Sosem akartam az a lány lenni, aki irányíthatnak, akinek megmondhatják, mit tehet és mit nem. Makacsul ragaszkodtam az igazamhoz és ahhoz az úthoz, amit elképzeltem. Kislányként égbekiáltó terveim voltak. Űrhajós akartam lenni vagy az első nő, aki birtokolhatja az elnöki lakosztályt a Fehér Házban. Világmegváltó ötleteimmel a szüleim nem tudtak mit kezdeni és megpróbáltak olyan irányba terelni, amit nem akartam. Ennek aztán lázadás és szökés lett a vége, de ha Greene a vezetékneved, nem tudsz elbújni.  Az apám jól menő ügyvéd, az egyik legjobb – ha nem a legjobb – a városban. Inkább a celebek jó hírnevéért harcol, busásan megkéri az árát már csak annak is, hogy együtt szerepeljen a neve valamelyik hírességgel az egyik újság címlapján. Nem alacsonyodik le a köznép szintjére. Szereti a reflektorfényt, a média figyelmet és azt, ha jó színben tüntetik fel. Nem ítélem el érte, de a pénz és a hatalom elvette a józan eszét és ítélőképességét. Anyám teljes vállszélességgel támogatja ebben, néha úgy érzem, egy földönkívüli vagyok, esetleg elcseréltek a kórházban vagy szimplán örökbe fogadtak, de ha akarnám, sem tudnám letagadni a vérvonalunkat.
Szőke vagyok, akár csak az anyám és arcvonásaiban is visszatükröződik az ő bája. Ki is használta rendesen, amikor még nem ébredtem öntudatra és rendszeresen elhordott gyerek szépségversenyekre, de idővel már hiába hazudta le nekem az égről is a csillagokat, eszembe se jutott elmenni egy újabb cirkuszra. Mert az volt. Úgy mutogatott, mint valami bazári majmot és örömét lelte abban, ha rendre magam mögé utasítottam a velem egykorú lányokat.
Apám viszont ugyan azt láttam bennem, mint a bátyáimban. Az új, modern, feltörekvő sztár ügyvédet, aki majd átveszi a jól megalapozott, beton biztos helyét. Sosem volt az az érzelgős típus, nem ölelt meg vagy játszott velem, mint anyám. Sokkal inkább arra nevelt, hogy ne mutassam ki az érzéseimet, ne árulkodjon az arcom arról, mit gondolok valójában. Ez a jó ügyvéd ismérve. Folyton ezt hangoztatta. A legidősebb fivérem beállt a sorba, első szülöttként nem volt más választása, de a középső fivérem már ellenkezett, eszébe sem jutott belépni a birodalomba, noha mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ha jók vagyunk, életünk végéig nem lesz gond a megélhetésünkkel. A lehető legtávolabb került a szakmától és mondhatni, a családtól is. Afrikában dolgozik, egy tábori kórházban.
Kalkutta mindig is a szívem csücske marad, pedig nem éltünk ott sokáig. Jobbára csak képekből és videó felvételekből emlékszem rá, de ez elég indok volt arra, hogy meg se álljak Indiáig és csak azért is borsot törjek apám orra alá. Egyetemre mentem, újságírást tanultam, ami szöges ellentéte apám hivatásának. Egy időre eljátszottam a gondolattal, hogy Afrikát is meghódítom, elmegyek a bátyám után és élem a problémáktól és vitáktól mentes életemet valamelyik dzsungelben, de végül anyánk halála visszarántott Amerikába. Szerettem, még ha sosem viselkedett teljes értékű anyaként és neki köszönhetően, legalább nem egy érzelem mentes robottá nőttem.
Az eső csillapíthatatlanul esik. A teraszon állok, meleg pokrócba bugyolálva. Görcsösösen szorongatom ujjaim közt a cigarettát, amibe lassan két perce nem szívtam bele. Eszembe jut, amikor anyám egy kicsivel többet ivott a karácsonyi vacsorán. Koppanásig tekerte a rádiót és épp úgy tekergett apám üzlettársai és barátai előtt, mint ennek a cigarettának a füstje. Akkortájt döbbentünk rá, hogy a hirtelen fogyásnak és levertségnek nem a köztük zajló háború az oka. Annál sokkal baljósabb és alattomosabb. Egy év leforgása alatt vesztettük el őt. Nem akart luxuskezeléseket, nem vágyott méregdrága kórházi szobára, csak velünk akart lenni. A kívánsága teljesült, mindhárman mellette voltunk, ahogy most is így lesz.
A leégett cigi megégeti az ujjbegyem, visszaránt a valóságba. Elpöccintem a sárba és hallgatom, ahogy sisteregve megadja magát a víznek. A fekete nadrágkosztümöm alja átnedvesedik, ahogy kibújok a cipőmből és belépek a lakásomba. Illetve, anya lakásába. Nem olyan házasság volt az övéké, mint amiről a tündérmesékben hallasz. A jóban-rosszban persze itt is fellelhető, de csak nyomokban. A lakást egyfajta menedékként használta, ha épp nem úgy alakultak a dolgaik. Ha vitatkoztak és anya úgy érezte, meghazudtolják és próbálják eltaposni. Ide rohant és akár órákat is képes volt eltölteni azzal, hogy bámult kifelé a hatalmas üveg ablakokon. A végrendeletében engem nevezett meg tulajdonosnak, de bizonyos feltételekhez kötötte. Például, sosem jöhetek haza dühösen, ezt a parányi kis lakást nem szennyezheti be a harag, soha többé.
