gianna volt az, aki a középiskolai évei alatt teljesen elvették az eszét. A kis barna hajú, csicsergő lány szöges ellentéte volt az olasznak. És nem azért, mert Gianna ne lett volna olasz, hanem a szertelen életvidámsága olyan érzelmeket tapasztott DB-re, amikkel addig esze ágában sem volt foglalkozni. Ha otthon volt, az apja akaratának meghajolva a sajátos vallatási módszereket tette magáévá és nem félt használni és kihasználni azt az adottságát sem, hogy a vértől, a szétnyitott hústól sem hányta el magát. Hogy az orra bizonyos szintig ellenállt a szagoknak és ha eleinte meg is rémítette az, hogy mennyire képtelen volt együtt érezni másokkal, átérezni a fájdalmukat, idővel megszokta. Mert nem azt látta, nem azt tapasztalta, hogy akár az apja, akár Pietro 2.0 a hátát lapogatva az ágyába kísérik. A tizenötödik születésnapjára megkapta a családi örökséget, dédapja századeleji zsebóráját. Antonioval akkor vesztek össze életükben először és utoljára, ami miatt hosszú hetekig képtelenek voltak megmaradni egy légtérbe. Akkor látta a bátyján eluralkodni életében először az agressziót, ám mindez az apjuk fellépésének köszönhetően csírájában el lett fojtva. Ígéretet tett a bátyjának Domenico, hogy tiszteletben tartva őt és a kapcsolatukat, addig nem fogja magához venni az örökséget, ameddig Tito életben van. Igazából semmi sem garantálta, hogy Dom túléli a bátyját, de a remény halt meg utoljára. Baldassare tudta, hogy Tony valószínűleg öreg lesz, kacsán fog szarni egy idősek otthonában, amikor utoléri a halál, de ő maga? Örülni fog, ha a negyvenötöt még életben maradva ünnepli és nem ólomlövedékkel a szívében vagy a fejében fogja elfújni a halál negyvenöt gyertyáját. Nem volt pesszimista, egyáltalán, de a realitás talaján megragadva rohadt szerencsésnek kellett lennie ahhoz, hogy boldog nyugdíjas évei legyenek.
Gianna viszont sem Bolognába, sem pedig az Amerikai Egyesült Államok területére nem kísérte Domot, akivel már talán csak a Facebook-on tartott látszat ismerősök voltak. DB nem volt meghívva az esküvőjére, de minden évben felköszöntötték egymást a születésnapjukon, semmiségekről beszéltek a teljes tiszteletadás mellett és Dom életében eljött az a pillanat is, amikor gratulált Gianna kisfiához. Az élet ment tovább, és Dom nem ragadt le sosem egyetlen buktatónál sem vagy nehézségnél.
Az amerikai nők feledhetők voltak. Az eltelt évek során csupán egyetlen nő volt arra érdemes, hogy ne csak az ágyasa legyen, hogy ne csak a testi szükségleteit élje át vele, de Nicole is eltűnt az életéből, lemorzsolódott és ha minden igaz, azóta sem lett az, aki akart lenni. A sikert nem volt elég akarni, tenni is kellett érte, nem is keveset. Dom megunta a bizonytalanságot, a céltalanságot és a "csak sodródjunk az árral" mentalitást és az előtt szakított még a nővel, mielőtt amaz az esküvőt, a gyerek projektet akár csak igényelte is volna. Egyébként sem volt belé szerelmes. És itt érkeztünk el a mai estéhez, amikor Domenico lehetőséget biztosított egy üzleti partner szerzéshez, ahol neki csak a háttérben kellett volna helyet foglalnia, de a lehetséges befektetők neve gusztustalanul ismerősen hangzott neki. Legalábbis némelyik. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy Maxine nem egyedüli nőként érkezett az eseményre, hanem ott volt Emma, Trisha és Peggy is. Előbbi az ötvenes MILF kategóriát testesítette meg, aki legalább három tagnak volt már meg a jelenlévőek közül. Nem, Dom nem próbálta fel. Trisha a szigorú neveltetésének hála megragadt a hatvanas évek Isten-imádóinak táborában, ami az öltözködésében csúcsosodott ki. A ruhák, azok színei egyáltalán nem tették különlegessé a viselőjét és Trisha egész életében már csak emiatt is érdektelen, középkategóriás, inkább csúnya harmincas nő volt, mint anya-matéria. Peggy sem számított túl sok elismerésre a négy gyerek és egy olyan férj mellett, akinek ő volt a lábtörlője és hagyta, hogy az előbb említett Emmával is megcsalja a férje őt.
A nő ellenkezése még az étkezőn kívül egészen szórakoztatóvá vált. Általában nem volt paraszt és fölényes, de a mai nap egy igazán szar nap volt, amiben Dom lábbal tocsogott csak bele, aminek talán Maxine itta meg a levét.
- Ha nem ad lehetőséget arra bárhogy is hívjam, hát nem fogom sehogy - mert a Maxine nem felelt meg a kis csicsergő, morcos apróságnak, a vezetékneve meg egyáltalán nem számított. A nőkön sem volt egyszerűbb kiigazodni. Hagyta, hogy a francia-amerikai kicsússzon a kezei közül és csak akkor csatlakozott a neves bagázshoz, amikor már kellőképpen lenyugodott. Nem kért sem alkoholt, sem kiemelkedő ellátást, neki tökéletesen megfelelt az, ha a többiek olyan kiszolgálásban részesültek, ami talán a későbbiekben neki is jövedelmező üzletté vált.
Sok mindent el lehetett mondani Domenicoról, de azt nem, hogy ne tudná mi az a tisztes vendéglátás. A diszkrét hangszórókból lágy dallamok kerítették hatalmukba a vacsorára érkezőket, az olasz vérét szimbolizáló Verdi és Vivaldi helyett Chopin klasszikusa csendült fel. A beszélgetések zajait nem elnyomva, inkább csak támogatólag kúszott át a levegőn a kellemes szerzemény valahol a harmadik és a negyedik falat körül. DB volt talán az egyetlen, aki önként hagyta abba az étkezést, hogy megakassza azt egy kérdéssel, amit a hölgy felé intézett a jobbján, és amikor meghallotta a választ, őszinte mosollyal reagálta le azt, mielőtt megszólalt volna. A tekintete követte Maxine pillantását, és talán ez volt az a löket, amire szüksége is volt.
- A szép nők kedvesek és jótét lelkek. Olyanok, akiket az élet még nem edzett meg és képesek sírni akkor, ha valaki kedves hozzájuk, és meghatódnak a lehető legtöbb dologtól - vezette fel a logikáját. - A gyönyörű nők észreveszik az adottságaikat és általában élnek is velük. Próbálkoznak, több-kevesebb sikerrel. Ők azok, akik nem hagyják, hogy ők azok legyenek, akiket a köz csak egynek gondol a sok közül - Dom, ha már lehetősége volt, ismét elnézett Viktor irányába, megfosztva magát a nő látványától. - A dögös nők pedig nem feltétlenül a világ leglátványosabb teremtményei - nézett vissza aztán Maxine-re. - De ők az egyetlenek, akik be mernek menni az oroszlán ketrecébe és képesek arra, hogy a csendet ők uralják - fejezte be, miközben a villájára felszúrt egy újabb falat szalámit. - Ön ezek alapján melyik kategóriámba sorolná magát, Mademoiselle? - habár mosolygott, és a nőre nézett, kíváncsi is volt Maxine véleményére, ám egy sóhajtással egyetemben a villát meglengette maga előtt, elkerülve azt, hogy mutogasson az asztalnál, ami illetlen lett volna, de mégis csak valahol irányba tette a kezét anélkül, hogy feltűnő lett volna.
- Ha lehet egy javaslatom, akkor ne akarjon Georgiy sugar daddy hálójába keveredni - tette még mindezt hozzá, Viktorra célozva. Viktor Georgiy több vasat tartott a tűzben, némelyik "lánykája" el sem érte még a törvényes felnőtt kort. Ocsmány ember volt, akinek az aberráltságánál már csak a pénze és a hatalma volt több. - És ha lehet, akkor most csak fogadja meg azt, amit mondok, mielőtt még túl késő lenne - a szavai megkeményedtek, a pillantása viszont nem árulta el az igazságot, ahogy ő maga sem. Ebben a percben biztosan nem fogja megvitatni itt a miérteket, de annak nem akart a szemtanúja lenni, hogy Viktor mit tenne meg Maxine Jacquarddal a felügyelete alatt.
- Egyen, Maxine, kérem - váltott témát, mert valóban, még hat másik fogás érkezett, és ha mindenki időben akart volna távozni a szőlészetről, nem csúszhattak meg nagyon a programokkal.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Furán hangozhat az én számból, hogyha azt mondom, hogy vágyom a gyengédségre, és az irányításra is, de csak olyan férfitól viselem ezt el, akiben megbízom, és akit tisztelek. Antonio jó volt az ágyban, nem akart fölém kerülni, de jobban kötődött, mint én. Számtalan vitát generált csak amiatt, hogy nem vállaltam fel eléggé, nem mutattam be hamarabb a családomnak. Erőszakosan menetelt előre a képzeletbeli ranglétráján, ahol ki tudja, hogy hol is akart megállni. Rettegtem, hogy egy szép napon felhozza a házasságot, vagy éppen a gyerektémát, mert akkor fog véget érni a történetünk. Szerettem vele ébredni, a karjaiban keresni a vigaszt, mégsem éreztem azt a fajta biztonságot, mellyel egy férfi képes megajándékozni a nőt. A terapeutámnak abban igaza volt, hogy kevés pasas mozgat meg, és problémát jelent az elköteleződés hiánya, de én vártam…belül éreztem, hogy lesz még más is, csak nem mertem kimondani, mert ebben a pillanatban, vagy életszakaszomban megfelelt, hogy Tony fogja a kezemet, kísér el a családi eseményekre. Mr. Baldassare a nők bálványa is lehetne. Feltűnően jóképű, megvan benne az előzékenység, az udvariasság miértje, de máris szemet szúr az a tény, hogy a saját törvényeit képviseli, másokét nem tartja be. Az olaszok különleges nép, a mostani barátom is az, mégis van valami megfoghatatlan különbség közöttük. Tony túlságosan álmodozó, földhöz ragadt, vagy csak simán egy hétköznapi pasas? Mr. Baldassare tudja, hogy mit akar, különben nem jött volna elém a mosdóhoz. Nem tévedtem volna el, mindketten tudjuk, hogy ezen a rövid folyosószakaszon nem kell iránymutatás, mégis megtette. Sértette az egóját, hogy nem az ő időrendje szerint haladunk. Mondanám, hogy kölcsönkenyér visszajár csupán, mert megvárakoztatott az elején, vagy amiatt, hogy maga mellé ültetett. Szimpatikusabb hely lett volna az édesapám melletti szék, sokkal oldottabban kezeltem volna a vacsorát, és a velejáró hét fogást. Mégis mikor fogom megtartani a prezentációmat? Nem gondolhatta komolyan, hogy kivárom az utolsó étket is, hogy aztán tompított agyú farkakkal kommunikáljak. Megértettem, hogy a helyszín a fontos, de ma este én vagyok a góré, és nem ő. A tekintetem tovasiklana, és mennék az asztalhoz, de visszaránt az utolsó utáni másodpercben. Nem fitogtatja az erejét, sosem tenné ezt, mégis burkoltan a tudtomra adja, hogy bármit is kérek, az nem fog megvalósulni ma este. Maxine…nekem valóban ez a nevem, de ő még nem érdemelte ki, hogy így szólítson, azt sem tudom, hogy honnan tudta, hogy én ki vagyok. Nem meglepő, sejtem, hogy apa felvette vele a kapcsolatot már korábban is, de azért nem örülök neki, hogy letegez, és még jó pofát is vág mellé. Le tudnám törölni az arcáról azt a bárgyú mosolyt, kicsit meg is sértődöm mi tagadás, és ringó csípővel távozom a félhomályban megejtett légyottunkról. Nem tetszik nekem, felbosszant, hogy fölényes, de közben behízelgő. Tipikus olasz, aki nem tudja, hogy mi fán terem a francia temperamentum. Anya most nem lenne büszke rám, ha látna. A székem elfoglalása után a damasztot az ölembe fektetem, és kérek egy újabb pohár borocskát. Nem ízlelem meg az itteni bort, nekem túl zamatos, jobban szeretem a francia régiót, de nem szándékozom megbántani a házigazdát, a végén a fejemet vétetik. Elmosolyodom a humoros gondolatomon, éppen ekkor tér vissza ő is. Úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, a látszat mestere, csak nekem nem fűlik hozzá a fogam, hogy egész este a segédje legyek. Nem férünk meg egymás mellett. Az előételek a tányérokra kerülnek, felveszem a villámat, és belekóstolok. Finom, nyálat termelő étek, de ettem már jobbat is. Ide-oda tologatom az evőeszközömet, szóval inkább a borra koncentrálok, de újabb duruzsolás hallatszik a fülem mellől, ezért az arcommal is felé fordulok. Az előbbi beszélgetés abbamaradt, mikor dögösnek nevezett. Miért éppen velem társalog? Jó néhányan ülnek az asztalnál, de talán én vagyok a legkevésbé türelmes. Megadom neki a figyelmemet, hátha mélyebben belemerülhetünk a kérdéskörbe. A pillantásommal tartom fogva, a kis borostás arcélét figyelem, néha megcsap a parfümje illata is. Piperkőc. A rajtam kívül résztvevő hölgyemények biztosan rá fognak gerjedni, mármint aki szabad préda. Hallomásból tudok ezt-azt, de nem fogom senkinek sem az orrára kötni a véleményemet. A felszínes csevegés bajnoka vagyok, éppen ezt vételezem ki az úrral szemben is.
- Érdekesen vezeti fel a témát. – hümmögök egyet, és megpróbálom értelmezni az elhangzottakat. – Nem vallom magam dögösnek Mr. Baldassare, inkább amolyan vegyes kategória lennék a gyönyörű, és a dögös között. Kihasználom az adottságaimat, sikerrel övezve, ellenben besétálok az oroszlán barlangjába is, ha a szituáció úgy hozza. Az emberek sem ezek csak, vagy azok. Mindenkiben van rossz és jó. Ennyire egyszerűen skatulyázza be a szebbik nem képviselőit? – kortyolok még egyet a borból, és a másik oldalra sandítok át. A mostani elméletem sem fog megdőlni, hogy valaki kiszúrt magának, történetesen az apám egyik üzlettársa, Viktor. Nem szemezek vele sokáig, mert más elvonja a figyelmemet róla. – Tessék, hogy is mondta? Sugár daddy Mr. Georgiy? Hát igazán szabadosan fogalmaz. – a villámra szúrok még egy falatot, de hiába tömöm be a számba, valamiért nem igazán ízlik. Az elején még úgy gondoltam, hogy finom, de mostanra egyhangúvá vált. – Öhm… - teszem le a poharat, és mélyen meredek a szeme közé. – Nem ismerjük egymást, szóval nem azok alapján fogom megítélni a másik embert, amit Ön mond nekem. – érzem a belőle áradó hidegséget, de nem szeretnék mélyebbre ásni, azonban a kíváncsiságom már feléledt. A felszólításra, hogy egyek, nem is felelek, csak a tenyeremnek támasztom az arcomat, és folytatom némán az első fogást. Szerencsére nem kell sokat várnom a következő körre, mert megérkezik a második felvonás, de ebben sem lelem örömömet, amint meglátom a halakat. – Hölgyem mit kér? – végig se kell néznem a választékon, úgy ejtem ki a számon a negatív riposztot. – Semmit, allergiás vagyok a halra, és az összes tengeri herkentyűre. – nem érdekel, hogy mit gondol rólam a vendéglátóm, és talán pont jó az időzítés is, mert leszólít a velem szemben ülő férfi. – Ms. Jacquard az édesapja sokat mesélt Önről. Fel sem foghatom, hogy mekkora sikere van az utazási irodájának. A feleségem a minap foglalt Önnél egy francia utat. – elmosolyodom, és most egy kicsit otthonosabban is mozgok a témában, mert leteszem a villát, és megvárom, hogy elvigyék előlem a tányért is. Beérem az üressel, csak találok egyéb főfogást is, ami nem fog megmérgezni. – Ó, Mr. Delfino az én örömömre szolgált, hogy minket választottak. Elég sok időt ölök bele a csomagajánlatainkba, ahogyan az egyéni igényeket is előtérbe helyezzük. – foglalom össze a véleményemet, de megint jön az érdeklődés. – Mostanában utazik valamerre kedvesem? – sokkal jobban érzem magam és kezdem úgy érezni, hogy ez most tényleg rólam szól. – Igen, a jövő héten utazom Olaszországba, azon belül is a célállomás Szicília. Terjeszkedni szeretnék. – fejezem be, és ekkor Mr. Delfino a házigazdánk felé fordul. – Mr. Baldassare egyszerűen el vagyok ájulva a kiszolgálástól, és a bor…mennyei. Jól hallottam, hogy borász a végzettsége? – most rajtam van a sor, hogy meglepődjek. – Ön borász? – csúszik ki a számon a nyilvánvaló információ. – Azt hittem csupán az ügyvezető… - ki gondolta volna, hogy szakember.

