Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
Reggel mikor felébredek, még azt hiszem, hogy ez a pihenő napom lesz, amit lustálkodással tölthetek. Amíg a kávém odateszem főni és a mosdóban rendbe szedem magam még nagyon jó kedvem van, még dúdolgatok is, mert minden olyan jól alakul az életemben. Amikor leülök az asztalomhoz, hogy elfogyasszam a reggeli kávémat egy ajándékdoboz vár az asztalomon. Egyből a kártyáért nyúlok, hogy megnézzem kitől kaptam. A szívem nagyot dobban, majd olyan nagyot koppan is. A menedzserem küldte... Leveszem a fedelét és rózsaszín paróka meg ruha fogad benne. Értetlenül huppanok le a székemre és nyomom be a gépemet, hogy megnézzem mit tervezett be nekem, ahová ezt kell felvennem. A pofám leszakad, mikor meglátom hová van jelenésem. - Pszichológus? Lenézek Starcatre, aki a lábamnál köröz, várja a reggelijét, amit elfelejtettem odaadni neki. Gyorsan felkelek és adok neki enni, majd visszamegyek és elolvasom, mit ír még az emailben nekem. "Cait, gondoltam ez jól jön majd, valakinek ki kell tárnod a titkaid, mert ha elfojtod, attól nem lesz jó és ahogy észrevettem nehezen ismerkedsz az új bandatagokkal. Vénusz néven van foglalásod, menj el!" Remek, szóval a félelmem, hogy elcseszett vagyok valós és most mehetek elmedokihoz. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan zajlik, de tényleg jó lenne valaki, akinek nem csak elmondom a gondom, de segít megoldani, hogy túllépjek rajtuk, talán még a szerelmi életembe is tud tanácsot adni... Felveszem az álruhát és ahhoz igazítva a sminkem is felkenem. Ez a rózsaszín ruha nagyon kihívó felül, de az alja már kellemesebb a szoknya része, ami a térdemig leér. Felhúzok alá egy harisnyát és felveszek egy szép cipőt is hozzá, majd megyek is le a kocsimhoz, hogy nekivágjak Manhattannek. Minden odaköt, csak a lakásom nem. A rendelő egy egész kellemes helyen van és a berendezés is érdekes. Szemüvegben megyek be, amit a pultnál veszek csak le, hogy Vénusz néven jöttem Dr. Draden Aislinghoz. Kedvesen eligazít és már a doki ajtaján kopogok, természetesen pár perces késéssel, mint ahogyan érkeznem kellett volna, de hát a pontosság még mindig nem az erősségem. - Üdvözlöm, sajnálom, hogy késtem, de ma reggel szóltak csak, hogy jönnöm kell. Nyitok be, miután jön valami válasz és elnézést is kérek. Mindig valami őszhajú öreg agyturkászt képzeltem el, de ő elég fiatal, legalábbis fiatalnak tűnik.
A második kávémmal barátkozva lapozgatom a papírokat. Jöhetnének a digitális dolgokkal, amikkel csak egy gond van: könnyű hozzájuk jutni. Márpedig, aki itt van a papíron, nem éppen ezt szeretné. És a külön titoktartási szerződés sem, amit az ügyvédje iratott alá. Amilyen sóskafejjel jött be, annyira kisimult az arca, mikor távozott. Nem feltétlenül csak azért, mert aláírtam a papírokat. Hanem mert kicsit ápolgattam a lelkét. Szakmai ártalom. Vannak, akik dobozolnak. Az egyik ilyen, hogy aki híres, az milyen is. Erre azt kérdezem: valóban azt látja, akit kellene? Számomra minden híresség mögött ott az ember, álcák nélkül, tele sebekkel. Nekem a sebek ellátása és kezelése fontos, nem a maszk, amit a külvilág felé tart. Azt nézegesse a sok milliárd ember, addig foglalkozom azzal, ami sokkal lényegesebb. Nekem. Félig felhajtom a kávéscsésze tartalmát, a tegnapi nyolc órás műtét szakmai asszisztálása kimerítő volt, nem is kellett altatódal, mikor bedobtam magam az ágyba. - Szép jó reggelt! Az intézetben fogadom, ott sokkal jobban lehet rejtek úton érkezni, az asszisztensem meg szerencsére szintén különválasztja az embert és a hírnevet és itt emberek jönnek, a problémáikkal. - Az a legfontosabb, hogy megérkezett, s itt van. Kér valami frissítőt, vagy teát, kávét? Az asszisztensem megvárja, mit kér, s behajtja maga mögött az ajtót. Ami itt hangzik el, az csakis kettőnkre tartozik. - Doktor Aisling. Hogyan szólíthatom? - Csak akkor fogok vele kezet, ha erre jelzést ad. - Kérem, foglaljon helyet, ahol és ahogy jól esik. Ez az első alkalom inkább arról szól, tudunk-e együtt dolgozni, s megfelelünk-e egymásnak. Ez fontos a későbbiek során - zavar-e, ahogy kinéz? Nos, egy hökköt hallottam a háttérből, s mivel megszokta a csudabogarabbnál csudabogarabbakat is, inkább a pink árnyalatával kötötte le figyelmét. - Ön döntött, hogy eljött, vagy javasolták? A menedzsere személyesen keresett fel ebben az irodában. Fontosnak tartotta, hogy mindent személyesen beszéljünk meg, még a telefonban is csak az időpontot volt hajlandó lefixálni. Itt már csak az első kérdés, ki is akart igazából a találkozót?
Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
Azt, hogy mennyire szép a reggel és mennyire jó, azt még nem tudom, de eljöttem, mert úgy érzem, hogy végre valaki válaszokkal szolgálhat, hogy miért érzem úgy, mintha két életem lenne. Az emberi és a sztár élet, amit nem tudok egybe nézni, hiszen a színpadon élvezem a tömeget, de mondjuk egy bevásárlás közepén nem örülök, hogy a rajongók betalálnak, ezért már ki sem mozdulok otthonról, csak ha muszáj. A legtöbb ilyen hely meg ráadásul olyan, hogy kocsival jövök-megyek és nem mutatkozom közösségi helyeken. - Köszönöm. Felüdítő, hogy valaki nem akar megszólni a késésért, ami amúgy nem jó tulajdonságom, de igyekszek mindig hamarabb elindulni és nem a véletlenre bízni, hogy odaérek-e ahová kell. - Nem kérek semmit, már otthon kávéztam. Meg as táskámban is ott van a kis vizes flakonom, amit már megbontottam, úgy is abból iszok, ha megszomjazok, megszokás. Az ajtó záródik én meg körülnézek, majd mikor bemutatkozik a doki, akkor a kezem nyújtva felé bemutatkozom, bár gondolom erre semmi szükség. - Caitlin Star, de a Caitet szeretem csak így röviden. A kézfogásom határozott, de nem túl erős, mert nem vagyok vasgyúró, meg nem is akarom senki kezét megszorítani, hogy a magabiztosságom sugalljam. Leülök a kanapéra és az ölembe teszem a kezeim, a lábaim meg előre kinyújtom. Bár ne ezt a maskarát vettem volna fel, annyira kényelmetlen és rózsaszín. A parókát leveszem és magam mellé teszem, majd a hajam megigazítom, nekem így jobb, nem akarok más lenni. - Nos, a Menedzserem döntötte el, de ha nem akartam volna eljönni, akkor lemondhattam volna, szóval végül is ez az én döntésem is. Persze javaslatra, mert rosszat nem akar nekem a menedzserem, szóval én hiszek a jó megérésében. Most még fogalmam sincs miről akar majd beszélni, ha nem arról szól, hogy segítsen rajtam, hanem arról, hogy tudunk-e együtt dolgozni. Én azt hittem, hogy ez csak annyi, hogy elmegyek, kiöntöm a szívem és ő megoldást javasol majd, de hát ez van, amikor fogalmam sincs, mi a dolga egy pszichológusnak. - Tegeződhetnénk vagy csak engem lehetne? Nem szeretem ha magáznak. Kérdezek már én is valamit, mert ez megkönnyítené a beszélgetést, de persze ha nem, hát nem. Furán érzem magam és a ruhám ujját a kézfejemre húzom, miközben nézelődök a szobában. Annyira egyszerű, hogy különösebben semmi sem fogja meg a tekintetemet, szóval a dokin állapodik meg zöld pillantásom. Olyan fiatal még az elképzelt dilidokikhoz képest, de ha megvan a diplomája, már biztos egy ideje dolgozik és ha van, aki ide jár, akkor nem lehet rossz sem.
Mosolyogva bólintok, válaszul a köszönömre. Megszokás. - Rendben. Figyelem, ahogy megjelenik, ahogy kezeli az új környezetet. Lehet feltűnés nélkül is tenni, és foglalkoztatnak az első perces és beszélgetéses maszkok. Nekem is van, szép gyűjteményem van belőle. - Rendben, Miss Cait. Doktor Draden megteszi - ahogy megjelent, a kézfogása is egyező vele. Mármint, nem a rózsaszín költeménnyel, amelynek elemzése még most is zajlik a háttérben, de legalább nem kezd el viccelődni rajta, amit tudok értékelni. - Értem. Ez sokban fog előre lendíteni a munkánkban - és nem is úgy érkezett, s a viselkedésem arról beszél, mennyire nem akarja. Eljött. - Ó, én is nagyon szeretnék, előírás. Ezért irigykedem néha az egyéb önismereti tanfolyamokra - mosolyodom el. - Ez egyfajta kapaszkodót is jelent majd a kezelések során. - Ez az első alkalom arról szól, hogy megnézzük, tudunk-e együtt dolgozni. Sok múlik a szimpátián, a közös nevezők megtalálásán. Sajnálom, hogy a tegeződés hiába közös nevező bennünk, van egy harmadik is a bandában, és az kiüti. Leülök kényelmesen az egyik fotelbe, majd inkább kihalászom magam mögül a párnát. - Ha megvan az a közérzet és összhang, amivel úgy véli, tudunk együtt dolgozni, egy csapatban, a következő alkalommal vágunk bele, és akkor már önnek is könnyebb. Segíteni tudok számára azzal, hogy nyugodtan mozgok, s azzal veszem körbe magam. Észrevettem, ahogy moncsolgatja a kézelőt. Ki ne lenne feszült egy agyturkásszal való első találkozásnál. - Először van pszichológusnál?ーérdeklődésemet halvány mosoly kíséri. A savanyú tök kinézetet megtartom azoknak, akik ecetes uborkára vágynak, mert csak azokat tudják elfogadni. Mintha érdekelne. Általában riasztó vagyok számukra a nyugodt lazaságommal. Elég feszkós így is, és én még tetézzem a komor ábrázatommal? - Kezdetnek felteszek pár kérdést, hogy elinduljunk valahonnan - jegyzettömb sehol, ceruza vagy toll sehol. Nem jegyzetelek. - Mi az oka, hogy eljött?
Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
Én nem szeretek maszkok mögé bújni, de ugye néha muszáj, mert elvárják a rajongók és eddig is így szerettek balhé mentesen, remélem a bandámmal is legalább ennyire sikeresek leszünk majd, engem nem zavar, ha osztozkodnom kell, a lényeg, hogy amit csinálunk, abban örömét lelje mindenki. - Nem szeretek elzárkózni a lehetőségek elől. Jegyzem meg a ruhám ujját gyűrögetve és körbe pillantva a helyiségben, nagyon félénk vagyok valójában, mikor nem egy csillagot látnak bennem az égen, akkor nem is érzem magam annak. - Én nem szoktam magázódni. A paróka lekerül és máris jobban érzem magamat, nem szeretek beöltözni másnak, egy párnám az ölembe is veszek, hogy eltakarjam magam vele, nem akarom én úgy mutogatni magam, mint a ruhám az sugallja, elég egy tanár, aki zaklat, nem kell még egy doki is, aki megpróbál helyretenni engem. A sok fájdalom és bánat, amiket nem tudok elengedni nagyban visszafognak általában az ismerkedésben is. - Akkor most még nem is biztos, hogy kezelni fog engem? Kicsit aggodalmasan teszem fel a kérdést, mert én úgy jöttem, hogy segíteni fog rajtam és sokkal jobban érzem majd magam a távozáskor vagy rávilágít dolgokat, ad tanácsot vagy bármit. Nekem már most is könnyű lenne beszélnem az érzéseimről, csak hát így nem fogok, mert nem akarom ezeket kiadni magamból csak egyszer. Olyan fájdalmas dolgok ezek, amikről nem szívesen beszélgetek, meg hát kiben is bízhatnék meg? Ő a Menedzserem szerint megbízható és tökéletes doktor, nem véletlen szervezte le ezt pont nála. - Igen, anyáék szerint hülyeség és semmi szükségem ilyenekre, mert ez csak gyengéknek való. Most, hogy különköltöztem tőlük meg már annyira nem foglalkoznak velem, hogy nincs akadálya ilyen helyre jönnöm. Nem követik kivel mikor hová megyek, nem szabják meg mikor kivel mit csinálhatok, már a magam ura lettem. Persze nem gondoltam, hogy ez azzal jár, hogy tényleg csak emailben köszöntenek fel névnapomkor is és kifújt. A karácsonytól meg előre rettegek, hogy egyedül maradok megint. - Azért jöttem el, mert túl bizalmatlan vagyok és nehezen ismerkedem és ezen szeretnék változtatni. Jelentem ki, mert tisztában vagyok a problémával, meg az okával is, de fogalmam sincs, hogyan lépjek át a rossz emlékeken, amiktől nehéz elszakadni, mert mikor megpróbáltam, mindig csalódtam újra, meg újra. A párnát a mellkasomhoz ölelem továbbra is és annak a csücskét gyűrögetem az ujjaimmal. Kicsit szomorkásan nézek, hiába mosolygok megszokásból, a doki könnyen kiolvashatja, hogy tényleg van baj a háttérben és nem vagyok mindig az az életvidám, energikus lány, akit mindenki lát. Persze lehet nem is ismer ennyire, de csak utánam nézett egy kicsit.
˜ Hmm... ˜ a megszokott megfigyelő mellé betársul még egy bennem. Az osztott megfigyelés sokban tud segíteni és ő kifejezetten ért a testbeszédekhez. - Ezen esetben kevesebb akadályt is gördít maga elé a sikeréhez - biccentek. - Értem. Ha zavarja a magázódás, nyugodtan tegezzen - mosolygok rá, s a tekintetét keresem, hogy megnyugtassam. ˜ Ó-oh.. ˜ ˜ Látod? ˜ A kérdésre félrebiccentem a fejem, s megnyugtató, barátságos mosollyal tekintek rá. - Ez Öntől függ. Ha nem tart szimpatikusnak, vagy úgy érzi, velem nem tud együtt dolgozni, akkor keresünk mást - kifejezetten az érzésre megyek, nála mindez elsődleges érzékelésnek tűnik. S a szemem láttára jelenik meg a benne lévő, reszkető kiscica, aki szeretetre vágyik. - Szeretném, ha együtt dolgoznánk - van, hogy a bizonytalanság megfoszt a döntési képességtől és valahol most ezt látom előtűnni benne. - És Ön szerint? Van értelme? Ahogy látom, mégis itt van. Az önálló döntés fontos és megtette az első lépéseket hozzá. Azokat a legnehezebb. A válasz túl egyszerű, mégis egyenes és nyílt. A végeredményt látom ebben. Az a kérdés, hol rejlik a forrás? A kiindulópont? - Értem. Fontos, hogy észrevette, mi a lehetséges gond és hogy ezen hajlandó változtatni. Ránézek és ahogy meglátom, mit tesz, együtt érzés költözik a tekintetembe, még akkor is, ha tudom, ezek akár lehetnek az ego játszmái is. Attól még szenved. Nem szánom és sajnálom, azok a lehető legaljasabb érzések számomra. - Történt valami, ami miatt bizalmatlan az emberekkel? - Megvárom a válaszát. - Ennek köze lehet ahhoz, hogy nehezen ismerkedik? Az újabb válasz után felteszem azt a kérdést, ami szintén fontos. - Vannak barátai? Látom a bástyaként emelkedő párnát maga előtt és hiába megszokott, attól még szomorú tudok lenni, ha ezt látom.
Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
- Ja igen, az első lépcső megvan a gyógyuláshoz vezető úton, szokták mondani a filmekben, de én úgy érzem, hogy a lépcső teteje még odébb van. Kedves tőle, hogy én tegezhetem, de engem a fordítottja zavar a leginkább, mert megértem, hogy nem akar személyeskedni, de azt a tegezéssel is meg lehet hagyni. Ez így csak arra emlékeztet, hogy sztár vagyok, aki különleges bánásmódot érdemel. - Értem, de honnan tudjam, hogy nem tudunk együtt dolgozni, ha bele se kezdünk most? Nem szeretek okoskodni, de ha nem értek valamit megkérdezem, nem tudom hogy zajlanak ezek. Szimpatikusnak szimpatikus, mert ugye nem valami öreg és ronda fószert kell néznem. Kedves is meg minden és kicsit megnyugszom, amikor közli, hogy szeretne velem együtt dolgozni. Tőlem már el is döntetett, hogy akkor ő lesz a dokim és remélem jutunk majd egyről a kettőre. Tudom ez rajtam múlik leginkább, de valami segítség és mankó kell, amin el tudok indulni. - Ennek a felmérésnek nincs értelme szerintem, de a munkának lesz remélem, mert nem szeretnék örökké bizalmatlan lenni és attól félni, hogy mindenki csak kihasznál valamiért. Most a bandámban kellene a legjobban megbíznom, mert egy csapattá kell válnunk és náluk nem éreztem, hogy nehezen ismerkednének, szóval így én lógnék ki a sorból. Nem tudom ez milyen hatással lenne ránk nézve, de a Menedzser szerint ezért hagynak majd el, mert énekest kereshetnek mást is, akad jó pár tehetség és ha befuttatom őket, akkor még válogathatnak is. - Igen. Ott van, hogy mindig is gazdag voltam és meg tudtam venni, ami másoknak kellett és meg sem kottyant, a szüleim is megvették a szeretetem, én is ezt tettem középsuliban, de nem jól sült el. Utána próbáltam nem sznob lenni, de mégis mindig kihasználtak és én ott voltam, ha segítség kellett, de mellettem nem volt senki. Erre csak rátett a híresség, mert sokan meg emiatt akarnak csak barátkozni velem és nem akarják meglátni, ki vagyok én, csak azt látják, aki a színpadon vagyok. Nem tudok senkiben sem megbízni ezek miatt, folyton csak csalódtam és nem tudom, hol rontom el. Sóhajtok is a végén, mert mondjuk úgy mindent elmondtam, ami lényeges és ami bánt belül, nagyon is. - Igen, szerintem emiatt ismerkedek nehezen. Meg a sajtó miatt is, nem mondhatok el senkinek semmit csak úgy, hogy ne adja tovább, ha megszorul anyagilag. Mindig is jó biznisz volt a bizonyítékos kis pletyka, amit megjelentethetnek valakiről, aki híres. - Most van egy lány, akivel chaten ismerkedtem össze nem olyan régen és van egy férfi is, akivel remélem több is lesz, mint barátság. Emellett lett egy bandám és három új srác került képbe, akikkel össze kéne barátkoznom, de fogalmam sincs, hogyan. Mind teljesen új ismeretség és ki tudja mi lesz belőle, de Jess az egyetlen, akit fixnek mondhatok úgy érzem.
- És azt nem mondták, hogy az odáig vezető út fontosabb, mint a cél? - Kérdezem, félmosollyal. - A kicsinek tartott sikereknek nem örül? - Direkt fogalmaztam így. Ez nem kevés siker. Az első lépésen bukik el szinte mindenki, aki bukik. Ő megtette. Csupán rávilágítok arra, hogy a fókuszt másfelé is vihetné, mélabúság és a pohár-félig-üres metódusból. - Mit mond a megérzése? - Kérdezek vissza nyugalommal, majd csak a válasza után válaszolok. - Már belekezdtünk - villantok ismét egy mosolyt. - Ezek a beszélgetések nem csak a szimpátiát igyekeznek felderíteni. Hanem, hogy feltárjuk, honnan hová tudunk eljutni, s mi a közös cél. Elmosolyodom a kifakadásra, hogy nincs értelme mindennek. Ha tudná, mennyi! Nem egy mufurc, szótlan sólámpával ücsörgök némán. Kezd kitárulkozni. - Ha továbbra is ilyen nyitott és őszinte marad, minden bizonnyal meghozza a gyümölcsét. Mindenki és senki és soha és mindig. Ezek megjelennek. Aztán a kezelések és szeánszok során szépen kristályosodnak ki, válnak tisztává. Ki, mit, mikor és mi okán. Belül szorgalmasan jegyzetelek. Nem csak a szavakat. Hanghordozás, testtartás és tekintet és még sorolhatnám. Egy rövid ideig hallgatok, majd magam elé veszem a hátam mögül kitett párnát, de csak az ölembe helyezem, ráhelyezve az egyik karom. - Fel tud idézni egy alkalmat, amikor segített valaki? - Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e. Ha válaszol, még egy kis kérdést teszek fel. - Egy köszönöm, egy mosoly, egy hálás tekintet, mikor segített az illetőnek? Amolyan igazán szívből jövőt? Aztán ráhajtom a fejem a kezemre, figyelőn. - Fel tud idézni egy olyan esetet, amikor a titkát megőrizték? Még van benne bizalom mások iránt, még remél. Ez egy nagyon jó lehetőség. - Találkoztak már személyesen is? Milyen volt a benyomás róluk? - Csak a válaszok után folytatom még a kérdésemet. - Kéne barátkoznia velük? Nem akar velük barátkozni? Mit érez velük kapcsolatban, mint banda? Megkocogtatom gondolatban a vállamat. Tudom, hogy van még egy kérdés a sok mellett, ezt pont nem a mostani találkozón fogom feltenni. Be is csomagolom, s felcímkézve felkerül a képzeletbeli polcomra.
Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
- Biztos elhangzott a filmekben, de nem olyan sokszor, mint az első lépés, a siker felé vezető úton, valahogy arra nagyobb hangsúlyt fektetnek. Megvonom a vállam egy picikét, mert tényleg nem értem, ez miért így van, talán azért, mert nem doktorok írják a forgatókönyveket. - Én mindennek tudok örülni a legkisebb dologtól kezdve a legnagyobbig, de fogalmam sincs, hogy jutok el a célig, egyelőre nem látom tisztán az utat és egyelőre ez jobban zavar. Elég optimista vagyok, talán túlságosan is, ami miatt naivnak is mondanak, de ez engem nem érdekel, inkább vagyok boldog, mint sírjak mások előtt, hogy de igazságtalan az élet. Amúgy sem sírtam még mások előtt öt éves korom óta, amikor anyám felpofozott, hogy ne mutassam magam gyengének. - Azt, hogy nem akarok másik orvoshoz is elmenni és ha elutasít, inkább hagyom a francba az egészet, elvégre eddig is elvoltam a gondjaimmal valahogy. Nem akarok nyomást helyezni rá, de most tényleg, mi értelme van mindig megismerkedni valakivel, aki kezelhetne, de nem akar. Nem szeretem az időm pazarolni ilyenekre, nem lesz jobb, ha többször kell elmesélnem ugyanazokat a dolgokat és nem kapok segítséget, hogy feldolgozzam ezeket. - Aha, értem. Közös cél, jól hangzik, bár a magázódás még mindig olyan távolságtartóvá teszi a dolgot, hogy nem érzem annyira a közös részét a terápiának. Ő gyógyít és én gyógyulok, remélhetőleg. - Igyekezni fogok, bár könnyebb név nélkül nagy vonalakban beszélni ezekről a dolgokról, nem szeretek személyeskedni. Kicsit összébb is húzom a vállam, miközben a párnát babrálom tovább. Könnyű szavakat használok, amiket kiemel, ám mikor rá tér, hogy ki, mit , mikor és mi okán, akkor kezdek szorongani. Az ismerősömmel ez meg az történt még mindig jobb, mint a Bob és Jennifer voltak a középiskolás éveim megkeserítői, felsorolva mi mindent csináltak velem. - Hát, a Menedzserem szokott segíteni, ha felhívom, de neki ez a munkája. Amikor gond volt egy zaklatóval, ő intézte el, hogy a rendőrség közbeavatkozzon és elkapja a srácot például. Mellettem nem sokan álltak, amikor szükségem lett volna bárkire is, ezért is vagyok ilyen magamba fordulós, mert senkit sem érdekelek annyira, legalábbis ez így volt, talán most változik, ahogy egyre több új kapcsolatot kezdek kiépíteni. - Nos, az éhező afrikai gyereken nem segített sokat egy mosoly és egy ölelés, de az adománynak hála kaptak egészségügyi ellátást és elég ételt. Hálásak voltak a segítségért, még faragott kis állatokat is küldtek nekem ajándékba. Sokat jótékonykodom, onnan ismerem az ilyesmiket, máshogyan nem tudok segíteni senkin, elvégre mit is adhatnék? Amit pénzen megvehetek, azért nem hála jár, szinte elvárják tőlem. - Sajnos nem, nem tudok felidézni olyat, amikor egy titkom nem derült ki, amit más megtudott. Válaszolok őszintén, ezért sem osztom meg csak úgy az életemet bárkivel és ezért sem akarok más dokihoz kerülni, mert nem fogok még egyszer ezeken átmenni. - A lánnyal ismerkedtem meg chaten, de élőben is jó fej, még nem mondta el a nagyvilágnak, hogy ki vagyok, de mivel friss az egész, így nagy titkokat sem árultam még el neki. M-re nem akarok kitérni egyelőre, így is nagyon hiányzik és fogalmam sincs mit fog mondani, hogy dilidokihoz is fogok még járni, mert az eddigiek nem elegek. - Szeretnék velük barátkozni természetesen, mert úgy tudunk csak egymásra hangolva legjobban zenélni, de annyira különbözünk, hogy félek, mi van ha nem sikerül? Mi van ha nem jól választottam ki őket? Mi van, ha nem fognak kedvelni és keresnek másik énekest? Tele vagyok aggodalommal, elvégre fiatal vagyok és honnan tudnám szinte nulla emberismerettel, hogy ki a megfelelő ember? Bízhatok a női megérzésben vagy sem? Nem könnyű eset és kicsit le is hatom a fejem, miközben a szám szélét rágcsálom.
