˜ Még egy ilyen értelmes mondatot eldalol, megkérdezem, melyik fraktáljából hasította ki ezt az okosságot.˜ ˜ Hát hogyne, aztán meg dobhatom a kukába az összes eddigi inkognitómat. És akkor neked fuccs a Móriczka-napoknak. ˜ Fogalmam sincs, miért irritálja mostanában ennyire minden, ami nem arról szól, hogy kation, anion és vegyjelek. Előző hónapban növénykutatáson voltam (én és a növények. Nem véletlenül jó nekem itt, Sedonában) pár biológussal és antropológussal, és teljesen rápörgött az egom arra, hogy ő most aztán mindent tud a növények kémiájáról. Aztán persze, csend lett, mikor feltettem kérdéseket (mert nem tudta a válaszokat.) Így most ezt a spirituális kanyon-sivatag mászkálás csak annyira érdekli, ha növényekre bukkanhat. Ami azt jelenti, hogy békén hagy, és élvezhetem a friss levegőt és a társaságot. És a saját gondolataimat. Két évvel ezelőtt még nem így volt, vagy több talán, három. A második mélypontra jutottam életemben, és bár tudom, lesz még benne részem, akkor jöttem rá, hogy az egom makacssága eljuttatott volna az önpusztításig, csak hogy bizonyítsa az igazát. Akkor jöttem rá, mennyire az orromnál fogva vezetett egészen addig. Megsimítom az aranyág brosst, amit azon a napon vettem, s azóta mindig magamnál hordom. Most a hátizsákomra tűztem fel. Öten vagyunk, a vezetővel együtt, és egészen jó kis terápiás túra. Vagy mondhatnám azt is, túlélő túra, mert eddig kétszer volt falmászás belőle, hogy eljussunk az adott pontra. Most valahogy nem azon akarok agyalni, mennyire szakszerű. Élvezni akarom. Azonban azért is vagyok itt, hogy adott esetben kérjek egy szakmai felülvizsgálatot, ha valamit nem megfelelőnek találok. De mi nem az? Mi van, hogy ha csak egy valakinek is sikerül jobban önmagára és az útjára találnia, míg a másik háromnak (kettőnek, bár nekem is kéne még a bokámat vernem, hogy menjen) nem? Néha egészen dühítő tud lenni, hogy milyen elvek alapján is kéne bármit is engedni. A saját nevemen jelentkeztem be a túrára, azzal a problémával, hogy oké, túl vagyok a Dark Night of the Soul X-dik előadásán, de még mindig a gödör alján érzem magam. Ami részben igaz is. A folyamatos belső munkák sorra tépik le az önámítás és önbecsapás szép maszkját és öltözetét és minduntalan visszadob a mélybe. Talán nem véletlen, hogy kikből lesz pszichológus. Itt most csak egy aktatologató vagyok, ahogy máskor is, ha nem szakmai értelemben vagyok jelen. - Pi... - érzem, ahogy a sziklatörmelék meglazul az úton a lábam alatt és kezdem elveszteni az egyensúlyom. Alattunk viszont szakadék, vagy legalábbis egy jó mély árok, így azon vagyok, hogy ha csúszok és esek is (persze, mind a kettőnek meg kell lennie), valamibe bele tudjak kapaszkodni. Aztán eszembe jut, hogy ezzel mást is magammal ránthatok, ha nem éppen az úton előre, hanem a mély felé kezdek csúszni. - Stoppolni nálam lehet egy repülésreee - nevetem el magam, ahogy megállok végül. - Faszért nem tudsz a lábad elé nézni?! - Ó, az egyik csoporttag, aki a kezdetek óta nyavalyog. - Potyautast nem viszek - vigyorgok rá. ˜ Pedig megnézném, ahogy súlytalanság közben ordít... ˜ Erre még jobban elvigyorodom, letörölve a port a képemről.
Őszintén szólva nehézkesen vettem rá magam, hogy eljárjak ezekre a terápiákra. Nem is tudom honnan jött a szikra, hogy meg kéne próbálni. De ha féltem is, legbelül nagyon vágytam mások társaságára. Olyanokéra, akik ha nem is velem egyidősek, megtaláljuk a közös témát és mégsem a tükörből néz vissza rám. Nem adtam ki magam, s lényegében egyikünket sem. Nem árultam el, hogy a valódi nevem Esther, s nem Thaddeus. Nem mondtam meg, hogy a személyiség fejlesztésen túl is vannak problémáim s ez alapjában véve csak egy ugródeszka, de legalábbis jól felkészít. Itt gyakorolhatjuk az improvizálást, kicsit lazíthatunk a szabályokon. Az ötlet pedig nem csak engem lelkesített, de Dwain, Ethan, Urio, Romeo, Hunter, Theron és Hubert is kifejezetten örült a felvetett ötletnek. Hubi talán jobban is, mint a többiek, hiszen élete örök szerelme világot látni, utazni, így alig-alig hagyott lehetőséget nekem is. Ez pedig most egy ilyen alkalom volt. Ahogy a szobánkban, itt is akadtak új arcok, de többnyire azokkal jártunk ezekre a különböző terápiákra, akikkel már az elsőn is találkoztunk. Kevesen voltunk, mégis mindig akadt egy negatív, egy túlon-túl pozitív, egy csendes és egy kicsit ez is, kicsit az is személy. Azt hiszem én itt a csendesebbik személy helyét töltöttem be, de nem is bántam. Nem piszkáltak a többiek, nem kényszerítettek semmi olyasmire, amit nem akartam. Jófejek voltak és őszintén szólva jól is éreztem magam velük. Annak ellenére is, hogy nem adhattam magam. De szeretem figyelni a háttérből, ahogy bohóckodnak vagy mikor épp komolyságot erőltetve magukra eljátszák mennyire elmerülnek a feladatokban. - Ez egy roppant szórakoztató módja annak, hogy haljon szörnyet az ember... - jegyzem meg nevetve, de azért félve el-el sandítva az árok felé, ami olykor mintha akaratlan is cibálná a lábunk maga felé. De bizonyosan nem így van. Talán tényleg csak az orunk elé kéne néznünk, amit mondani könnyebb, mint csinálni. Mivel ahogy alsó ajkam harapdálva próbálom kerülgetni azon részeket, amik esélyesen a halálba taszítanának, neki megyek a csapatunk jelenlegi bohócának. Nem lököm fel, s éppen csak megütközik fejem búbja a tarkójával, de ez is vezethetett volna páros csúzdázásba. Szerencsére viszont nem így lett. - Ne haragudj, Den. Kaméleonnak kellene lennem, hogy magam és a lábam elé is nézhessek. - szólok oda, s bármennyire is megpaskolnám bocsánatkérően a vállát a helyzet végzetességét tekintve, ezt most ki hagyom. Még csak egy-két alkalmam volt beszélgetni vele, viszont a korokat és az optimizmust tekintve ő a legszimpatikusabb eddig. Persze én most is többet gondolok bele, mint, ami, mert nyilván csak terápiás társak vagyunk, nem feltétlen barátok. De attól még meg van az a szabadságom, hogy képzeletben, ne csak árok mellett csúszkáljunk libasorban, vagy üljünk körbe és beszélgessünk személyiség fejlesztő gyakorlatokról, hanem esetleg maguk után szájízt hagyó alakokat száműzve bohóckodjunk egyet a plázában vagy szabaduljunk el egy az egyik nightclubban. Jó volna. Még úgyis, hogy tulajdonképpen semmit sem tudunk egymásról. Tartok is tőle, hogy a legkevésbé sem így állna hozzám, ahogy most, ha tudná az igazat. Inkább tekintsen egy kétes beállítottságú férfinak, mint sem egy hím testbe zárt lánynak. - Mond csak Den, ha adnék neked 20 dolcsit, mernél dobni egy tigrisbukfencet az árok mellett itt? - kérdeztem viccelődve, persze nem volnék ilyen gonosz.
