A gyógyszerek hatására már nem vagyok a régi. Érzem magamon, hogy a mosolyok, erőltetetten kerülnek oda, az érdeklődések mögött nem rejlik mély kíváncsiság, a düh szinte érdektelen fakad.Volt idő, mikor mindez ösztönös volt, zsigerből fakadó, korlátlan, mára már ezt korlátok közé szorítottam, gyógyszerek mondják meg, hogy milyen szeretni, boldognak lenni vagy szomorkodni: semmilyen. De még ez sem tudta elvenni a munkám iránt érzett mérhetetlen csodálatot és tiszteletet, a festészet mindig is fontos helyet töltött be a szívembe, és ez azóta sem változott. A munkában mindig nagyon pontos és precíz voltam, nem ismerek benne lehetetlent. A magánéletben próbálok minél több ingerhez jutni, minél több dolgot kipróbálni. Kíváncsi, kalandvágyó férfi vagyok, aki szeret hosszan parkokban sétálni és kávézókban ücsörögni, könyvet olvasni a metrón vagy éppen elveszni a kínai negyedben.
Legtöbbször megfontolt és előrelátó vagyok, pontos és szabályokat jól követő, de az utóbbi időben meggondolatlanná váltam, és hebrencsé. A nap legnagyobb részében túlizgatott vagyok és türelmetlen, tettre kész, mintha lenne különösebb oka mindennek.
"A bipoláris zavar különböző fázisaira úgy lehet tekinteni, mint egy-egy pillanatnyi stádiumra. A betegség természetéből fakadóan a páciens kedélyállapota ezen stádiumok között folyamatosan változik."

Depresszív fázis
Oroszország, Moszkva, 2008, december

Kopognak. Ütemesen kopognak a szobaajtón. Anélkül meg tudom állapítani, hogy ki az, hogy megmozdulnék, és amúgy sincs hangulatom ahhoz, hogy egyáltalán megmozduljak. Anya az, hallom a szusszanásait, a türelmetlenség első jeleit. Ez is az én hibám. Válaszolnom kellene neki, legalább annyit mondani, hogy gyere, de nem megy. Még az is nehezemre esik, hogy kinyissam a számat, nemhogy felkeljek a takaró rejtekéből, s be is engedjem. Sóhajtani sem tudok, mert félek, ha kinyitom a számat kitör belőlem minden gondolat, minden egyes sanyarú gondolat. Elég csak a fejemben hallani.
Annyira álmos vagyok, annyira nagyon álmos vagyok, pedig egész nap aludtam, arra száműztem magamat, hogy egy ágyban osztozzam a bűntudatommal.
Eszembe jut, hogy mi lehetne belőlem: ha nem hagyom abba az úszást két évvel ezelőtt, most nem itt lennék, nem feküdnék a szobában, ahol a falak arra készülnek, hogy komor szürkeségükkel összelapítsanak, ha nem szakítok Ivanaval egy hónapja, akkor most nem kellene egyedül úsznom a bűntudatban, nem kellene itthon feküdnöm, nem kopogna anyám, s mellé nem szólítgatna.
Meg akarok halni. Tulajdonképpen nem először fogalmazódik meg bennem a gondolat, többször előfordult már, hogy eljátszottam a gondolattal, de most először történik meg, hogy igazán megfontolom. Igazán nem is lenne nehéz, éjszaka kilopózhatnék a konyhába egy konyhakésért, s a fürdőbe zárkózva felvághatnám az ereimet. Úgysem érdemes már élnem
Igen így lesz, ma este megteszem.
Anya benyit a szobámba, és rám bámul.