Nem volt ő rossz ember, csak nem tudta, hogy viselkedjen anyaként. Fiatalon ment feleségül apámhoz, be kellett állnia a sorba. Odaadó asszonyként tetszelgett, miközben elhanyagolta a saját vágyait. Egy idő után hozzászokott, felöltötte az álarcát és végezte a napi rutinját. Szeretett minket, de apám megölte azt a nőt, aki mindig is volt.

Hosszú kocsisor kígyózik a városban. Megtiltottam az apámnak, hogy sofőrt küldjön értem, de belefáradtam a folytonos vitákba, így engedtem a kényszernek. Meg aztán, rég találkoztam Arthur-al is, jót beszélgettünk, míg el nem értük a temetőt. Nem számítok arra, hogy ilyen sokan lesznek, azon pedig egyenesen meglepődök, amikor észreveszem a média embereit. Diszkréten meghúzódva, néhány méterrel arrébb állnak anyám sírhelyétől.
Ordítani tudnék, a családomat keresem, apám után kutatok a szememmel, de nem találom. A cipőm cuppog a sárban, az esernyőmet majdnem kicsavarja a kezemből a szél, de én csak megyek előre, koromfekete napszemüvegemre rácsodálkoznak az egybe gyűltek.
Bartolomeow Greene őszes feje bukkan fel előttem, szaporábbra veszem lépteimet, de egy kéz lelassít, majd maradásra bír. Fortyogok a dühtől, nincs kedvem jópofizni senkivel sem, ahogy a részvétnyilvánítást sem akarom végighallgatni.
-Ne rendezz jelenetet Ellie. – Csendre int az ismerős hang. A testem elenged, a szívverésem lelassul. – Nekem sem tetszik és legszívesebben mindet elhajtanám, de leszarom őket. – Mennyire igaza van.
-Ha nem itt és nem most, majd otthon, a négy fal között megkapja a magáét. – Ismer, tudja, hogy nem viccelek és a mormogásából ítélve, szerintem alig várja. James és én sokban hasonlítunk egymásra. Többek közt abban, hogy nehezünkre esik a véleményünket magunkban tartani. Meglepő tehát, hogy arra kér, fogjam vissza magam. Azt hittem, együtt lépünk apánk elé és hordjuk le a sárga földig, amiért képes volt idecsődíteni a kollégáimat.
-Majd ha mindenki lelépett, megtesszük. – Vigyorog, élvezi a helyzetet és ettől nekem is megrándul az ajkam.
-Egyébként hogy vagy? – Átadom neki az ernyőt, mégis csak egy fejjel magasabb nálam. Közben az arcát firtatom, meglehetősen jó döntés volt a napszemüveg. Így kedvemre bámulhatom az embereket.
-Jól, de nyilván te sokkal többet tudsz rólam, mint én te rólad. – Való igaz, Johnatan és James közt elég kicsi a korkülönbség, tulajdonképpen alig egy év, így bizonyos dolgokból kihagynak engem. Viszont, cserébe sok minden olyat elmesélnek, ami egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Ilyen a legutolsó történet, miszerint James-ből egy bagócslégy lárváját távolították el a múlt héten.
-Mit akarsz tudni? – Kérdezem sejtelmesen.
-Konkrétan annyit tudok, hogy elcsábított a sötét oldal. Ha apa Skywalker, akkor a főnököd Darth Vader. – Ettől felnevetek és tűröm, hogy minden szem rám szegeződjön. Ettől biztos hangos lesz holnap a sajtó.
-Fenéket, Mark Schneider inkább Jekyll és Hyde keveréke, de vannak jó napjai. – Tényleg vannak, igazából, azt sem tudom, tudja e, hogy kinek a lánya vagyok. Én mondjuk, azt nem tudom, hogy issza a kávét. Képtelen vagyok megjegyezni.
-Gyere, Johnatan már keres minket. – Fogalmam sincs, miből gondolja, de minden bizonnyal a magasságbeli különbség az oka. Ha két fejjel termetesebb vagy az átlagnál, olyan dolgokat is meglátsz, amiket egy magamfajta nem.

Reméltem, hogy képes leszek végigállni a szertartást anélkül, hogy egyszer is a szemüvegem alá kelljen nyúlnom, letörölni egy könnycseppet, de nem sikerült.
Bartolomeow Greene igyekezett rendes apaként viselkedni és gyermekei körében elviselni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit szeretett felesége elvesztése okozott. Néha megszorította a kezemet és John vállára hajtotta a fejét, de ezzel az egész ceremónia inkább tűnt színházi előadásnak, mint temetésnek.
Hányingerem volt attól, amit művelt és hiába villantotta rám szemeit James, nem tudott maradásra kényszeríteni...