Egyedül talán Domenico volt az, akit a testvérek közül nem érintett meg az álmodozás szele, a szeleburdiság feledhető mivolta, ami talán abban gyökerezik, ahogyan felnőtt. Idejekorán vált részesévé apja tanainak, és most, közel harminchét év távlatából visszatekintve Dom nem tartotta mindezt őrültségnek. Persze, extrém helyzet volt az, hogy az apja előtte ennyire mélyen felvállalta azt a nem tisztességes énjét, amit az igazságszolgáltatás berkein belül mindig is igyekezett tagadni - eleinte. A bürokrácia csodákra volt képes, mert nem létezett olyan ember, akit ne lehetett volna megvenni. A fizetség lehetett kedvesség, pénz, kiszolgáltatottság, alku, félelem, kegyetlenség, soha be nem váltott ígéretek, erotika és gyász - csak a módszerek változtak, mert nem mindenkinél lehetett ugyanazt bevetni és megvetni a fertő talaját.
Dom tisztában volt azzal, hogy kinek mi volt a gyengesége, ha elegendő időt töltött a társaságukban - mert inkább volt az, aki megfigyelt, mintsem az, aki fosta a szót. Csak akkor beszélt, ha azt igaznak vélte és fontosnak - a felesleges beszédet próbálta kerülni, mert tudta, hogy az ostoba emberekkel akkor sem került közelebb a megoldáshoz, ha vért is izzadt volna. Ahhoz, hogy egy olyan jól funkcionáló közeget tudjon maga mögött, mint amilyennel rendelkezett, minden pozícióban már jellemű taggal bővítette a csoportját. Az elosztói nem lehettek depressziós halálvágyók, és azok az emberek, akiknek a markába kerültek mások élete, ők nem lehettek azok, akik elgyengültek. Talán Silvio volt az egyetlen, akit már egészen kiskora óta úgy fogadott el, ahogy volt, a többiek pedig csak járulékos nyereségek voltak, ahogy fejlődött, ahogy a gyerekből kölyökké vált, aztán pedig rálépett a felnőttek életének kikövezett, akadályokkal telített útjára.
Valóban nem volt véletlen az, hogy a Mademoiselle-t a legvégére hagyta. Kíváncsi volt, hogy miként fog reagálni a nő arra, mintha elfelejtették volna, és Dom nem is csalódott túlzottan. Abban sem, hogy Maxine az ő értékrendje és értékelése szerint a dögös kategóriába került, bármit is mondjon végül a nő mindarra a logikára, mellyel rendelkezett. Szórakoztatta, hogy ez a véletlennek tűnő malőr mennyire kikészítette a nőt, és ha igazi seggfej lett volna, akkor innentől kezdve folyton a nő tyúkszemére kellene lépnie és a végletekig hajszolni azt a csípős nyelvét, a női mivoltának egyértelmű bizonyítékait. Nem gondolkodott túl sokat feleslegesen és nem rágódott a múlton sem, mert azon már valóban nem lehetett változtatni és inkább a jövőt preferálta, az iránt orientálódott, így Dom nem túráztatta magát a nő már odakint hagyott szavain, helyette az étkezést is abbahagyva figyelte a mellette ülő francia gyökerekkel rendelkező nőt. Csak egy pillanatra siklott le a tekintete Maxine szájára, viszont ahogy abbamaradt mellette a beszéd, a szája megrándult.
- Ne értsen félre. Nem kivételezek a nőkkel ennyire. Mindenkinek megvan a maga kategóriája, legyen az nő, férfi, gyerek vagy idős - vont vállat, mert valóban így gondolta. Ha nem is minden volt csak fehér vagy csak fekete, attól még képes volt megkülönböztetni a gondolkodást, az értékrendeket, azt, hogy ki miben jeleskedett és hogy ki volt neki fontos. Hogy kit használhatott fel, vagy éppen ki, hogy ki volt az, akit a javára tartott a közelében. Mert ahogy beszélni, úgy ismerkedni sem szokott feleslegesen, nem épített ki olyan kapcsolatot, amiben ne lettek volna meg azok a helyek, amikre szánta az illetőket.
Domenico Baldassare egyszerű ember volt, aki imádott emberi életekkel sakkozni az elméjében.
A Viktort illető óvatosság nem úgy sült el, ahogy azt gondolta az olasz, mert Maxine megint úgy reagálta le, ahogy azt nem kellett volna, ám megbocsájtott a nőnek, mert nem volt még dolga ezek alapján kéjenc, nőkkel játszó és őket kihasználó tagokkal. Mert senki ne gondolja azt, hogy a pénzért a lányok nem adták el magukat. Hogy attól, mert nem feküdtek az ilyen férfiak alá, nem tették szét a lábukat, még megőrizték a tisztességüket. Nem. Csak a szajha egy XXI. századi tünékeny, illékony metaforájává váltak. Ms. Jacquard szavait annyiban akarta hagyni, viszont Viktor tett arról, hogy Dom végignézze azt, hogy az orosz úgy tűnt, mágnesként vonzódott a nála majd feleannyi idős nőhöz. Baldassare, csak mert ő egyedül az asztalfőn ült, még látott. Talán pontosan ezen indok miatt látta be az egész teret ő egyedül, és a pincérekbe bújt emberei pedig tettek arról, hogy mindenről tudomást szerezzen pillanatokon belül. Tudták, hogy fontos este volt ez, üzletek forogtak kockán, a véletlenül elkövetett szarvashibák pedig nem fértek bele a ezen étkezésbe.
- Nem azt kértem, hogy ugorjon a kútba gondolkodás nélkül. Csak azt, hogy ne dőljön be mindennek, amit lát és hall, Ms Jacquard - váltott, talán a vezetékneves megszólítás mégsem lesz olyan bicskanyitogató, mint hogy a nő keresztnevét merészelte kiejteni a száján. Olaszként csoda, hogy nem nyalta körbe a nőt első látásra, csak mert szép is volt. Olaszként csoda, hogy a sztereotip mozzanatoknak ellenállt. Hogy nem állt bele mások intim szférájába, de azt csak azért nem tette meg, mert ő maga is gyűlölte azt, ha olyan állt hozzá fizikailag közel, akit a háta közepére nem kívánt. Akivel nem szimpatizált.
A pincérek érkeztével a többségében kiürült tányérok helyet cseréltek a következő fogással, de természetesen megint csak problémába ütköztek. A nőt kiszolgáló pingvinjelmezes egy pillanatra megütközött pillantással mérte fel a főnökét, aki elmosolyodott, túllendülve a fellépő problémán.
- Hozd kérlek a hölgynek a következő fogást. Dupla adagot, ha esetleg úgy érzi Mademoiselle Jacquard, hogy szeretné elfogyasztani azt - hangja halk volt, ellenvetést nem tűrő, mire a szemüveges tag bólintott egyet, épp elharapva az "igen, Főnök" reakciót. Nem volt szüksége senkinek sem arra, hogy Domot ennyire hivatalos titulussal illessék. A továbbiakban, ameddig a Delfino kontra Jacquard diskurzust hallgatta, a szárított tőkehalnak látott neki. Megállta, hogy még csak véletlenül se adja a nő tudtára, hogy Szicília neki teljesen más irányból volt fontos, nem pedig pusztán és tisztán turisztikai érdekeltségek miatt. A csontmentes hús porhanyósan omlott le a gerincről, a mellé tálalt főtt burgonya és a spenótlevelek pedig tökéletesen passzoltak. A pillantása nem volt zavaró, amikor a baljáról a jobb oldalán ülő meghívott vendég arcára vándorolt, mert többségében a tőle távolabb ülőket figyelte, a beszélgetésüket, a jókedvüket és a szövődő újabb terveiknek halk foszlányait el-elkapta. A következő fogás egy könnyed tagliatelle étek volt, házi készítésű tésztával és zöldséges szósszal, pecorino sajttal meghintve.
De Delfino tett arról, hogy megzavarja az étkezésben, hidegkék pillantását emelve a férfire, azonban amikor szólásra nyitotta volna a száját, a jobbján ülő nő kételkedést elrejtve a hangjában szólalt meg. Sokatmondó mosolyra húzódott a szája, komótos mozdulatokkal törölte meg az ujjait, hogy aztán az arcáról is eltüntesse az étkezés nem látszódó nyomait.
- Grazie mille, Signor Delfino - kezdett bele, hogy csak egy lélegzetvételnyi idővel később folytassa, immár angolul. - ... - értékelem a szavait. Többek között borász is vagyok, igen - dőlt hátra a székben. - Sosem árt, ha az ember több lábon áll és ha az egyik ajtó bezárul, akkor képes legyen azonnal reagálni a változásokra. Manhattanben található a borüzletem, olyan borokat is értékesítünk, ami itt készül, ebben a szőlészetben. A szüretelésen át a palackozásig, minden az Everbranchen történik - bólintott rá a saját szavaira. - A mi boraink vannak a ma este folyamán önöknek felszolgálva, minden egyes étkezéshez precízen kiválasztva az adott nedűket, amik egymás ízvilágát tökéletesen kiegészítik - ahogy elnézett a terem túlsó felébe, Silvio alakja jelent meg a nyitva hagyott, kétszárnyas ajtóban, a kezei között eltörpült szinte a laptop, amit úgy cipelt, mintha az élete múlna rajta. Dom csak egyetlen másodperccel tovább figyelte őt, de nem látott problémára utaló nyomokat Silvio arcvonásain. Legalább valami a tervek szerint haladt. Amint azt lepakolta a sarokban álló asztalra, kifordult, hogy a következő másodpercekben a projektort csúsztassa az asztalra, hogy majd a kivetített előadás anyaga a fehér falfelületre vetülve mutassa be azt, amire hivatott volt.
- A mai estéhez nem illett volna a barbeque vagy akár a műanyag pohárba kiporciózott Sangria, azt gondolom - vonta fel a szemöldökét, rámosolyogva Delfinora, a fejét Maxine felé fordította mégis. - Fontos üzletben reménykedik, és azt hiszem, ez azzal kezdődik, ha emlékezetessé tesszük a ma estét a befektetői számára. A következő fogás után öné lesz a terp, belekezdhet az előadásába. Sidnor Gallina addigra mindent tökéletesen be fog állítani az ön számára, már csak meg kell nyitnia a szükséges dokumentumait.
- Alig várom, hogy halljam! Amikor az apja felvetette az