Hipománia
Oroszország, Moszkva, 2011, május

Elkészült a diplomamunkám. Három napig nem aludtam, hogy elkészítsem. Anya kiakadt, s arról kérdezgetett, hogy nem érzem-e ugyan azt, mint decemberben, de én csak a fejemet ráztam. Már, hogy lenne ez olyan, mint december? Akkor nem akartam mozdulni, s csak azon járt az eszem, hogy milyen borzalmas az életem, hogy mennyire elcsesztem az egészet, s mennyivel másabb lehetne máshonnan szemlélni az egészet. Ez most tényleg nem olyan. Ez most belülről dob fel, s életet pumpál belém. Azt sem érzem, hogy három napja nem aludtam, az egész olyan euforikus, olyan mintha elszívtam volna egy füves cigit, úgy érzem magamat, mintha nem lennék teljesen önmagam. Bármire képes lennék, tényleg bármire.
Belülről csiklandoz az érzés, belülről késztet arra, hogy csak beszéljek és beszéljek, pedig anya egészen aggodalmasan néz rám, s nem is figyel. Hát nem látja mennyire boldog vagyok? Nem látja mennyire elégedett vagyok? Hát nem veszi észre, hogy mit alkottam, hogy mennyire tökéletes amit alkottam?
Felordítok, de csak örömömben, anya pedig összerándul. Látom az aggodalmát, s ha lehetne, tudom, hogy képes lennék megfogni.
Anyát azzal biztatom, hogy meg lesz a diplomám. Ezzel a munkával egészen biztosan meglesz. Ő csak félszegen mosolyodik el, de aggódik. Egy pillanatra én is megállok, megállok mindabban amit éppen csinálok, és magam is utoljára rápillantok.
Hihetetlen
Az egész annyira erősen ömlik, annyira magabiztos, hogy hátrahőkölök. Egy egész pillanatig nem tudom hogyan festettem ezt meg, nem emlékszem a folyamatra, csak arra amit közben éreztem: boldogságot, magabiztosságot, elégedettséget, reményt, karizmát.
Talán egy pillanatra megrémiszt, de csak talán.

Mánia
Oroszország, Mostzkva, 2011, november

Csókolózunk, olyan vadul csókolózunk, hogy már képtelen lennék megállapítani, hogy melyikünk ő és melyik vagyok én. A testünk összeér, egymásnak simul, s képtelen egymástól elszakadni. A lány annyira más, mint akikkel eddig voltam, annyira nem az esetem. Tulajdonképpen nem is akarok tőle semmit sem.
Az egyik sikátornál találkoztunk, elég szarul nézett ki, úgyhogy felvettem. Hátul Ivan üvöltözött, hogy hagyjuk ott, hiszen ez csak egy prosti vagy ha nem is az, egy drogos kis csaj akinek a palija rögtön szétver. Ivan amúgy is furcsa volt aznap este, többször figyelmeztetett, hogy menjek haza, mert nem vagyok önmagam. S talán tényleg így is van: az egyik pillanatban vadul társalogtam, a másikban, menekültem az emberek elől, az egyik percben a vodkáért nyúltam, a másikban messzire löktem. Szerinte kiszámíthatatlan voltam, így amikor én hazaindultam, Ő velem jött. Nem akarta, hogy vezessek, és papagájként szajkózta, hogy Boris, baszd meg lassíts már!
Szóval amikor felvettem a csajt, Ivan kiszállt, és valami olyasmit mondott, hogy nem vagyok önmagam, inkább hazagyalogol, én pedig akkor annyira haragudtam rá, hogy tövig benyomtam a gázpedált, és a lány, a lány csak nevetett, mi van meg akarsz halni? kérdezte, s nekem akkor először, először december óta eszembe jutott, hogy mennyire könnyebb lenne ha belehajtanánk a betonfalba.
Igazból nem jön be ez a stílus, ez az olcsóság, de akkor, abban a percben ez nem számított. A vágy rám tört, s én képtelen voltam ellene bármit is tenni.
Most vadul csókolózunk, de már nem érzem a vágyat, már érzem az alkohol ízét a szájában, érzem a verejték szagát a bőrén, s mintha elvágtál volna az érzést, úgy lépek hátra. Elmúlt, elmúlt a vágy, s helyét valami egészen más veszi át, harag, méreg, agresszió . Le kell lépnem, le kell lépnem mielőtt szétverem a lakást.

Kevert fázis
Oroszország, Moszkva, 2012, január

Nem vagyok önmagam, anyám szerint legalábbis. Arra kér, hogy látogassam meg a háziorvost, hogy menjek el egy pszichológushoz, csak tegyek valamit. Az elmúlt napokban borzalmasan viselkedtem, hol a szobámból nem voltam hajlandó kimozdulni, hol a boltban kezdtem üvöltözni, hogy követnek, hagyjanak békén, mert követnek. Paranoiás lettem, minden utcasarkon a gonoszt láttam, s habár eddig sohase féltem, most mégis rettegek. Rettegek a szobába benyitni, rettegek a lépcsőn egyet lépni, mert mintha mindig figyelne valaki, mintha midig lenne velem valaki.
A minap a konyhában úgy szorongattam a kést, mintha lecsapni készülnék, s egyfolytában szorongom, képtelen vagyok egy helyben megülni, nyugtalankodom, a beszédem is sokszor zavaros, s apám egyel több vodkát iszik ilyenkor. Nem érti, nem érti, hogy mi bajom, hogy mi történt velem.
De őszintén, én sem értem. De az érzelmeket, főleg ha a sajátunk nem is igazán lehet megérteni, ugye? Hiszen csak egyszer megjelennek, mindenféle előjel nélkül, s ott vannak, bent maradnak, és belülről irányítanak.
Már nem tudnám megmondani, hogy mitől rettegek, hogy mi az a dolog ami miatt ennyire ingerült lettem. De azt tudom, hogy borzalmasan félek, hogy anyámtól is rettegek, s apámtól ha megjelenik.
Nincs más út, nincs más szabadulás, csak ez maradt meg nekem. A kés, a hideg acél penge. Siklik a bőrömön, hosszú-hosszú csíkokat ejt, a vér pedig megnyugtató melegséggel csorog. Leülök a konyhában, vérben ázok , és most, hosszú idő után, megnyugszom.

