Egész nap sikerült elég jól megúsznom a kíváncsiskodókat és minden tanár mindig jelzett nekem, hogy mehetek, mert vége az órának, de csak nekem, a többieknek még adnak házit meg feladatokat, mivel nappalisok, én meg levelezős vagyok, meg különleges bánásmódot is kaptam. Persze nem csak előnyökkel, hanem hátrányokkal is, mert attól még nekem is kell vizsgáznom, ahol többen vannak és csak szóbelijeim vannak, nincs semmi írásbeli. Mondjuk ez engem nem zavar, mert elvagyok így, van időm, amikor tudok tanulni, bár a zenekar kicsit most elveszi minden időm majd, szóval kihasználom ezt az utolsó alkalmat, amikor ilyen nyugodtan hagyhatom magam mögött az intézményt. Ám a tanár, akinek a tárgyát mihamarabb letudtam, mert rajongó most mellém lép. - Szia kedves! Nagyon hiányzol, többet is jöhetnél ide tanulni, biztos jobb, mint otthon. Na persze hiszem én azt! Neki jobb csak, nekem nem. - Üdvözlöm tanár úr, ne haragudjon, de sietek. Ezzel már mennék is sietősen tovább, de ő jön velem együtt és megfogja a kezem is, hogy ne rohanhassak el. Megrántom, de nem sok haszna van, csak közelebb lép hozzám és megsimogatja az arcom, amitől már egyáltalán nem vagyok vidám. - Ó, ne olyan sietősen Szépségem! - Engedjen el vagy sikítok! Talán ez észhez téríti, de nem, csak azt érem el, hogy befogja a szám és egy kocsihoz szorít a testével. Na jó, most már kezdek pánikolni, mert ez nem tetszik nekem és még elhúzódni sem tudok, csak a fejem fordítom el, hogy még véletlen se érjen hozzám. Átkozott korai sötétedés, még az sem segít rajtam és érzem, ahogy a keze a harisnyámon megindul a szoknya alá. Valami nyöszörgést azért torokból még sikerül kiadnom, még sose féltem ennyire semmitől, mint ettől az alaktól. Nem akarom, hogy megerőszakoljon, csak jön még valaki a parkoló felé, aki nem hagyja annyiban a dolgot. Szinte hallom a Menedzser hangját a fejemben, hogy ő megmondta, hogy ez lesz és hogy testőrrel jöjjek csak az egyetemre is, mert sose tudhatom milyen beteg elmék kattannak be. A szememből még a könny is kicsordul, pedig én nem vagyok az a sírós fajta lány, de ez nagyon megalázó. Nem is merem kinyitni a szemem. Érzem, ahogy izgatottan kapkodva veszi a levegőt az arcomon és hogy rám izgult máris. Hányingerem van, M-et akarom, bárcsak itt lenne és megvédene!
Pár nappal a zenekarba történt felvételem után sok-sok elintézni valóm akad, pedig fele ennyire sem számítottam és sokszor nehéz összeegyeztetni az elintéznivalókat, a próbákat valamint minden egyebet, ami most a nyakamba zúdult. Viszont kitartóan próbálkozok, ahogy jelen pillanatban Caitlin-t is elérni. Lenne néhány fontos megbeszélni valónk, de mivel nem ismerjük még egymást túlságosan, így azt sem tudom, hogy egyetemre jár, ezért nem mindig elérhető mobilon. Szerencsére a manager rendes fickó és nem hivatalos formában, de megsúgja, hogy hol és mikor tudom a mai napon személyesen elérni a frontemberünket. Legalábbis az én olvasatomban Cait a vezető. Pontosan az óra végére érkezek az egyetemi parkolóba, majd kisvártatva meg is találom az egyetlen szabad helyet, ahová leparkolom a finoman szólva sem mai darab pick-up-omat. Nem kell túl sokat várnom, hogy megpillantsam azt, akire várok, viszont nincs egyedül. Kísérője akad, méghozzá egy férfi, rajongónak tűnik, de aztán lehet csak egy ismerőse. Egyelőre nem mozdulok, csak az egyik rádióból szóló AC/DC szám ütemére dobolok a kormányon, miközben figyelem az eseményeket és várom, hogy tisztává váljon a levegő. Szeretném fenntartani az állapotot, amiben megegyeztünk, lehetőség szerint nem kürtöljük szét a környezetünkben, hogy megalapult a banda, jobb, ha nem is látnak minket együtt, amíg nincs hivatalos kiadvány, bejegyzés, vagy klip. Azonban a helyzet másodpercről másodpercre egyre érdekesebb és az már biztossá válik így viszonylag távolabbról is, hogy nem egy szimpla rajongóról van szó, hanem egy zaklatóról. Mikor elkapja Cait kezét, megelégelem a látványt és kiszállok a kocsiból, hogy közelebbről szemléljem az eseményeket. Lépteim felgyorsulnak mikor azt tapasztalom, hogy Caitlin sarokba lett szorítva a saját kocsijánál. Ennek már a fele sem tréfa, főleg, hogy levakarhatatlannak és totál felajzottnak tűnik az ipse. Szegény lánytól csak egy apró nyöszörgésre telik, de hamar mellettük, pontosabban az erőszakoskodó mögött termek és igaz nem vagyok egy M, csak egy A, de egy erős rántással már le is kapom a hölgyről. Meg sem fordítom, hanem úgy, ahogy van, háttal nekem, elkapom a fejét és kétszer gyors egymásutánban megkoppantom az Audi oldalüvegén a pofáját. - Kérj bocsánatot a hölgytől! - kiáltom az ürgének, aki a meglepődöttségtől köpni, nyelni sem tud. - Nem hallom!! - újból megismertetem a kiváló német minőséggel a fejét, amibe valószínűleg az orra is beletörik majd.
Amikor elindultam kifelé még minden jó volt, ám most egy szempillantás alatt változik a helyzet és válik rémálommá minden. A kéz, ami elindul felfelé a ruhám alatt nem jut sokáig és a test is eltávolodik tőlem és fellélegzem. Hátrébb lépek a kocsitól és hirtelen nem is tudom mi sokkol jobban. Az, hogy Axel tudja hol vagyok, ami fura, mert nem mondtam el senkinek, hogy egyetemre járok vagy az, ahogy a tanárom akarja megverni, aminek nem túl jó következményei lehetnek, főleg ha valami maradandó baja lesz. Nem sokat ér a mi szavunk ellene vagy a fene tudja. Az igazgatónak biztos jelenteni fogom valamilyen úton módon. - Axel ne bántsd nagyon kérlek! Bár szívem szerint élvezném a műsort, de nem akarok rendőrségi ügyet ebből az egészből, szóval jobb, ha leállítja magát. A tanár közben megpróbál szabadulni és nagyon csúnyán méri fel a helyzetet, de biztos nem akar elnézést kérni, csak elmenekülni. A felsőm ujjába megtörlöm az arcom és hát megnézem a kocsimat. Nem tett jót neki, hogy beleverték valaki fejét, de szerencsére nem túl durva nyomot hagyott rajta. Jó sokba fog fájni, de nem érdekel. Közelebb lépek Axelhez. - Köszönöm, hogy segítettél, de amúgy mit keresel itt? Szeretnék hálásabb lenni, de remélem nem követett vagy ilyesmi, mert nem szeretem az ilyesmit. Átfut még a fejemben, hogy a Menedzser küldte utánam, mert de jó lenne, ha valaki a nyomomba lenne, de mit adhatott ezért cserébe neki? Egy bandában fontos a bizalom és nem szeretnék kételkedni benne, főleg, hogy most mentett meg attól, hogy megerőszakoljanak, ami nagyon kínos lett volna, főleg hogy most indulnak el kifelé a diákok hazafelé. - Mennünk kell! Jelzem és hát a táskámban elkezdem a kulcsomat keresni, de a női táskák nem arról híresek, hogy bármit egyből megtaláljanak benne. El akarok tűnni a föld színéről most azonnal, úgy érzem magam, mint egy rongybábu, amit bárki elkaphat és ha nincs valaki a közelben, hogy segítsen, akkor még meg is tömnek a végén. - A, nincs meg az a rohadt kulcs! Dobbantok is a lábammal egyet és kezdek ideges lenni, mert nem akarok a diákokkal találkozni, mert ha meglát egy és felismer, akkor nincs szabadulásom az is biztos.
Az utóbbi másodpercekben, ugyanaz az adrenalintól fűtött érzés kerített hatalmába, mint a régi, balhézós éveimben, csak most magamat is meglepve, kontroll alatt tudtam tartani az elszabadulni kívánó erőket. Utólag bevallom nem sokon múlt, sőt mondhatni, egy hajszál választott el attól, hogy másképp vegyem kezelésbe ezt a jókora seggarcot és azonnal a kórházba küldjem, ahelyett, hogy egérutat hagyjak neki. - Nem fogom bántani, de jobban jár, ha nagyon gyorsan elhúzza a csíkot. - nem tudom, hogy a pofa milyen állapotban van, de gyanítom, nem kell hozzá mentőt hívni. Ha van egy kis esze, akkor összekapja magát és duma nélkül elkúszik a színről. - Jól vagy Cait? - pillantok végig gyorsan a lányon, de nem látok sérülésre utaló jelet, a most szerzett lelki sérülésekre pedig van egy nagyon jó módszer: alkohol. - Egész nap hívtalak, de nem vetted fel a telefont, a menedzser pedig elárulta hol talállak. Ne aggódj, nem követlek, de még csak pszichopata kukkoló sem vagyok. - elvigyorodok, ha már nincs közvetlen veszély, de szívem szerint már én is lelépnék, mert az előbbi kis műsor azért felhívta ránk az errefelé kószálók figyelmét. - Hagyd a fenébe a kulcsot, gyere. Később visszajövünk a kocsiért. - finoman elkapom a karját, mert tényleg sürgetővé vált az indulás, lassan magunkra is akaszthatnánk, hogy mi egy bandában játszunk. - A keletkezett kárt pedig nyugodtan vond le az első fizetésemből. Simán megért ennyit, hogy szétrúghattam a hátsóját annak a görénynek. - terelgetem finoman a saját, nem messze álló kocsim felé, ami nem egy Audi, sőt még csak nem is egy Dodge, hanem egy ütött kopott, ezer éves, rozsdás pic-up, ami belül sem egy csilli-villi verda, viszont a gyors eltűnéshez pont megteszi majd.