ötletet, azon nyomban igent mondtam. És már most tudom, hogy nem bántam meg - így Delfino. Legalább egy valaki, ha már Henry George napja elbaszott lett, de az az ő hibája volt, teljes mértékben.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Ez az egész vacsora értem lett, vagyis kimondva a lehetőség volt adott, hogy elérjem a célomat, és még magasabbra emeljem a Kensington nevet, mégsem éreztem úgy, hogy ez most rólam szólna. Az asztaloknál ülő férfiak többsége teljhatalmat akart, nem tűrte meg a női ellenfelet az üzletben. Még mindig ott tartottunk, hogy az egyenjogúság csak képletes volt, mert a férfiak nem engedték, hogy a nők érvényesüljenek. Nekem sem lett volna szavam, ha a mostohaapám nem Howard Kensington, kicsit úgy éreztem, ha nem néznék ki úgy ahogy, akkor esélyem se lenne labdába rúgni az este folyamán. Nem tagadtam az adottságaimat, jó géneket örököltem az édesanyámtól, megvolt bennem minden, ami arra kellett, hogy fenntartsam az érdeklődést, ellenben szerettem azt is, hogyha elismerik a munkásságomat. Antonio nem támogatta a nagyratörő vágyaimat, azt sem értette, hogy minek utazgatok egyedül, ha megtehetném, hogy mást küldök magam helyett a feltérképező kirándulásokra. Szerettem magam utána járni az úti céloknak, sosem ajánlottam volna olyat, amit előtte nem próbáltam ki személyesen. Időigényes, és egyáltalán nem pénztárcakímélő folyamat ez, de hogyan lehettem volna hiteles a szakmámban, ha nem kóstolok bele a kínálatba. A keresletet ez határozta meg, minden évben más volt az előnyös, rengeteg tényező játszott közre, hogy abban az időszakban mi lesz a nyerő, mivel tudom fenntartani a versenyt a szférában, és hogyan győzöm le a vetélytársakat. Nem voltam ostoba, a vendégköröm egyik fele az apám által megismert partnerek, és azoknak a rokonsága. Kihívást jelentett, hogy megmásszak egy másik hegyet is, történetesen a panzió megnyitását. Semmilyen beleszólást, vagy jó tanácsot nem fogadtam el odahaza sem, pedig anyának is voltak bőven javaslatai, hogy miképpen álljak neki az üzleti tervnek, ha már eladni készülök az ötletemet. Nem kevés pénzembe fájna a projekt megvalósítása, nem utolsó sorban a speciális igények miatt, ha bővíteni szeretném a lovas turizmust. A lovarda jól profitál, de egyáltalán nincs kihasználva. Gazdag tulajdonosok bérelnek istállókat, alig akad olyan, aki valóban látogatja is az állatát, de ebbe nem merülnék bele. A kimutatások mást eredményeztek, apa elégedetten dőlt hátra, őt nem érdekelte annyira a jövője annak a létesítménynek, másra fektetett hangsúlyt. Anya a divatban érvényesült, hiába magyaráztam órákon át, hogy mennyivel megnövekedne a látogatók száma, ha mondjuk otthont adnánk különböző rendezvényeknek, több terápiás foglalkozást tartanánk, a nyár folyamán táborokat szerveznénk. A jótékonyság keveredve az üzlettel, és egy új világot nyitna meg. Az emberek nem szerettek segíteni, csak névlegesen. A csekk aláírása nem túl bonyolult, de megjelenni, és részt venni már egészen más volt. Apának is kevés ideje maradt ezekre, de anya mindig kiválasztott legalább egy alapítványt, melyet nemcsak névlegesen, de teljes mellvéddel támogatott. Hasonló jellemmel rendelkeztem, láttam, hogy a lovarda területén mi zajlik, és szerettem volna egy kicsit nemcsak a pénzorientáltság felé irányítani a jövőt. Nem sokan osztották a véleményemet, még kevesebben voltak, akik kiálltak mellettem. Talán apa ezért sem segített nyilvánosan, csak egy lehetőséget adott, hogy meggyőzzem a saját érveimmel az itt megjelent nagyágyúkat. A nőket nem lesz nehéz, de mi van a többséggel? A kezemben kör-körösen löttyintgetem a bort, nem igazán vagyok jelen, már elvesztettem a fonalat a mellettem ülő férfi miatt. Bosszantott, hogy a kedvemben akart járni megspékelve egy kis irányítással. Nem voltam ostoba, a mosdó szinte ki volt kövezve, és hogy maga mellé ültessen. Ennél jobban nem korlátozhatták volna a tekintélyemet. Még sosem hallottam Mr. Baldassare munkásságáról, azon is meglepődtem, hogy egy borászatban kerítettünk sort a vacsorámra. Nem merem megtippelni, hogy mennyi a helyszín kibérlése, és a vacsora egyben, mert ekkora keretet nem különítettem el a marketingre. Az utazási iroda is költséges, nemhogy egy építkezést finanszírozzak, de bízom benne, hogy lesz olyan, aki őszintén érdeklődik az ötletem felől, és nemcsak azért, mert az apám a helyi góré, meg a szoknyám rövidebb, mint a legtöbb férfi esze. Mr. Baldassare világszemlélete nem egyezett az enyémmel, felidegesített, és pökhendinek tartottam, miközben egyébbel még nem szolgált rá, hogy egy másik benyomás bontakozzon ki róla. Egy olasz legyen előzékeny, ne legyen tuskó, vagyis én ezt érzékeltem eddig, ezért is lepett meg, hogy miképpen vélekedett rólam, mennyire rám járt.
- Kategóriák…kicsit sem érzem úgy, hogy ezzel megbélyegez mindenkit. – fortyogok inkább magamban, és az előételben turkálva veszek el melléktevékenységként. Nem vagyok túlzottan éhes, de nem szeretném megbántani sem a férfit. Érzékenyek a gyökereikre, meg az ételekre…ó, mintha Tonyt látnám magam előtt. A pillantásom többször kalandozik el egy másik asztaltársaság felé, nem ismerem az orosz üzletembert, de szereti felhívni magára a figyelmet, csak most nem éppen az enyémet egyedül. A zöld íriszeim érdeklődve siklanak át a vendéglátóra, és ama szavaira, ahol burkoltan utasít, kivel állhatok szóba, és kivel nem.
- Egy pillantás még nem győz meg arról Mr. Baldassare, hogy levehető lennék a lábamról. Nem azon nők táborát erősítem, akik bedőlnek a szép szónak, vagy egy mosolynak. Köszönöm, de nekem is van emberismeretem, és majd az alapján ítélek. – hagyom rá a beszélgetést, kezd az ismeretségünk olyan irányba elkanyarodni, ahonnan semmilyen pozitív tartalommal nem fogunk gazdagodni, ha az este folyamán ez lesz a konstans. Igen, újabb bizonyíték rá, hogy nem én állok a középpontban a halas eset. Nem szoktam reklámozni, hogy allergiás vagyok rá, de apa igazán szólhatott volna előre. Kelletlen utasítom el a választékot, a bor jöhet, lassan be fogok rúgni, de amint elhangzik a számból a rossz, tesznek róla, hogy a kedvemre tegyenek. Ez az első mozzanat a mai este, mellyel meglep az asztalfőn ülő férfi. Nem köt belém, csak ukázt ad ki, hogy jöjjön nekem a következő étel. Elém kerül egy húsgolyós paradicsomos csoda, már az illatától is összefut a nyál a számban, de leköt Mr. Delfino kérdésáradata. Az érdeklődés őszintének hat, örömmel elégítem ki a vágyát azután, hogy mivel is foglalkozom. Ebben szinte verhetetlen vagyok, nekem is vannak gyenge pontjaim, a kis üzletem az, és ha valakinek imponál a tehetségem, akkor én is büszkévé válok. Igazán érdekes fordulat ékelődik közé az olasz szakmája kapcsán. A fene gondolta volna, hogy ért a borokhoz, én úgy gondoltam, hogy ő amolyan szépfiú, aki aláírja a papírokat, meg dirigál, de sose piszkítja be a kezét. A borüzlet hab volt a tortán, kezdtem rádöbbenni, hogy apa miért ide szervezte a mai estét. Mr. Baldassare egy új oldalával kecsegtetett meg, miközben szépen a húsgombócok elfogytak, és megkaptam az olasz tésztás ételemet is. Nem győztem enni, és figyelni, el is feledkeztem az előbbi bosszúságomról. A beszélgetésbe nem bonyolódom bele, de amint rám vetülnek a kék lélektükrök az étkezést is abbahagyom egy pillanatra. A sarokban pakoló ember nekem készíti elő a terepet. – Öhm…köszönöm. – törlöm meg a szám szélét. Hirtelen forróság önt el, még ki is pirulok. Talán sokat ittam, és nem mértem fel az alkoholtartalmát a bornak. Gyorsan lehajtom a fejemet, és az édesapám irányába lesek el. Összetalálkozik a pillantásunk, egy mosolyt is elfojt, és rám emeli a poharát, de ettől csak még inkább eluralkodik rajtam a pánik. Mindjárt én jövök, sosem szoktam aggódni, de azt hiszem, hogy szükségem lenne egy kis levegőre. Nem mozdulok, a tányérok cserélődnek, jobban esne egy kis víz, de a poharam még így is félig tele. A táskámért nyúlok, mely eddig az asztalon oldalán feküdt, és belekotrok a pendrive miatt. A tenyerem izzad, nem vagyok az a fél, aki kételyt szülne, de nagy a tétje a mai estének. Visszacsúsztatom a helyére, és észrevétlen emelkedem fel a székemről. – Elnézést, de ki kell mennem, valamit a kocsiban felejtettem. – átlátszó a szövegem, többen is rám tekintenek, többek között az orosz is, de nem viszonzom a gesztust. A táskámmal a hónom alatt szedem sürgetően a lábaimat, az ájulás szélén állok. A fejembe szállt az alkohol. Nem figyelem, hogy merre visznek a lépteim, de beleütközöm egy hatalmas mellkasba. – Signora eltévedt? – lassan vezetem rá a zöld íriszeimet. A férfi vagy három fejjel nagyobb, és ötször akkora, mint én. – A parkolót keresem. – csivitelek halkan, de egészen fura hangok ütik meg a fülemet a háttérből. Ez a pincéből jön? – Az a másik irány. Kikísérjem? – fogva tartja a tekintetemet, én viszont kezdek megijedni. – Nem kell, megtalálom… - felelem bizonytalanul az ajkaimat beharapva.

Feketén és fehéren látta volna a világot? Korántsem. Tisztában volt a jog buktatóival, azzal, hogy az emberek zöme csak megjátszotta magát és talán Baldassare sem vetette meg azt, hogy álarcot húzzon az idő nagy részében. A magánéletben teljesen másként mozgott a családja körében, az otthon megingathatatlan és biztos közegében, mint az üzleti életben. Itt nem volt helye kegyelemnek, vagy főhajtásnak, és Domenico nem is tartozott azok közé az emberek közé, akik gondolkodás nélkül vágtak volna bele az ismeretlenbe. Mire egy igen elhagyta a száját, mire az aláírása rákerült a csekkfüzetének aljára, már számos lehetőséget átvett fejben, az esetleges buktatókat, a szükséges pénzkiadást, a profit lehetőségét és a terjeszkedés mibenlétét is. Értett a számokhoz is, de a legtöbb üzletkötés az emberi esendőségen alapult - mint a póker. Mindennek az alapja a megfigyelés volt.
DB nem hitte, hogy azzal rosszat tett, hogy a még nem ismert nőt maga mellé ültette, a tanácsait viszont csak annak fejében osztotta meg a Miss-szel, ahogy ő lereagálta Viktor-Kibaszott-Georgiy heves érdeklődését. Nem kellett ahhoz kimondania, hogy tudja, mennyire elkurvult világot teremtett maga mellé az orosz, egy olyat, amiben ő királyként élhet és mindenki más csak az ő alattvalója lehet. Nők, lányok, akiket a folytonos megaláztatásnak kitett, a férfiak zömét pedig csak arra használta fel, hogy a torkukra lépve másszon egyre feljebb azon a bizonyos - és valójában nem létező - ranglétrán, hogy még több pénzt zsebeljen be. Olyan birodalmat akart maga mögött tudni, mint a Hegymélyben lakó Smaug, ám vele ellentétben azt a pénzt aljas módon forgatni is szándékozta - pénzmosás gyanánt. Az oroszok kibaszottul betegek voltak, ráadásul olyan szintetikus anyagokkal is dolgoztak, mint a krokodil. A lehető leggusztustalanabb mind közül.
Mindezeket és Maxine szavait alapul véve elfogadta a tényt: nem kértek a segítségéből, és abból sem, hogy esetleg közbelépjen, ha bárminemű probléma fellépne. Úgy ítélte meg Ms Jacquard szavaiból, hogy képes lesz kiállni a maga igazáért, képes lesz magának utat törni és csak előre nézni, mert nem félt attól, hogy szót emeljen. Hiába, hogy úgy tűnt, nézeteltérés alakult ki kettejük közt, Domenico szimpatikusnak találta Maxine ezen jellemvonását.
Az ételallergián gyorsan túllendültek, mert nem lett volna értelme azon keseregni, hogy ugyan mit ehet és nem a vendége, a jelenleg pincérruhába bújtatott tag pedig gyorsan idomulva a kialakult helyzeten már érkezett is a következő fogással. Nem volt különleges, ám a szószba egy kevés alkoholt is tettek, amelytől egy kissé ízesebbé vált - az alkoholtartalma a főzés/forralás közben nem maradt meg a feltálalt ételben. Eleinte csak hallgatta, ahogy a mellette ülők beszéljenek, nem zavarta, ha csendben kell maradnia, de Delfino tett arról, hogy újra magához vegye a szót és a borászattal kapcsolatos kérdésekre választ adjon. Szerette azt, amit csinál, és nem csak a szüretelés folyamatban vett részt, hanem a szőlősorok gondozásában. Nem okozott neki az problémát, ha nem mindig makkos cipőben, kifogástalan, gyűrődésmentes zakóban kellett feszítenie és sokszor terápiás jellegű is volt a szőlészetnél végzett feladata. A permetezést ugyan sosem csinálta, de ő maga keverte ki a permetszereket, ha az Everbranchen tartózkodott, és nevetségesnek találta, hogy a ma olyannyira felkapott biotermesztés ekkora teret engedett magának. Valóban nem volt köze azoknak a terményeknek a vegyi anyagokhoz, ám ne higgye azt bárki, hogy úgy, védőréteg nélkül sokkal egészségesebb is lett volna, engedve a számos, növényeket is elérő betegségeknek.
Delfino úgy tűnt, mint aki képtelen volt abbahagyni a beszédet, és még akkor is istenítette a nőt, amikor már régen túltárgyalták ezt a témát, Dom viszont jelezte, hogy Maxine hamarosan megkapja a szerepet arra, hogy előadja a terveit az itt egybegyűlt közösség számára. Silvio tökéletesen meg tudott oldani minden informatikai nehézséget, de programozásban szerzett tudása ellenére hál'istennek nem volt kocka. Nem érdekelték az online játékok, ez pedig hasznos volt, mert a feladatait így képes volt ellátni anélkül, hogy elvonták volna a figyelmét. DB látta a nő arcára kúszó pirulást, azt, ahogy a táskájában egy pillanatig matatott, de arra nem volt felkészülve, hogy már megint felvegye a nyúlcipőt és olyan sietős léptekkel távozzon, mint aki menekülne valami vagy bármi elől.
Lemondóan felsóhajtott, elnézett az összeturkált étel irányába, majd a borospohárra, amiben a vörös nedű magára hagyottan várta a tulajdonosát.