Pszichiátria
Amerika, New York, 2014 április

Várható volt, kifejezetten várható volt, hogy bedugnak egy ilyen helyre, hogy bedugnak ide. Mármint nem pont ide, hiszen New York nem éppen Moszkvában van, de várható volt. Irina talált meg akkor este, sikított, egyszeriben csak sikított, aztán képtelen volt a kórházban úgy nézni rám, mint azelőtt.
Mielőtt azt hinné bárki is, hogy kényszerítettek, önként vonultam be. Igazat adtam a kezelő orvosomnak, hogy ön- és közveszélyes lettem, igazat adtam mindenkinek aki lesajnáló pillantással nézett rám. Igen, nézz csak, így néz ki egy mentálisan beteg ember: látszatra olyan, mint a többi, de belülről szétszedi önmagát.
Két hónapja vagyok itt, de még legalább négyet bent kell döntenem. Addigra a szakorvosom meg tudja állapítani, hogy használ-e a gyógyszeres kezelés. A mély depressziót nem lehet csak úgy meggyógyítani. Az orvostudomány még nem áll készen rá, hogy véglegesen eltüntesse, a megszerzett tudás csak egy dologra jó: visszaszorítani az érzelmeket. A cél az, hogy a páciens ne üljön fel az érzelmi hullámvasútra, hanem a földön maradjon, a lehető legkevesebb érzelemmel, mert minél nagyobb az inger, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a betegség előtör.
A gyógyszerek nagyon elkábítanak. Nagyon sokat alszom, és keveset beszélek. Tulajdonképpen alig érzek valamit. Néha éhes vagyok, néha pedig unatkozom, van amikor eszembe jut valami a múltról,  akkor egy pillanatra átsuhan rajtam valami: hiány, vágy, vagy szomorúság, de ilyenkor rendszerint képtelen vagyok megragadni az érzést, képtelen vagyok eltulajdonítani, így az gyorsan tovaszáll, és visszatér az üresség.

Hazel-fázis
Amerika, New York, napjaink

Amióta kiengedtek a pszichiátriáról, azóta lelkiismeretes vagyok. Lelkiismeretesen beszedem a gyógyszereimet, lelkiismeretesen megjelenek a pszichológusomnál, lelkiismeretesen járok be dolgozni, és szeretem is csinálni. Persze már nem olyan, mint régen, nem olyan intenzív, mint évekkel ezelőtt. Silány mása csak az egykori élvezetnek, de az antidepresszáns csak erre képes, egy hamis utánzatra.
Szeretek dolgozni járni, szeretem, hogy a napjaimat ott tölthetem, és nem kell egyedül lennem. Néha rettegek, hogy újra előtör belőlem valami, valami megfoghatatlanul eleven, és elragad. Ma reggelig tényleg féltem ettől.
A fürdőszoba tükör előtt állok, kezemben a napi adaggal. A hivatalos gyógyszer, a nyugtató és a kedély javító. Be kellene vennem, úgy ahogy évek óta minden reggel beveszem. Tényleg be kellene vennem, de eszembe jut a munkahelyem, eszembe jut az a sok festmény, a sok aprólékos munka. Véletlenül nekiütöm a lábamat a szekrénynek, a hang pedig egy botra emlékeztet, egy lány botjára ami ütemesen siklik a munkahelyem padlóján, és eszembe jut a lány, eszembe jut az élet ami benne van, ami annyira vonz. Irigylem tőle, irigylem, hogy ennyire eleven. Azt akarom, hogy többet kaphasson belőlem, hogy megkaphassa azt aki igazából vagyok, ne csak a silány utánzatot.
Érezni akarom, érezni akarom azt amit Ő. Újra érezni akarok.
Mielőtt ez a gondolat elsiethetne, a mosdókagylóba dobom a gyógyszereimet, és nézem ahogy a víz elmossa őket.