Általában a két szélsőséget szoktam jobban megfigyelni egy-egy adott csoportban. És a kaméleonokat. Bár most éppen a bohóc szerepét vettem át, az egyik szélsőségét. Nem, mintha én magam sem szorulnék kezelésre. Háh, dehogynem, éppen azt teszem most is! Bolondgombát mondjuk itt még nem ettem. És nem, nem akarom visszanézni a felvételeket, amiket nem készítettek, mit is csinálok, ha begombáztam. Elég a beszámoló róla. Így ebben a csoportban marad Thaddeus, aki felé figyelmem irányul. Csendes és megfigyelő, egyelőre, semmi több. Találkoztam már vele, s ami most meglepett, hogy alapvető jellembeli változást nem találtam nála, mint általában szokás. Mondhatnák, paranoiás vagyok. Én inkább azt mondom, a szakembert sosem tudom félretenni. Bocs. Meg bocs azért is, kedves diákok, ha a pszichológus, pszichiáter profotok azt mondta nektek, hogy á, ő nem, most nem. De. Min-den-ki. És mindig. Ebben nincs kikapcs gomb. Sosem létezett. - Szerintem is. Jobb, mint hídról leugrálni jéghideg vízbe. Brrr - porolom le vigyorral a ruhámat is. Ez a vörös nem fog kijönni belőle, max a hajamból. Sem. A tekintete annyira nem lep meg. Még mázli, hogy talán itt senkit sem vonz a mélység. Értetlen kíváncsisággal vonom fel a szemöldököm, mosollyal. - A lábam taknyolt e... - ekkor esik le, hogy valami mintha meglökött volna. Legyintek. - Még jók a reflexeim - ajánlom is, amennyi francos önvédelmi órákat vettem az után az eset után. - Vagy szorgos volt az őrangyalom - vigyorgok. Ha nem is hinnék bennünk, biztos vagyok benne, hogy ott a hídnál velem volt. - Nem tudom, mi az a tigrisbukfenc - adom a komolyat. - Megmutatnád? Úgy... az árok szélén? - Vigyorgok vissza. Az ugratásokat veszem, cseppet sem esik rosszul, sőt! Belemegyek. - Rendben, megérkeztünk. Negyedóra pihenő. Mindenki pakoljon le, addig kiosztom a térképeket, iránytűt és elmondom, mi a feladat. Ledobom a hátizsákom, ami amúgy sem nyom sokat. Voltam már párszor túrán, és már nem a házat cipelem magammal. Ellentétben Rosieval, segítek neki megszabadulni a hátizsáktól. - Ó, ne már, megint ilyen kettős kalandtúra lesz, meg akadálypálya baromság? Köszi, kimaradok. Vállára csapok Johnnak. - Én is éppen ezt akartam mondani. - Meggondoltam magam. Ugye, nem ő lesz a párom? Na, azért. Egész jó lesz, majd vele cipeltetem Rosie hátizsákját. Annyival kevesebbet cirkuszol. - Hirtelen nekem is kedvem támadt. De ha már ennyire menni szeretnél. Rosie biztos örülni fog, ha viszed a hátizsákját. Elégedetten dobom le magam a pokrócra, onnan nézek Thaddeuszra, mutatva, hogy van hely bőven a pókrócon, elférünk ketten is. - Persze, ha benne vagy. Voltál már ilyen túrán? Tudod, hogyan működik? - Kinyitom a zsákom és egy kulacs vizet veszek elő, de csak pár kortyot iszok, előtte Thaddeus felé nyújtom. - Kérsz? Aztán elnyúlok a pokrócon egy nagy sóhaj kíséretében. Pár éve megtanultam élvezni a pillanatokat.
Szerintem tök jó dolog, hogy vannak ezek a kalandos "játékok". Még a legvisszahúzódóbb ember is nyit egy idő után, mert nem vagyunk sokan és tudjuk mindenkiről, hogy nem véletlen van itt. Hogy az életük nekik sem tökéletes, s hogy ezáltal akadnak közös vonásaink. Sokkal jobb, mint kettesben lenni egy agyturkásszal, aki, hogy rászolgáljon a pénzére hülye, szerintem nem is létező diagnózist állít fel. Szó se róla, Dr. Kerriganben nagy a hitem, és hiszem, hogy ő segíthet. De azért lássuk be, a legtöbb ilyen pszichomókus nem azért van, hogy segítsen nekünk. Én pedig végképp nem akarom egy gumiszobában végezni. Ígyis épp elég, hogy be vagyunk zárva egy sötét szobácskába, minek se ablaka, se ajtaja. Dradent hallgatva azért elgondolkodtam. Sosem tudom eldönteni, hogy mikor bohóckodós kedve van, mikor beszél komolyan. - Gyakran vannak öngyilkos gondolataid, Draden? - kérdezem halkabbra véve inkább kíváncsian, semmint rossz kedvűen. Előfordult, hogy nekem is volt, így teljesen megértem. Sőt erről az ember nem is tehet, csak jön magától, a kilátástalanság eredményeképp. Alex is ilyen. Sőt, neki másból sem áll az élete, minthogy a halálon merengjen. Ha "fényben" van, ha nincs. Sosem tudtam megállapítani, hogy ezt azért teszi, mert ennyire rühelli a képünk vagy mert egyedül szeretne végre lenni. Egyszer meg is próbált "könnyíteni" a helyzeten, de Darius nyakon csípte, szóval hála annak a meláknak túléltük. A halál azonban most biztosan nem csábít, így erőteljesen próbálok a lábam elé nézni, nehogy idő előtt nyugovóra térjek. Mondjuk mindörökké. Így azonban sikeresen megfejelem az előttem lévőt. - Jó neked. Bár ha itt bárki megindulna kétlem, hogy az segítene. - jegyzem meg miközben még egyszer elpillantok az árok felé kissé félve. Az őrangyalosra viszont elnevettem magam. De csak mert elképzeltem, ahogy most még azok is itt egyensúlyoznának soraink közt. Eztán pedig nem tudok nem poénkodásba kezdeni. De ügyesen hárít. - Abba neked hol volna a kihívás? - nevetek, s már majdnem a nyelvem is kiöltöm rá, de még éppen észbekapok, hogy ezt azért talán nem kéne. Nem sok ember vagy szituáció van, amik képes ennyire elfeledtetni velem, hogy azt, amit én látok a tükörbe, nem egyenlő azzal, amit ők látnak, mikor rám néznek. Tudom, elég hülyén hangzik, de néha jól esne, ha egy utánam is úgy nézne, mint más nők után. Az sem zavarna, - bár bizonyosan rohadtul zavarba hozna vele - ha meg is jegyezné a disznóságait. Még ettől is nőiesebbnek érezném magam. Nem úgy, mint mikor friss levegőre vágyom és kinyitva a ruhásszekrényt ott sorakoznak a férfi póló, ingek, öltönyök. Egyedül a boxerrel tudtam megbarátkozni mindeddig, mert az legalább kényelmes és egy hosszú pólóval olyan, mint egy francia bugyi. Na de a nyakkendő... Mindeközben megérkezünk és én hamar szusszanok is egy nagyot, ahogy a tájat kémlelem. Nem csak a társaság miatt érdemes ilyen utakra eljönni. S hogy ne csak nekem jusson a jóból, szoktunk a többiekkel is osztozkodni. Van, aki a városi nézelődéseket szereti jobban, de például én, Les és Hubi jobb szeretünk a természet lágy ölén. A vezetőre nézek, mikor amaz megszólal, majd Johnra pillantok, amikēt kifejezi nem tetszését. Már megint... Bár ami azt illeti, a kalandtúrákkal és az akadálypályákkal sincs bajom. De mikor leszáll az este és még mindig kóválygunk, na az para. Láttam már horror filmet és ez a válljunk szét dolog egyikben sem volt okos ötlet. Mindenesetre elmosolyodva figyeltem és hallgattam a fiúk párbeszédét, amire olykor még Rosie is odapillantott. Akarva-akaratlanul is elképzelem, ahogy helyettük, Theron az, aki Nolan vállát veregetve lelkesíti a srácot, miközben a tonnákat hátán cipelő Ethan fel-fel pislog a másik kettőre. Bár az is bizonyos, ha nem volna Draden, elég komor hangulatú csapatka lennénk. Már pedig melyik lány ne akarna egy ilyen fiú - legalább - barátja lenni? Ehhez képest félénken beszélek vele és akkor is többnyire ügyelve rá, hogy ne buktassam le magam. Az pedig az ilyen túrák alkalmával kész rémálmom, mikor rájuk vagy rám jön a pisilhatnék. Én sem nagyon tudom még hasznosítani az állva pisilés titkát és az is totál zavarba hoz, ha mellém csapódik egyikük vagy kicsit sem szív bajosan - gondolván, hogy férfiak közt van - csak úgy megoldja. Ott. Előttem. Végül elfogadtam a hely kínálást és letettem a hátsóm a pokrócra. A kulacsra csak fejem rázom egy halk köszönömmel. Egyelőre a társaságuk az, amire igazán vágyom. Dradenére biztosan. - Dehogy! Nem! Szerintem jó párt alkotunk. Mármint olyat, akik... túráznak... olyan párok akik... tudod.. - kezdtem bele a zavart magyarázkodásomba, s minél inkább próbáltam menteni a menthetőt, annál mélyebbre süllyedtem. Végül megálltam és sóhajtottam egy mélyet, majd inkább folytattam a kérdésekre adott válaszokkal. - Huh... nem is emlékszem... szerintem nem. Akkor ezek szerint te már ismered a dörgést? - tudom, hazudni bűn, és igen, tudom, hogy voltam legalább kétszer, mert hogy ugye megkellett történie a fütyi mutogatós dolognak. Viszont... és emiatt senki se ítéljen el... szeretem hallgatni, mikor beszél. Hozzá hasonlóan én is elfeküdtem a pokrócon és oldalt fordítva fejem, teljesen belemerülve figyeltem. S remélhetőleg beszélt is közben, mert úgy nagyon kellemetlen lett volna bámulni.