Odakint Carmine bizalomgerjesztően rámosolygott a kis barnára. Mondjuk a két méteren felüli, legalább százhúsz kilónyi hústömeg bizalomgerjesztése valószínűleg nem mindenkiben ugyanazt a reakciót váltja ki.
- DB húzta fel ennyire? Akarom mondani Domenico. Bocsánat, az unokatestvérem olykor nyers tud lenni, de vajból van a szíve, kenyérre lehet kenni - nem hagyta, hogy a nő bizonytalanul álldogáljon egymaga, tisztes távolságban maradva kinyújtotta a karját Carmine, hogy a nőnek iránymutatást adjon, ha levegőre volt szüksége. Csak akkor lépett a nő után, ha Maxine elindult, ám ahogy az ajtóhoz értek, az olasz oldalról úgy lépett, hogy kinyithassa Miss Jacquardnak az ajtót. Ha kijutottak a hatalmas komplexum elé, a csak kis falura való terasz kövezetére, Carmine az egyik gerendának dőlve figyelte a nőt.
- Dom kapott időt arra, hogy a borairól beszéljen? - vigyorodott el. - Akkor be nem áll a szája, úgy jár, mint a kacsa segge. Olyan elhivatottan csinálja azt a szart, hogy hozzá se lehet szólni, ha éppen a szőlészet soraiban veszik el. Mondjuk lehet csak azért, mert akkor nem kell emberekkel tárgyalnia, vagy agyalnia mások döntésein. Képtelen nem gondolkodni. Olyan, mint egy gép. Csak lélegzik és imád enni, az a különbség - miközben beszélt, Maxine-t figyelte. A farzsebéből (! igen, onnan) előszedett egy fél literes bontatlan vizes palackot, ami a kezében eltörpült, azt nyújtotta a nőnek.
- Talán jót fog tenni- a kétajtós szekrény habtestével könnyedén bánt, hosszú évek óta hozzá volt szokva a méreteihez. Képes volt nem fenyegetőnek látszani is, és jelenleg ez volt a célja - nem halálra rémiszteni az unokatestvére meghívott vendégeit. - Carmine a nevem, hogy ne csak úgy hivatkozzon rám aztán, hogy a kopasz melák, és imádok olasznak lenni - villantott egy széles, bolondos, kisfiús mosolyt, miközben a kicsike nőt figyelte.

Miután Maxine távozott, nem csak ő, hanem Viktor is a tűsarkú cipőin koppanó léptek ringó csípőjű tulajdonosa után nézett. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy felemelkedjen a székéről, és amikor meg is tette azt, az asztalfőn Domenico is ugyanezt tette. Maga mögött hagyta a damasztot, és mielőtt Viktor elérte volna a kijárat felé vezető folyosót, Dom csak egy hangyányit szaporázta meg a lépteit.
- Viktor! - hangja erőteljessé vált, s ahogy pedig visszafordultak felé, a mosolya magabiztossá tette a fellépését. Az őszes, katonás rövidségű haj karakteres és husky kinézetet biztosított annak tulajdonosának, Dom pedig leparkolt mellette, mereven nézve a szinte már fehérnek tűnő szürke íriszekbe. - Ha nem bánod, akkor váltanék veled pár szót - behízelgővé vált a hangja.
- Másként képzeltem el azt, hogy eljövök bentről. Ha megbocsájtasz, dolgom lenne - kapott egy replikát, ami egyáltalán nem nyugtatta meg.
- Tudom, hogy mit szeretnél. Épp ezért fogsz velem jönni, ha nem akarod, hogy Kensington megtudjon mindent rólad. Csak utánad - a szavai nem üres fenyegetéssel voltak megtelve, és nem is burkoltan célzott a terveire.
- Menj a picsába, Baldassare!
- Valóban, egyszer talán oda is. Beszélgessünk egy kicsit négyszemközt, Viktor - az érzelmek, a mosolya eltűnt az arcvonásairól, és a távolban Silvio megállt egy pillanatra, ahogy Dom hátával, feszes tartásával szembesült. Összeráncolta a homlokát, a pillantása pedig az egyik pincérre siklott, apró biccentéssel. Dom tudta, hogy valójában nem lesz egyedül Viktorral, de bízott magában annyira, hogy a fizikális erőfitogtatás nem fog előtérbe helyeződni, mert akkor ő maradna alul. DB szerencséje csak annyi volt, hogy ő volt itt, ezen a helyen a góré és nem az orosz. Az ő emberei voltak itt, és nem az orosz senkiházik.
- Nem tudok ellenállni ennek a csábításnak, Baldassare. Kapsz három percet - ultimátum. Domenico vékony jégen táncolt, de meg fogja húzni akkor is azt a kibaszott határvonalat. Az ő házában - relatíve, az övé IS -  nem fognak nőkkel játszani. Ahogy elindult Viktor a könyvtárszoba felé, Dom követte őt, és ahogy beléptek az ezer könyv otthonába, behúzta maga mögött az ajtót, hogy a kíváncsi szemeknek és füleknek ne kelljen olyat hallaniuk, amire nem volt szükségük.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Valójában ez az egész este egy megjátszott színdarab, és nem tudtam, hogy melyik oldalon állok. A nézőközönséget egészítem ki, vagy a színpadon fogok tündökölni, mert ezen időtartam alatt nem vált világossá, hogy nekem szentelték a vacsorát, vagy az édesapám kegyeinek. A Kensington név nagyot dobott azon, hogy ma megannyi úriember és hölgyemény tiszteletét tegye, mégsem éreztem, hogy ez nekem szólna. Szerettem a középpontban lenni, annak az érzésnek a birtokában lenni, hogy én számítok, és nem a nevelőapám. Kész szerencse, hogy a vendéglátó maga mellé ültetett, mert így belecsöppenhettem egy másik beszélgetésbe is, ahol jó tanácsokkal láttak el bizonyos személyekkel kapcsolatban. Egészen nyilvánvaló, hogy a mellettem ülő nem kedveli az oroszt, nekem viszont felkeltette az érdeklődésemet, bár még nem adtam jelét, hogy másba is belemennék. Nem feküdtem le mindenkivel, és ha akadt egy állandó partnerem, mint ebben az esetben Tony, akkor szóba sem jöhetett, hogy megcsaljam. Hűséges típus vagyok egy határon belül, és nekem is vannak erkölcsi értékem annak ellenére is, hogy hajlamos vagyok lazán kezelni a kapcsolatunk mivoltát. Nem szerettem volna azt mondani, hogy komoly, mert annak ugyan nem éreztem, de valahol félúton lehettünk már. Az már biztos, hogy nem ugyanazon a lépcsőfokon álltunk, de ez cseppet sem zavart, mert ma este üzletet kötni jöttem, és nem a melleimet mutogatni idegen férfiaknak. Az alkohol hamar száll a fejembe, és ez eredményezi a modortalanságom egy fokát is, de Mr. Delfino kérdései enyhítenek rajtam, meg az újdonságok. Mr. Baldassare borász, figyelt arra, hogy kicseréljék a tálamat, miután kiderült, hogy allergiás vagyok a halfélékre. Mások nem tulajdonítottak volna ennek akkora feneket, de jólesett, hogy emiatt felborította a menetrendet. Nem első alkalommal húzom keresztbe a számításait, de ott végképp meglep, hogy közli, a következő étel után az enyém a porond. Valamiért túl gyorsan érkezett el a rivaldafény, a bor megtette a hatását. Kóválygok, bele is nyúlok a táskámba, hogy a pendrive-ra fogjak rá, de izzad a tenyerem. Sosem szoktam izgulni, mondjuk nem is naponta nyitok meg egy új helyet. A panzió fontos küldetésem, fel akarom lendíteni a lovardát, és kivásárolni az apám részét is. Nem terveztem, hogy jövőre még legyen beleszólása, különben lassan bezárhatjuk…értem, hogy mit jelent neki, nem ez hozza a legnagyobb bevételt, de akkora lehetőség van benne, amit érdemes lenne megragadni. Ezen ügyködöm, de elsőbbséget élvez a friss levegő, és immár a második alkalommal ugrom fel, és kérek egy kis haladékot a szereplésemre. Összezavarodtam, és szédülök is, mi tagadás, hogy az itt felszolgált vörös nedű sokkal erősebb, mint az elején gondoltam volna. A tekintetem a kiutat keresi, de véletlenül rossz felé kanyarodom el, és belebotlok egy másik egyedbe, vagy egy monstrumba, ki tudja, hogy mi a fogalom a férfira. Első blikkre nem szimpatikus, félelmet kelt bennem, és a világ végére menekülnék el, de aztán megszólít.
- Hogy kicsoda húzott fel? – pislogok nagyokat, mert a DB nekem eleinte nem mond semmit, csak aztán esik le, hogy a vendéglátónkról beszél, aki történetesen az ügyvezető is eme helyen. – Nem éppen ő. – kicsit hazudok, mert eleinte ő mardosta szét a meglévő agysejtjeimet, és tornázta fel a vérnyomásomat egy magasabb tartományba. – Önök unokatestvérek? – újabb sokkhatás, álmomban sem feltételeztem volna, hogy a szépfiú, meg az óriási rokoni kapcsolatban állnak, vagy a bent emlegetett úriember egy kenyérre kenhető fajta férfi. Mindent elmondtam volna róla, de azt nem, amit állított a kétajtós pasas. Eleinte még a két lépés távolságot is tartom tőle, nem jó dolog ma este az ismerkedés, én a kinti parkolót keresem, ahol kiszellőztethetem a fejemet. Az iránymutatás jókor érkezik, biccentve köszönöm meg, és indulok el a másik irányba, ha már rosszat választottam először. Könnyedén surranok el az útvesztőben, amikor oldalra lépnek mellettem, és kitárják előttem az ajtót. Kellemes meglepetéssel vegyített érzelem tör rám, elpirulva megyek el mellette, és lépek ki a hűvös esti levegőre. Az arcomat egyből a tintaszínű égbolt felé irányítom, és mélyeket szippantok az orromon keresztül. Fáznom kellene, de azt hiszem, hogy a bor megtette a hatását, ellenben összefűzöm a két karomat a mellkasom előtt, de úgy tartva, hogy a táskámat ne szorítsam oda a kebleimhez. – Öhm… - kissé andalogva pillantok át a pasasra, aki egyetlen kérés nélkül kezd mesélni. – Dom..nem mesélt a borászatról, mert az is új volt nekem, hogy ezzel foglalkozik. Első látásra nem tűnik úgy, mintha a rokona valami keményebb munkát végezne a papíremelgetésen kívül. – a mosolygásom felszabadulttá rendezi az arcvonásaimat, miközben egy kisebb hahotázást váltok ki az új partneremből. – Ennek sem mondták még őt, de a látszat néha csal. – kacsint rám. Sokkal közvetlenebb ez az óriás, és megint eszembe jut, hogy mennyire sokat számít az előítélet, aztán a végső megítélés közötti különbség. Nem volt bizalomgerjesztő, de ahogyan beszél, ahogyan gesztikulál az ellenkezőjét váltja ki belőlem. - Ő maga műveli a szőlőtőkéket? Újabb érdekes, de elraktározom. Az evés már szemet szúr, de akkor ez egy igazi felvetés az olaszokról? Buknak az ételekre, és fontos eseménnyé varázsolja az összejöveteleket? – sandítok rá, és meglepődve fogadom el a felém nyújtott üveget. – Köszönöm szépen. – azonnal letekerem a kupakot, és belekortyolok. A hűsítő folyadék jót tesz nekem, ahogyan a kinti légkör is, mert kezd megszűnni a szédülésem. – Carmine részemről a szerencse. Maxine, aki imád franciának lenni. – a kézfogása nem volt erős, de azt hiszem ma este sokat lendített a megítélésemen, és a kialakított véleményemen egy másik emberről, aki a rokonaként látta el a ma esti teendőket. – Ha nem gond, akkor a vizet megtartanám, még jól fog jönni a prezentációm alatt. – mutatom fel neki, és idejének látom visszasétálni a porondra, hogy megnyerjem a közönség szimpátiáját ma este.


