- Meglátod, egyszer betelik a pohár és szétrúgom a seggét - sóhajtva könyökölök az emeleti büfé pultjára, bámulom a hatalmas, ropogósra sült pereceket, amiktől ennek az egész helynek útmenti cirkusz hatása van, de én nem bánom, ide is csak a kávé és a sütemény miatt járok, még akkor is, ha az utóbbi cukormázas és végtelenül gejl. A srác pedig, akinek már percek óta magyarázok kifulladást kockáztatva, olyan tekintettel bámul, mintha nem tudná eldönteni, hogy komolyan vehet-e egyáltalán, ami nem csoda, nem ismerjük egymást olyan régen - nagyjából egy héttel ezelőtt láttam meg őt először a büfében állni és matatni a poharak között, és azonnal biztos voltam abban, hogy ő az én emberem. Jó hallgatóságnak tűnt, vagy legalábbis olyan pasinak, aki nem vág a szavadba, miközben gyilkossági kísérletekről beszélsz neki, amiket egyszer még valóra is válthatsz. Az ilyesmi egész életmentő tud lenni.
- De, érted, mégsem léphetek le. Azzal beismerném, hogy az a pálcás kurva győzött, és hogy gyenge vagyok. - A műanyag pálcával elmélyülten kavargatom a cappuccinómat, ami valószínűleg még egy asztallapra sem kerülhetne azzal, amit a Venieróban szoktam kérni, de hé. Travis jobb hallgatóság, mint ott bárki. És még csak nem is erőlködik annyira. - Azt hiszem, ennyi nyavalygás után járna neked valami kárpótlás. Ingyen ebéd vagy ilyesmi. De én nem léphetek le "csak úgy" - két ujjammal idézőjeleket rajzolok a levegőbe, mielőtt belekortyolnék az italba. Érzem, hogy a hab ráragad a felső ajkamra, és tudom, hogy az úrinők ezt a helyzetet egy szalvétával oldanák meg, de én a legkevésbé sem vagyok úrinő, bármennyire küzdök is azért, hogy labdába rúghassak, vagy egyáltalán lekerüljek arról a pályáról, amin Adel Alton végső elkeseredésében folyton tizenegyeseket lő rám, míg én a kapuban állok. Akarok egy saját pályát, ha már a férjem képes arra, hogy ne hasonlítgasson minket egymáshoz. Ráadásul, már nyertem is. Minden elképzelhető szinten. Vagy inkább majdnem minden szinten. Úgyhogy csak lenyalom. Mármint a habot. Nyugi. - Hol szoktál enni, Travis? Ha már te vagy a pszichológusom és a baristám, tudnom kell rólad néhány alapvető dolgot.
Néma csendben törölgettem el az apró kis kávéscsészéket, amiket a mosogatógép már tisztára mosott, miközben figyelmesen, olykor bólogatva egy aprót, hallgattam a számomra még mindig idegen nőszemélyt, aki mióta itt vagyok - nagyjából egy hete - megállás nélkül mondja a magáét. Ez persze nem probléma, nekem aztán nem. Főleg, mert jobbára csak kiszolgálom egy széles mosoly kíséretében az erre tévedő vendégeket, itt dolgozókat, vagy odahaza hallgathatom a többiek őrültségeit. Viszont örültem, hogy van munkám, ha nem is a legjobb, de messze nem a legrosszabb.