A kérdés elevenembe talál, ki is ül az arcomra. Itt nem az agyturkász vagyok, csak Draden. És csak Dradennek ez a kérdés, betalált. Zavartan elmosolyodom. - Nem csak gondolat - felelem halkan. Már átugrani akartam a korlátot, mikor valami megpattant belül és végül az alkarom pihent meg a korláton. Persze, úgy egy évre rá, megtapasztaltam, milyen hideg vízbe érkezni, mikor a mentorom belökött a tó felett átívelő kis hídon, a jeges vízbe. Csak addig voltam rá mérges, míg fel nem bukkantam a víz színén, levegőért kapkodva, majdnem beállt izmokkal. Megértettem, ritka szar halálnemet választottam volna. Magam számára, legalábbis. Már majdnem visszakérdeznék, aztán inkább zavartan visszacsukom a szám. A kis agyturkász énemet visszarakom a polcra, figyeljen onnan. Majd én beszélek. Így inkább nem kérdezek vissza. Aztán meggondolom magam és érdeklődéssel tekintek rá. - Neked? Lepillantok, aztán a hajamba túrok. Még mindig érzem, hogy csupa por, meg az arcom is. - Legalább megtudjuk, milyen repülni - vigyorodom el, ismét a korábbi hangulatomra visszatérve. - Á, szóval nem megy a tigrisbukfenc? - hamiskásan nézek rá, aztán odakapom a tekintetem a vezetőre, ahogy jelzi a pihenőt. Már becsuktam a szemem, de erre rásandítok a fél szememmel. Ez tömény szorongás, amit látok, s hallok. - Ha szeretnéd, megnyugtatlak, nem vagyok vámpír. Akkor már rég hamuvá égtem volna a napon - mosolygok, s visszacsukom a szemem. - Szerintem is jó páros vagyunk - Egy kis kérdőjelecske landolt a kép egyik sarkába. Kiütöm, az egész képpel együtt. Most nem akarok analizálni. Oldják meg, én addig élvezem a természetet és a csoporttársaimat. Most Thaddeuszét. Helyet foglal mellettem, érzékelem a mozgását. - Ühüm. Itt már harmadjára vagyok - kinyitom a szemeim, a sorakozó, fehér felhőpamacsokat nézegetem inkább, míg élvezem a napsütést. - Az utak itt nagyjából három órás etapokra vannak felosztva. Nem könnyű a terep, éppen ezért szervezték ide. Amiken eddig voltál, azok bemelegítők voltak - érzem, ahogy ellazulok. - Az egyik eső után volt. Fúhha, az pokol volt. Száraz időben jó itt mászni. A miénk valószínűleg a nyugati terep lesz. Oda általában azok mennek, ahol kettőből egy már volt legalább kétszer a pályán. És nem mindig ugyanaz az út, még így sem. Majd meglátod magad, mennyire is jó neked. Azt nem teszem hozzá, milyen akadályok szoktak lenni, amit a túra szervezői állítanak fel. Én hangyákat kaptam. Kis híján megégettem egy egész bózotot. Nesze nekem természetismeret.
A sok színű, meredek völgyszurdok vörös homokjában járva, a liba sor majdnem utolsó tagjaként gyakran elmerengtem magunkon. A különböző és összeegyeztethetlen céljainkon, vágyainkon. Azon dolgokon, amik épp olyan lehetetlenek, mint, hogy egy pingvin megtanuljon repülni, noha látva más madártársait az égen cikázva, sóvárogva vágyna fel közéjük. Én is örülnék, ha szabadon szárnyalhatnék, csak úgy, mint a többiek. Mint Ronald az előző terápián, aki utoljára járt köztünk és lelkesen mesélte milyen csodálatos volt leküzdenie félelmeit s végre ejtőernyőzés formájában egyszerűen levetni magát a fóbiák csúcsáról. Bárcsak ilyen egyszerű lenne nekünk is... - Sajnálom... - hebegem kissé megszeppenve, mert nem is tudom igazán mit illik ilyenkor mondani. Tudatlanul valaki lelkébe tiporni, sebeket felszaggatni, fájó emlékeket előidézni. Talán nem ez a megfelelő szó rá, de nem tudok hirtelen mit mondani. Pedig látom a kérdésem végén ütött kérdőjel után, mennyire fájó gondolat még neki, bár mi is mérgezte akkoriban lelkét. Meg lehet éppen emiatt van itt. Emiatt is, így legközelebb odafigyelek mivel poénkodom. Mert nem az én dolgom ezen gyógyulatlan sebeket feltépni és leápolni. Nem tudnám miként tegyem s meg lehet csak rontanék rajta. - Ü-ühm... - csóváltam meg fejem a kérdésre egy kisebb szünet után. Voltak, persze, hogy voltak. Fiatal lány vagyok egy idős férfi testébe zárva. Ma már nem okoz akkora problémát, de még az kezdetek kezdetén nagyon érzékeny voltam rá. Nem csak a sötétségből nem akartam előbújni, de a "fényben" sem mertem kilépni a lakásból. Nem tudtam magamra ölteni azon stílust, amit igazán magamnak tudhatok, nem járhattam el egyetemre, mint a korombeliek. Sosem hajthattam álomra fejem egy fiú mellkasán és figyelembe véve, hogy ezen életen osztozom, nem tehetek meg akármit, ha elegem is van az életből, nem, még akkor sem. Mert ami nekem fáj, az fáj Ethannek és Leslienek és idegesítheti Dariust. Vigyora ragályos, csak rajtam épp széles mosolyként jelenik meg. De legalább a jókedvünk visszatért. - Szárnyak nélkül? Nem egy életbiztosítás... - nevetem el magam mielőtt végre megérjük azt a negyedórás pihenőt. Kérdésére - tekintettel arra, hogy a vezető beszél közben és nem szereti, ha nem figyelünk rá az "óráin" - csupán mosolyogva vállat vontam egy apró fej oldalra biccentéssel. Az eligazítást és a felvilágosítást követően aztán arrébb vonultunk pihenni és gondoltam addig sem hagyom nyugton Dradent, ha már így felajánlotta, hogy együtt küzdjünk a kalandtúrán. Ugyan volt egy - saját magamat - zavarbaejtő kis témázgatásunk, de szépen elsimitottuk. Hülyeség is volt belemennem. - Dehát a Vámpírnaplójában sem halnak meg, mert van védelmi eszközük. Meg lehet neked is van, csak titkolod. Nekik az ujjukon egy gyűrű, de lehet... lehet, hogy te a felsőd alatt tartod. - mosolyodtam el szépen elrejtve a sorok közti kíváncsiságot. Lány vagyok, nyilván vannak alkalmak, mikor nem tudom megállni, hogy ne is tegyek úgy. De ezt neki nem kell tudnia. - Izgalmasan hangzik. Szeretem a kihívásokat és a járkálás sincs ellenemre. - válaszoltam, de ami azt illeti nem árt a pontosítás. Éppenséggel nem kedvelem a kihívásokat, csupán az életem akaratlan is megpróbál hozzá szoktatni. De azt hiszem azokhoz képest ez jó móka lesz. Ha legutóbb nem sikerült felhuzatnom vele a felsőket újból bepróbálkoztam. - Gondolom ide azért nem árt a jó kondi sem. Te szoktál gyúrni? - msolyogtam le rá, miután már felültem a pokrócon.