Két ember kapásból hiányzik odabentről, és nemcsak nekem tűnik fel, amikor belépek a kis üvegemet markolászva. A helyemre sétálok, és leülök rá, de egészen nyilvánvalóan szemet szúr, hogy ki az a két alak.
- Nem tudják, hogy merre ment. Mr. Baldassare? – vetem fel az ártatlan kérdést, de pont akkor térnek vissza, az orosz üzletember nem túl boldogan, még a tekintetemet is kerülve. Nem iszok semmit, és most már úgy érzem, hogy az étel sem csúszna le a torkomon. Nem kérdezek rá a nyilvánvalóra, hogy mit művelhettek, vagy éppen miről folyhatott a szó, mert az ételek szervírozása leáll. Nem kérdezek sokat, egy hosszú pillantás a mellettem ülővel, aztán felkelek, és megigazítom a felcsúszott ruhámat a csípőm oldalán. A táskámmal együtt sétálok oda a laptophoz, ahol a másik érdekes kinézetű testőr, vagy ki áll. Nem merem nyíltan megbámulni, óvatosan húzom ki a pendrive-ot, és adom át neki. – A második mappa lesz az, ha lehetséges, akkor elindítja nekem egyből a powerpointot? – érdeklődöm, és egy biccentésből kell rájönnöm, hogy ő nem lesz az a szófosós fajta, mint a melák odakint. Carmine…vele tudtam szimpatizálni. A körülöttünk lévő hangok is elhalnak, ezért megköszörülöm a torkomat, és ha minden elsötétült, és a fehér falon megjelenik az első képkocka a lovardával együtt, akkor magamhoz ragadom a szót. – Jó estét kívánok, biztosan többen ismernek már az édesapám révén, de aki még nem, annak bemutatkoznék. Maxine Jacquard vagyok a Kensington Traveler Services ügyvezetője, és tulajdonosa is. Ó, látom már többen mosolyognak…ma egy különleges témával érkeztem, és ez nagyban össze fog függeni a Kensington névvel. Sokan ismerik Önök közül a lovardánkat, sőt akadnak olyanok is, akik istállót bérelnek tőlünk, ugye Mr. Georgiy? – a pillantásom csak rövid időre vezetem rá, de látom, hogy éhesen fürkészi a combom tájékát, ahol megszűnik létezni az anyag. – Nos, adott a helyszín, a tudásom, hogy valami újjal álljak elő, és megcélozzak egy kiaknázatlan területet New Yorkban…a lovas turizmust. A tavalyi évben csaknem százezer amerikai dollárt öltek bele a nagyokosok az ilyenfajta egészségügyi komplexusokba és turizmuságba. Nálunk megvan az ehhez szükséges szakértelem, a hely…és ennek fényében szeretném bővíteni a lovardát egy panzióval is. – átkattintok a következő diára, ahol a SWAT analízist szemléltetem, a keresletet és a kínálatot ebben a szakágban, az előnyöket és a hátrányokat. – New York a turizmus fellegvára, évente csaknem közel 60 millió ember látogat el a híres Nagy Almába, és ezek közül sokan a nyugatról remélik a gyógyulásukat is. A lovak manapság is luxuscikkek számítanak a derbyk, a szerencsejáték miatt, de sokan nem tudják, hogy mekkora fejlődés érhető el általuk a mozgásszervi megbetegedések, és a mentális betegségek területén. A lovak terápiás állatok, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni rájuk. Tudom…hogyan függ össze ez a panzióval? Egyszerű…a panzió szállást biztosít a betegeknek, a messziről érkezőknek, akár a gyerekeknek, akik tábor miatt választanának bennünket. A bevétel növelése akár a duplájára is nőhet… - merülök bele, és Mr. Baldassare-ra siklik a tekintetem, miközben egy kis szünetet tartok.

Gondosan megválogatta a szavait, ha lehetősége volt rá. Nem volt olyan ember, aki belefutott volna olyan helyzetekbe, ahonnan ne jöhetett volna ki győztesen és sok esetben átgondolta a lehetőségeket, azt, hogy ugyan kivel és mit kellett megbeszélnie. A ma estére már elégnek kellett volna lennie az idegeskedésből és abból, hogy valakit kérdőre vonjon. Nem tervezte, hogy bárkivel is nézeteltérése lenne, de Viktor megint előbb gondolkodott a farkával, mintsem tudja, hol volt a helye. Megtanulhatta volna már, hogy ami DB háza táján történik, az ott is marad. Baldassare nem volt az a fajta férfi, aki bárkivel is szívesen osztozkodott volna - hacsak nem a rokonairól és arról a maroknyi barátjáról volt szó. Végignézte, ahogy Georgiy a roskadásig könyvekkel telepakolt polcokat mérte fel, az antik asztalt és a hozzá tartozó szófát, az utóbbira úgy is helyezkedett el, mintha legalább ő lett volna II. Miklós cár, csak az élő verzióból.
- Úgy gondolom, semmi rosszat nem tettem, Dom - a mélabús kék szemek vizslamód méregette, DB pedig kelletlenül bólintott. Valóban, még nem lépett át egyetlen egy határvonalat, de ha az oroszon múlt volna, akkor a világot is Maxine elé vetette volna, és nem izgatta volna, hogy hány holttal kövezte volna ki azt az utat. A világ maga igazából az a kibaszottul sok pénz és az orosz farka lett volna, amiből Dom szeretett volna kimaradni és nem vigyorogva asszisztálni még ráadásul hozzá. Az asztalhoz lépve letette rá az alfelét, a bokáinál pedig keresztezte a lábait, maga mellett pedig megtámaszkodott az asztal lapján.
- Ha nem lett volna elég egyértelmű, hogy miért vagy itt, akkor most közlöm. Lehet, hogy Kensington úgy gondolja, végeláthatatlan pénzeszsákként működsz, ami igaz is, emellett kár lenne elmenni. De azt úgy gondolom, a jelenlévők nem fogják tudni, hogy mivel is keresed a kenyered még. Gondolom azzal nem kérkedsz, hogy az orosz tizenéves lányok a te kezeden átmenve kerülnek bele abba a rendszerbe, ahol a testüket árulod, nem csak magadnak tartod meg őket. Ami alapvetően is beteg, hogy a gyerektestű kislányokért rajongsz és rájuk gerjedsz, de baszd már meg! - összegzett, a végén sem volt annyira jókedvű, mint kellett volna.
- Szerintem semmi közöd a szerelmi életemhez, Baldassare - emelkedett fel, visszagombolva a középső gombot is a zakóján, Dom pedig végignézett az öltözékén tetőtől talpig.
- Lehet. És nem is érdekel, ki nyög alattad, de ameddig az én kajámat zabálod fel, ameddig az én boromat iszod és ameddig az én házamban vagy, addig visszafogod magad és felhúzod a cipzárad és nem csorgatod a nyáladat egy olyan nőre, aki az én vendégem - a hangja nyugodt volt, de nem kevésbé fenyegető. Jobbja hátracsúszott az asztalon, hogy egy szénfekete mappát szedjen fel, a fedlapot pedig felnyitotta. Az a helyes akta, ami rengeteg információt mutatott, nem volt hazugság. Számlakivonatok, banki átutalások, képi felvételek arról, hogy Viktor milyen üzérkedést folytatott. Az ősi mesterséget folytató nők mára már nem voltak annyira megbecsült tagjai a társadalomnak, ám kétségkívül a pénzmosás melegágyát is jelentették ezzel együtt. - Bármennyire is tisztellek azért, amit a lányokon kívül teszel, nem okozna nehézséget az, hogy ez a dosszié véletlenül egy elismert és remek nyomozó kezébe kerüljön. Egyikünk sem akarja kihúzni a másiknál a gyufát, mert azzal mindkettőnk üzletének keresztbe tennénk és lehúzhatjuk a rolót, tudom jól. Szóval tedd meg nekem azt a szívességet, hogy a gatyádban maradsz és úgy nézel a jelenlévő nőkre, mintha az anyád lenne mindegyik, akit nem adtál el soha életedben - engedte, hogy Viktor kivegye a kezéből a mappát. Hogy átfussa a valós információkat, helyszíneket, kapcsolati listát, és Dom csak akkor mosolygott fel a fickóra, amikor az hitetlenül megrázta a fejét, mert mindketten tudták, hogy ez nem csak zsarolás volt DB részéről, egy nem beváltott ígéret. Georgiy úgy pakolta le a mappát az asztalra Baldassare mellett, hogy a pillantásával már azon gondolkodott, hogyan és miként belezné ki az olaszt.
- Ma este békén hagyom. De ennyi haladékot kapsz, DB, nem többet - Dom állkapcsa megfeszült, de végül bólintott az ajánlatra. Ha tudta volna, hogy most ásta meg a halálos ítéletét, akkor biztosan másként tett volna. Így csak reménykedett abban, hogy Viktor a szavát adja, ami valóban meg is történt, mert a kettejük közti kézfogás volt az, ami eldöntötte - Miss Jacquard és a másik három nő, a pincérek közt szereplő, DB alkalmazásában álló nők sem kerülnek az orosz hálójába. - Úgy gondolom, akkor végeztünk is ezzel a nem hivatalos tárgyalással, szóval visszamennék enni, engedelmeddel - hajolt meg a törzse, Dom pedig bólintott erre. Nem állt módjában itt tartani, mintha a rabja volna. Hagyta, hogy Viktor kilépjen a könyvtár ajtaján, miközben figyelte annak hátát. Nos, jobban ment, mint gondolta. Kérdés, hogy ez mikor fog visszájára ütni és ki húzza a rövidebbet. Úgy gondolta, ő kisebb hal volt a vízben, szóval ideje lett volna felszívnia magát. Hogy a jó élet bassza meg!

Odakint Carmine nagy beleéléssel szórakoztatta a kis barnát, a visszakérdezésre pedig akkorát bólintott, hogy a feje majdnem leesett.
- Az hát! Bírom a fejét, nem mindig idegbeteg ám - vigyorodott el hirtelen, hogy ha hagyták, akkor a nőnek konkrét előadást tartott Baldassare döntéseiről, reakcióiról és úgy tűnt, hogy most igazán szerepelhet. Lejött neki az, hogy az elején a hegyomlásnyi méreteivel az ellenkezőjét váltotta ki a nőből, mint akarta volna, de a szavaival talán egy kicsit sikerült megnyernie a nőt. Nem volt olyan művelt, mint Dom, de az unokatestvére unszolására a kezébe vette anno A kisherceget, olvasott Vernétől könyvet - igaz, hogy csak a Kétévi vakációt, de akkor is. Zola Nana című könyvétől okádni tudott volna, szóval azt DB-hez hozzávágva el is átkozta Domot, de csak széles vigyorgást kapott cserébe. De a kedvence kétségkívül Mary Shelley regénye volt - már csak azért is, mert a méreteik hasonlóak voltak. A nő szavaira odakint futólag elvigyorodott, hogy aztán Maxine közlékenységét magába szívva a nő látványát is kiélvezhesse. Nem volt sértő vagy feltűnő, egyszerűen csak szerette a szépet, a formákat.
- Persze. Hogyan lehetne bármilyen ötlete is a szőlészetben, ha ő maga pipiskedve menekülne előle? Minden munkafolyamatot ismer és ha ideje engedi, akkor nem igazán fél attól, hogy piszok megy a körme alá - vont vállat. - Még egyetem alatt zúgott bele ebbe a bogyóizébe, képtelenség azóta lehozni róla őt - forgatta meg a szemeit, a szavait pedig a szőlősorokra, a bortermelésre értette. És egyáltalán nem érzett bűntudatot, hogy kvázi kiadta Domot egy ismeretlen nőnek. A víz ugyan gazdát cserélt, a kérésre pedig csak bólintott. Neki amúgy is kiapadhatatlan készlet állt rendelkezésre, különben sem volt rossz íze a Long Island-i csapvíznek sem. Nem húzta az időt, így amikor Maxine jelezte, hogy képes és szeretne is visszamenni, akkor a hölgyet előre engedve lépett be Carmine is ismét a házba, de ő nem fordult el arra, amerre a nő, ahol az étkezés zajai hallatszottak, hanem jobbra fordulva elindult a konyha felé, hogy magába tömjön némi fél marhát. Szó szerint. Menet közben elhaladt egy igencsak mérges orosz mellett, és a tévolban még látta az unokatestvére bosszús, elgondolkodó arcvonásait is, de tudta, hogy ilyenkor nem jó beszélgető partner. Különben is, mire visszatér a többiek közé, Dom ismét az a nyugodt ember lesz, aki szokott lenni. Többé-kevésbé.