Életem legrosszabb pillanata és persze álmodozok én M-ről, hogy de jó lenne, ha itt lenne és megmentene. Ehelyett itt van Axel, akit magamban fiatalabb M-nek hívok, mert hangyányit hasonlít rá és persze őt juttatja eszembe. Olyan mintha félig teljesült volna a kérésem, de persze a bajt jobb szeretem elkerülni és hát bármennyire is kellemetlen volt, ezt el akarom felejteni. - Köszönöm, tudod ő az egyik tanárom... de szólni fogok az igazgatónak erről. A tanárverés nagyon nem divat, pedig megérdemelte volna, hogy komolyabb sérüléssel mentőt hívjunk rá, de mivel nem történt semmi bizonyítható még hál' Istennek, ezért nehéz lett volna kimagyarázni a helyzetünket. - Szerinted jól vagyok? Kérdezem kicsit zaklatottam, mert hát nagyon nem vagyok jól, legszívesebben otthon ölelgetném Starcatet egy zsepihalmaz közepette, hogy mivel érdemeltem én ezt ki és hogyan tovább, meg most erről hogyan beszéljek bárkinek is? Még nem történt ilyesmi, de tudom, hogy ez csak rosszabb lesz, lehet jobban járnék, ha váltanék egyetemet, mert ez csak megnehezíti az életem. Nem akarok újabb zaklatót. - Basszus, a telefonom. Gyors tapizás magamon és a táskába is, de nincs sehol. Nem is emlékszem mikor volt meg utoljára, de egész nap hiányérzetem volt, csak nem tudtam miért. Örültem, hogy nyugis a napom. A kocsimba nézve látom, hogy ott van benne, de annyira nem látható helyen szerencsére. - De ott a mobilom is benne... Mutatok a kocsi felé, de természetesen, ha megfogják a kezem és húznak valamerre nem ártó szándékkal, hát követem. Remélem nem ismernek fel sokan, mert nem akarom, hogy elkezdjenek fotókat beküldeni, hogy itt van Caitlin pasija, mert nagyon nem erről van szó. A bandáról még nem is tud senki, legalábbis nem publikus, ez olyan meglepetés lesz majd, hogy fix tagokkal készül majd az új album és kisebb koncertek is lesznek. - Ugyan, szerinted foglalkozom én ilyenekkel? Fura, hogy ennyire ki akarja fizetni a kárt, mikor nekem ez körülbelül semmibe sem kerül, bármikor vehetnék egy újat is egy ennyi miatt. Amikor odaérünk a kocsijához lefagyok és szinte az állam is leesik, mert ilyet a filmekben a farmokon láttam csak. - Szerintem abból a pénzből vehetnél új kocsit is, te komolyan ezzel jöttél? Persze az ajtót se bírom kinyitni, nem automata ez, mint a kocsim, hogy csak egy gombnyomás és mindenhol be lehet szállni, meg nem is nyílik olyan szépen, na meg nem is záródik be a kis suhintásomtól. Menten elsüllyedek, mert az még hagyján, hogy beültem egy ilyen roncsba, de nekem valahogy ez büdös is, az idő meg a régi dolgok miatt biztos. - Szeretsz verekedni? Nekem nem érne meg semmi pénzt, hogy verekedjek bárkivel is, lehet az bármekkora görény. Mondjuk jó ügyvédeim vannak, szóval sokkal rosszabbul is járhat, mint pár pofon. - Ez a kocsi neked valami eszmei értéket képvisel? Nem akarok nagyon bunkó lenni, hogy ezzel nem járhat mostantól, valami hammert vagy dzsipet kell venni neki, ha ehhez a formához ragaszkodik, de az image fontos, hogy közel azonos legyen és egy szinten legyünk. Az ülésbe szinte beleolvasok és kiöntöm az ölembe a táskám tartalmát, majd egyesével elkezdem visszapakolgatni. Van ott tampon, betét, pipere cuccok, tükör, kis noteszből van kétféle is, meg tollak és rágó, kulcsok, de az a lakáshoz vannak egy ezüst csillogó kártyával, ami a lifthez kell. Aztán van pár rúzs meg ajakápoló is, kisolló, szemöldökcsipesz, mini varrókészlet biztosítótűkkel, majd a kocsikulcs is előkerül a zsepik közül. Na igen a női kis táska rejtelmei. - Megvan! Emelem fel, mint egy trófeát, közben annyira nem néztem, hogy mentünk-e valamerre vagy nem, de nekem fontos volt előkeríteni a kocsikulcsot. Most még egy darabig amúgy is várni kell, amíg kiürül az egyetem. - Szóval miért is hívtál egész nap? Jutok el vissza oda, aminek köszönhetem, hogy felbukkant, de ha már itt járunk, lehet elvihetném vásárolni pár helyre, új ruhák meg ilyenek, én lehetnék az stylist kivételesen, még úgysem öltöztettem fel senkit úgy, ahogy nekem tetszik és szerintem neki is tetszene, elég érdekes kihívásnak tűnik.
Amilyen szerencsés végkimenetelűek mostanában a velem kapcsolatos véletlenek, komolyan el kellene gondolkoznom azon, hogy megkísértsem a szerencsémet egy lottóféleség kitöltésével. A végén talán még Fortuna asszony is mellém szegődne és pénz állna a házhoz. Viccet félretéve örülök, hogy időben tudtam érkezni és hogy mindez épp most történt, nem pedig egy későbbi, kietlenebb helyen, ahol sokkal kevesebb ember jár. Végső soron egy ilyennek meg sem szabadna történnie, viszont, amikor meghallom, hogy egy egyetemi tanárról van szó mérgesen ráncolom szemöldökeimet. - Sosem jártam egyetemre, de valahogy nem így képzeltem el a jövő generációit oktató embereket. - jól tudom, hogy egy ilyen alak viselkedéséből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, pláne nem általánosítani, de azért meg van a magam véleménye az egyre csak távolodó alakról. - Úgy értem, hogy ahhoz képest jól vagy-e, ami történhetett volna... - nem szerencsés egy ilyen kérdés a részemről, de tudni akartam, hogy fizikailag bántotta-e ez a félkegyelmű vagy sem. - Ne aggódj a telefon miatt, visszajövünk érte, ha kicsit elült a por, lehet ez a barom ránk hívja a biztonságiakat is valami mondvacsinált dologgal. Jobb, ha nem találnak itt. - szerencsére nem kell noszogatni, hogy mielőbb távozzunk és ha van egy kis szerencsénk le sem fényképeznek minket a kíváncsiskodók. - Lehet, te nem foglalkozol ilyenekkel, de én olyan helyről jövök, ahol ezt mindenképpen ki kell emelni, vagy egy nem várt pillanatban szétrúgják a hátsódat. Még nem szoktam át ehhez az új életformához. - válaszolom, de nem teszem hozzá, hogy talán nem is fogok átszokni, mert nem olyan könnyű egy ilyet levetkőzni, ha ez idáig ilyen körülmények között élt az ember. - Hát nem egy Audi azt elismerem, de jobb, mintha busszal kellene mennünk. - mindig büszke voltam a verdámra, és ez most sincs másképp. Az öreg batárral már sok mindent megéltünk és most, ha minden jól megy egy igazi rocksztárt is az anyósülésen tudhat. - Várj, segítek! - látom a kilinccsel való küzdelmet, ezért már oda is lépek, hogy a kissé szoruló ajtót a már jól ismert, határozott mozdulattal tépjem fel. - Parancsolj, ...a sörösüvegeket csak sodord le kesztyűtartó alá... - nincs rend, még csak elpakolva sincsen, de pöccre indul a vas, ami megkönnyíti a helyzetünket. - Van, amit másképp nem lehet elintézni, aztán a bunyó végén a monoklik számolgatása közben el lehet gondolkozni, hogy megérte-e a balhé... - pattanok be és már indítok is - sosem szerettem verekedni. - teszem még hozzá a teljesség kedvéért, majd gyorsan sebességbe is teszem, hogy mielőbb elhagyhassuk az egyetemi parkolót. - Az első autóm, mondjuk meg is látszik szegényen. - csapok rá a műszerfalon lévő analóg órára, ami valamiért nem moccant már egy ideje, de a csapott hatására újból mérni kezdi az időt. - szentimentális típus vagyok, ha lesz pénzem kipofoztatom, de nem cserélném le a világért sem. - tele vagyok ötletekkel és megannyi műsort is láttam már, ami ilyen öreg csontok rendberakásával foglalkozik. Elvihetném egy ilyen helyre. - Bingó! - a diadalittas kulcsfelmutatás után vigyorogva megemelem jobbomat és megrázom a mutatóujjamat, együtt örvendve annak, hogy legalább az biztonságban és, ha visszatérünk gyorsan olajra is léphetünk. - Metallica jöhet? - meg sem várom a kizárólag igenlő választ és már be is kapcsolom, hadd rezegtesse meg az öreg kasztnit. - A próbák időpontjáról akartam egyeztetni, mert túl sűrűek mostanában a napjaim. A költözés, az átpakolás, a hivatalba járkálás és szólni akartam, hogy ha lehet beszéljünk meg egy másik időpontot. - az instrumentális belépő hangerejét már elég nehéz túlharsogni, de azért megpróbálom. - Talán egy óra alatt elül ez az egész hajcihő, hová menjünk? - érdeklődök, mert nekem a kocsmázáson kívül egyelőre nem jut más használható az eszembe. Remélem Cait-nek vannak eredeti ötletei.