Egy időben eléggé idegesített vagyis inkább dühített, hogy az emberek tabuként kezelnek dolgokat. Sok mindennel magyarázzák, a gyökere viszont szerintem a legtöbbnek a legmélyebb is egyben: a félelem. Ha valaki ki akarja nyírni magát, akkor a legnagyobb bűnt követi el és gyengének tartják. Tanulhatnának más népektől, nekem is sokat segített megérteni. Éppen ezért egy könnyed mosollyal felelek. - Ne sajnáld - az igazi tanulnivaló utána jött, kínnal és keservvel, és még több, önmagam kiröhögésével. A válaszára finoman, egy másodperc töredékéig a vállára teszem a kezem és a szemeibe tekintek. Ennyi a reakcióm, ami sokkal mélyebb és együtt érzőbb, megértőbb, minden szónál, s nem is kell ennél több. Az életbiztosításra felnevetek én is, majd a másik válaszra, egy hah nézést kap, mert nem szeretném, ha keresztbe lenyelne a túravezető, hogy belebeszélek a szavaiba. Elkezdem tapogatni a válaszára a felsőmet, miszerint a vámpírok és a hamuvá égés akár megoldott is lehetne. - Én nem érzek itt semmit - mosolygok féloldalasan, majd visszarakom a kezem a fejem alá. Nem akadok fenn, hogy egy ilyen témát boncolgatunk, elvégre én hoztam fel a vámpír témát. Pech, hogy fogalmam sincs, mi az a Vámpírnaplók, elég tanulatlan vagyok modern irodalom terén és filmekén is. Kevés időm van így lazulni, nem is bánom. Inkább a természet! - Szeretem. Akkor jó helyen vagy, itt mindent megkapsz - villantok egy mosolyt. - Kell ide a kondi, de az inkább állóképesség... vagyis hát... a jó fizikai erőnlét sem árt. Nem járok gyúrni - mondjam, vagy ne? Végül is, mindegy. - Krav Magát gyakorlom. Több-kevesebb sikerrel. - mert azért nem megy minden annyira hűde gyorsan és azonnal és jól. Nem vágyok még egy pár hetes kórházi kínszevedésre, mert majdnem széttörték a gerincem. - S te? Jó kondiban vagy, azt látni. Felharsan a vezető hangja, felülök én is. - Hagyj nyugodtan itt mindent, majd összepakolunk - csapok a vállára barátian. A nyugati részt kaptuk meg, Thaddeus lesz a partnerem. Felé nyújtom a kezem, hogy csapjon bele. - Jó lesz! Megkapunk minden szükséges térképet és bejelölt útvonalat, állomásokat és egy kupac lezárt borítékot, amit az adott állomáson kell kinyitni, mindegyik borítékon ott az állomás jelzése. Mindenki elkezdi a pakolást, a térképpel Thaddeus mellé állok, leguggolva szétterítem a papírt. Vízhatlan, ami külön jó. Sosem igazítom észak felé a térképet, fejben forgatok. - Erre megyünk, ami a hely szerint arra lesz - mutatok a sziklásabb, hegyesebb rész felé a tájban, miután megmutattam a térképen. - Van egy hely, ahol majd sziklát is kell mászni, ahhoz itt vannak a holmik - mutatok a kupacra, majd felé fordítom a térképet. - Ebben a csapatmunkában az a lényeges, hogy közösen beszélünk és teszünk meg mindent. Jártál már erre? Ismered a környéket?
A gondolkodási hibák többsége, sok kibogozhatatlannak tűnő rejtély nem a logika, hanem az érzékelés tévedése. Csak egy részét látjuk egy adott helyzetnek, vagy csak egy bizonyos szemszögből látjuk. Mégis mindmáig meg vagyunk győződve arról, hogy a gondolkodás legfontosabb eleme a logika, és az érzékelésre szinte semmi figyelmet sem fordítunk. - Edward de Bono Tökéletes példa rá: Én látlak, te viszont nem látsz engem. Rejtélyes és számomra is érthetetlen miért nem. Ahogy az is, én miért tudom mindezt. Hozzá hasonló halovány mosollyal bólintok egy aprót, bár mögötte haladok, talán nem is látja. Mikor a vállamhoz ér, ránézek, s egy pillanatra úgy érzem, válaszok nélkül is megértjük egymás. - Igazad lehet. Meg kell tanulni kilábalni belőle vagy segíteni másokat kilábalni belőle, mert a sajnálkozással még senki sem jutott előbbre. - jegyzem meg halkan motyorászva, szinte már csak magamnak, attól félve, hogy eme meglátáson nem sokan osztoznának. Persze éppenséggel ezzel a gondolkodással szépen ellent is mondtam mindannak, ami mi vagyunk, de mondani és megtenni és egészen más, ezzel is jó, ha az ember tisztában van. Magasra szökött szemöldökökkel figyeltem, ahogy kezével a felsőjéhez nyúl, de végül nem húzta fel. Se baj, majd máskor. Én is nőből vagyok és ha van alkalmam ilyen sunyiságokra, akkor bevetem a trükköket. Na persze nyilván nem olyan látványosan feltűnően. Mosolyára szintén mosolyogtam. Már csak azért is jó, hogy ő lett végül a túra társam, mert mellett biztosan nem fogok unatkozni. Mondjuk ha rajtam és az ügyetlenségemen múlik, akkor kölcsönösen izgulhatunk majd egymásért. Eztán ismét bepróbálkoztam, na meg hát, ha hihetünk a tévének, a fiúk szeretnek a gyúrásról beszélni. Legalábbis többségük. A válasza még is meglep, s nem csak azt illetően, hogy nem jár el kondiba. - Hogy micsodát? - kerekednek el a szemeim, mert bár nálam a harcművészet is kifullad a box és karatéban, esetleg talán a kung-furól is hallottam ezt-azt, de amiről ő beszél... nos életemben nem találkoztam és ha nem Draden mondaná, azt hinném, hogy ezt csupán egy kitalált szó, ami úgy jött létre, hogy egyszer rácsaptak a számítógép billentyűzetére. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokféle sportága van a harcnak. - mosolyodtam el, s legyen bármilyen szerény, biztos vagyok benne, hogy igenis nagyon vágja a dolgot. Annyira elmerültem a vele való beszélgetésben, s annyira zavarba hozott a bókjával - mert igen, ez a lányoknak bók - hogy már-már majd nem teljesen elfeledkeztem arról, hogy hogyan is válaszoljak. - Dwain szokott... - válaszoltam zavartan mosolyogva egy vállvonással, s csak eztán villant be, hogy butaságokat beszélek. - ...mármint... szoktam, igen. Egy Dwain nevű alakkal szoktunk edzeni... - javítottam ki, próbálva úgy fogalmazni, hogy ne is legyen teljesen hazugság. Aztán meg eszembe jutott, hogy ez így meg félreérthető, mert hihetné azt is, hogy közünk van egymáshoz. Mégha van is, de akkor sem úgy. Ezen a ponton megint kiment a fejemből, hogy még mindig nem az vagyok, akinek látszom. - De csak ritkán... és csak haverok vagyunk... annyira nem is tartjuk a kapcsolatot... - ráztam meg a fejem, már jómagam sem tudva miket magyarázok mibe. Nem akartam zavarodottságomban kikerülni a "fényből", szóval végül nem cifráztam a butaságaim újabb füllentésekkel és mentegetőzéssel. Szerencsére pedig nem sokkal később ismét figyelmet kért tőlünk a vezető, így kevésbé éreztem olyan cikisnek az előző perceket. Bólintok Dradennek, és jobbára inkább követem a túra vezetőhöz, aki nem sokára itt is hagy minket, hogy aztán a legközelebbi találkozóhelyre induljon. - Bízom benned, mester! - csapok a tenyerébe mosolyogva - De ha eltévedünk, én tutira nem eszek mókust. - teszem hozzá nevetve. És remélem, hogy ez viccként ki is merül, mert tényleg nem szándékozom aranyos vagy nem túlzottan aranyos állatokra vadászni a kaland során. Ha bár... a félelmetes élőlények jó okot adnának rá, hogy a nyakába ugorjak. Kicsit odébb állva állunk neki a megbeszélésnek, és mellette guggolva hallgatom és figyelem a térképet és a hozzá kapott segítségeket. Egy pillanatra el is merengek közben, milyen jó is volna, ha nekünk is volna egy térképünk a "sötét szobához". Ha apró segítségekkel megtalálhatnánk a kiutat. Hogy a térkép jelölné merre halad az életünk, milyen megállók várnak még ránk, milyen célokat kell elérnünk, hogy végül, legeslegvégül megkapjuk amire vágyunk, a szabadságot. A hegymászásra térek magamhoz. - M-mármint, igazából? - döbbenek meg kissé, hátha rosszul hallottam elsőre. Még sosem másztam hegyet, így nem véletlen az aggodalmam. Arról nem is beszélve, hogy egy csomószor hallani, hogy milyen sokan meghaltak hegymászás közben. És azok, nem először másztak hegyet... - Nem, nem igazán... - pillantok rá bizonytalanul, mert nincs ellenemre a csapatmunka, segíteni is akarok, de most bizony kissé tanácstalan lettem, miképp is segíthetnék, ha még a környéket sem ismerem. Én még a térképen sem igazodnék ki, de ezt már végképp nem merném az orrára kötni. Nem szeretném, ha haszontalannak tartana, mert a lelkesedésem nem hagyott alá, csupán kissé félek az ismeretlentől. De nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Egyrészt, mert hajlamos vagyok a pánikrohamra - bár mostanság ritkábban fordul elő - másrészt, kieshetek a "fényből", és amíg Draden itt van szeretnék maradni. Nem csak mert hibbantnak nézne, ha egyszeriben úgy kezdenék el beszélni, mint egy félig orosz vadász, hanem mert kedvelem.