Viktor még egy utolsó pillantást vetett Maxine előtte mozgó alakjára, és Dom is kisvártatva visszatért az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. A mozdulatai nem voltak feszültek, az arckifejezése is nyugodtnak látszott, de Silvio tisztában volt azzal, hogy Dom minden, csak nem nyugodt. Ismerte már rég a rezdüléseit, a mozdulatait, de nem most kezd el kérdezősködni.
- Bocsánat. Sajnálom, hogy megvárakoztattuk önt, hölgyem - pillantott el jobbra, Jacquard felé, jelezve, hogy valóban itt kellett volna lenniük mindkettejüknek, amikor visszatért, de nem akart magyarázkodni és nem is fog. - Ha gondolja, bele is kezdhetünk. A pincérek és mindenki más is felkészült - nem volt szükség engedély kiadásra, de gy gondolta, illene bárhogy is jeleznie a nő felé.
Silvio egy szó nélkül vette el a felé nyújtott pendrive-ot, csak egy bólintásnyi igenléssel dugta be azt, hogy amint felismerte a rendszer az eszközt, rákattinthasson a megfelelő mappára, onnan pedig kiválasztotta a dokumentumot. Rögtönzött IT-szakemberként ott maradt, ha kellett, ugyanakkor két lépést elhátrálva az ajtó mellett megállva rövid pillantást váltottak DB-vel, ám ahogy Maxine beszélni kezdett, DB-t elvesztette. Merthogy Baldassare a nőt figyelte, a szavait raktározta el a tudatában és mindent igyekezett megérteni és felfogni - na meg továbbgondolni is, amit hallott. Az asztal mellett ülők többségén siklott végig a pillantása, de ahogy a nő pillanatnyi szünetet tartott az előadása során, DB visszanézett a nő arcvonásaira. Nem akaródzott kérdeznie, de úgy tűnt, több volt a láma a jelenlévők közül, mint sejtette volna.
- Ennek mennyi lenne az anyagi vonzata? Mennyi embert foglalkoztatna így a panzió és milyen tudású embereket kellene felvenni pluszban? - tette fel a kérdéseit, mert mint mindig, most sem tudott elszakadni teljesen attól, amiben jó volt, amiből a diplomáját megszerezte. Mindig is érdekelte a gazdálkodás és a menedzsment is. - Mennyi időt venne igénybe az, hogy az üzleti terv alapján megtérüljön a befektetés? - érdeklődött, és nem különösebben izgatta, hogy számokra volt szüksége, hogy őt nem érdekelte a képi világ, bemutatva, hogy léteztek az arab lovak, a felföldi lovak, hogy volt barna és pej is. Neki nem volt érdekeltsége abban, hogy elmerüljön a lovak szépségében. Ő borban és drogban utazott. Még egy szenvedélyre nem volt szüksége, nem tudott volna már abba is elmerülni száz százalékosan odatéve magát.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Az Antonioval való kapcsolatom, és mai veszekedésem vele kihatással van az estémre. Jól kellene szerepelnem, és nem elítélni a hozzá hasonló férfiakat attól, mert olaszok. A közös vonások mindegyiknél megvannak, de akkor magamat is egy kalap alá vehetném a francia nők többségével, még akkor is, ha csak félig vagyok az. Erre csak akkor jövök rá, amikor a kétajtós szekrénnyel beszélgetek odakint. A félelmet keltő monstrum első látásra nem bizalomgerjesztő, és tudom, hogy le tudná harapni a fejemet, de ezzel ellentétben kint várakozik velem a hidegben, és szórakoztat. Kevés emberről mondható el a mai este folyamán, hogy a kedvemet növelné, de akadnak meglepetések, és nemcsak az ő kapcsán. Mr. Baldassare bemutatkozása nem tetszett, eleinte még idegesített is, hogy a nyakamra jár, és különböző csoportokba sorol be, de az unokatestvére újabb információkkal lát el a személyéről. A szőlészet kemény munka, hát nem csodálom, hogy egyfajta csodálatot vált ki belőlem, hogy a borok szakértője, és egyetlen szóval sem dicsekedett el vele, csak amikor Mr. Delfino rákérdezett. A fejemben élő ítélet alapján mást mondtam volna. Picit sekélyesnek érzem a hozzáállásomat, elvégre apa is kitett magáért, hogy ezt összehozta, én meg csak perlekedek, és panaszkodom mindenkinek. A célt veszítem szem elől, amiért annyit dolgoztam, és vágytam rá, hogy ebben is sikereket érjek el.
- Már az egyetemen is a szerelmese volt? Fura ezt hallani Mr. Baldassare személyéről, de akkor másképpen tekintek rá, vagy elképzelem koszos körmökkel. Mit gondol, hogy mennyire bukna ki, ha ma este koszossá válna a keze? – a hasonlatom kétértelművé kerekedik, de én magamban jót nevetek rajta. Megint belenyúltam, állandóan ezt csinálom, és unom, hogy aztán nekem kell bocsánatot kérnem, mert elvakítanak a klisék. Nem nyújtom hosszúra a kint töltött időt. Az üveg víz pontosan az a gesztus, amire szükségem volt, hogy túllendüljek a kezdeti nehézségeken. Az itteni borok erősek, jobb vigyázni velük, mert a saját bőrömön tapasztalhattam meg az erejüket. Nem alkoholizáltam sokat, én is kiváltképp a borokkal szimpatizáltam, de nem az olasz régióból. Félig francia gyökerekkel ragaszkodtam az otthoni ízekhez, de csak kevés alkalommal nyílt rá lehetőségem, hogy belekóstoljak. New Yorkban hemzsegnek a borbárok, a szaküzletek, mégsem kutattam lázasan őket. Évente legalább két esetben repültem Franciaországba, és akkor nem hagytam ki az élvezetekhez. Ideje hozzászoktatni a szervezetemet a délebbi vidékhez, mert hamarosan Szicíliába utazom. Vegyes érzések kerítettek a hatalmukba, elvégre ismeretlen terepre tévedek, a hallomások eljutottak az én fülembe is. A mendemondák fele biztosan nem igaz, de ki tudja, hogy mibe botlom odaát. A maffia azon a vidéken eléggé híres, nem is olyan régen olvastam róluk cikket. Kíváncsian várom, hogy milyen élményekben lesz részem, de ma este összeszedetten kell előadnom az üzleti tervemet, hogy befektetőket találjak hozzá. Megköszönöm a segítséget, és a kis üvegemmel térek vissza a terembe, azonban ketten hiányoznak az asztal mellől. Nem nehéz kiszúrnom az utánam érkezőket. Mr. Baldassare hűvössége, és nyugalma ismét tökéletes, mielőtt felállnék, azért ránézek. A pillantásom nem időzik sokat az arcán, de mintha valami érdeklődést vélnék kiolvasni a szemeiből. Vajon ez a férfi mindig ilyen, vagy csak bennem kelt ambivalens érzéseket. Nem tudnám eldönteni jelenleg, hogy szimpatizálok vele, tartok tőle, veszélyesnek vélem…vagy vonzónak?
- Igen, szeretnék belekezdeni. – adom a tudtára, ha már felemelkedem a székről, és megindulok a kis porond felé. Az előbbi segítő, aki idekészített mindent, meg is kapja tőlem az információhordozó eszközt. Elmagyarázom, hogy mire lenne szükségem, miközben megigazítom a ruhámat, és hátrapillantok a fehér falfelületre is. A diák még nem indultak el, szeretném, ha nem remegne meg a hangom a sok bortól. Az édesapámat keresem a pillantásommal, nem kell sok, hogy rám nézzen, és ha nem is jelzi nagy plakátokkal, hogy sikert kíván, azért egy mosolyt elfojt. Ebből tudom, hogy büszke rám, ahogyan a kisebbik gyermekére is, de Brianna feje lágya még nem nőtt be. Idővel talán a nyomdokaimba lép, hacsak nem talál ki valami őrültséget, mert nála sohasem lehet tudni, hogy mire feni a fogát. Végül bele is kezdek a felvezetőbe, bemutatkozom illendően, ha valaki nem tudná, hogy ki vagyok. Igyekszem elrejteni a lámpalázamat, de annyi a férfi idebent, hogy még nekem is kicsapja a nem létező biztosítékomat. Magamon érzem a házigazda tekintetét mindvégig, amíg a lovardáról beszélek, és a SWAT analízis alatt áttérek a panzióra. A pénzügyekről még nem beszéltem, megvártam, hogy mindenki felfogja, hogy mire megy ki az ötletem. Vártam a kérdéseket is, de eleinte csak a mély csend lett a társam, végül Mr. Baldassare ment ki a szorult helyzetemből, hogy oldja a feszültséget, vagy továbblendítse a mondandómat.
- Köszönöm a kérdését. – a fülem mögé tűröm az egyik hajtincsemet, és továbbléptetek, mert nem a lovak képeivel akarom a közönséget elkápráztatni. El is jutok a diagramok világához. Felé fordítom a törzsemet, és nem tudom miért, de ahogyan összekapcsolódik a szeme világa az enyémmel, úgy intézem a szavaimat egy picit felé. Nem akarok senkit sem kizárni, de túl sokan vagyunk, és nekem szükségem van egy biztos pontra.
- A panzió megépítéséhez fél millió dollárra van szükség. A munkafolyamatok minimum nyolc hetet vennének igénybe, ha minden egyes nap nyolc-tíz órás menetrendben dolgoznának az építőmunkások. Az elkészült épületben összesen 16 szoba, két tárgyaló, egy egészségügyi komplexum állna a vendégek rendelkezésére. Összesen… - fejben kell számolnom. - …a személyzet egészét kalkuláljam bele? Akkor bizony a negyvenöt fő az induló. Ebbe beletartozik a vendéglátás része, az új lovas terapeuták alkalmazása, a gyógytornászok, maga a panzió felső vezetősége. – szemrebbenés nélkül sorolom fel az elképzeléseimet, és bízom benne, hogy semmit sem hagytam ki.
- Bocsánat, hogy beleszólok, de ez nagyon sok ember Ms. Jacquard, arról nem beszélve, hogy ezeknek az embereknek a fizetése nem lehet alacsony, ha abból indulok ki, hogy majdnem mindenhez diploma kell. – vakarja meg az állát az orosz üzletember.
- Valóban nem kevés, és ebben igaza van, de azzal számolni kell, ha beindul az üzlet, akkor rengeteg pénzt fog hozni… - a tekintetem a másikra vezetem. Nem tudom, hogy milyen játékot űz velem, de a kékjei sötétlően merednek rám. – A megtérüléshez másfél év kell. – jelentem ki, és a háttérben látható kimutatást nagyítom ki.
- Azt mondja, hogy az első év veszteséges lenne? – lecsapnak a gyengeségre, nem színesíthetem a történetet. – Igen, az lenne…ahogyan a legtöbb befektetés az. Melyik cég hozza be az első évben a ráfordított összeget? Uraim, legyünk reálisak, de ez nem az a szféra, mint a tőzsde, ebbe rengeteg időt és energiát kell fektetni, a megfelelő cégekkel tárgyalni, nagy odafigyeléssel kiválasztani a szakembereket. Nem is várok sokat, én vállalom a háttérmunkát, Önöknek csak a csendes társnak kell lenniük. – hegyezem ki a mondandóm végét erre.
- Ó, akkor vegyük úgy, hogy a nagykutyákra utazik? – végképp nem értem a férfit, de mintha kóstolgatna. – Mr. Georgiy magának éppúgy érdekeltsége a lovai miatt ez, mint másoknak a lehetőség, hogy valamiben elsők legyenek. – harapom be a szám szélét, ezzel pedig elérem, hogy vigyorogva feleljen nekem. – Kíváncsivá tett. Mi lenne, ha a napokban meglátogatnám a lovardában, és körbevezetne? Szeretném a saját szememmel látni a környéket, amibe beleinvesztálom a pénzemet. – számítottam hasonló érvekre. – Állok elébe, és még ma este egyeztetünk, hogy mikor felel meg Önnek. – mosolygok rá. – Valakinek lenne még kérdése? – érdeklődöm, és végigpillantok a nőkön is.