- Ja, de sajnos ő csak egy rajongó és azért tudtam le egy féléves tárgyat nála egy hónap alatt, hogy békén hagyjon, de a jelek szerint nem tetszik neki a dolog. Teljesen más, ha valaki rajong valakiért, lát benne valakit, akit akar, de valójában lehet nem is olyan, de hát mikor valakit bálványoznak, akkor a képzeletnek kevés dolog állít akadályt. - Nem tudom. Azt láthatja, hogy fizikailag nincs semmi bajom, a rúzsom kente csak el a szerencsétlen, amikor a kezével befogta a számat és ennyi, de hát majd ha tükörbe nézek, akkor erre visszatérünk. - Ezzel egyetértek. Jobb lelépni, nem akarok bajt, de ezt biztos nem fogja megúszni az a tanár az is biztos. Engem nem lehet csak úgy zaklatni és fogdosni. Csak remélem, hogy nem lesz rémálmom emiatt. Olyan jól esne M ölelése és odabújni hozzá, de ez csak vágyálom marad, nem mehetek oda hozzá, nem ölelhetem meg és fel sem tudom hívni, mert a telefonom a kocsimban van. - Hát nem lesz könnyű, lehet nem is fog sikerülni, de nem kell megváltoznod azért, csak mert valószínűleg híres leszel, csak mindent okosan kell csinálni, sajtómentesen. Az a nehezebbik dolog, de most már tudom, hogy jobb lesz odafigyelni, mert Axel cselekszik, ha úgy hozza a sors, csak remélem, hogy nem kötnek belénk majd. Mondjuk mikor szóltam, hogy ne, akkor abbahagyta, szóval ha rám hallgat, nagy baj nem lesz. - Busszal? Ugyan már, hívnék egy übert. Persze ahhoz előbb egy telefon is kellene, de csak nincs ellenére Axelnak, ha el kell kérnem a telefonját. Na igen és emellett még béna is vagyok, szóval mintha egy mozifilmben lennénk, ahol a csóró megmenti a gazdag hölgyet és kinyitja neki még a kocsi ajtót is. Elég kellemetlenül érzem magam, főleg amikor félre kell seperni a sörösüvegeket. Azok még büdösek is, szóval elfintorodom és félreseprem. A férfiak miért ilyen trehányak? Én sem vagyok egy angyalka, de azért elég nagy rend szokott lenni nálam mindenhol, csak pár ruha van a szobámban eldobálva max. - Az jó, mert jobb szavakkal megoldani mindent, de tudom, hogy néha az nem elég. Sokat láttam én, a biztonsági őrök miatt is, akik mindig szépen kérnek, de ha nem hagysz fel, akkor kicsit erőteljesebben is fellépnek, hogy felfogd a dolgot. - A kipofozás, azt mit takar? Kicserélsz mindent, csak a kinézetét nem? Kérdezek vissza, mert hát csak így tudom elképzelni, új fényezés meg ilyenek, mint azokban a furi műsorokban, amiket nézni szoktak telefonon a biztonságiak, mikor unatkoznak. Engem persze nem érdekelnek az ilyesmik, de kipofoztatom én neki úgy ezt a tragacsot, mert nem szívesen ülök be mellé legközelebb az is biztos. - Igen. Nem mintha megvárta volna a válaszomat és már hallom is a zenét, legalábbis olyasmit, mert a hangzás az nagyon rossz, szinte bántja a füleim. Ennyit számít, milyen hangszóród van, elképesztő. A fülem hozzászokott a jóhoz és úgy érzem, egy gazdag liba vagyok, akinek semmi sem jó. - Lentebb veszed a hangerőt? Szinte sérti a füleim, de nem akarom megsérteni, első kocsi és hát ki tudja mennyit költött rá, hogy ez most így megy és remélhetőleg nem fullad le. - Rendben, majd írok a többieknek, amint nálam a telóm, hogy kinek mi lenne jó, addig meg tudunk kettesével is próbálni, meg hárman is. Dave felvesz mindenkit, ahogy játszik és akkor nagyjából meglesz mire számoljunk és kinek mit és hol kéne módosítania, hogy jobb legyen meg ilyenek. Az összhangzás is fontos, szóval ilyen apróságokat meg tudnak csinálni majd, Caitlin nem ismer lehetetlent és megoldást talál mindenre, legalábbis igyekszik. - Hát vannak ötleteim. Mehetünk valami autós kajáldába, meg bevásárolni fellépő ruhákat neked, meg ha kell új gitár a sajátod helyett, akkor nézhetünk azt is, mert az enyémet nem adom oda, amin játszottál a meghallgatáson. Na igen, az én kis drágám, még aputól kaptam és valamiért sokat jelent nekem, pedig nagyon szeretet nem volt mögötte, mikor megkaptam. Persze ezekre a helyekre VIP-ként mennénk be, szóval a Menedzserem fel kell hívni, de Axelnél van telefon remélhetőleg. Csak remélem, hogy nem valami nyomógombosa van, mert félek nem élné túl, hogy ennyi mindent kap és nem engedem, hogy visszafizesse.
- Ne sértsük meg a rajongókat azzal, hogy egy kalap alá vesszük őket ezzel a szeméttel. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy ő egy gazember, aki csúnyán kikezd a tanítványaival. - és nem az a bajom, hogy kikezd bárkivel is, legyen az Cait vagy egy totál ismeretlen nő. Inkább a "hogyannal" van bajom, amit szerencsémre azért fogadó óra nélkül, azonnal szóvá is tudtam nála tenni. Remélhetőleg gazdagodott némi tapasztalattal, meg egy néhány színes folttal a képén. Caitlin is hasonló véleményen van mint én: nem törődünk a kocsi kulccsal, hanem már megyünk is a közelben várakozó, egykoron szebb napokat is megélt négykerekűmhöz. - Kétségtelenül ez lenne a cél. - de valahogy másképp gondoltam nekiállni a sajtómentességhez, nem egy ilyen esettel, viszont nem én rendezem a történetet, én csak, mint eddig oly sokszor, csak sodródom az árral. - Übert? - pillantok kérdőn az anyósülésen helyet foglaló lányra, de ezt a szót nem igazán tudom hová tenni. Lehet felénk Jersey-alsón másképp nevezik az efféle dolgokat, de az is lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan, avagy még sosem utaztam ezzel az "über" nevű dologgal. - Néha sajnos több kell a szép szótól ahhoz, hogy valaki belássa: hibázott. - kanyarodunk ki az egyetemi parkolóból a főútra, ahol aztán már végképp eltűnünk a lassan ránk telepedő sötétben és az esti forgalom zsongásában. - Valahogy úgy, de inkább mutatom... - egyszerűbb lesz megmutatni mire is gondolok, mint körbeírni valakinek, aki nem biztos, hogy annyira otthon van az efféle dolgokban. Az egyik pirosnál állva néhány mozdulat után már a kijelzőre is varázsolom az „álomautót” ami külsőre olyan, mint a mostani, de mégiscsak nyomokban hasonlít rá. - Motor, futómű, elektronika és egy kis optikai tuning. - magyarázom, miközben átnyújtom a telefont, mert időközben váltani kell, hisz zöldre váltott a fényjelző. Nagyjából öt másodpercig nézegetheti Cait, mikor bejövő hívásként felvillan a menedzserünk neve, viszont felvenni akármilyen gyorsan próbálná is nem sikerülne, mert abban a pillanatban lemerül a készülék és teljes feketeségbe burkolózik. Igen, nem elég, hogy trehányak a férfiak, még a telefonjukat sem képesek feltöltve maguknál tartani. - ...ó, hogyne, máris! - hallom meg másodjára a kérést, de még éppen időben, mert már félúton vagyunk a halláskárosultság felé. - Köszi, az nagyon jó lenne, nem szívesen haragítanék magamra senkit a bandából. - ez simán ment, Cait valóban olyan csajnak tűnik, akivel lehet beszélni, ha arról van szó. Nincs elszállva magától és nincsenek sztárallűrjei se. Mindenképp jó pont ez nálam a láthatatlan pontgyűjtőbe. - Pedig az a gitár, hű apám. - elégedetten bólogatok magam elé, majd egy könnyed jobbra húzással már ki is kanyarodok az egyik Drive felé, mert, ha már evésről beszéltünk, soha jobb helyen, mint itt. Legalább ismerem a felhozatalt és tudom mire számítsak. - Hát a ruhavásárlással várjunk még, ráér az még... - ízig vérig férfiból vagyok, utálok vásárolni, meg öltözködni, inkább együnk, a hasunk mindig is fontosabb volt a külsőnkénél. Enni azt szeretünk és ez alól én sem vagyok kivétel. - Mit ennél szívesen? - érdeklődök a felhozatalt mutató ledes tábla nézegetése közben, melyen már legalább három ínyencséget is kinéztem magamnak. - Remélem megengeded, hogy meghívjalak. - mielőtt még kikérné magának, hogy van pénze, meg nem kell meghívnia, meg nem akar tartozni, meg ki tudja még milyen agyrémmel lenne képes előjönni, közlöm, hogy nem fogadok el mást, csak az „igen” szócskát. Pár autóval előrébb gurulunk, kikérem a kaját és már haladnánk is tovább mikor a kocsi elkezd küszködni alattunk. Először csak vad kerregésbe kezd, aztán durrog párat, végül pedig jókora fekete füstfelhőt megeresztve a mögöttünk lévőre, úgy, ahogy van, az egyirányú, padkák közé szorított úton megadja magát és megáll. Az újraindításra nem reagál, csak nyekereg és durrog, végül már csak sivít. Nem lesz ez így jó. - Azt hiszem van egy kis gondunk. - a probléma adott, pedig nem volt eddig jellemző az öreg csontra a kekeckedés, de hát ez van, ha vén a technika, amivel jársz. Előbb vagy utóbb cserbenhagy. - Gyere, segíts betolni a parkolóba, mert ezzel valószínűleg már sehová sem fogunk menni ma, maximum vontatva. - szállok ki a kocsiból és nekiállok tolni, az, hogy Cait miként fog reagálni a kérésre és erre a szituációra nagy kérdés, de kíváncsi vagyok.