Egy mosollyal biccentek a szavaira, rátekintve. Még én sem tudom igazán, mi a jó. Sajnálkozni nem igazán szeretek. Talán mert cselekvő vagyok inkább. Néha meg pont erre nincs szükség. Kivárni. Elnevetem magam a meglepett visszakérdezésre. - Krav Maga - ismétlem meg a kifejezést. - Önvédelmi harcnak, sportnak nevezném - de azért brutális ereje van. Alaposan felismertem, hogy esni, azt tudni kell ott is, már az elején. Addig nem is mentünk tovább. Ha ezt tudtam volna az incidens előtt, egészen biztos nem a kórházi ágyat nyögöm. Legalábbis annyi ideig. Thaddeus pedig nem is hallott róla, így nem megyek bele a témába. Ahogy látom, elég könnyű zavarba hozni. Megesik, ez nekem annyit jelez, hogy a háttérben sokkal nagyobb trauma lappang. Na, már megint elemzek... hessegetni el, nem elemezni... Fektemben kinyitom a hozzá közelebb eső szemem, s rásandítok. - Ha mindennap együtt gyúrtok, sem gond. Meg úgy semmi sem - bólintok egyet, miután becsuktam a szemem. Ha tesója, párja, nincs azzal semmi gond. Sajnos az emberek többsége erre harap. Engem pont nem zavar. - Régóta vagytok haverok? - Ezt még azért megkérdezem. - Aham - kapom is meg a választ. Vannak olyan kapcsolatok, amik kimerülnek a gyúrjunk együtt és hasonlókban. Az is bőven elég sokszor ahhoz, hogy évekig együtt tolják a biciklit. - Mókust? Pedig jó íze van - nézek rá komolyan, aztán elmosolyodom, jelezvény, hogy ugratom. Szeretem, ha a hangulat laza, és könnyed, jöhet mély beszélgetés is, de hogy valaki morogjon mellettem. Nem véletlenül passzoltam át kedves medve társunkat a lánynak. Szerintem tök jól ellesznek. - Nyugi. Tudják, hogy egyikünk sem született sziklamászó. A feljutás ki van alakítva, kötél viszont kell, de ha jól emlékszem, feltenni több idő volt, mint feljutni. Pár perc. Figyelem, látni, ahogy a bizonytalanság erőt vesz rajta. - Mielőtt nagyon belelovalnád magad abba, hogy húde meg hade. Csak mondom, eddig mindenki simán átjutott - mosolygok rá. -Ez nem olyan túlélés, hogy mindent préselj ki magadból és jön az isteni megvilágosodás. Ez inkább a természetről szól és önmagadról. Meg a feladatokról - lengetem meg a borítékokat, majd felé nyújtom. - Viszed őket? Megnézzük, mire van még szükség a kupacból - összehajtogatom a térképet és elteszem. - Hányas kesztyűt hordasz? - Tekintek a kezére, majd egy adag mászókötéllel együtt átnyújtom neki. - Más nem is kell, ennyi az egész. A sajátomat ráerősítem a hátizsákra, a kesztyűt bedobom a zsákba és felkapom, készen is vagyok. Érzem, hogy valami nem stimmel a sráccal, de vaktában nem lövöldözök, inkább csak figyelek. És élvezni akarom a túrát. - Kész vagy? - Megint előveszem a térképet, úgy hajtom össze, hogy az előttünk lévő útvonalból mutasson és mellé állok. - A jelzés szerint erre megyünk, látni fogsz majd a sziklára festett jeleket, meg a fákra. Nekünk ez a túraútvonal van kijelölve. Nagyjából két kilóméter múlva lesz az első állomás. Van a borítékok között egy, amit itt kell felbontani - mutatom a jelet a térképen. - Általában egy kérdés, vagy egy idézet van benne, s azt kell megbeszélni, megoldani. Van, ahol majd feladatok lesznek az állomásnál. A borítékban egy találós kérdés áll:
"Mi az, ami elnyeli azt is, ami előtte van, azt is, ami mögötte van, és azt is, aki ezt látja?"
Elcsodálkozva hallgatom az ismeretlen harcművészetről való ismertetőjét. A szó maga teljesen idegen, de azt tudom, hogy az önvédelmi sportok jó dolgok, mert nem csupán a testet tartják rendben, de a lelket is, hiszen mennyivel jobb olyasmit tanulni, amivel megvédheted magad, de közbn kárt sem teszel másikban. - Jól hangzik. Az önvédelem fontos. Talán egyszer én is elszánom magam rá. Bár vannak ismerőseim, akik értenek hozzá. - többek között Dwain és Darius, így attól nem tartok, hogy baj esetén nem volna ki megvédene. Na meg... kiakarna zaklatni egy 30-as férfit? De azért nem akartam kihagyni az alkalmat, ha már a közös programokról volt szó... - Egyszer talán meg mutathatnád élőben is. Mármint nem rajtam, csak úgy... valami gyakorló partneren. - mert a földhöz vágásom aligha lehetne romantikus, viszont együtt bemelegíteni már annál inkább. - Miért kezdtél önvédelmet tanulni? Talán egyszer már megtámadtak? - kérdeztem kíváncsian, s noha most tudtam, hogy olyasmit kérdezek, amihez nem csak, hogy semmi közöm, de nem kellene feszegetnem a húrt, érdekelt mi okból szánta el magát erre. A legtöbben ugyanis egy igen félelmetes esemény hatására kezd el felkészülni a lehetséges következőre. A dolog az én hülyeségem miatt Dwainre terelődött. De próbáltam rá úgy gondolni, mint egy szomszédra, akivel azért gyakorta összefutok. - Egy ideje... De jófej és erős. Szereti a sportot, így mindig vevő rá. De azért... neki is meg van a saját élete. - motyogtam elgondolkodva. Valójában nincs, egyikünknek sem. De jó úgy gondolni rájuk, mint néha napján látott ismerősök. Ethan a szomszéd kisfiú, akire néha napján vigyáznom kell, mert Theron az apukája éppen nem ér rá. Dahlia a karót nyelt, reménytelen romantikus idős hölgy, aki minden reggel az alattunk lévő virágbolt kinti, frissen vágott rózsáiba bújva ábrándozik. Vagy Hubert, aki lelkesen járja az utcákat a térképét nézegetve, hogy lássa a város csodáit. Ilyennek képzelem őket, ha saját életük lenne. Mert tudom, hogy valaha volt, és ha volt, talán még lehet is. Viccelődve terelődik a téma vissza a túrához, ami által kételyeim lesznek a teljesítést illetően. Eleinte majdnem el is hiszem, de csak mert nem ismerem még, nem tudom mit kéne kinéznem belőle. De hamar leesik, hogy tréfa az egész. - Olyan vaagy... - somolygom, s csak azért nem lököm meg finoman a vállát, ahogy a fiúknál szokás, mert lány vagyok, és néha elfeledkezem róla, hogy fiúként kellene viselkednem. - Oh, már azt hittem... - nevettem, de tényleg nagy kő esett le a szívemről. Életemben nem másztam még és biztos ügyetlen leszek, de azért nem hátrálok ki a kihívásokból. Átveszem a borítékokat egy "Aham"-mal és kibontásuk nélkül megnézegetem őket mialatt hallgatom őt. - N-nem tudom... - válaszolom a hirtelenségtől bizonytalanul. De ha jobban belegondolok sem tudom. Ilyesmin még sosem gondolkodtam el. Átveszem a holmikat, s amit tudok azt vagy a táskámba teszem vagy valahogy hozzá rögzítem, így nem kell mindent a kezemben cipelnem. - Igen. - bólintok mosolyogva, majd mellé lépek és figyelem, ahogy tájékozódik a térkép alapján. Csak aztán bontom ki az első borítékot. - De jó, egy rébusz! Szeretem az ilyeneket, bárnem egyszerűek. - olvasgatom át. Gyakran félrevezető a kérdés, hiszen több válasz is lehet rá, de nyilván csak egy a helyes. - Hmm, nem tudom... talán a sötétség? Honnan fogjuk tudni, hogy mi a helyes válasz? - pillantok rá kíváncsian.