- Ez igaz - értek egyet vele. Valahogy kinőttem, vagy nem is volt? Nincs igényem arra, hogy mindig igazam legyen. Kaptam már nagy pofonokat csak azért, mert azt hittem. Pedig dehogy! Így aztán a nézőpontomat úgy vettem, mint egy, a sokmillióból. Vagy milliárd, triliárdból. És máris könnyebb volt kezelni a hülyeségeim tényét. Megfogalmazott egy nagyon fontos dolgot, amit csak kevesen fognak fel. Cél kell. Kérdés az, kinek, mi a cél? - Abban segíthetek, hogy megtalálja, mi is a célja. Kérdés az, hogy mit jelent önnek a cél? Voltak, akik azért toporogtak, mert azt hitték, a cél az mindig valami nagy, mindig részletesen ki kell dolgozni, mérlegelni és csak akkor fog sikerülni. Két tényezőt kihagytak: egyrészt mindenkinek mást jelent a cél. Volt, akinek az volt a célja, hogy végre segítség nélkül köthesse be a cipőfűzőt. Nekünk egyszerű. Neki egy egy keze van. Volt, aki arra jött rá, hogy mindent túltervez és bizonytalan a saját döntéseiben. Korlátozta önmagát, hogy sikeres legyen. Ezeket elengedte, s nem csak megvolt a cél, hanem el is érte. Önnek mit jelent a cél? Összeszűkítem barátságosan a szemem, az arcom is derűs. - Ezt egy igennek vettem - aztán szusszantok egyet. - A valahogy az nem jó. Minimum a jólt érje el. - Adjon nekik más nevet. Sokan teszik így. Egyszerűbbé és kezelhetőbbé teszi, mint hogy mindig úgy kérdeznék vissza, azt érti alatta, aki tudja a szomszéd lányának a barátjának az öcsének a volt barátja? - Mosolyodom el. - S annyit mond el, amennyit abban a pillanatban megfelelőnek gondol. A nagy körvonalak sok esetben tűpontossá válnak. Kinyílik az egyik kapu. Az egyik mozaik a helyére kerül, s nem véletlenül ült mellém még egy megfigyelő. - Ez sokat jelenthetett - munkaszerződés ide vagy oda. Feltételezem én, de nem állíthatom bizonyossággal, hiszen nem én vagyok, aki előttem ül, s az első találkozón vagyok. Elmosolyodom a válaszon, kezd kicsillanni némi humor is Cait szavai mögül, noha sejtem, nem éppen humorként értelmezi. Talán inkább pontosan akarja kifejezni magát. - Milyen érzés volt, mikor megkapta őket? - Gondolok a faragott kis állatkákra. Valahol nem hiszek abban, hogy sosem volt olyan alkalom, hogy ne őrizték volna meg titkát. A sérülések hajlamosak túlozni. És az a seb elég hatalmas lehet, ha képes ezt mondatni az illetővel. - Érthető, ha bizalmatlan - értem meg a válaszából. - Ahogy dolgozza fel majd ezeket, úgy lesz egyre nagyobb esélye arra, hogy olyan emberek kerüljenek az életébe, akikben megbízhat. Előtte általában kidobják a régi kapcsolatokat az emberek, ami terhes volt számukra. És ezt már most kezdheti tapasztalni. Rémisztő érzés tud lenni. - Adjon egy nevet a chates lánynak - kérem. - Mióta ismerik egymást? Közvetlen az előző mozaik mellé kerül még kettő, egymásba nem, de mellé. - Úgy tűnik, mintha bizalmatlan lenne feléjük. Milyen régi ez az ismeretség? Vagy mennyire újkeletű, inkább így kérdezem. - Válasza után kérdezek még egyet. - Ön választotta ki őket, személyesen? - A válasz után még egyet teszek fel. - Van valami oka, hogy nem bízik a döntéseiben... a megérzéseiben? Nem sokáig fogom kérdezni ma már, eléggé megviselő lehet számára így is. És mivel elfogadott, a kezdeti feltérképezés lassan véget is ér.
Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
Nem foglalkoztat különösebben, hogy igazat ad, mert nem egy vitán vagyunk, ahol be kell zsebelni az ilyeneket, amúgy sem szerettem sose az ilyesmi rendezvényeket és feladatokat az iskolában sem. - A cél, hogy közvetlen legyek és könnyű legyen az ismerkedés, ne féljek magamból többet mutatni másoknak, mert nem csak egy tehetséges énekesnő vagyok, aki jótékonykodik és díjakat nyer. De a sajtónak mit mutathatnék meg, amit nem fognak egyből kifordítani a valóságból? Félek ismerkedni, félek az árulástól és nem akarok balhés címlapsztori lenni, csak mert valaki engem akar célpontnak használni. Barátokat szeretnék, akik szeretnek és egészséges akarok lenni. A szorongásom és bizalmatlanságom már beteges, ezt még én is érzem, de mit tegyek ellene? Fogalmam sincs, nem véletlen kötöttem ki itt. - Ezért vagyok itt, nem szeretek több ajtón kopogtatni a gondjaimmal, elég ha egy helyen ki tudom magamból adni. Szerencsére veszi a lapot, hogy ez nekem nem volt egyszerű döntés és ha most elbukok, aminek nem látom nagy esélyét, akkor fogalmam sincs mit tennék. Könnyen mondom, hogy hagyom a fenébe, egy ideig biztosan, de nem hagynám ősidőkig a szőnyeg alá seperve a sok rossz emlékemet, valahogy túl kell lépnem rajtuk. - Rendben, akkor majd kitalálok valami gúnyneveket, amúgy is megérdemlik nem? Kicsit elgondolkoztam, de ez jutott eszembe, miért mondjak kitalált neveket, amikor lehet gúnyneveket is adni? Rám is aggatnak különféle jelzőket és hát nem mindegyiknek örülök, mert sokféleképpen lehet az ilyeneket értelmezni ugyebár. - Meglepődtem és örültem neki, még kép is készült az ottani gyerekekről, szóval tudom kik küldték és olyan rendes tőlük. Nincs semmijük és mégis gondoltak rám. Ellenben a szüleimmel, akik semmi figyelmességnek nem örülnek és a szeretet számukra pénzben mérhető. - Remélem, mert már kezd kellemetlen lenni, hogy mindenkivel titoktartási nyilatkozatot kell aláíratnom és hát valahol meg sem éri, mert akinek nincs semmije, tőle mit is vehetnék el? Nem mintha erre mennék, mert nem mások megkárosítása miatt teszem, hanem azért, hogy ne közöljenek rólam semmit a sajtónak. Tudom nem jól vezettem fel ezt, na de mindegy, nekem mindenem megvan, amit pénzzel meg lehet venni, teljesen másra vágyom. - Jessnek hívják és pár hete ismerem, de sokat beszélgettünk, mielőtt megtudta ki vagyok, de nyilván elmondtam neki, mielőtt találkoztunk. Furcsa is volt, féltem is nagyon, de jól sült el a dolog. Ettől függetlenül nem fogok csak úgy ismerkedni emberekkel, mert túl sok izgalom és nem hiányzik nekem ez a stressz. - Pár napja ismertem meg őket, vagyis felvételiztettem, beszélgettünk öt percet, zenéltünk, elmondtam, hogy titoktartásit alá kell írni és hogy miért, meg mit takar és ennyi volt. Amúgy meg hogy bíznék meg bárkiben is, ha nem is ismerem és életemben akkor láttam még csak? A zenéjük miatt jutottak be, meg mert úgy voltam nem akarok sokakat meghallgatni, így a zene döntött és más utána szóba se jöhetett. Nem tudom ez miért fontos, de kezd túl sok lenni a kérdés és érzem, hogy meg fogok fulladni. Inkább elemezne már ki és mondana okosakat, hogy a következő találkozásig mit próbáljak meg és ilyesmik.
Érdekes és egyben rémisztő, mekkora hatalmat adunk a firkászoknak. A kor és a tapasztalat is sokat számít, miként tudjuk mindezt a helyén kezelni. - Abban tudok segíteni, miként kezelje a helyén mindezt. Tart a sajtótól, s ezzel elveszi a rendelkezést önmaga felett. Ezt is vissza fogjuk szerezni. Egy kicsit hosszabb ideig tekintek rá, majd bólintok. Beszélni ezekről nem könnyű, én is tudom. - Gúnyneveket? Teljesen megfelelő, ha önnek is jó - biccentek. Ha segít neki abban, hogy önmagára találjon, tökéletesen megfelel nekem is. - Jó érzés lehet - mosolygok. - Számukra az a világot jelentette. Ezeket az érzéseket és visszajelzéseket is fel fogom majd használni, erről még nem beszélek, majd, ha odakerül a sor. - Az első lépéseket megtette, most már a cél és a hozzá vezető irányt keressük majd - úgy tűnik, ez eléggé nagy mozgatórugó lehet neki, hogy végül eljött. Mint ahogy azt érzékelem, törődik a banda többi tagjával, s nem csak azért jött el, hogy kiálló szegként legyen a bandában, hanem, hogy meglegyen az az érzete, elfogadják és ő is tud nyitni. Remélhetőleg sikere lesz a bandával. Közvetetten ebben is tudok segíteni, már amennyit elmond majd, az ő szemszögéből. - Ez egy nagyon jó lehetőség, hogy sikerüljön barátokat szeretni, akikben megbízhat. S megtapasztalja azt is, milyen, ha bíznak magában, önmagáért, nem a külső mázért. Legalább nem adta fel, és ez, olyan nagyszerű tulajdonság, amire bizony nagyon is tudok majd építeni. Éppen arra a kérdésre nem válaszol, amit feltettem neki. Takarja, bizonytalan saját döntésében és önmagában, ezért másra vetít ki, s hárít. Ez annyira megszokott, hogy nem is vártam igazából más választ. Majd erről is lekerülnek a rárakódott hiedelmek és berögződések. Idővel és munkával. - Kezdetnek az is jó, hogy megbízott a szakmai döntésében. Nem igazán láttam még olyan barátságot, ahol a legelső öt percben egymás nyakába borulva beszéltek volna a legnagyobb titkaikról - de, a tinik ilyenek általában, és itt most nem ez a kérdés. Aztán végül rátekintek. - Úgy véli, sok csalódás érte, s mindez bizalmatlanná tette mások felé és önmaga felé. A beszélgetésekkel ezeket fogjuk átdolgozni határozottságá, hogy nyithasson és bízhasson mások felé, olyanokat megtalálva az életében, akikkel lennie szükséges - ez a rövid összefoglaló jelzése is annak, hogy mára már nem fogom tovább kérdezni, a megbeszélés végén vagyunk. - Heti egy alkalmat javaslok, az időpontban majd egyeztetünk a későbbiek folyamán. Ha vezet naplót, úgy kérem, azt is hozza magával, ha eddig nem írt, érdemes belekezdenie. Adjon rá magának időt. És így, ezzel, egyelőre készen vagyunk. Nagyon köszönöm, hogy eljött. Leteszem a párnát a fotelbe, ahonnan fel is állok. Semmi kapkodás, nyugodtan teszem mindezt.
Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
Csak bólintok, hogy segíteni fog, hogyan kezeljem helyén a sajtót úgy, hogy mégis megmaradjak önmagam, de túl sokat ne közöljek. Igazából a nyilatkozatokkal sincs baj, de már nagyon félek egyáltalán nyilatkozni is, elvégre az sem segített, hogy egyszer akartak rossz hírbe hozni valaki miatt és a szüleim olyan ügyvédeket szereztek, hogy majdnem lehúzhatta a rolót az egész újság. Nyilvánosan a lapban és tv-ben is elnézést kértek, szóval mindenki tudja, bár lehet feledésbe merült, de velem nem lehet cicózni. - Valahogy jól esne, mert sosem mertem őket gúnyolni senkinek, pedig megérdemelnék. Szerencsére nincs ellenvetés, szóval jöhetnek a gúnynevek háhá! Utána elmesélek egy kisebb jó cselekedetet, de ebből akad még jócskán, elvégre a saját bevételem a koncertekből mindig eladományoztam és belépéskor kapott mindenki egy érmét, amit a megfelelő ládába kellett dobni, hogy ki milyen arányban kapja meg a pénzt. Nehéz volt elosztani, de igazából, így a közönség is beleszólt és dönthetett, hogy a belépőjének az ára hová jusson majd el és kiken segítsen. - Remek, alig várom, hogy elinduljak. A ruhám ujját kezdem el a keresztbe tett kezeimen húzgálni a csuklómtól a kézfejemre. Tényleg várom, hogy haladjak valamerre, mert szükségem van rá, nem akarok depressziós lenni, meg lelki sérült sem. - Remélem, hogy így lesz, mert úgy érzem valakinek a szemében csak egy gazdag sztár vagyok, nem tudom, hogy sikerül bebizonyítani, hogy én nem csak ennyi vagyok. Próbálkozok, de tele vagyok kétségekkel és félelemmel. Nem vagyok olyan közvetlen, hogy simán menjen minden, de azért igyekezni fogok és bár a sztárságra kell felkészítenem őket, azért én megpróbálok önmagam lenni közben. - Jól hangzik. Kicsit fura így más szájából hallani, hogy mennyi problémám van, amin dolgozni kell, de sok újat nem mondott vele, csak megoldást kínál, ami nekem pont megfelel. - Heti egy, rendben. Ennyi belefér, nem sok időt vesz el, bár remélem nem lesznek annyira rövidek azok a foglalkozások, mert haladni akarok. Türelmetlen vagyok? Igen, mert mielőbb jól akarok lenni. - Naplót? Ehm, jó veszek egyet és írni fogok bele. Mikor feláll, egyértelmű jelét adja, hogy ez ennyi volt és éni felállok, majd vissza leteszem a párnát az ágyra. Ott van még a parókám is, amit felkapok és felveszem, mert ahogy jöttem, úgy kellene távoznom is. - Köszönöm, akkor majd egyeztetünk egy hét múlva mikor tudok jönni. Viszlát! Nagyot sóhajtok, megkönnyebbülök kicsit és indulok is hazafelé.
Derűsen tekintek rá. - Kiváló kezdet, hogy saját maga felett rendelkezhessen. Megerősítem szavait. Akármennyire is pocskondiázásnak tűnik. Az egyik tini mondta nekem egyszer, hogy ez nagyjából olyan, mint a Harry Potterben a "ridiculous" varázsszó. Amikor megláttam, volt benne igazság. Kár, hogy az a vérfarkas megszívta a Holddal. Az nem fog eltűnni csettintésre. - Már azon van - biccentek. Közben belül azon merengek, mekkora is lehetett az eredeti hossza annak a szerencsétlen felsőnek. Remélem, nagyjából ugyanekkora. Jelezve, hogy azért nem minden esetben ilyen feszült. - Minek lesi azoknak a kegyét, akiket felszínes sekélyesség izgat? A barátság azon túl kezdődik. És ezt keresi. Vagy tévedek? - Kérdezem, részben költői kérdésként. Az a lényeges, hogy elgondolkodjon rajta. A jól hangzikra csak felvonom a jobb szemöldököm, mintegy egyetértésként. - Rendben - azért nem adok én naplót, mert saját választású naplóba sokkal inkább szeretnek írni, ezt megfigyeltem. Bár... amikor tele van nyomva flitterrel a borító, külön macera mindenhonnan kiszedni a szobából. - Rendben. Kikísérem, majd mikor távozik, az asszisztenshez fordulok. - Kérem, egyeztessen időpontot a menedzserrel. Heti egy alkalom. És mivel titoktartási szerződésem van, ami ott bent elhangzott, arról még a menedzser sem fog tudni.
Kezdőlap
A második kávémmal barátkozva lapozgatom a papírokat. Jöhetnének a digitális dolgokkal, amikkel csak egy gond van: könnyű hozzájuk jutni. Márpedig, aki itt van a papíron, nem éppen ezt szeretné. És a külön titoktartási szerződés sem, amit az ügyvédje iratott alá. Amilyen sóskafejjel jött be, annyira kisimult az arca, mikor távozott. Nem feltétlenül csak azért, mert aláírtam a papírokat. Hanem mert kicsit ápolgattam a lelkét. Szakmai ártalom. 