- Rendben, akkor csak egy zaklató, aki véletlen imádja a zenémet és nem ő az első ilyen sajnos, de ha már eddig elmerészkedett, akkor lehet tovább is elmenne, csak hogy megkapjon valamit, amit elképzelt, de nem én vagyok. Rémes volt otthon lenni, amikor egy nyomozó rajta volt már az ügyön és a biztonságom érdekében nem mozdulhattam ki, mert van, aki képes megölni a szeretett hírességet is, hogy másé ne lehessen. - Ja olyan, mint a taxi, csak drágább és mobilappon kérhetsz magadnak valakit és a legközelebbi általában már jön is érted. Igazából még sose utaztam ilyennel, de a filmekben hallottam róla, gondoltam létező dolog, de lehet tévedek. Amíg magabiztosan állítom, hogy létezik, addig talán hihető is a dolog. A telefonom amúgy sincs itt, hogy megmutassam és hát ha már van testőröm, akkor őt is hívnám ki, hogy jöjjön értünk. - Igen, de szerencsére a törvény is segíthet egy jó ügyvéddel és nekem a legjobbak állnak rendelkezésemre. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenképp rossz fát kell a tűzre tenni, mert úgy is megússzuk. Mert amúgy úgy lenne, de én nem vagyok se vandál, se olyan rossz drogos, akinek meggyűlt volna a baja már a hatóságokkal. Remélem a fiúk miatt sem kell ilyenek miatt aggódni, de majd kiderül. - Oké. Átveszem a telefonját és megnézem magamnak azt a kocsit. Hát sokkal szebb az már biztos. Ebbe még én szívesebben beleülnék. Ám ekkor elkezd világítani a kijelző, a Menedzser hívja én meg egyből fel is venném, ha nem pittyenne, hogy lemerült az aksija és el nem sötétedik. - Basszus! Hol van a telefon töltőd? Nézek rá, mert általában illik felvenni, ha ő hív, mert sose hív ok nélkül. A kesztyűtartót ki is nyitom, mert ott szoktak lenni ilyenek, de csak a jó ég tudja mit találok benne. Meg sem fordul a fejemben, hogy nincs nála ilyesmi, mert a régi kocsikban is van szivargyújtó meg ilyenek, nekem alap felszereltség a töltő a kocsimban. A zenét is halkabbra veszi, még időben, hogy ne idegesítsen fel a rossz lejátszójával és hangszóróival. - Ugyan, nincs mit, egy csapat vagyunk és úgy is kell mindenhez hozzáállni, hogy mindenkinek jó legyen. Amúgy is, amint beköltözöl, szinte ki se tudunk majd zavarni a studióból lehet. Mosolygok rá, mert nagyon tetszett neki és biztos vagyok benne, hogy nem csak viccből mondta, hogy visszamehet-e oda játszani. Csak tisztább a hangzás meg minden és nem zavarja senki meg semmi más alapzaj. Csak ő meg a gitár és amit még betesz magának zenét. - Kapsz egy hasonlót, vannak szponzoraink és nekik sokat jelent, ha az ő hangszerükkel lépsz fel, szóval majd benézünk egy-két helyre ha gondolod, nem kerül semmibe. Tudom, hogy a gyengéje mindenkinek a pénz, de így talán nem fog ezen agyalni, elvégre ő, mint egy banda tag, aki ott lesz videókon meg videoklipekben is lehet, meg készül róla fotó is a gitárral, nos ja, épp elég reklám lehet. Engem ismernek és tudják, hogy mellettem csak sikeres lehet mindenki. Mindig így szereztem hangszereket a csapatnak, majd mikor leléptek vagy megvették, mert megtehették vagy leadták vissza. - Igazából nem ér rá, de majd mindhármótokat egyszerre elviszlek, talán úgy kevésbé lesz shopping hangulata. Én sem szeretek bevásárolni, de ez hidd el, hogy teljesen más. Csak egyszer kell átesni rajta, meglesznek a ruhaméretek és utána csak postázzák az újabbakat. Ezt inkább meg sem említem, de nekem is így lett sok, ami meg nem lett jó méret, visszaküldtük és kicserélték. A reklám fontos és kevesen tudják, hogy milyen szponzorálás megy a háttérben a híres bandáknak mondjuk. - Valami dupla húsos burgert zöld teával és sültkrumplival. Válaszolok, lehet nem nézte ki belőlem, de nagyon is jó étvágyam van és nem vagyok vega meg a jaj az alakom típus. - Ha ennyire szeretnéd, megengedem. Nekem aztán mindegy, tudhatja, hogy nem vágna földhöz kifizetni, de ragaszkodik hozzá, hát nem fogom a földbe tiporni ezt a férfias gesztust. Mindig is tiszteletben tartottam másokat, legalábbis igyekszem. - Ez nem hangzik túl jól. Szólalok meg miközben köhécsel a kocsi, majd egy nagy pukkanás és látom, hogy hátul fekete füstfelhő jelenik meg. Velem még sose történt ilyen, de mivel a hangja is elmegy, így kezdek aggódni. - Ez kis gond? Kérdezem az egyik szemöldököm megemelve, mert hát elég nagy gond. Nincs se telefonunk, se apróm telefonfülkéhez se semmi, hogy segítséget hívjunk. - Hogy mi? Várj! Megfogom a karját, még mielőtt kiszállna a kocsiból, mert hát én nem vagyok az a hű de erős lány, aki eltol egy ekkora roncsot, de segítek benne, csak hát nem akarom, hogy felismerjenek. - Van valahol egy sapkád vagy kendőd, sálad? Csak remélem, hogy kapok valamit, mert akkor a hajam már elrejthetném és kevesebb gond lenne a felismerhetőségemmel. Persze a csini ruhám se erre tervezték, de nagy baja nem lesz attól, hogy megtolom a kocsit, amit remélem üresben hagyott Axel, mert azt hiszem úgy a legkönnyebb megtolni. Ha nincs sapka, akkor kiszállok és az ajtónál maradva próbálom megtolni a kocsit, ami nagyon súlyos, de az én kis erőm is pont elég, hogy eltoljuk, szerintem Axel egyedül is eltolta volna, de mindegy, segítek neki, mert miért ne tenném. Nincs messze a parkoló és a kaját legalább ott el is fogyaszthatjuk majd, aztán ráérünk gondolkozni, hogy is tovább.
- Egész biztos, hogy nem csak "lehet tovább is elmenne" - formálok a nyomatékosítás kedvéért a kormányt felül fogva macskakörmöket az ujjaimból. - Ahogy elnéztem, ő már bőven túllépte azt a bizonyos határt. - rázom meg a fejem, mert bosszant a dolog, hogy fényes nappal, ráadásul egy egyetemi tanár részéről ilyesmi előfordulhat. - Mi a helyzet a testőrökkel? Gondolom, néhányat rendszeresen alkalmazol nem? - érdeklődök finoman, mert ez a terep számomra totál ismeretlen. Testőröket legfeljebb filmekben láttam eddig, vagy futólag, ahogy utat törtek maguknak és a védett személynek miközben elhagyták a veszélyesnek ítélt helyszínt. - Aha - bólogatok az "über" bővebb kifejtésnél és jegyzem a dolgokat, hogy én is haladjak valamelyest a korral és összességében simán elhiszem a határozott kijelentésnek hála, hogy Cait minden nap használja és otthonosan mozog ebben a kérdéskörben. - ...ó, a francba, azt hittem, hogy kibírja még a délutánt. - lett volna még néhány kérdésem az ügyvédekkel kapcsolatban is, de majd később felteszem, mert a következő másodpercben már a töltőt keressük. - A kesztyűtartó lett volna az első ötletem. - mivel Caitlin megnézi az első könnyen elérhető helyen, nekilátok áttúrni a jobb kezem közvetlen környezetében heverő szeméthalmot, amiben rég lejárt parkoló cédulák, némi gyorskaja maradék és kiürült energiaitalos fémdobozok sokasága gyűlt már össze. - A lábad alatt nézd még meg, esetleg a csörömpölő üvegek között van, de az is lehet, hogy nincs nálam. - ha a lánynak van gusztusa feltúrni az estének és a belső világítás teljes hiányának köszönhetően tök sötétben lévő kupacot, megteheti ugyan, de találni legfeljebb néhány büntető cetlit, kábeleket, valamint egy rossz autórádiót találhat. - Nem lehet! Tuti, hogy a stúdióban fogok még aludni is. - nevetem el magam, miután átcsapunk egy másik témára a sikertelen töltővadászatot követően. - Az nagyon jó lenne! - csapok le egy széles mosollyal szinte azonnal az ajánlatra, mert nagyjából egymilliószor jobban tűzbe hoz a ruhavásárlásnál, még akkor is, ha a fellépő ruházat kiválasztásáról is lenne szó a „shoppingolás” címszó alatt. Egy hangszer vásárlása mindig maga a csoda. - És ezt mind meg is fogod enni? - érdeklődök teljesen komolyan, bár viccnek szánom a kérdést, mert ebből az anyós ülésen ücsörgő vékony csajból egy fél hamburger elfogyasztását sem nézem ki, nemhogy a felsoroltak mindegyikét. - Nagyon köszönöm. - szeretek gavallér lenni, én még a régi világban nevelkedtem, vagy legalábbis valami olyasmiben, ahol ez volt az elfogadott, ezért ragaszkodok is hozzá. - Amíg gurulunk, csak kis gondnak tartom, ha már megakad, akkor válik naggyá. - alig mondom ki a szavakat, a kicsi naggyá válik, mi pedig nyakig kezdünk ülni a szószban, pedig még a kaja nincs is a kezünk ügyében. - Egy sapkám egész biztos, hogy van. - nyúlok az ülés alá, ahonnan azonnal előkerül egy igazi, klasszikus usanka. Nem a legmodernebb kivitel a maga legalább ötven évével, de ápol és eltakar mindent, amit a hideg vagy a lesifotók ellen fedni kell. - És itt a sál is! – nyújtom át a fekete sálat, de most már ideje kiszállni, mert a második dudaszó már ingerültségre utal, amit meg is tudok érteni a mögöttem lévő részéről. - Jól van, jól van, már toljuk is! Bocs! - pattanok ki a kocsiból és némi erőbedobás után már meg is moccantom a gépet, hogy Cait-nek már a mozgásban lévő járgányt kelljen gurítania. - Nem gondoltam, hogy ki fogsz szállni, csak viccnek szántam a felkérést, de köszi a segítséget. - most, hogy kellőképp kimozdítottam az érintésre induló Audik, valamint a feltöltött telefonok komfortzónájából, kimerem mondani, amit gondolok, hiszen minden pénzt megér látnom Caitlin Star-t usankaban egy vénséges pick-up-ot tolni a parkoló felé. - Na, itt jó is lesz! Ismételten csak megköszönni tudom, hogy beálltál melózni mellém, őszintén megmondom, nem sok magadfajta híresség sietett volna ilyen formán a segítségemre. - bólogatok komolyan és felírok a már jól ismert láthatatlan füzetemben Cait neve mellé három plusz jelzést, amivel némiképp távolabb került a „csak kollega” skatulyától, valamint kicsit közelebb került az „Axel baráti köréhez” szinthez. Miután végzünk a tologatással, berántom a kéziféket és lesétálom azt a tíz métert a Drive-ig a megrendelt ennivalónkért. Jól jön most az energiapótlás. - Jó étvágyat! - nyújtom át megrendelt, jókora menüt. - Mivel se telefonunk, se pénzünk, se autónk, mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet a metró felé? - érdeklődök burkolás közben, mert jobb nem jut hirtelen az eszembe, de talán nem is baj, így több időnk lesz majd beszélgetni.