Kevesen néznék ki belőlem, hogy agyturkász vagyok. Testfelépítés, legalábbis edzések alapján a sport sokkal inkább. Gyúrtam régebben, elég aktívan, amitől olyan felfújt kiskakas lett az izomzatom, hogy borzalmas volt. Érzetre, látszatra ugye nem láttam. Kényelmetlen. Leálltam vele, aztán jött ez. Azóta sokkal jobb. - Jó az, ha tud az ember pár dolgot, hogy megvédje magát - bólintok komolyabban. - Megmutatom, van pár fogás, ami jól jön. De azt rajtad tudom csak, ha ketten vagyunk - mosolyodom el, aztán elgondolkodom. - Eljöhetnél az edzésre is. Ott lesz gyakorló partnered. Tanítok is, legalábbis mentorkodom a kezdőknél, ha ragaszkodsz hozzám - bár tudom, vannak profibbak is. - Mondhatni - bólintok. Borzalmas volt az az élmény. - Rá, vagyis inkább nekivágtak egy elég stabil asztalnak. Az asztal jobban megúszta, mint az én hátam - nevetek fel. Akkor azt hittem, eltört a gerincem, lebénulok legjobb esetben. Aztán pár perc múlva inkább már mást kívántam, a levegő mellé. Puhány csiga voltam és nem figyeltünk a jelekre. A mentorom magára vállalta a felelősséget, de akkor is úgy éreztem, hogy ez azért nem teljesen csak az ő benézése. Figyelhettem volna jobban is. - Persze, hogy megvan - vannak kivételek, de nem erről beszélek. A jófej és erős azért megüti a fülemet, mivel a földet fixírozom, előtte, így nem igazán látni. - Jól eltöltitek együtt az időt, és ez az, ami számít - vonok vállat, ami az egyértelműséget jelzi részemről - Nem tudtam kihagyni - kuncogom el magam röviden. - Amúgy szeretnek leselkedni, ha az erdőben mászkálsz. Kíváncsiak az emberekre, de nagyon félnek tőlünk. Meg a kutyáktól. Mosolygok, ahogy megkönnyebbül. Valahogy tele van feszültséggel, amit egyrészt értek, hiszen ismeretlen terep, ismeretlen táj és kihívások, amikről még nem tudni, mik lesznek. - Nem sok ilyen túrán voltál? - Érdeklődöm, megerősítést, vagy cáfolást várva a kialakuló gondolataimra. Átadom a borítékokat, miután beleegyezett, hogy viszi. A kezére pillantok, ahogy guggolva felé fordulok. Szemmérték alapján kiválasztok egy kesztyűt és átnyújtom neki. - Ez lesz a méreted - majd átadom neki az alapholmikat is. A rögzítésnél segítek neki, megmutatva, hogyan teszem fel a saját hátitáskámra. - A holmik között, amit adtam, van egy iránytű és a tasakban egy póttérkép, ha ez megsérülne. Így biztosan nem fogunk eltévedni - vagy valamelyikünk bajba kerül és a másik minden nélkül így sem marad. Megeshet, de ezt nem mondom neki. Elég hamar bepánikol és nem éppen erre van szüksége. - Nem szoktak azok lenni - mosolyodok el. Érdeklődéssel nézek rá. Szereti. Nem csípi, nem komálja, szereti. Érdekes. Ezek nők által kedvelt szóhasználatok. Nekem viszont sosem számított, ki, milyen, így aztán félreteszem. Élvezem a társaságát és nekem ennyi bőven elég. - Akkor biztos foglalkozol is velük. Hogyan szoktál megoldani egy kérdést? - Tekintek vissza rá, kíváncsian várva a választ. - Közben el is indulhatunk - ki ne fussunk az időből. Mutatom is, merre induljunk, a térképen is megmutatom neki a utat, amerre haladni fogunk.
Talán nem a legromantikusabb dolog egy edzés alkalmával földhöz vágni a másikat, de ha az embernek igencsak lekorlátozódnak az esélyei a lehetőségeket tekintve, vagy úgy egyáltalán, még ez is jobb, mint túlon-túl férfias dolgokról beszélni, amikhez nagyon hozzászólni sem tudok, ha csak hátulról nem súg nekem valaki. Maga az edzés gondolata viszont tetszett. Több időt is tölthetünk el a terápiákon kívül és talán - nagyon feltételes módban - egy nap meg is nyílhatok előtte. És nem, nem a pláza cicák által vett értelemben. - Na igen. Én is gondolkodtam rajta, hogy veszek egy borssprayt, de ijedtében az ember használhatja rosszul is... - magyaráztam, s csak közben esett le, hogy ez kissé furán hangozhatott a számból, így hamar hozzátettem: - Na meg persze tök csajos dolog is, pff, azért én ennél többre is képes kell, hogy legyek... - legyintettem nevetve, megpróbálva ezzel is leplezni zavarom. A meghívása azonban tetszett, ráadásul akaratlan is zavarba hozta gyengéd kis lelkem. - Ez nagyon jól hangzik! Talán nem is ártana kimozdulnom kicsit a terápián kívül is néha.- jegyeztem meg félő mosollyal a gomdolatra, hogy jobbára tényleg csak a terápiák alkalmával hagyom el mostanság a biztonságott nyújtó kis kuckónk. Mintha emiatt sem mernék nyitni a világ felé. Pedig éppenséggel ezért vannak ezek a kalandos fejlesztők. Elborzadva hallgattam a rövid történetét a... nem is tudom minek nevezhetném, balesetéről? Azonban sok kérdésem merült fel ennek kapcsán, így kíváncsiságból tovább érdeklődtem. - Pedig nem tűnsz erőszakosnak. Vagy... kocsmai verekedés? - nem sértésnek szántam, de mi egyéb lehetne. A kocsmákban sokat verekednek a fiúk, nem? Bár nem tűnik alkoholistának, sőt kifejezetten olyan embernek tűnik, aki egészen ritka esetekben iszik, akkor is keveset. - Így van. - bólintok egyetértően és mivel elég kuka vagyok, remélem a sorok közt sem érzi, hogy Dwain és köztem bármi is volna. Beszélgetni se nagyon szoktunk, de azért azt hiszem hívhatom barátnak. - Szerintem mindentől félnek, hiszen a legtöbb élőlény vadászik rájuk. - motyogom, bár egy pillanatra elfogott a rossz érzés, ahogy elképzelem, amint éppen küzdök a pisiléssel egy bokor mögött aztán megjelenik egy mókus és néz és néz és néz. Na nem. Én még előttük is szégyenlős vagyok. Hegymászás! Én imádok hegyet mászni! Add át nekem a "fényt", majd én megmutatom neki, hogy kell profi mód sziklákon Pókemberkedni! Lelkesedett be Hubert. Na még csak az hiányzik, hogy kitoljon a helyemről most, hogy leráztuk a többieket és végre kettesben vagyunk. Nem lehet olyan nehéz és úgy gondolom engem is kemény fából faragtak. - Nem igazán, de így legalább sosem unalmas. - mosolygom, miután átveszem egy halk köszönömmel a kesztyűket. Estheeeer, engedj át! Visszaadom, ha vége! Hahóó, ne tégy úgy, mintha nem hallanál! Kicsit bezavar Hubi folyamatos csicsergése és érzem, hogy nem csak az ezáltali elbizonytalanságom az, ami ingataggá teszi a felszínen lévőségem, de Hubert is megpróbál letolni a székből. Borzalmasan türelmetlen tud lenni, ha túrákról van szó. - Hogy mondod? - pillantok rá zavartan pillogva, mert a "szobatársam" folyamatos izgágasága könnyen eltereli a figyelmem. Olykor hangosabb is, mint Draden. Olyan, mint mögöttem állna Hubert és a vállaim rángatná kicsit, hogy csak rá figyeljek. - Hála égnek... - tettem hozzá kicsit később, ha elismételte, ha nem, akkor random reagáltam rá, mintha csak most esne le, persze mindvégig zavarodott nevetéssel. - Öhm... hát... elsősorban magam elé képzelem és úgy keresem a megoldásokat. Ha nincs, átgondolom újra csak átvitt értelmében. Persze ígyis mellé foghatok, de mégis valami. - mosolygom lelkesen. S amint indulásra készen vagyunk, a vállamra kapva a holmikat, felkeltemben, mintha egy pillanatra veszítenék az egyensúlyomból megbotlom, de talpon maradok és kiegyenesedem. Azaz nem én... Én a "székről" konkrét pofára esek, amíg Hubert addig tolakszik a hátsó felével, míg be nem kerül a "fénybe". De Hubiii! Nyafogom, de most ő az, aki figyelmen kívül hagy.