Hithű katolikusnak kellett volna lennie. A Biblia tanait és tíz parancsolatát kellett volna követnie, de Domenico már rég nem viselte a szemellenzőjét. Sosem hitt sem az ártatlanságban, sem pedig a teljes, fertőben fürdő erkölcstelenségben. Nem gyulladt meg a teste, ha belépett Isten földi házába, és nem kért feloldozást a tetteiért. Nem tartotta bűnösnek, mert az igazságot követte mindig is. Lehet, hogy a módszerei nem voltak túl etikusak sokszor és a saját törvényei alapján értelmezett bizonyos eseményeket és következtetett azokból, ugyanakkor ha éppen a törvénynek kellett meghajolnia az igazságszolgáltatás oltárán, akkor sem volt rest megtenni ezt. Igazat mondott, arról már nem volt szó, hogy a teljes igazság gyökeréig kellett volna lenyúlnia, olyan mélyről érkező gondolatokat is megosztva, amihez rajta és a bizalmasain kívül senkinek semmi köze nem volt.
Viktor tett arról, hogy DB ne csak a házigazda szerepét töltse be, aki nyájas mosollyal az arcán töltse meg az emberek gyomrát és csendet választva ne szóljon bele semmibe. Gyűlölt ultimátumokat adni a nála nagyobb kutyáknak, és ha éppen körbe is hugyozta azt a területet, ami az övé volt, még teljes tudatában volt annak, hogy ha valaha, valamikor hibázott. Az oroszok kemény emberek voltak, és a hűség ott is az egyik legmeghatározóbb jellemvonás volt Viktor világában is - a kérdés csupán az volt a továbbiakban, hogy Dom alkuját mikor fogja megtorolni Georgiy. Mert Domenico nem áltatta magát. Nem lesz elég csak annyi, hogy alkunak nevezte Viktor mindazt, ami bent a könyvtárszobában történt. Csupán pár óra nyugtot kapott a nő, és Dom tudatában volt annak, hogy mindezt szó szerint is értette a moszkvai.
Maxine szavai enyhe kételkedést váltottak ki belőle. A turizmus csíráit ő maga is elvetette az Everbranchen, mert anélkül aligha tudtak volna finanszírozni minden kiadást, a bérezést, a Bambino Borbár pedig eladásai pedig nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy valóban lefedjen minden költséget. A lehetőséget és a potenciált igyekezett mindig felmérni és a kereslet-kínálat igényeinek megfelelni, egy olyan fehér foltot kipipálni, amire úgy gondolta, hogy a tömegeknek szüksége volt. A lovakhoz viszont vajmi keveset értett, igazából azon túl, hogy tudta, négylábú patás, emlős állatok, és hogy rengeteg pénzt vitt el a gondozásuk, de a versenyek még több hasznot kaszáltak, nem értett. Nem tartott azoktól az állatoktól, de sohasem vonzotta az, hogy nyeregbe pattanjon és a ló mozgásának ritmusára a csigolyái koccanjanak össze a lépkedésnél. Neki bőven elég volt az, ha autóba ülhetett és tempósan falhatta a kilométereket. Nem tervezte, hogy ezt a szokását és szenvedélyét felváltsa a baktatás, ám mindezek ellenére nyitott szemmel járt nap, nap után.
A nő meglátta a piaci rést, egy olyan lehetőséget, amelyet statisztikai adatokra is alapozott, ám Domenico tudta, hogy Maxine nem csak a számok sűrűjében veszett el. A logikus érvelése nem kicsit volt összefüggésben a beteg gyerekek helyzetével, ami arra adott indokot és alapot, hogy a nő érzelmi intelligenciája is a helyén volt. Dom, habár nem volt apa, és csak egy fikciónak, utópiának gondolta, hogy valaha is születne utódja, a bátyja gyerekeiért tűzbe ment volna, és a közeli és távoli rokonok gyerekeit kedvelte, órákat eltöltött azzal, hogy makettek összetákolásával foglalkozzon, mert szeretett örömet okozni a porontyoknak és a kevésbé kicsiknek is. Úgy tűnt, hogy a nő témafelvezetése sokaknál vakfolt volt, ezért Dom vette át a szót, hogy kisegítse a nőt. A pillantása olykor elkalandozott, de többségében a francia vezetéknevű hölgyet figyelte, ahogy beszélt. Tökéletes angol kiejtéssel, de hát ez nem volt valami különleges. Ő maga is három nyelven mert és tudott megszólalni.
A nő szavaira nem csak Viktor csapott le, hanem olyasvalaki is, akinek az üzleti élethez annyi köze lehetett, hogy az kicsit felidegesítette DB-t, mégis hagyta, hogy az a kis közjáték elvigye a beszélgetés fonalát, miközben a szemei már nem Maxine alakját figyelték, hanem a tőle sok széknyi távolságra ülő oroszt. Silvio a sarokban maradva figyelte maga előtt összekulcsolt kezekkel a jelenetet, hagyva, hogy az ajtóban egyetlen pincér ácsorogjon. Ugyanabban a pozícióban, mint Gallina volt.
- Bocsássanak meg, hogy megzavarom ezt a személyes jellegű, magán üzleti megbeszélést, de térjünk vissza inkább arra, amiért itt vannak, vagyunk. Természetes, hogy veszteségesen kezdenek a vállalkozások, mert kell egy vevőkör és egy olyan környezet, ami utólagosan a befektetett összeget visszahozza. Erre vannak kitalálva az üzleti tervek, és gondolom, Mademoiselle Jacquard nem volt rest azt sem elkészíteni - nézett az említett hölgy felé, aki ha bólintott a nagy egyetértésben, egyetlen pillanatnyi szünetet engedélyezett, mielőtt folytatta volna Baldassare a saját gondolatait. - Beszélt arról, hogy mennyibe kerülne az épület felhúzása, mennyi időt venne igénybe, mekkora személyzetre lenne szüksége, arról viszont nem tett említést, hogy mennyi lenne az önerő - Domenico Maxine apja felé fordította a fejét, csak futólag, belenézve a felé fordított tekintetekbe. A nők egyszerre voltak izgatottak és értetlenek, a férfiak zöme pedig természetesen, már fejben számolt, hogy ki mennyi pénzt és hasznot húzhatna az üzletből.
- Illetve ha már a saját tőkéről beszélünk, akkor talán fontos lenne arról is szót ejteni, hogy kik lehetnek résztulajdonosok, milyen százalékos megosztottsággal vállalnának szerepet a döntésekben azok, akik a panzió finanszírozásába beszállnak - úgy tűnt, hogy valakinek át kellett vennie a szót, hogy témavezetővé váljon, vagy hogy kérdéseket feltegyen. Dom is szívesen egyeztetett volna le randevúkat, de annak nem itt és nem most volt itt a helye. Viktor úgy tűnt, hogy igazából tett arra, amit Domenicoval beszélt meg, de csakugyan - az alku a ma estéről szólt. Hogy a későbbiekben sikerül-e majd behálóznia Maxine-t, azt már a nő maga is eldöntheti. Abból kiindulva viszont, hogy mennyire ellenkezett Baldassareval, DB sejtette, hogy előfordulhat, hogy az orosz bicskája majd beletörik a próbálkozásba. Nagyon remélte.
- Van esetleg olyan személy, akikkel beszélt már, hogy a létesítményben dolgozzon a jövőben? Vagy most kell még csak keresnie hozzá a staffot? - kérdések, megint. Domnak adatokra volt szüksége, mert azok voltak a fontosak jelen helyzetben. Igyekezett olyan kérdéseket ugyan feltenni, amikre létezhetett válasz, nem pedig kényelmetlen helyzetbe hozni a nőt. De így, sokadik ránézésre is úgy gondolta, hogy Maxine Jacquard elég felkészült volt ma. A kékjei a nő apró testére vándoroltak, de Viktorral ellentétben ő most nem a nő formás lábait vagy a csípőjét nézte, hanem az arcát vizslatta.

Maxine & Domenico

~Si vive solo una volta ma se lo fai come si deve una sola volta è abbastanza.~

Az üzlet mindig más szemléletet biztosít, ilyenkor nem azon a szemüvegen át pásztázom a világot, mint rendesen, sokkal megfontoltabban, és higgadtabban kell felmérnem a lehetőségeket, mint általában. A legtöbb esetben az ellenkező neműekkel kell szerződéseket kötnöm, egy munkaasztalhoz ülnöm. A férfiak nem szeretik, ha egy nő kezében van a döntés joga, és ezt elég sokszor tapasztalom a saját bőrömön is. Anya sem most kezdte meg a szakmáját, és az egyik leghíresebb divatcégnek a tulajdonosa. Már azelőtt ezzel foglalkozott, mielőtt megismerkedett volna Howarddal, szóval nem mondható el, hogy a családunkban a nők szerepe kisebb lenne, mint a fenntartóké. Kislánykoromban sokat hallottam, hogy veszekedtek erről, hogy anya minek dolgozik, bízza másra a cégét, vagy adja el, de anya hajthatatlan volt, és ragaszkodott a “gyermekéhez”. Tőle örököltem ezt a jellemvonást, és nem hunyászkodtam meg. Lehetett volna belőlem egy nagyvilági nő, aki apuci pénzén élősködik, és ha eljön az ideje, akkor lecsap egy gazdag férjre, aki ugyanúgy folytathatja a megkezdett munkát, mellyel apa teremtette meg az alapokat. A húgom valószínűleg erre a sorsra jut, ha így éldegél tovább, de én nem voltam kényeskezű, sem pedig munkakerülő. Felküzdöttem magam a ranglétrán, nem kaptam ingyen semmit, mindig kellett érte tennem. A jó jegyekkel lakáshoz jutottam, aztán meg kocsihoz. Tudom, hogy sokkal könnyebb gyermekkorom volt, mint másoknak, mert nekem természetes volt, hogy külföldön nyaralunk akár több ízben is egy év alatt, vagy designer ruhákban járok. A luxus nem került el, és ki is járt belőle, tehát voltak fenntartásaim, és elvárt szokásaim, ellenben tudtam, hogy hol a helyem az életben. Ma este megannyi ismerős arc köszön vissza a nevelőapám révén, de most egyik sem vele szeretne üzletet kötni, hanem velem. Tegnap kijelentette, hogy rajtam múlik a siker, ő nem fog az utamba állni, de nem is fogja megkönnyíteni a dolgomat azzal, hogy megadja a tőkét az induláshoz. Egy kisebb összegre már szert tettem, nem árulnám el neki soha, hogy eladtam az egyik kocsimat, mert akkor kitérne a hitéből, de valahogyan gazdálkodnom kellett. A panzió rengeteg áldozatot követel, és nem csak anyagi forrásokról beszélek itt. Biztosan többen fogják ellenezni, hogy a lovarda területén építkezzek, mert megzavarom a tulajdonosok körét, esetleg elviszik tőlünk a lovakat. Nem tagadom, hogy van benne rizikó rendesen, de bízom a képességeimben. Anya szerint, ha nem próbálom meg, akkor sosem derül ki, hogy mire vagyok képes igazán. A bátorság nem ott kezdődik, hogy elméletben megteszek valamit, hanem a tettek mezejére lépve cselekszem. A vacsora nem köt le, a helyszín csodálatos, és az itteni borok erősek. Röviden így tudnám összefoglalni, hogy mit tapasztaltam, mióta leültem vacsorázni. A hideg víz jót tett a szervezetemnek, egy kicsit a fejem is tisztább, mikor visszatérek az oroszlánok közé. Apa mosollyal biztat, amikor felállok, és a két elveszett lélek is visszatér a magánbeszélgetéséről. Nem tudom, hogy miről folyhatott a szó, de nem lehet nem is akarok a részesévé válni. A tekintetem egy kis időre elkalandozik, és amint adottak az eszközök, akkor belekezdek a prezentációmba.

Eleinte csak képeket láthatnak a lovardáról, meg néhány lóról, elmondom, hogy mit szeretnék, de amint elhagyja a számat a panzió, sokkal élénkebbé válik a társaság is. Mr. Delfino apával szemez, aztán látom az arcán, hogy kérdésekkel fordulna hozzám, de van, aki beelőzi. Mr. Georgiy már az este kezdetén sem rejtette véka alá, hogy megtetszettem neki, de most még azért is rátesz egy lapáttal, hogy elhintse a kétely magját a többi potenciális befektető előtt. Nem vagyok mogorva, sem rideg, ha így akarja játszani, akkor vevő vagyok rá, és meginvitálom egy kétszemélyes találkozóra, csak ne ragadjunk le itt. A másik meglepetés Mr. Baldassare érdeklődése. Olyan érdeklődést mutat, mellyel eddig még nem találkoztam. Tetszik, hogy mélyebben belemászik a témába, hogy nem a semmitmondó információk izgatják, mint a legtöbb jelentkezőt, azonban muszáj mindenkire figyelmet fordítanom, ha pénzhez akarok jutni. Piszok gazdag emberek vannak itt, akár mondhatnám, hogy a világ elitjéhez tartozó réteg, mégsem így tekintek rájuk.  
- Mr. Baldassare ez itt az üzleti tervem, amiket lát, de ha akarja, akkor be tudom mutatni a cash flow-t is, vagy az éves felbontásokat, azonban oda még nem jutottunk el, mert egyeseket lefoglalta a panzió ténye, vagy a veszteség szó elhangzása. - szelíden tálalom a véleményeket, de mindvégig egy embert követek figyelemmel. A zöld íriszeimet az övébe fúrom, megpróbálom kiismerni a célját, hogy mire megy ki ez a sok kérdés. Örülnék neki, ha befektetne, de ha meg akar gyengíteni, akkor cseppet sem leszek boldog, és biztosan elbeszélgetek az olasszal kettesben is.
- Az önerő érdekli? - húzom ki magam, és a csípőm két oldalán támasztom meg a karomat. - Természetesen ez hatalmas összeg, ami elhangzott, és tudom, hogy sokan félnek a buktatóktól, de én magam is százezer dollárral járulok hozzá. - nem kell körülnéznem, mert a nevelőapám is meglepődik, nem tudott arról, hogy miben sántikálok, arról meg végképp nem, hogy mennyit spóroltam. - Minél kevesebb kézben van a vezetés, annál jobb. A résztulajdonosok maximum köre négy fő lehet rajtam kívül, és ragaszkodom a 25%-os tulajdonhoz. Mások szerint ez kevés, de úgy gondolom, hogy csak akkor lesz fair, ha nem én rendelkezem az 51%-os résszel, különben felesleges lenne a kör megalapítása is. Nem szeretnék ennél többet, de ez nem képzi vita tárgyát kedves hölgyeim és uraim. - nézek körbe, és most le is lépek a pódiumról. - Jó kérdés ismételten Mr. Baldassare. Még nem beszéltem senkivel konkrétan, de vannak jelöltjeim, akik már most is ott dolgoznak a lovardában. Akad egy remek terapeutánk, aki eddig nem kapott akkora figyelmet, mint kellett volna, illetve tervezem a leváltását a mostani vezetőnek. Újakat is kell majd alkalmazni, de arra még később ráérek. Van még kérdés? - az édesapám közelében lévő asztalig sétálok el, és a fenekemet nekitámasztva az egyik széknek, magam előtt keresztezem a két lábamat. - Ms. Jacquard nagyon hathatós az ötlet, de valljuk be, hogy másra nagyobb kereslet lenne. Miért nem marad meg az utazgatása mellett? - nem ismerem a felszólalót, de nem tetszik ez a hangnem, amit megüt velem szemben. - Elnézést, de azt hiszem, hogy most is sikeres vagyok, és a mostani cégem vezetése nem függ össze ezzel. Talán azzal van gondja, hogy nő vagyok? - mély hallgatás következik be, aztán jön a sűrű bocsánatkérés is. - Nem úgy gondoltam, de miért éppen a gyógyítás és a turizmus egyvelege? - elmosolyodom, nem látszik, hogy felhúzott volna az előítélettel, de megtette. - Mert ez egy óriási lehetőség, nagyon sokan élnének vele, ha lenne hozzá megfelelő környezet. - visszasétálok, és átkattintok egy másik diára, ahol a lovasturizmus ágának eredményeit mutatom be az előző évekből. Már a nyelvem hegyén lenne az újabb szó, amikor megzavarják a vacsoránkat. - Elnézést, de a rendőrség van itt, Mr. Baldassare...magát keresik. - nem kell sok, hogy a pillantásom az emlegetett félre essen.  