- Jó-jó, igazad van, majd megtesszük a megfelelő lépéseket, de ahhoz kell a telefonom is, mert abba vannak a megfelelő telefonszámok. Kicsit megforgatom a szemem és felemelem a lábaim, hogy a térdemmel a kocsi műszerfalán megtámaszkodva kicsit lentebb süppedjek a kocsi ülésén. Annyira kínos ilyenekről beszélni, jobb lett volna elfelejteni és csak megmondani a tanárnak, hogy még egy ilyen és mehet is Isten hírével, mert kirúgatom és elintézem, hogy soha sehol ne tudjon tanítani világszerte. - Vannak, de ha kiskorodtól követne egy, akkor te sem örülnél, ha mindig mindenhová veled tartana egy. Persze ezek után muszáj leszek magammal rángatni egyet, ha egyetemre jövök. Nagy sóhaj hagyja el a számat, mert nem szeretem ezt és a szabadságérzetem is oda. Nem szeretek ilyenekről beszélgetni, el is fordulok oldalra, hogy az ablakon át nézzem, merre is távozunk az egyetemtől. - Férfiak... Sóhajtok fel a lemerült telefonra és hálát adok, amiért nincs tele a kesztyűtartója cottonnal meg bugyikkal, az lett volna a halálom. Sajnos nem találok semmit, az ülés alá meg a biztonsági öv miatt sem fogok lehajolni, meg a sörös üvegek sem azok a dolgok, amik közé odanyúlnék. Látva mi volt ott a vezető felől Axelnál, maradék kaja meg ilyenek, valahogy gusztusom sincs hozzá. Azért ennyire még én is finnyás vagyok és bár utánam eltakarítanák, mégsem hagyok soha ételmaradványt a kocsimban. - Szerintem nincs nálad. Emelem fel a kezem pontot téve a töltő kérdésére, mert ha nem biztos, hogy nála van, akkor biztosan nincs. - Tudom, hogy kényelmes a kanapé, de azért a saját szobád sincs messze tőle, mondhatni a szomszédban van, szóval aludni menj át oda ha lehet, hidd el kényelmesebb és reggel nem ébresztenek fel a takarítók. Azt mondtam már, hogy mivel ugye egy hotel felett vagyunk, ezért vannak takarítók, szóval ha kell a szobádba ilyesmi, akkor csak szólj le a recepcióra. Nekem ez természetes, de neki biztos új dolog lesz ez is. Biztos, hogy valakit leküldök, hogy a kocsijában is takarítson ki, mert ezek hadi állapotok már. - Akkor valamelyik nap elmegyünk gitárt szerezni neked. Talán akkor könnyebb lesz becsalni egy olyan üzletbe is, ahol ruhákat nézhetünk neki, de erről jobb nem tenni említést sem. - Meg hát! Nem vagyok vega és rengeteget mozgok, kell az energia. Majd meglepődik, mikor egy pillanat alatt bevágok egy nagy hamburgert és a sültkrumplit is mellette. Ez nem meki, amivel tisztában vagyok, szóval nem fogok éhen halni. - Nee, ne add be a kulcsot. Kicsit megütögetem csak biztatásként a gépet, de sajnos nem hatódik meg és meg kell tolni. Na remek. Előkap egy usankát Axel, amit fel is veszek a hajam betekerve alá, hogy ne lógjon ki. Erre jön még egy sál is, amit a szám elé tekerek és kiszállva a kocsiból segítek, legalábbis igyekszek segíteni. Erre már a mögöttünk lévő kocsis nem türelmetlenségből dudál, hanem mert olyan sexy lehetek a szoknyás ruhámban, magas talpú és sarkú cipőmben, ahogy egy tragacsot tolok. Persze nem kiszállna és segítene... - Ne viccelj ilyenekkel, amúgy meg szerinted ültem volna a kocsiba, amíg eltolod egyedül? Kérdezek vissza, mert nem fáradság, elvégre van kereke és gurul, szóval nem is olyan nehéz. Amint leparkoljuk vissza beülök, mert talán kicsit melegebb van ott még mindig, mint odakint. - Hagyjad már ezt a híresség dumát, te ha az leszel nem fogsz segíteni valakinek, ha bajba kerül az utakon? Utálom, mikor ezzel jönnek, hogy híres vagyok. Pont ezért kellene példát mutatnom nemde? Lehet aranykanállal születtem a számban, de tudom, hogy az önzőség nem visz előrébb és nem érzem magam jobban tőle. Megvárom, amíg visszajön és már nyúlok is a kajáért. A sálat lehúzom, hogy ne legyen útban a szám előtt, majd neki is látok a hamburgernek. Csak úgy bele a közepébe, nem finomkodok, elvégre azért van a szalvéta, hogy közben törölgessem magam, ha nagyon összekajálnám magam. Persze nem vagyok kismalac, de jóízűen tudok enni. - Mhm, ez mennyei lett, neked is jó étvágyat! A burger mellett szemezgetem a krumplit is és hát nem kell sok idő, hogy elfogyjon és jóízűen felsóhajtsak a jóllakott hasnál nincs is jobb. A számba veszem a szívószálat és lassan inni kezdek, miközben hallgatom az összegzést, miszerint semmi telefon, se kocsi és még pénzünk sincs. Ha tudom, hogy erre elmegy minden pénze, akkor biztos valami olcsóbbat kértem volna. - Azért pénzünk az van, de csak bankkártyán. Ott azzal lehet venni metrójegyet? Érdeklődök, mert ha nem, akkor miért is mennénk oda, nem jutunk előrébb metró nélkül, gyalog meg messze van az átkozott egyetem már. - Bár mondjuk, a metrónál már tudunk segítséget is kérni talán. Még sose voltam ennyire kiszolgáltatott, mint most, de egyelőre nem pánikolok, egyfajta szabadságot érzek, mert a sapka-sál segít, hogy ne ismerjenek fel azért, ami jól jön. - Tudod merre kell menni?
Sejtettem, hogy nem kellene nagyon feszegetnem az "ami történt, megtörtént" dolgot, de a testőr kérdést másképpen nem tudtam felvezetni, főleg, hogy ez az eset is csak megerősít abban, hogy úgy látszik az utcára sem szabad manapság kilépniük testőrség nélkül a sztároknak. - De... - pillantok oldalra, viszont más szó már nem hagyja el a számat, ugyanis egyértelmű jelzést ad Cait, hogy váltsunk témát, mert nem érzi túl jól magát ebben a beszélgetésben. Egy biccentéssel fogadom el az álláspontját és nem firtatom tovább, még a végén azt gondolná rólam, hogy nem is gitárost, hanem valami bébiszitter félét vett fel a bandájába. Elvégre felnőtt nő, saját gondolatokkal, majd ő tudja, hogy mi a jó neki. - Csak vicceltem az előbb, azért nem vagyok ám mindig olyan komoly, mint amilyennek mutatom. Az a pár óra alvás a stúdió padlóján is megteszi. - vigyorodok el, de közben már nagyban bólogatok, hogy igenis, vettem az adást, a szobámban fogok aludni. A stúdiót csak a rendeltetésének megfelelően fogom használni. - Szerintem a takarítást kérni fogom, kicsit hadilábon állok egyelőre a takarítással. - gyanítom azért ezt azonnal levágta, ahogy beült a kocsiba, de gondoltam azért ráerősítek erre, hogy amit itt lát, az nem véletlen. Mondhatni mindennapos, melyen előbb, vagy utóbb, de változtatni fogok. Haloványan elmosolyodok, amolyan "majd meglátjuk" módon, mikor kimondja, hogy el tudja fogyasztani azt, amit megrendelt, persze én továbbra is tartom, hogy nem, sőt, ha lehetne, még fogadnék is arra, hogy egy csomó megmarad, főleg a sült krumpliból. Az öreg batár viszont még nem Caitlin Star rajongó, mert egyszerűen nem hallgat a biztató szavaira, de még csak köhinteni sem köhint. Se szó, se beszéd leáll, és meg sem akar moccanni, úgy viselkedik, mint aki kilehelte a lelkét. Legalábbis egy időre biztosan. - Azt is megtehetted volna, hogy ki sem szállsz. - közlöm nemes egyszerűséggel, mert abban is a végtelenségig biztos vagyok, hogy nem kevesen tették volna ezt azért vagy azért. - De akkor is híresség vagy, tudod, az a nagybetűs, akinek az Instáját milliók követik. Ez még akkor is így van, ha te magad nem is gondolod annak. - mutatom egyszerre két kézzel, hogy milyen nagybetűvel is gondolom a hírességet. - Ez most nem rólam szól, hanem rólad, nekem még be kell futnom, aztán beszélünk róla. - válaszolom távolodva az autótól, nehogy kidobják nekem a sok-sok megrendelt finomságunkat. - Egy pillanat és jövök! - kiáltom oda jó tíz méter távolságból - Szerintem lehet, még nálunk Jersey-ben is lehet, megpróbáljuk, aztán, ha mégsem, akkor sétálunk egy nagyot. - nem szívesen sétálnék olyan sokat, mint amilyet látatlanba bevállaltam, de kétségtelen, hogy a mozgás sem árt. Idejét sem tudom mikor sétáltam utoljára a városban, errefelé szerintem évek óta nem jártam, egyszerűen nem hozott erre az utam, ez a környék mindig is puccos volt számomra. Se haverok, se dolgom nem akadt erre, ellenben most, hogy gyökerestől fordult velem minden, nem árt, ha tisztában vagyok errefelé a terekkel, utcákkal, a legkülönbözőbb helyekkel. - Tudtad, hogy jól áll amúgy az usanka? - ezt a kérdésbe bújtatott némiképp esetlen bókot egész addig meg sem próbáltam ellőni, míg ki nem lett nyilvánítva, hogy tetszik neki az ilyen szabás. Mint oly sok mindent Caitlin-nel kapcsolatban, nos, ezt sem néztem volna ki belőle, hogy csípi ezt a fajta viseletet. Ideje lenne levetkőznöm az előítéleteimet, melyeket előzetesen és rendkívül felszínesen, akarva akaratlanul is felállítottam a "gazdag munkaadó" skatulyát előrántva. - Na, ez igazán finom volt! Ezt figyeld Cait! - akár egy kosaras, olyan magabiztossággal dobom a gyűrűnek kikiáltott útszéli kuka irányába az összegyűrt szalvétát, hogy annál már csak az a mulatságosabb, ahogy a széléről kipattanva a földre esik. - Hmm... ezt még gyakorolnom kell. - mosolyodok el, de most magamon, mert ilyen távolságból csak én, meg még néhány extra ügyetlen kosaras tudná mellédobni. Mivel nem vagyok egy szemetelős fajta, már mozdulok is, hogy korrigáljam a hibámat, amit alig pár centiről sikerrel is veszek. Hamarosan megérkezünk a metrólejáró elé, de a szerencsétlenségünk kitart, ugyanis egyik gépnél sem működik a kártyás fizetés, ami további gondolkodásra sarkall. Igazán "jól" áll a szénánk, a gáláns lovag, aki vacsorára hívja a kolleginát, a hazajutást meg már nem tudja megoldani. viszont ne legyen a nevem Axel Hellström, ha nem tudom megoldani ezt a dolgot úgy, hogy azzal még stílusos is maradjak. Történik ugyanis, hogy észreveszek némi fényt a közelünkben lévő kisebb méretű parkból kiszűrődni, aztán, ha jobban megszemlélem, láthatóvá válik, hogy odabent egy utcazenész szórakoztatja a közönségét egy szál gitárral a nyakában, mikrofon előtt énekelve. - Van egy ötletem, gyere velem. - kapom el egy óvatlan pillanatban a közelemben sétáló lány karját és a kisebb méretű park központi tere felé vezetve már útnak is indulunk, ha csak nincs teljesen más véleményen, mint én.