[...]
- Ahh, imádom a túrákat! - sóhajtok fel boldogan a srác mellett, miközben nagyot szippantok a tiszta levegőbe.
- Szerintem a paprika spray jobb - állapítom meg, s nézek komolyan magam elé. - Néha jobb, mint akármi más. Azt mondjuk nem tudom, mennyire tudtam volna akkor és ott használni, annyira hirtelen történt akkor minden. Megjegyzem az elejtett megjegyzést. Mert furcsa. Nem úgy tűnik, mint aki csak ilyenre jár el, de nem dobozolok (de), elraktározom az ismeretet. - Amikor úgy érzed, eljössz. Majd megadom a helyet - és majd eldönti, mit szeretne. A döntés lehetősége nála lesz, s élhet vele, amikor úgy látja megfelelőnek. Elnevetem magam. - Nem, valóban nem vagyok az. Nem, nem az - sóhajtok. - Beszélgettünk és egyszer csak, mintha elszakadt volna nála valami, dühöngeni és verekedni kezdett. Én voltam a legközelebb - és ez mind igaz. Terápiás kezelés, beszélgetés, csoportos, és én ültem tőle jobb oldalt. A mentor nem volt eléggé résen és én meg nem voltam eléggé gyors és erős. Hatványozottan hatottak rám a tényezők. Bólintok egyet a Dwainnel való haverságára, s nem ragozom tovább. Van valami a sorok között, ami még zavaros, de nem most fogok benne kavargatni. S nem tudom, találkozunk-e többet. - Ez segíti elő, hogy túléljék - ezért nem lennék mókus. Nem éppen erre a félős életre vágynék. De valószínűleg ők ezt nem így gondolnák, hiszen ebbe születtek bele, nekik az a természetes. Nekik mi mi vagyunk furcsák. Ezt a gondolati fonalat elhessegetem, már megint analizálok. Elmosolyodom, s bólintok. - Van benne valami. Még sosem volt két, egyforma túrám. Semmilyen értelemben. Értetlenül tekintek rá, fürkészem pár másodpercig, s közben elismételem a szavaimat. Túl jó a memóriám. - A holmik között, amit adtam, van egy iránytű és a tasakban egy póttérkép, ha ez megsérülne. Így biztosan nem fogunk eltévedni. Ismét nem értem a reakciót. - Miért hála az égnek? Ó, tévedtél már el, mert elveszítetted a térképet vagy az iránytűt? Esetleg mind a kettőt? - aztán elnevetem magam. - Megesik az ilyen. A válaszát hallgatva, bólintok. Legalábbis közeledek ahhoz, hogy értsem, bár szerintem magamat sem értem. - Értem. Több oldalról közelíted meg. Az ösvényt figyelem, s közben a kérdésen is gondolkodom, illetve Thaddeuson is, mármint ami a megoldási mechanizmusát érinti. - Jók is - pillantok rá, majd el, aztán visszakapom rá a tekintetem. Valaki mintha köhhintene belül, aztán csend lesz. Tudom, figyelnem kéne, de mit? Előbb a kérdést oldjuk meg. - Szóval, erre megyünk - mutatok tovább az ösvényen, amely éppen szerteágazik, s nekünk jobbra mutatja az irányt. - Fogalmam sincs, mi eheti meg a megfigyelőt. Nem biztos, hogy jó a sötétség, mert akkor nem látom, mi van előttem, mi mögöttem - vakarom a fejemet. Azért néha tudom utálni a kérdéseiket. - De akkor mi lehet? Amerre fordulok, az számítana? Basszam meg. Ez egy ténybeli megállapítás, mert újfent elcsúszok. Mi van ma a lábammal? Nem szoktam így csúszkálni. A cipőm meg kifejezetten erre a túrára való.
- De a nyomás alatt könnyen magad ellenfordíthatod. - teszem hozzá halkan, bár tény, ami tény, ha választanom kellene, hogy fegyver, kés vagy spray, én is a sprayt választanám. De az önvédelem azért akkor is jobban hangzik. - Szuper, jó, köszönöm. - mosolygom válaszul, talán még valahol lelkesen is, hisz az ilyen alkalmak, remekül megalapozhatják gyümölcsöző barátságunk. Legalábbis szeretném elhinni, hogy erre is van némi esély. Aztán ha csalódok, nos később is ráérek tele sírni a párnám. - Uh... - hunyorgok, elképzelve a szituációt. Egy sima pofon sem egyszerű, de ha valakinek konkrétan neki esnek, na az a durva. Csoda, hogy él. De tényleg. Mert a hallottakból ítélve, egy vadállat karmai közt lehetett. - Ez is egy terápián történt? Vagy miért nem kerülted ki a fickót? - érdeklődtem, mert sosem értettem, hogy ami elkerülhető, miért nem kerülik el. Ha Darius tudja, hogy Dwain sokat ivott és dühöngeni kezd, átveszi a "fényt" és így nem esik senkinek sem baja. Max a másnapossággal kell megküzdenünk. De az már egészen elenyésző probléma, ha azt nézzük, hogy akár börtönbe vagy kórházba is kerülhetnénk miatta. A túrázás témát kezdődően kezdett túrni-fúrni Hubert. S bár eleinte nem mutattam jelét, azét zavart. Mert ez olyan, mint amikor valakivel telefonálna az ember, de a gyerek nem hagyja. Nehéz odafigyelni a vonalunk túl lévőre és hamar türelmünk vesztjük. S míg a szülő csak hangosabban rászól a gyerkőcre, addig én könnyen padlót foghatok, s Hubi lelkesedése végett nem nagyon juthatnék vissza a "fénybe" egy hamar. - Hát, én a városban is könnyen eltévedek, szóval egy ilyen kihalt terepen kész katasztrófa volna, ha minden holmim oda lenne. - nevettem zavartan, még az előzők miatt is. Annyira lekötötte figyelmem Draden és a megoldáson való fejtörés, hogy Hubert végül egy botlással ávette a helyem. Jó kedvűen nyújtóztam egyet a friss levegőn és az útitársamra mosolygok. Csak a végét sikerült elcsípnem, de nem problémáztam rajta. - Akkor biztos a fény vagy valami irány. Ne gondoljuk túl, úgyis ott a térkép, irány a hegy mászás, cimbi! - csaptam össze a tenyereim boldogan. Imádok nem otthoni ülni, és kicsit távolabb lenni a városoktól is. Itt nem kell félnünk a dokiktól vagy a diliházaktól, se a rendőröktől. A külföldiek szemében mind bolondok vagyunk, szóval itt lehet igazán az ember önmaga. - Ejj, hát mi van ma veled? Kiakarod törni a bokád? - kapom el a távolabb lévő vállánál és magamhoz húzom. - Szeretem ezt az időt, a meleg jobb. Egyszer mikor kint voltam az oroszoknál akkora hóvihar volt, huh! Mi meg egy faházban ragadtunk páran, távol a segítségtől. Itt maximum a vadállatoktól kell tartanunk, de azért az mégsem olyan gáz. - nevettem a vállát paskolva. Imádok beszélni is, főleg izgalmas túrákról. Egyedül azt sajnáltam, hogy kihagytam a közös túrát a szakadékonál. Biztos lett volna mit fotózgatni, de feltételezem Esther mással volt elfoglalva. - Ha lenne lakókocsim, örökké úton lennék. - jegyeztem meg, csakhogy mégse kelljen olyan sokáig csendben lennem. - Te nem? Ha az embernek mindig járnia kell vagy egyszerűen nem érzi magát otthon ott ahol, jobb ha tovább áll nem? - pillantok kíváncsian mosolyogva Dradenre. Találkoztunk már egyszer-kétszer, néhány órácskára, ha épp úton voltunk valamerre, de annyira azért nem ismerem, mint esetleg Esther. Vagy nem úgy. - Mikor legutóbb erre jártunk egy csapatnyi egészen különös és vegyes furista csapattal, elmentünk megnézni a Holy Cross kápolnát. Wáó micsoda látványt nyújtott. Pedig nem szívlelem, ha belenyúlnak a természetbe, de az nagyon szép hely. És az Ördög hídja... - füttyentettem egyet elismerően. Annyira elmerültem a szám jártatásába, hogy szokás szerint elfeledkeztem róla, hogy ők nem mi vagyunk és sok dolog furcsának hathat nekik. Például, ha ellentétes dologról beszélek, mint az előttem lévő, vagy olyasmikről érdeklődöm, amit a másik már megérdeklődött. De ha nem hallom, nem is tudhatok róla, nem de? És engem valahogy kevésbé ijeszt meg vagy okoz kellemetlenséget számomra, ha mindez néha kiderül. Emberből vagyok én is, majd ráfogom arra, hogy elkerülte a figyelmem vagy rosszul emlékeztem.