Ideális esetben sosem mondott nemet az új lehetőségekre, az új üzletekre vagy azon kapcsolatokra, amik a jövőben az ő érdekeit szolgálták volna. A mai napig emlékezett arra a sokkra, amit Harper arcán látott visszatükröződni, amikor amaz habókos szórakozottsággal terjesztette Domenico elé az újabb szerelemgyerekének ötletét. Kettejük közül kétségkívül Fox volt az, aki a leginkább meglepődött a Baldassare-által felajánlott tőkealapra, amivel beszállt ugyan a zenebolt megalapításába, de nem kívánt résztulajdonossá válni, egy olyan alakká, aki ott rejlett mindig a háttérben, és aki Harperre a frászt hozta volna. DB-nek mindig is voltak céljai, s az ambícióinak köszönhetően nem lankadt a bizalma a jövőt illetően. Az elveszettség érzését nem ismerte, ám a vakmerőséget kerülte. Szerette körüljárni az adott problémát vagy kérdéskört, hogy a legteljesebb mértékben, objektíven dönthessen a jövőbeni döntést illetően, úgy, hogy azt semmi esetre se kelljen megbánnia. Noha életének egyes szakaszaiban elgyengült lelkivilággal hozott meg döntéseket s azok súlyát a mai napig ott cipelte a gondolatainak lenyomatain, nem tett volna semmit sem másként, mert azzal a jelent változtatta volna meg, és tökéletesen elboldogult a jelenével ezekben a pillanatokban is. Még akkor is, ha olykor nehézségek és akadályok tarkították a mindennapjait, de sosem hagyta, hogy azok letérítsék arról az útról, amelyet önmagának kövezett ki és amin már hosszú évek óta járt.
A mademoiselle határozottsága maradéktalanul csak a látszatra éhes emberekben hagyott nyomot. Dom, annak ellenére, hogy már megvolt a közel egy órája tartó ismertségük során a legelső vitájuk, nem gondolta volna, hogy a nő képes lenne állandó jelleggel a dominanciájának élni, a fennhéjazó viselkedést pedig lapvetően elutasította. Mert lehet, hogy ez a fajta viselkedés sokaknál bejött és felcsillant a szemük, de Domenico Baldassare az est folyamán egyetlen kérdésre volt csupán kíváncsi, ami kihatással lehetett a jövőjére. Ms Jacquard tervei borzasztóan merésznek hatottak egy olyan közegben, mint amiben jelenleg mindannyian tespedtek. Viktor mindent megtett annak érdekében, hogy lenyűgözze a nőt, és ha ez részben idegesítette is az olaszt, hagyta, hogy a dolgok ilyetén alakulásába már ne legyen rálátása. Ő megtette, amit megkövetelt az igazságérzete és azon túl, hogy a ma estére megmentette a nő seggét annak tudta nélkül, nem érzett kielégülést, mert ha Viktor nem is kapta meg Maxine-t ma, akkor találni fog egy arra alkalmas személyt, efelől pedig nem volt kétsége Domnak. És csak a ma estére kaptak haladékot, Baldassare pedig sejtette, hogy nem fog bekövetkezni a maják utolsó napját megjósoló látomásai, így a nő holnap is életben lesz reményei szerint, mert a maga részéről nem akarta Ms Jacquard halálát, Viktornál már nem volt ebben ennyire biztos.
Óhatatlanul is átvette a szót a sok önelégült, csak a pénzükkel üzérkedő emberektől, akiknél a kor sajnos azzal járt, hogy a felhalmozott vagyonukon igyekeztek pánikolva ülni, és csak azt meglátni, amit meg akartak. Domenico ezzel szemben szerette, ha tudja, mivel állt szemben, ezért is vette magához a szót és a felesleges, kóstolgató köröket kihagyva koncentrált arra, amiért itt volt rajta kívül mindenki más. Befektetés, egy olyan piaci rés betömése érdekében, amire lehet, hogy volt igény, ám a kutatási részt meghagyva a nőnek nem szándékozott a statisztika száraz és dög unalmas részleteibe belemenni.
A diák pontosan követték a nő szavait, a kérdésekre kapott válaszra azonban előfordulhat, hogy csak ő maga szórakozott igen jól, mert vele ellentétben senki sem értette vagy fogta fel azt a fricskát, amit Maxine mutatott. Elengedve azt, hogy egy helyben toporogjanak, bólintással nyugtázta a pénzügyi kimutatásokat, az üzleti terveket. A mai napig szívügyének tartotta gazdasági kérdéseket, kedvelte az erről cikkező napilapok, havi anyagok dokumentumait is, nem véletlenül a gazdálkodás és menedzsment irányvonalat célozta meg. A nő pergő szavaira felsóhajtott, alkarját pedig a széke karfájáról elhúzta, hogy a könyökével támaszthassa meg magát. A nő hirtelen jött egyenlőségi terveire nézve nem volt túl boldog. A szavazati többség így vagy a nőt fogja hátrányosan érinteni, vagy pedig 3/4-es többséggel kell, hogy megszavazzanak valamit. Ha viszont két ember egyet ért, kettő pedig majd ágál az ötlet ellen, minden egyes döntés hetekig, akár hónapokig is elhúzódhat, ami egy üzletben nem feltétlenül volt jó stratégia. Azonban felfogta, és érettebben kezelte mindezen információkat, mint hogy megosztotta volna nem csak a szót kérő hölggyel, hanem az asztal mindkét oldalán ülő közönséggel. Valószínűleg lett volna, aki a nőt pellengérre állította volna a döntése miatt, így Baldassare jobbnak látta, ha egy időre még a hallgatást választja.
- Ha nem okoz önnek gondot, akkor szeretnék én is szót kérni magánál, négyszemközt, amennyiben ez lehetséges - adta tudtára a nőnek a terveit illetően, azonban rajta kívül egyelőre még senki sem jelentkezett szóért, még Viktor is mélyen hallgatott. Jobban lekötötte az, hogy figyelte a francia nevű nő mozgását, ahogy élő kísértésként végigsétált a székek mellett, hogy Kensingtontól nem messze támaszkodjon meg. Viktor egy sor jövőképet vetített le az agyában, hogy hogyan és miként fogja felpróbálni a nőt, és azon is elgondolkodott, hogy vajon a fájdalmat mennyire hajlandó keverni az orgazmussal. Baldassarenak nem voltak tévképzetei - sejtette, hogy az orosz már a másnapi tervein agyalt.
Henry Floyd volt az, aki közbekotyogott az asztal közepéről, nagyon igyekezve azt elkerülni, hogy a nő szoknyájának sziluettjét ne ostromolja a pillantása. Floyd annak a biztosítási cégnek a tagja, aki történetesen a New York-i Waldorf Astoria Hotel üzemeltetéséért felelős. Az Anbang Insurance Group olyan részvénytársaság volt, amely ingatlan-, baleset-, élet, egészség-, nyugdíjbiztosításokkal foglalkozott, ám a profiljukban szerepelt még a vagyonkezelés, pénzügyi lízingek jogköre, hogy a sort az egyéb biztosítási pénzügyekkel foglalkozó kérdéskörök zárják. És mindezzel a listával még csak karcolták a felszínt, szolgáltatásaikat pedig több, mint húszmillió ügyfél élvezheti szerte a világon. Domenico a Waldorfból ismerte Henryt, ahova minden szerdán pontban tizenegytől a húgával találkozott egy hosszúra nyúló brunch idejére. Floyd nem volt kedves figura, bicskanyitogató stílusát azonban már az egyetemi évei előtt kifejlesztette, amiért a nők nem egyszer képelték már fel, ám volt annyira seggfej nemtörődöm alkat, hogy még frusztrálóan is hasson a nőkre. Élvezte, ha kideríthette mások gyengeségeit, az ügyfélköre csak Cápaként hivatkozott rá, minekután kisírta magának ezt a titulust, s ezen döntésére még felettébb büszke is volt. Domenico nem szándékozott beleszólni a kettejük párharcába sem, helyette a pillantása a nőről az épp betérő emberre siklott, aki minden privát és személyes értesítést elkerülve önkényesen döntött arról, hogy a teremben mindenkinek joga volt tudnia arról, miért is szakítja félbe jogtalanul az estét. Már megint.
Baldassare arcvonásai habár nem tükrözték, a mozdulata hirtelen volt és frusztrált, ahogy a széket erőteljesen hátratolta, hogy felálljon.
- Hölgyeim és uraim, sajnálom, hogy ismételten én zavarom meg az estét, de úgy tűnik, halaszthatatlan dolgom akadt - a hangjában rosszallás csendült a betérő emberre nézve. Darion a legújabb tagja volt a csapatának, miután Marcost eltávolították. Nem, nem halt meg, élt, egyelőre. Öltönyének a háromból középső gombját visszagombolva lépett el az asztal és a körülötte ülők mellett, hogy amint elhaladt Maxine mellett, a pillantása a nő arcára vetülve ugorjon is el róla, hogy figyelmeztető pillantással mérje fel Silvio jelenlétét.
Dariont is kivezetve a teremből húzta be a tolóajtót résnyire maga után, hogy ne zavarják meg odabent a továbbiakban az ottani beszélgetést. A két rendőr elhagyva az egyenruháját öltönyt, vagy annak kezdeményét viselték, az övükre rácsattintott jelvényükkel. A fehér ingesre nem fecsérelt sok időt, és előbb az idősebb, valószínűleg több tapasztalattal rendelkező figura elé lépve fogott vele kezet, aztán a fehér ingessel is.
- Üdvözlöm önöket. Domenico Baldassare a nevem. Miben tudok önöknek segíteni? Ám mielőtt belemerülnénk ebbe, megkérhetem önöket, hogy egy nyugodtabb helyre menjünk? - nyugodt volt. Még. Ismételten a könyvtár felé vette az irányt.
- Griffin Hicks vagyok, ő pedig a társam, Antonio. Ne haragudjon, hogy ilyen kései estén zavarjuk önt, lenne pár kérdésünk, ha megengedi - tolta fel az orrnyergén a vastag, ötvenes éveket idéző szemüvegét az illetékes. A járása könnyed volt és lendületes, ahogy Dom után iramodott, Tonyval a nyomában. Amint mindhárman a könyvtárba értek, Dom behúzta azt az ajtót is a kíváncsi füleket kizárva a dialógusukból, és csak akkor foglalt helyet, ha a rendőrök is megtették azt, a hatalmas, még ezernyolcszázas évek ódon íróasztala előtt. Ő mögötte foglalt helyet, a pillantása a Viktort megvesztegető mappára csúszott egyetlen másodpercre.
- Hallgatom önöket, uraim! - az idősebb fazon köhögött egyet, hogy a tenyerét a zakójába törölje. Dom végignézte a jelenetet enyhén felvont szemöldökkel.
- Igen! Nos, akkor el is kezdem. Ha jól tudjuk, akkor az Everbranch legénybúcsúkat is szervez - DB bólintott. - Két nappal ezelőtt nyoma veszett az egy férfinek, egy másikat pedig holtan találtunk a saját fürdőszobájának kádjában, egészen erőszakos halált halt sajnos az áldozat. A részletekbe ugyan nem szeretnék belemenni, csak érdeklődnénk, hogy itt önök vezetnek-e bármiféle nyilvántartást, hogy ki mikor jelenik meg ezeken az eseményeken? Gondolom tudják, hogy kik vesznek részt ezen programokon - nem kérdésnek szánta ugyan, ám Domenico ismét biccentett.
- A biztonság kedvéért elkérjük a személyes adataikat a legénybúcsún résztvevőktől, igen. Tudja, mire leszervezünk mindent, olykor a teljes programot csomagként mi értékesítjük, jó, ha megvan, kit, milyen vonalon vagy úton érünk el.
- Remek! Tehát, mint mondtam, itt fordult meg mindkét úr...
- A Facebookon és az Instagramon is az Everbranch a legutolsó bejegyzésük. Az egyik képen ön is szerepel - szólt közbe az inges fazon, akire Dom talán most először nézett rá. Összeszedettnek és jó zsarunak tűnő benyomást keltett benne, ám olyannak is, akire első ránézésre meg tudta mondani, hogy soha a kibaszott büdös életben nem bízna rá egy palack bort se. Voltak olyan emberek, akikben nem bízott, és akik akár a fél karjukat is kitéphették, DB akkor sem akart velük közösködni semmilyen téren sem. Ez az Antonio pont olyan volt. És neki már volt egy Antonio nevű bátyja, és egy biztonsági embere is Anthony néven. Többre már nem volt igazán szüksége.