Szerencsére a de után abbamarad a téma feszegetése, aminek azért örülök, mert nincs szükségem most erre. Mindig is féltettek és persze mint most kiderült jogosan, de én is vágyhatok szabadságra. Ő nem tudja milyen úgy élni, hogy nem mehetsz le boltba venni egy sört sem úgy, hogy valaki ne ismerje fel. A rajongókat nehéz levakarni és mindig jönnek újak, ha meg terjed a hír, akkor végeláthatatlan is lehet a dolog. A testőrrel már másabb a dolog, de ja, ezért rendelek online kaját meg mindent a lakásba és ezért járok VIP-ként zárás után vásárolni ruhákat meg egyebeket. Ez egy teljesen más szint és életvitel, vajon képes lesz megszokni? - Remélem is, mert idegesítő lennél, ha folyton komoly lennél, a Menedzser dolga lebeszélni minket a hülyeségekről, nem a tiéd. Nekem ő az úgymond apafigurám, bár amit nem mondok el, azon aligha tud segíteni. Márpedig ezt jó lenne eltusolni valahogy, de mi van ha Axel szája eljár, mert jót akar? Elegem van, mert még mindig ezen pörgök magamban, pedig vannak komolyabb gondok is jelenleg. - Na igen, az látszik is, a kocsidat is kitakarítják, ha szólsz nekik. Jegyzem meg, mert hát állapotok vannak, amit nehéz lenne letagadni. Ha lenne egy felújított kocsija, abba is így élne? Rossz belegondolni is, elvégre jó büdös lehet a sok sörösüvegtől és kajamaradéktól egy idő után. - Az nem én lennék. Megvonom a vállaim, amit nyilván nem lát, de a hangomból érezheti, hogy nem esik jól, hogy ilyeneket feltételez rólam, de hát nem ismer és ha valaki híresség, akkor már letörik a műkörme is nyilván. - Jó remek sztár vagyok, sok rajongóm van yay! Nem lehetnék csak Cait egy kicsit? Kérdezem kicsit kétségbeesetten, mert tényleg nem vágyom másra, minthogy emberszámba vegyenek és ne egy nagybetűs hírességet lássanak bennem. Nem akarom, hogy rólam szóljon bármi is, így is már kellemetlen ez az egész, alig várom, hogy elfusson a kajáért. közben a kocsiba beülve a háttámlának hajtom a fejem és elmorzsolok egy könnycseppet, majd a tükörbe nézve megigazítom az elkenődött rúzsomat is és ismét mosolyt erőltetek magamra. Bár itt lenne M és hozzábújhatnék, hogy megvigasztaljon, rémesen alakul a nap vége. Mikor megjön a kaja, annak örülök, mert már éhes voltam és jól esik végre enni. Persze a séta már nem lesz olyan jó utána, de ez van, valamit valamiért. - Bár nadrágot vettem volna fel reggel. Sóhajtok, mikor kiszállok a kocsiból és a szám elé ismét odatekerem a sálat. Legalább az arcom nem fázik és nem is olyan felismerhető, nem bámul meg senki. - Nekem minden jól áll általában, de szeretem az usankát, van nekem is otthon egy, olyan jó téli képet sikerült benne csinálni rólam egyszer, mikor síelni mentünk. Egyszerre szép és szomorú emlék a szüleim miatt, na de kit érdekelnem most, elvégre ilyen meg sem történhetne velem, ha követem a szabályokat. - Hűha, mellédobásban jó vagy. Én nem szórakozok ilyenekkel, csak odasétálok és kidobom a szemetet a kukába. Még, hogy ő a komoly, hát akkor én nem tudom mi vagyok, nehezen engedem el magam, pedig most tényleg szabad vagyok. Szerencsére én ismerem az utakat, sokat kocsikáztam ebbe a városrészbe, szóval képben vagyok mindennel. A metró felé haladva azonban azok a mocskos automaták, hogy nem akarják elfogadni a kártyámat. A legszívesebben belé rúgnék, hogy ott rohadjon el, de nem teszek ilyen, csak morgok egy kicsit és kezdek kétségbe esni. Ha felfedem magam, hamar kijutunk, elkérem valaki telefonját és hívok segítséget, ám az embertömegekkel járna, főleg itt. Gondolkozás közben a karom elkapja Axel és elhúz magával egy utcazenész felé, aki egy kisebb méretű park központi terén játszik. A gitárján állítanék, mert sérti a fülem, ahogyan a hangja is, de hát nyilván nem itt zenélne, ha tehetséges volna. - Ez bántja a fülem, szóval felhangoljuk a gitárját és kérünk cserébe pénzt tőle? Kérdezem naivan, valahogy kétlem, hogy ilyesmit tervezgetne, főleg mivel mindenki elmegy mellette és egy kanyi vasat sem keresett még. - Na jó, mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni, de hangold fel azt a gitárt egy kicsit, mert az egyik húr túl laza. Gondolom ért ennyihez és majd lebeszéli a csóróval, hogy csak egy kicsit vesszük kölcsön a terepet, de ebből még ő is jól profitál majd. Előre félek, hogy milyen tömeget csalogatunk ide majd. Ennek reklámfogásnak kell tűnnie, mintha direkt csinálnák. - Még mielőtt odamész! Elkapom a kezét most én és közelebb lépek hozzá, hogy halkan adjam tudtára, hogy amire készülünk őrültség, de direktnek kell álcázni. mivel látni fogják az arcom, így nem sok értelme van takargatni magam, a sálat a derekamra kötöm és a hajam is kiszedem a sapka alól. - A metróra a pénzt ne úgy adja oda nekünk, hogy lássák, többet nem kérünk, megtarthatja és ha valaki idejön, akkor megmondjuk, hogy a bandám egyik új tagja vagy, aki utcazenészként kezdett és ezért debütálsz így. Tudom, hogy ez nem feltétlen fedi az igazságot, de muszáj ezt csinálni és hát majd most beleízlelhet a hírnévbe. - Mivel kezdjünk? Nem kell feltétlen rockosnak lennie.
Remélem azért odáig sosem fogunk eljutni, hogy úton útfélen felismerjenek, bár kinek van ellenére néhány csinos csaj nem de? Jó tudom, hogy ez nem erről szól, de egyelőre könnyen vagyok vele, hiszen fogalmam sincs milyen híresnek lenni, vagy egy befutott, világszerte ismert bandában játszani. Honnan is lenne, egyelőre egy nincstelen Jersey-i srác vagyok, akinek volt olyan szerencséje, hogy megmártózhat a hőn áhított tutiságban, amire mindenki irigykedik és olyanná akar válni, mint amilyen én lehetek. Most még azt mondom, hogy szívesen osztok autogramot, járok klipforgatásra, dedikálásra, miegymásra, mert hát miért ne, viszont az egy évet nem véletlenül említette Cait a felvételemkor. Erre jó lesz később is emlékeznem majd. - Azért nem olyan förtelmes ez, mint, ahogy állítod... -ingatom egyet nem értőn a fejemet- nem tagadom, ráfér egy alapos takarítás -emelem meg jobbommal az előbb odébb rakott egykor szebb napokat is megélt gyorskaja maradékot- de láttam én már rosszabbat is. - nem vitás, hogy mindig van lejjebb, de könnyen lehet, ha visszavinném a sarki kisboltba a kocsiban szerteszét fellelhető betétdíjas üvegeket, kijönne belőle egy minőségi hangcucc beugrójához szükséges összeg. Távol álljon tőlem, hogy bárkinek a lelkivilágába tapossak, de elvégre még csiszolódnunk kell és a tökéletességig még nagyon hosszú út vezet, tele szerencsétlen szólásokkal, feszültséggel és minden olyasmivel, amivel két teljesen ismeretlen embernek meg kell küzdenie a mindennapokban. Még szerencse, hogy épp kajáért indultam, így mindketten tudunk fújni egyet, mert, ahogy látom ez a sztárság kontra normális élet egy sarkos pont Caitlin esetében, viszont azért remélem megbocsát nekem, ugyanis én csak a híres Cait-et ismerem, aki a tv-ből, az újságokból, vagy a közösségi média csodálatos világából nézett eddig vissza rám, a másik, egyetemre járós, közvetlen, mindennapi énjével egyelőre csak ismerkedek. - Kíváncsi vagyok arra a képre. - mosolyodom el, mert valóban érdekel miként festett magánemberként, síelés közben és nem mellesleg úgy gondolom néhány személyes momentum megismerése jót fog tenni a barátságunknak. Őszintén meglepne, ha látnám ezt a bájos lányt automatákat rongálni, másfelől viszont mit nem adnék érte, hogy lássam, vajon milyet és mekkorát tud azokba a semmirekellő, kártyát el nem fogadó masinákba, magas talpú cipőben, amolyan Caitlin Star-osan belerúgni. - Azt a dobozgitárt nem felhangolni kellene, hanem tűzre dobni, alig jön ki belőle használható hang. - rázom meg a fejemet, miközben közelítünk a magában, közönség nélkül álldogáló, ámde rendkívül lelkesen muzsikáló zenészkollega felé. - Túl sokat aggódsz, lazíts egy kicsit, nem lesz semmi gond. - kacsintok a showbizniszről semmit sem tudó módon a mellettem álló Caitlin-re, de meg sem várom a reakcióját már le is szólítom a fiatal srácot. - Ez nagyszerű volt! - tapsolok néhány jó hangosat és elismerően bólogatok, miközben félbeszakítom az egyik tingli-tangli szám előadása közben. - Mielőtt bármit mondanál, van egy ajánlatom. - emelem fel mutatóujjamat, mert látom a felismerés szikráját a szemeiben, ahogy pillantása Cait arcára vándorol és egyértelműen beazonosítja őt. - Mit szólnál, egy közös jammeléshez itt és most? - kérdezem, de csak néhány zavarodott bólogatásra futja tőle. - Nagyszerű, szükségem lesz a gitárodra, remélem van csörgőd, vagy valamid, amivel be tudsz segíteni a ritmusba. Egy valamire való gitárosnál mindig vannak kiegészítők. - mondom nagy komolyan, mert természetesen egyáltalán nincs ilyesféle kiegészítőkre szükség, de hadd keresgessen. - Hát, az nincs, de a fáklyákat meg tudom gyújtani. - mutat a cuccai között heverő kiegészítőkre, ami nem is olyan rossz ötlet, lévén sötét van, látványnak sem egy utolsó elgondolás. - Meg is egyeztünk, ja és még valami! Két metrójegy áráért cserébe holnap ugyanitt, ugyanekkor találkozzunk, hozok egy kis meglepetést neked, rendben? - ajánlok alkut, mire a megszeppent fiatalember csak bólogat néhányat és elindul meggyújtani az előbb emlegetett show-elemeket. - Legyen ez az első számunk. - kezdem el a Kansas nagysikerű számának elejét pengetni. - Akkor egy-két-há - az alapos felhangolás után számolok és a megfelelő pozíció felvétele után már a lovak közé is csapunk, hogy az első, közönségcsalogató számunkkal megtöltsük a teret.