Elgondolkodva tekintek rá, majd bólintok. Igen, könnyű ilyenkor megtenni azt, amit később megbánunk. A hirtelen felindultság olyan dolgokra képes, még magamat is meg tudom vele lepni, holott azt hittem, nekem ilyen gondom már nincs. Néha azért van. - Szívesen - elő is veszek egy kis cetlit a táskám elülső zsebéből, és egy kis tollat. Szakmai ártalom. Felírom a címet, New yorki, majd átnyújtom neki. És mert nem akarom elfelejteni. - Meeert... széken ültem, tök nyugiban. - mosolygok. - Nem számítottam rá, túl lassú voltam és annyira meglepett, hogy mire köphettem volna bármit is már vágott az asztalnak - kezdem el először sorolni, aztán már a végeredményt mondom. - Aham - bólintok arra, hogy terápián történt. - Bele lehet jönni. Szerencsére ez a megtanulható képességek közé sorolható. Félebiccentem a fejem, mert ez már nem csak egy szimpla köhhintés belül. Megváltozott a testtartás, a járás és a hangtónus is. Oké, én is szoktam hangulatváltani, de ez.... Egy ideig figyelmesen nézegetem, lehetőleg annyira nem feltűnően, és még szép, hogy megint megcsúszok a rohadt göröngyökön. Mivel közel áll hozzám Thaddeus, egyszerre kapunk egymás felé. - Nem - nevetem el magam. - Kössz a mentést. Stabilizálom az állásom és az egyensúlyom, majd elengedem, nem tudom, mennyire szereti, ha hozzá érnek, bár ahogy magához nyom, nem éppen pont ettől tart. - Merre, az oroszoknál? - Érdeklődöm. A hideg nem tartozik a kedvenceim közé, de az a meleg, ami néha itt szokott fogadni, az sem. A bőrömet már nem tudom levenni. Próbálkoztam én az arab módival is, nem rossz, de úgy túrázni kész rémálom. Ott ugye, nincs bozót és sziklamászás ezerrel. A tájba merülnék bele és a kérdés válaszába, mikor újfent megszólal. Egészen más, mint korábban, szinte be nem áll a szája. Az is megerősítést kapott, hogy valóban, nem olyan, mint mondjuk félórája volt. Tovatűnt a bizonytalansága is. - Nem tudom. Sokszor volt ez az érzésed? - tekintek rá. A válasza után felelem meg én is a kérdését. - Mindenhol otthon érzem magam - vonok vállat. Mert mindenhol idegennek érzem magam. Nem értem az embereket, s reméltem, a munka, a tanulmányok segítenek. De továbbra is ufónak érzem magam közöttük, egy totálisan más értékrenddel, szemléletmóddal. Így jó ideje feladtam már, hogy azt, aki valóban vagyok, meg is mutassam. Ő lelkesen figyel bentről, analizál, eljátszadozik, és nem foglalkozik azzal, ki mit gondol róla. Mert tudja, hogy az nem ő. Így meg nekem nyugtom van. Újfent a térképre tekintek, ismerem az utat, azért jobban szeretem, ha nem éppen most akarnak újítani. Felpillantok rá. Már megint nem a tájat élvezi. Mint aki fél, hogy ha elhallgat, akkor a belső világa átveszi az irányítást. Töprengve figyelem. Szimpatikus, közvetlen és rengeteg élménnyel teli. Vajon mennyire a fantáziája, s mennyire ő maga? - Jó sok helyen megfordultál már. Melyik a kedvenc helyed? - Úgysem fogja befogni, így egy részem beül a kommunikációs székbe, míg én élvezem a tájat és annak neszeit. Megérkezünk közben az első állomáshoz, amihez viszont kéne a megoldás az előző levélhez. - Az első állomás. Amihez kéne a megoldás - sóhajtok egyet. Kinyitom újból a levelet. Megeszi a megfigyelőt is. Ha nincs megfigyelő, nincs tudat, ami figyelne. De a tudat nem eszik semmit, az van. Thaddeusra bámulok közben, s nem is tudom, hogy ezt teszem, agyam teljesen máshol van. - Ha valami megehető, akkor létezett előtte. Ha valami létezett, akkor teremtődött - gondolkodom hangosan. - Ha teremtődik, s nem van, s az megeszi azt is, aki a megfigyelő, akkor a megfigyelőhöz tudom csak kötni annak létezését. Vagyis a megfigyelő teremti. Az pedig lehet az illúzió is. Csakhogy ha az megszűnik, attól még a megfigyelő létezhet. - becsukom a szemem. - Illúzió, megfigyelő, azt is megeszi. Nem fény és nem sötétség. Semleges, mégis teremtődött, s illúzió. Hirtelen a napóra jelenik meg előttem, ahogy kimondom, nem fény és nem sötétség. Á, az nem lehet. Ha sötét van, nem látom. Megvakarom a tarkóm. Fenét érdekel a napfény, nem az a lényeg! Miért a napóra? - Ha nem mérem, nem létezik, mert nem foglalkozom vele. Ha nem foglalkozom vele, akkor megfigyelő sem vagyok. S így az illúzió sincs. Előttem, mögöttem. Jövő, múlt. Ha nem létezik a megfigyelő, akkor se múlt, se jövő nincs. A megoldás... idő. - kinyitom a szemem. - Szerinted? - tekintek Thaddeuszra.
Kezdőlap
Általában a két szélsőséget szoktam jobban megfigyelni egy-egy adott csoportban. És a kaméleonokat. Bár most éppen a bohóc szerepét vettem át, az egyik szélsőségét. Nem, mintha én magam sem szorulnék kezelésre. Háh, dehogynem, éppen azt teszem most is! Bolondgombát mondjuk itt még nem ettem. És nem, nem akarom visszanézni a felvételeket, amiket nem készítettek, mit is csinálok, ha begombáztam. Elég a beszámoló róla. 