A panaszáradat ellenére sajnáltam a nőt, mégha különösebben nem is ismertem, és mint sokadszorra kiderült ő sem engem. Úgy értem, Travis? Ne már... Most vagy van egy új szobatársunk, akiről még nem tudok/tudunk vagy komolyan azt hiszi, hogy a Thaddeus beceneve a Travis. Pedig nem, semmiképp. Ami a tanácsokat illeti, szerettem volna őket mellőzni, mert úgy hiszem én vagyok az élő példa, mennyire képtelen vagyok kezelni az effajta problémát. Mindettől függetlenül azonban beláttam, hogy nagy stressz alatt lehet, s talán ha valaki kizökkentené ebből a ellenségek és munka kereszttüzéből, akár még a megoldásra is rátalálna, amit tőlem biztosan nem kapna meg. A csészéket szépen a helyükre igazítva hallgattam kérdését, majd miután mindent rendben találtam, a pultnak dőlve néztem vissza rá. Egy büfében dolgozom, angyalom. Amit a legközelebbi gyors kajáldában megtalálok, az nagy részben itt is van. - mosolyodtam el megemelve szemöldökeim, miközben lassan karba tettem a kezeim. - És Thaddeus vagyok, nem Travis. Szomorú, hogy így figyelsz az emberekre. - jegyeztem meg, nem sértés, mint inkább figyelmeztetésképp, hogy talán nem ártana olykor hallgatni is a másikat. Némi csendet követően - s ha reagált valamit, azt is kivárva - folytattam aztán. - Viszont éppenséggel tudok egy helyet, ahol kicsit talán elterelődnének a gondolataid. Persze csak ha, nem vagy olyan betoji, hogy "csak úgy" lelépj velem. - utánoztam le előbbi kézmozdulatait és hangsúlyát, ahogy előzőleg ő is mondta, majd elmosolyodtam. Nem olyan lánynak tűnt, aki ezt kényesen magára venné, vagy ha mégis, bizonyítani próbálná ellenkezőjét. Persze meg van rá az esély, hogy tévedek és ezáltal faképnél hagy, de úgy hiszem akkor sem veszítek semmit.
Angyalom, ezt mondja, a szemöldököm pedig magasra ugrik a döbbenettől, mégsem érzem különösebben sértve magam - hiába ez a hirtelen jött bizalmaskodás, engem aztán senki nem becézgethet így, aki nem szolgált rá, de nem húzom fel az orrom. Vagyis hát, tudod, komolyan igyekszem, hogy ne húzzam fel. - El is felejtettem, hogy ilyen jóban vagyunk - elvigyorodok, a következő megjegyzésére pedig sikerül csupán egy vállrándítással felelnem. Oké, nem esik jól a bírálat, és nem igazán értem, mire fel, hiszen ezen a helyen valószínűleg senki nem tudja a nevét, és én vagyok az egyetlen, aki leáll vele beszélgetni, még akkor is, ha ő eddig csak néhány szóval járult hozzá a dologhoz. Talán nekem kéne hallgatnom őt? Nos, ha kinyitja a száját, majd hallgatom. Jasper a megmondhatója, milyen remek hallgatóság tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja, bár azt hiszem, ő nem ezért vett el. Vagy inkább nem elsősorban ezért.
- Tudod, Thaddeus, ha nagyra nyitnád a szádat, mikor bemutatkozol, megjegyezném a neved. - Elvigyorodok. Ezt a játékot csak így lehet játszani, és ha a büfés fiú azt hiszi, kifogott rajtam, vagy bűntudatot kelthet bennem, mert én gonosz, rossz lány nem emlékszem a nevére, hát... nyilván alábecsül. A pultra könyökölve kiiszom a kávém végét. Kéne ennem valamit mellé, meg kéne keresnem a rágót a táskámban, utálom a kávé utóízét, mocskosnak érzem tőle magam. Ó, és már jön is az ajánlat. Felnézek a srácra, megpróbálom megsaccolni hány éves lehet, és belém hasít a felismerés, hogy már valószínűleg nem srác. Harminc fölött szokás még így nevezni egy pasit? Talán nem. Ráadásul Thaddeus olyan furcsán elgyötörtnek tűnik, nem minden pillanatban, csak amikor nem beszél, a szája sarka olyan egyenes, szinte már könyörtelenül. Létezik olyan, hogy valaki nem években, hanem apró tragédiákban méri az idő múlását? Nem tudom. Talán vissza kéne mennem a karrierem elejére, hogy sorra kifaggassam azokat, akik túl sokat engedtek meg maguknak. - Ó, drágám... nem tudom, te mit csinálsz itt, de én dolgozom, és nem mehetek el csak úgy. - A fülem mögé tűrök egy hajtincset, a poharat, amiből ittam, visszacsúsztatom Thaddeus felségterületére. - És komolyan? Betoji? Azt hittem, ezt a szót csak gyerekek használják. - Mégsem megyek odébb, hanem felülök az egyik magas székre a pult mellett.