Végignézek ismét a kocsiban és valahogy nem változik meg a véleményem, hogy ez már állapot és nem a jobbik féle. Utálom a szemetet, főleg ha a sörrel keveredik, mert azért azt még én is megiszom, bár nem a kedvencem, szóval sokszor nem fognak nálam ilyesmit látni az is biztos. - Hát, azért de. Zárom le, hogy enyém legyen az utolsó szó és amikor közli, hogy látott már rosszabbat is , látványosan megrázom magam, hogy én nem akarok látni rosszabbat, szóval jobb, ha nem akar ebből versenyt csinálni. Sajnálatomra azonban Axel nem akar nekem hinni, hogy a sztárság nem olyan jó dolog és hát bennem ő még nagyon a csillagot látja, nem pedig egy leendő barátot, ezen valahogy változtatni kell majd, mert a végén még falakat kezdek el felhúzni, mert besokallok ettől a dologtól. Lehet sztár vagyok, de ember is, érzésekkel. - Ha meglesz a telefonom, akkor megmutatom, de az még nem most lesz. Nagyon soká, nem keveset kell gyalogolni és utazni a városban, ami nekem idegen terep, nem szoktam hozzá ehhez, de hála a tánctanáromnak, nem fogok kifulladni egy nagyobb séta után már. Szerencsére elég nyugodt a vérmérsékletem, szóval nem bántom az automatákat, de nagyon nem vagyok boldog, hogy nem fogadják el a kártyámat. - Hát, talán megmenthető. Nem szeretek égő hangszereket látni, a maga módján kiszolgálta az idejét biztosan. Persze szakértők kezében azért ez is szebben szól biztosan. - Te meg túl laza vagy. Elhúzom a számat sértetten, amint már nincs is mellettem és az ipsével leáll beszélgetni. Persze hallom miről beszélnek és a sálamtól megválva azt is simán kiolvasom a szemeiből, hogy tudja ki vagyok, már előre érzem, hogy baj lesz belőle, de nem érdekel, csak énekelek és kerülöm a szemkontaktust, elég a tömeg felé nézni és emberek vállát kiszúrni a távolban. A mikrofontartó állványhoz sétálok és mivel hideg van, a sapkát magamon hagyom, csak a hajam engedem le, hogy az látszódjon és persze, hogy ne nézzek ki nagyon rosszul. Én tudom, hogy tuti felkerül a youtubra is ez, de nem szólok Axelnak már csak azért sem erről, csak rá nézek, hogy mit szeretne játszani, én bármit szívesen énekelek. Neki is látunk és én a kezemmel közben ritmusra tapsolok és a gyülekezőket is erre buzdítom, így bevonva őket is a zenei élménybe. Na igen, ehhez értek és milyen jó kis hangulatot is teremt ez az egész. Elég hamar körbevesznek minket és egyre csak többen vannak, de nem hagyom tudatosulni a dolgot, csak énekelek és mindent beleadok. Amíg a zenére figyelek, nem aggódok, hogy mi lesz ezután. Ám a hangom kieresztve azért mikrofonnal elég messze elszáll, szóval még inkább jönnek, hogy mi történik itt. Pár telefon már a magasban és veszik is fel, van aki élőben közvetíti magát facebookon, hogy itt van a metrónál, ahol Caitlin félig civilben énekel és valami elképesztő! Sokan találgatnak, hogy ez most mi, mert nem vall rám, de senki sem találja ki, mi zajlik a háttérben. Páran az egyetemen előtt képet küldik, ahogy Axel kinyitja a kocsiajtót nekem, hogy beszálljak és már megy a diskurálás, hogy ő az új pasim vagy mi, de akkor miért hagyom ilyen tragaccsal járni. Amint vége a számnak, egy kicsit áll a tömeg és tudom jól, hogy most akkor gyorsan közbe kell lépni és jöhet a következő szám, különben letámadnak. - Köszönjünk, hogy eljöttetek meghallgatni, jön is a következő számunk a Vikinggel, akiről később többet is megtudhattok. Kis figyelemmegosztás, rá is mutatok és a szemek most rá szegeződnek, hogy ki lehet és mit keres itt, de jól játszik, meg páraknak tetszik is, ami azért kihallható, meg látható is a sok kis pironkodó lány arcán is. - Következzen a Lorde - Yellow Flicker Beat feldolgozásunk. Bólintok és amint visszabólint kezdek is énekelni, ő meg csatlakozik hozzám. A studióban is jól ment az együtt zenélés, most még direkt sem akarom elrontani, mert élőbe megy, szóval figyelek rá és úgy nyomom végig a számot. A fáklyánál meg adakoznak is páran, elvégre ez remek emlék nekik és ingyen koncert, amit aki tehetősebb honorál is. Ismernek engem, nekem nem kell a pénz, ha kapok, szétosztom olyanoknak, akiknek jobban kell. Mire a szám végére érünk hatalmas vastaps jön, kicsit meghajolok és megköszönöm, de nagyon sokan lettek, nem tudom innen hogy jutunk ki épségben. Sokaknál már van filctoll vagy toll és aláírásra várnak, na meg közös szelfire.
Többek között azért sem tűnik fel, hogy Caitlin halászta el az utolsó szó jogát a kocsiban uralkodó disznóóllal kapcsolatban, mert nem adok az ilyesmire. Nekem aztán mindegy kié az utolsó, a lényeg úgyis a következmény lesz, de titkon azért igazat kell adnom neki, egy kicsit tényleg átcsaptak a fejem fölött a szeméthegy hullámai és ez a nagyon kedvelt öreg batár is megérdemelne egy alapos tisztítást.
- Holnap hozok a srácnak egy új gitárt. - sosem voltam meggondolatlanul költekező, vagy olyan, aki hülyeségekre veri el a pénzét. Nem is lehettem, mert másnap ennivalóra sem tellett volna, de úgy gondolom, hogy egy ilyen segítő gesztussal indítani a reménybeli pályámat olyan dolog, amire sok év múlva is emlékezni fogok. Imádom, hogy Cait-nek mindenre, azonnal van válasza. Kíváncsi lennék, ha nem élne ilyen saját maga kreálta burokban, mint amilyenben véleménye szerint szükségszerűen kell tengetnie mindennapjait, mi lenne vele. Abban azért egész biztos vagyok, hogy nem lenne egy elveszett csaj. Épp csak belekezdünk a dalba, mikor az emberek máris érdeklődve közelítenek a párosunk felé. Nem gondoltam volna, hogy néhány akkord ilyesmit is ki tud váltani az utca emberéből, de úgy látszik, lesznek még itt számomra meglepetések. Örömmel tölt el, hogy a közönség nem csak jön és megy, vagy beszélget közben, mint a hétvégi fellépések során a különböző csehókban, hanem, aki megérkezik a fáklyafénnyel felturbózott alkalmi színpadunk elé, itt is marad és az énekesnő biztatására, ritmikus tapsolásba kezd. A dal végére már most többen vesznek minket körül, mint amit eddig bármikor is tapasztalhattam. A kis park három és fél perc alatt zsúfolásig megtelik, temérdek mobillal örökítik meg a rögtönzött koncertünket, a villanó vakuk pedig újabb csodálatba ejtenek, kissé zavarba is hoznak, hogy ennyire a figyelem középpontjába kerültünk, de ez az a közeg, amit idővel kezelnem, sőt mi több, meg is kell szoknom. Cait felkonferálásra egy biccentéssel egybekötött zavart mosolyt ejtek meg a nagyérdemű felé, majd mikor meghallom, hogy később még többet tudhatnak meg rólam, félszegen a gitár mögül is kiintek, de nem szólok egyebet, mert szavak nélkül is hallom a közönség soraiból felcsendülő sikkantásokat, melyek csak is azt jelentik, hogy az előbbi gitárjátékom beférkőzött néhány hölgy kegyeibe. Na, de vissza a zenéhez, mert az előadás folytatást kíván, amihez jelzésképp már bólintok is társam irányába. Magamban számolni kezdek, és már pendítem is a húrokat, hogy ezt a számomra különösen fontos szerzeményt a lehető legnagyobb átéléssel tudjam átadni. Az óriási ováció újból meglep, de azt hiszem ez inkább szól Caitlin-nek, mint nekem, aminek nagyon örülök, elvégre mégiscsak ő az a személy, akit sztárként ismernek és szeretnek a rajongók. Az apró, széles mosolyú meghajlásomat követően az énekesnő felé mutatok, hogy szítsam még egy kicsit ezt a fenomenális hangulatot, melynek részese lehetek. Nem is kell különösebb dolgokat tennem, a jelen lévők együtt élnek velünk, olyannyira, hogy alig akar csendesedni a taps, ha pedig némiképp csitul a kialakult hangzavar, akkor a filctollak kerülnek elő a semmiből és megrohamoznak minket. Igen, ahogy látom minket, az én aláírásom is kell. Alig tudjuk megejteni a metrójegyár-gitár cserét az utcazenésszel, mert ez a csomó ember szinte széttép minket. Óriási a hangulat, Cait nem győzi osztogatni a szelfiket, de még engem is elkapnak, egy-két "Viking, csak egy képre!" felkiáltás után néhány kattintásra. Amennyire csak lehet próbák a tapasztaltabb kollegina felé vándorolni, hogy együtt induljunk a Metró felé.
- Jó. Ennyi és nem több. Ha egy új gitár az ára, hogy eljussak innen a kocsimhoz, akkor tőlem aztán legyen, aztán majd Jasont hallgathatom hosszasan, hogy ha testőr lett volna velem, nem kerülök ilyen helyzetbe és mi az, hogy nem hívtam egyből. Mintha tudnám a telefonszámát bárkinek is, aki a telefonomban el van mentve. Ahogy gyűlik a tömeg, kezdem úgy érezni, hogy bajban vagyunk, nagyon nagy bajban, mert nehezen fogunk tudni csak kijutni innen, mert nincs két oldalon egy-egy testőr, aki a tömegtől elválasszon. A kijutás szinte lehetetlenné vált és talán ezt Axel is kezdi észrevenni, mert a tömeg nem, hogy csökkenne, egyre többen érkeznek, hogy mi van itt és amint megtudják, akkor beállnak a sorba, tolonganak és képet akarnak. Valaki csak annyit hall, hogy van itt egy Viking is, aki Caitlinnel zenélt és emiatt akarják őt látni, ki lehet az és persze záporoznak is a kérdések, hogy együtt vannak-e, amire mint a papagáj ismétli, hogy nem, nem vannak, csak ő az új gitárosa. Nem akartam így bedobni a mély vízbe, de ő mondta, hogy nem lehet rossz sztárnak lenni, hát most aztán megkapja a figyelmet, amit eddig nem és persze a rajongók egy részét is, akik már most olvadoznak és vihognak a közös szelfiknél. Valaki megfogja a kezem és el akar húzni magával, akkor karolok bele Vikingbe gyorsan, hogy ne engedjen el. Érezheti a húzást és láthatja, hogy egy férfi az, aki nyilván többet is akarna, de a tömegnek hála elszakadnak tőle. - Ez nagyon nem jó, nem fogunk tudni elmenni csak úgy. Súgom oda neki és persze most kattognak a gépek a legjobban, mert hű, mintha megpusziltam volna és már a hátsó sornál azt hallhatjuk vissza, hogy csókolóztunk. Kezd remegni a kezem is és a levegőt is kapkodom, pánik rohamot fogok kapni. Megpróbálok lassan lélegezni és bár elbújhatnék most mindenki elől valahol. Az utcazenészhez fordulok, hogy segítsen biztonságiakat hívni, hogy elmehessünk, kap érte száz dolcsit és akik jönnek ők is. Őt könnyebben elengedik és látva, hogy tényleg elkél a segítség megy is. Nem tudom, hogy miért bízik meg bennünk ennyire, de örülök neki, mert mikor visszatér két biztonságival, azok már segítenek is utat nyitni nekünk és végre megnyugszom, egy kicsit. Megkérdezem, hogy holnap is itt lesznek-e, meg a nevüket és megígérem, hogy megkapják a pénzt, aminek örülnek, de emellett persze ők is kértek velünk szelfit és aláírást. A metróra már könnyebben jutunk fel, mert az aluljáróban egy külön kis folyosón mehetünk, ami vészkijárat, nem közlekedésre kialakított rész. Vissza felveszem a sapkámat és a sálat is az arcom elé teszem. Nem akarom, hogy felismerjenek. mikor leszállunk a metróról az egyetem közelében, akkor szusszanok csak egy nagyot és szólalok meg, nincs nagyon kedvem beszélgetni, csak hümmögök leginkább. - Végre mindjárt a kocsimnál. Mondom megkönnyebbülten és sietősebbre is veszem, mert én szétfagytam és jó, ha nem leszek beteg holnapra.