Mosolyogva figyelem, amiként ő szinte megfagy egy pillanatra a döbbenettől, hogy valaki, aki nem a férje vagy a legjobb barátnője, olyan egyáltalán nem negatív néven szólítja, mit minden bizonnyal amúgy sem sokat hall. Először komolyan azt hiszem, hogy ezen most durcáskodni fog, majd ahogy elképzeltem, fogja magát és mindenféle borravaló és fizetség nélkül odébb áll. De nem. Nagy küzdelme lehetett magával, ha maradásra bírta elszántsága. Ezen gondolaton szint úgy jót mosolyogtam. - Hm - görbült le szám sarka a hümmentéskor, miközben egy pillanatra el is kaptam róla tekintetem, aprón félrebiccentve fejem, vállam meg vonva - Nem kell, hogy jóban legyünk. De titoktartási fogadalmat sem tettünk. És ha nincs köztünk valami pozitív jelző kapcsolat terén, miért ne pimaszkodjak én is? - kérdeztem somolyogva, addigra visszapillantva rá, de valós választ nem vártam. Tőle nem. Maximum egy újabb vállrántást valami puffogó hangot, mint reakció, de ennyi.
- Ó, szóval innen fúj a szél. Én meg már azt hittem, mert túl hangosan irigykedsz még gondolataidban is az általad utált szépségre. - jegyzem meg, bár igazán nem a megjegyzése hatására, mert akkor még talán ringbe is szállnék a pimaszkodásban, de tartok tőle, hogy csúfos vereséget szenvedne és akkor hova lesz az a magabiztos kiállás? - De tudod mit? Elég a Teddy is. Menni fog? Megtudod jegyezni? - oké, oké, ez tényleg az utolsó volt, mert aztán ki tudja mikor változik tüzet okádó sárkánnyá. Én pedig szeretek itt dolgozni, szóval maradjunk meg békében. Megjegyzésére a munkáját illetően elnevettem magam. - Nyilván. Hatalmasat veszítenének vele, ha eltűnnénk pár órára. Nem mintha máris nem pótoltak volna téged a másik általad imádott hölgyeménnyel. De te tudod... - vonok vállát nem erőlködve, hiszen nekem oly mindegy. Nem nekem kell a kegyeiért esedeznem. Már ha van még olyan pali. - Ja, bocsi. Azt hittem, te csak ezekből a szavakból értesz. Csúnyábbat mégsem mondhatok az éretett játszó kis hercegnőre. Vagy te az egyik irigykedő udvarhölgy volnál? - vettem el a poharat és tettem a mosogatógépbe, mit aztán egy gomb nyomással el is indítottam. - Tehát akkor nem? Itt maradsz "keményen dolgozni" és gyilkosságokról fantáziálva nézegetni az új szépség királynőt? - kérdeztem meg utoljára, miközben elvettem egy presszókhoz járó karamellás kekszecskét a tálból és bekaptam, továbbra is figyelve.
Nem tudnám megmondani, mikor kezdett el bántani, amit mond. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja, mi ez az egész, hogy az én helyemre márpedig nem keresnek senkit, és nincsen más szépség, sem hercegnő, sem efféle tetszelgő kifejezés, amit a próbán bárkire is lehetne használni. Hiába, nagyon úgy fest, hogy a büféseknek nem kell tisztában lenniük a darabok szereposztásával, ő pedig valószínűleg ennyire figyelt mindarra, amit az utóbbi napokban a kávém fölött elsírtam neki. - Már elnézést! - De azért, akár emlékszik, akár nem, ez mégis csak sok. - Elmondanád, hogy mi a francot képzelsz magadról? - Kedvem lenne az arcába lökni a szép sorba kirakott szalvétákat, felállni és fizetés nélkül elsétálni. - Nem elég, kedves Teddy, - ejtem ki ezt a nevetséges becenevet, jóságos ég, ez inkább való plüssmackóknak, mint felnőtt férfiaknak - hogy ilyen lekezelően beszélsz velem, még azt sem tudod, miért vagyok itt.
Le kell hűtenem magam, nem akarok túlságosan kikelni ellene, hogy utána a szemtanúk belemagyarázzanak a felháborodásomba valami ocsmányságot. Nem, arra egyáltalán nincs szükségem. Mégsem értem, miért ilyen gúnyos, mikor én csak arra vágytam, hogy valaki meghallgasson - oké, ha úgy érzi, hogy eleget hallgatott már, szóvá tehette volna. Talán megsértődöm, de akkor neki egy gonddal kevesebb. - Látszik, hogy fogalmad sincs semmiről. Nem olvasol újságot? - És nem, már nem akarom felvilágosítani. Kell a fenének, hogy legyen még valaki a planétán, aki rajtunk csámcsog, vannak elegen anélkül is, hogy Monsieur Felfuvalkodott Büfést beavatnám. Hogy a helyemre bárkit? Jó vicc. Adel Alton akármennyit húz is a szövegemen, én itt akkor is nélkülözhetetlen vagyok, és a boszorkány piti próbálkozásai nem győznek meg arról, hogy rosszul döntöttem, csak mert "levadásztam az ő levetett férjét". - Tudod, ha udvariasabb lennél, most felajánlanám, hogy a keksz helyett elviszlek egy normális helyre, ahol normális ételt adnak. De mit tegyek, ha egyszer seggfejként viselkedsz? - Még csak meg sem bánom, hogy őszinte vagyok. Nem szokásom megbánni a dolgokat. Ő pedig nem őszinte, hanem undok velem - minden látható ok nélkül. Talán zavarják a szőke nők? Talán arrébb kéne állnom, mielőtt a képembe vágja a porcelán süteményes tálcát?