Az újdonság varázsa egyértelműen magával ragad, pedig játszottam már szabadtéri összejöveteleken, de ez azért abszolút más, hiszen itt nem egyetlen számnyi időt kapunk a szervezőktől, hogy megmutathassuk a félrészeg nagyérdeműnek mit is tudunk. Itt és most olyan mennyiségben érkeznek az emberek, hogy kezdem magamat zavarban érezni, az meg aztán a hab a tortán, hogy a nevemet kiáltozzák és közös fotókkal "tartanak fel" a levonulás sietős időszakában. Amíg szegény Cait rendkívül rosszul érzi magát a csődülettől, addig én szinte úszkálok a jóban, vagy legalábbis még most azt gondolom, hogy milyen jó is, ha ismerik az emberfiát és mindenki körülrajongja. Nem hagyom, hogy kettősünk szétszakadjon, elkapom a lány kezét és kicsit meghátrálunk, de továbbra is szélesen mosolygok, közben persze abban bízok, hogy a biztonságiak igyekeznek. A vakuvillanástól kiégett szemekkel pillantok oldalra, ahol meglátom a nagydarab férfiembereket, amint egérutat szorítanak ki nekünk a felgyülemlett tömegben. - Erre Cait, gyere! - lehet nem kellene erőltetni a kézfogást, de valahogy így érzem biztonságosnak, nem szeretném, ha lemaradna, vagy valaki egyszerűen elrabolná mellőlem zenésztársamat. Aztán majd a holnapi újságok és a közösségi média felülete eldönti, hogy kik is vagyunk mi egymásnak. Zenésztársak, szeretők, barátok, rokonok, vagy valami egészen más. - Köszönjük! - biccentek oda a termetes kopasz pacáknak, miközben lépteink futólépéssé avanzsálnak a metrólejáró irányába. Lassan megszokom, hogy Caitlin társaságában nem a megszokott útvonalakon kell közlekednem, mert most sem az egyszeri halandóknak kitalálta úton megyünk, hanem egy vészkijárat felirat mellett suhanunk el. Idelent már jóval másabb, mint a felszínen, plusz az álcaként is tökéletesen használható sapka, sál kettőse is kitűnően működik, szinte elvegyülünk a lenti forgatagban. Köszönhető ez annak, hogy engem senki sem ismer, Cait viszont úgy néz ki az usankában, akár egy külföldi cserediák. - Azért ez jó kis este volt. - mondom teljesen felvillanyozva, mint aki legszívesebben menne is vissza, hogy eljátsszon még egy két számot a feltüzelt közönségnek. - Újból itt volnánk a kiindulóponton. - vigyorom egyszerű mosollyá szelídül, mert valóban, mikor még nem volt sötét, innen indultunk, erről a helyről küldtem melegebb éghajlatra a nyomulós professzort. - ...nem szokásom az ilyesmi, de most eléggé rá vagyok szorulva... el tudnál vinni? - pénz és kocsi nélkül fogalmam sincs, hogy mire keverednék a szállásra, ha egyáltalán egyből el tudnék oda jutni.
✪ Caitlin & Axel ✪ Egy fárasztó egyetemi nap végén
Utálom, amikor nincs testőr a közelben és mindenki azt hiszi, hogy akkor most majd jól összefogdos, mert az milyen jó, sőt egyesek még magukkal is húznának, de én megkapaszkodom Vikingben és ő megfogva a kezem húz magával, nehogy szétszedjenek engem. Őt annyira még nem molesztálják, mint engem mondjuk, ami ma már a második lenne és még az elsőt sem hevertem ki, a gyomrom is fel-le ugrál az emléktől. Nem mutathatom magam gyengének és sebezhetőnek, szóval mosolygok és integetek mindenkinek, miközben végre távozunk és megmenekülünk a tömeg elől. Na, ha eddig nem tudta mi a hírnév, hát majd holnaptól tudni fogja, amikor úton, útfélen felismeri majd valaki és ez csak egyre rosszabb lesz. Szeretek rajongók közé menni, ha szervezett a dolog és nem ennyire rögtönzött. Jason, ha ezt megtudja, hát lekap mind a tíz körmömről és akkor lehet még keveset is mondta. - Köszönjünk! Nagyon hálás vagyok, hogy végre elvegyülhetünk és nyugton metrózhatunk, bár én eléggé csak a földet bámulom útközben, meg miután leszállunk utána sincs túl sok kedvem beszélgetni, de amikor Viking megtöri a csendet, azért felnézek rá. Életem legrosszabb estéje volt, de inkább nem mondom ki, mert nem akarom elrontani a kedvét, ha neki jó volt, hát maradjon is az, én máshogy is el tudtam volna képzelni. Inkább csak semmitmondóan hümmögök a sálba. A kocsimat meglátva legszívesebben rohannék oda, hogy a motorház tetőre fekve megöleljem, de nem teszem, mert fáj a lábam a sok gyaloglástól és nincs kedvem miniruhában egy kocsin fetrengeni sem, inkább mennék már haza, a melegbe, teljesen átfagytam. - El sem hiszem - sóhajtok fel fáradtan, már az egyetem utána fáradt voltam, hát még az elmúlt pár óra alatt, ami még rátett erre. - Egy helyen lakunk, milyen hülye kérdés ez - nézek rá és leveszem a sapkát, mert itt nincs egy lélek sem, szóval felesleges takargatni magam. A kocsikulcsot előveszem és kiriasztom a kocsit, majd az anyósülés felé indulok meg. - Te vezess, én fáradt vagyok - átnyújtom a kulcsot, majd beülve a kocsiba fel is tekerem a fűtést, hogy ha végre beindul a kicsikém, akkor meleg legyen. Az ülést nyilván még be kell állítania magának Axelnak, mert az túl elől van neki, de engem már nem érdekel, csak hátradőlök kényelmesen és kifelé bámulok a kocsiból. Alig várom, hogy lezuhanyozzak és lemossam magamról a tanárt, az érintéseit és mindent, ha kell vagy tízszer is átdörzsölöm magam, csak ne érezzem az emlékét se annak, amit tett velem. Jó nem jutott sokáig, de a csók és ahogy hozzám bújt, rosszul vagyok tőle. A telefonomért nyúlok, ami totál lemerült, de már fel sem akarom tölteni, csak bedobom a táskámba. Nagyon nem szeretnék senkivel sem beszélgetni most, nem hiányzik, hogy leordibálják a hajam is a fejemről. Ha kell, amúgy van beépített GPS a kocsiban, szóval, ha kell beprogramozom a hazát neki. Amint hazaérünk, akkor kicsit megkönnyebbülten szállok ki és sóhajtok fel, majd indulok a lifthez, ahol még együtt megyünk fel, én a falat bámulom, nem tudom mit mondhatnék, nem érzem magam túl jól. A kezembe szorongatott sapkát és a sálat, mikor kiszáll, akkor azért odanyomom a kezébe. - Ja, ezeket köszi, jó éjt! - nyúlok is a gombhoz, hogy záródjon az ajtó és mehessek fel a saját kis otthonomba.
Számomra a ma este maga volt a valóra vált csoda, és nem csak azért, mert egy igazi rocksztár mellett tölthettem mindezt, amit tudom, hogy amúgy nem szeret, ezért nem is mondom ki, épp elég, ha így gondolom. Hozzám képest ő mindig is sokkal nagyobb sztár lesz és ez így is van jól, egy percig sem irigylem el tőle a rajongóit. A közönség abszolút pozitív megnyilvánulása irányomba, irányunkba egy felejthetetlen élményt jelent, amire sok-sok év múlva is biztosan emlékezni fogok, ha visszatekintek a múltba, hogy hogyan is kezdődött a Steelwinged Angels-es pályafutásom. A közönség nagyszerű volt, végig együtt élt velünk és ki hitte volna, hogy egy előre nem szervezett, abszolút promó nélküli fellépésünk során ilyen szeretet övez majd bennünket. A képemről még a metrózás közben is letörölhetetlen a vigyor, látszik rajtam, hogy teljesen fel lettem villanyozva a nem régiben átélt események miatt. Érzékelem, hogy Cait nincs túlságosan elragadtatva ettől az estétől, felteszem, hogy ő már a következményeken gondolkodik, vagy éppen a menedzserhez intézett szavait keresgeti a távolmaradásért, vagy, ha úgy tetszik az eltűnésért. Nem kérdezek és feleslegesen sem beszélek, egészen addig csöndben vagyok, míg vissza nem érünk az egyetem parkolójában hagyott autóhoz. - Igaz, de ki tudja milyen programod van még mára, ahová nem feltétlenül kellenék. - azt azért sejtem, hogy nem ma estére tervezi a soron következő két órás koncertet, de mégiscsak az ő autója azon felül, hogy egy helyen lakunk. - Rendben! - veszem át a kulcsot teljes magabiztossággal, mint, aki nap, mint nap ilyen és ehhez hasonló autókat vezetget. Fogalmam sincs, hogy vezettem-e már európai gépet, de azt hiszem nem, a környék ahonnan származom nem arról volt híres, hogy az Öreg kontinensről származó import autókkal furikáznak a népek. Az ülés beállítása automata, mintha csak ismerne a jármű, a belső tér, meg mintha egy űrhajó lenne, azt sem tudom hová nézzek, melyik ledes visszajelzőt csodáljam, bár azt hiszem nem csoda a Pick-up-om után, ha indulás előtt fel kell fedeznem a belső teret. A GPS beállításában kérek egy kis segítséget, de nem késlekedek az indítással, az anyós ülésen helyet foglaló Cait már így is karikára van fagyva, jobb, ha a gázra lépek.
Az út nyugodtan telik, a forgalom nem nagy, az emberek nagy része már régen otthon van, a vezetés nem okoz gondot, gyakorlatilag az autó szinte önmagát vezeti haza, ami egy csepp túlzás, de hihetetlen, hogy mire képesek a mérnökök manapság. A lifttel felfelé nem nagyon szólunk egymáshoz, nem erőltetem a csevegést, holnap egy új nap lesz, akkor majd átbeszéljük az este történéseit és közösen levonjuk a következtetéseket is. Egy apró mosollyal kísérve veszem át a sapkát és sálat, majd búcsúzóul biccentek egyet irányába. - Jó éjt Cait! - kilépek a felvonóból és megvárom, míg teljesen becsukódik az ajtaja. Mielőtt bezárulna, még lassan fölemelem a kezemet, hogy odaintsek, végül megkeresem a lakásomat és eltűnök a falak között, hogy kipihenjem a ma esti első fellépésünket.
Kezdőlap