Egyik szemöldököm a magasba szökik, ahogy "kedvesen" kérdőre von, bár valahol érthető a felháborodása, én mégis úgy gondolom, hogy nem baj, ha nem csupán elméletben beszéli le magában a dolgokat. Viszont a háborgása ellenére, s hogy szerintem gondolatban már a kávéba fojtott volna, megsajnálom. Ígyis elég stresszes élete lehet, most én miért rontsak a dolgokon? Nem mintha másoknak ne lehetne problémája, de ha mindenki tojna a domino elvre, szerintem hamar eljönne a világvége. Azt pedig senki sem akarná. Karbatett kezekkel hallgatom, ahogy kioktat, s bár minden figyelmem az övé, nem tudom komolyan venni és nem is akarom. Lehet, hogy egyes dolgokkal nem vagyok képben, s talán nem is kell, de éppen ezért nem is értem mire fel ez a morgás, ha úgyis tudja, hogy hülyeségeket beszélek. Talán mégis ad mások szavára, érdekli mit gondolnak róla? Ez szomorú. Hamar bele fog rokkanni, főleg ilyen munka mellett. - Valami kis bajba került kisasszonyt játszol az egyik darabban, ahol a pasid imádott exe a főnök. Persze csak találgatok. - forgatom szemeim, mert úgy igazándiból bele se akarok gondolni. Annyira nem, hogy remélem megkímél a részletbe menő sztorival, s ezt még meg is előzvén, mélyet sóhajtok. - Jól van, jól van. Ne haragudj... Tudod, a munkahelyi stressz... - mutattam a plafon felé körbe forgatva a mutatóujjam valami kifogást keresve. Ha nem is épp a munkahely, de attól még stresszelhetek más miatt is.
Fejem rázom. - Nincs nekem arra időm. Na meg az újságok is előszeretettel esnek túlzásba, ferdítik el az igazságot, hiszen csak a botrányok érdeklik az olvasókat. - vontam meg a vállam, miközben az olvasókat említve összedörzsöltem három ujjam, jelezvén, hogy azok egyenlők a bevétellel, ami jelenleg is mozgatja a világot. Annak ellenére, hogy már előzőleg bocsánatot kértem, mintha lassan robbanni készült volna. El is képzeltem vajon hogyan is nézne ki ez a dolog. Minden tele lenne csillámmal és pénzzel. De azért annyira nem merültem el eme vicces képbe, miközben mondta a magáét, helyette sűrűn bólogattam, néha vállat vontam, majd a dühe végeztével nagyot sóhajtva sarkon fordultam és kiléptem a büfé helyiségéből egyenesen odasétálva hozzá. - Gyere. - fogtam meg felkarját és remélhetőleg önszántából mászott le a székről, semmint a finom húzásra. Már ha nem ellenkezett, mert kinézem belőle, hogy betojik a gondolattól, amiért most el lesz fenekelve, mert szájaskodott itt. De erről szó sincs. Ilyen semmiségek miatt meg pláne nem kapom fel a vizet. - Gyere már... - szóltam rá, s ha sikerült leszedni a székről, mögé lépve a vállaira simítottam a kezeim és magam előtt tolva indultam el vele kifele. - Tudod hová megyünk? Levegőzni. Tudod mi az? Szoktál te olyat?? - kérdezgettem remélve, hogy nem lesz ellenére, s hogy ezzel talán még a felrobbanástól is megkímélem. Nem, nem akartam messzebb vinni, azok után, hogy tagadva is, de rettegne attól, hogy messzebb vigyem kicsivel is az épülettől.
Kezdőlap
