Zee & Liv

Már túl egy üveg teqilán éppen hangosan visítunk a televízió egyik reklámján. Az elmúlt két hét után igazán megérdemeltem egy igazi, lazulós, csajozós estét, ahol nem kell este apám árgus szemétől tartanom. Bár talán hanyagolnom kéne a bulizást, a legutolsó alkalom elég durva lett. Főleg a befejezés, a csúcs apám keze volt az arcomon, amint csattant. Fogadkoztam akkor magamban, hogy több vodka nincs, nem, nem szabad. De komolyan, amikor bejelentette, hogy ő miniszter akar lenni. Próbáltam pókerarcot vágni, előre tudtam, ha megteszem, megtorolja. Már előtte is el kellett nyomnia a vágyat, hogy megüssön. Láttam ahogy az őszülő halántékán az ér kidagad, és gyors ütemben pulzálja a vért. Láttam ökölbe szorított kezeit, minden nyugalmát össze kellett szednie, hogy ne tegye meg. Egészen addig amíg képen nem röhögtem. Nos nálunk az apa szava szent, és ha kigúnyoljuk... akkor viseljük a következményeket. Ez Alessandro Caselli-nél duplán igaz. Már amikor megszólaltam, akkor tudtam, hogy ez lesz. Azóta mindennap Marino irodájában ülök, apró dolgokat intézek telefonhívás, kávé beszerzés... csupa olyan amivel egy mezei titkárnő is el tudna intézni. És közben tíz órán át hallgathatom azt, amit apámtól otthon. Csak megspékelve annyival, hogy milyen fontos a család becsülete. És most nem csak úgy a szűk családra gondolok, hanem inkább az egész maffiába tartozó emberekre. Mi egy nagy “család” vagyunk. És az apám az úr és a parancsoló mindenki számára, a szava szent és sérthetetlen. Az ügyeinket is mi magunk intézzük, nem engedjük, hogy a külvilág, a hivatalos szerv bármelyik része is bele szóljon. Ha a család becsületén csorba esik, hát mi magunk vágjuk ki a gazt.... gyökerestől. Az ígéreteket be tartjuk és be tartatjuk. Még sose láttam igazából apámat le csapni, amikor átvágják, de el tudom képzelni, hogy gond nélkül röpít bárki fejébe, aki ellenáll akaratának. Hát nem cuki az életem? Nem... valójában baromira nem. De én próbálom az élvezetes részét nézni... vagyis inkább csak azt a részét. Mióta megjöttem három éve Rómából minden lehetőséget megragadok, hogy apám idegeire menjek. De ő csak azzal jön, hogy komolyodjak meg, hogy már ideje a belém fektetett tudásom hasznosítani. Nem véletlenül Olaszország legjobb jogi karára küldött. A mellett, hogy így könnyen tisztára moshatom amit kell, azon kívül a szigorú erkölcsök szerint nevelkedett rokonoknak kellett volna némi észt verni a fejembe.
Vagyis: értsem meg végre milyen családban születtem, mi a teendőm. De Pechükre vasakaratos, és végtelenül makacs vagyok. Így egyáltalán nem sikerült nekik a dolog. De hát szerencsét próbálni, mégis csak lehet. Olaszországnak is meg van a maga bája.... én meg is találtam őket. Megrázom a fejem, hogy kitaszítsam az apám körüli gondokat, most felejteni akarok... nem pedig bús komoran merengeni, mert a végén eret vágok egy konyhakéssel. Méz színű fürtjeim laza hullámokban omlanak le a hátamra, egészen a fenekemig, egy szürke farmer van rajtam, fehér felsővel, amiből kikandikál a bal vállamon lévő tetoválás. Kettő is van, direkt haza érkezésem örömére.... csak, hogy apa is örüljön. Hát az öröme igazán túl áradó volt, akkor is Ric unokabátyám húzott ki a szarból, különben lehet Szardínián végeztem volna. Az ezüst színű platform cipőm az egyik sarokban rúgva heverészik éppen. Körmeim karmazsin vörösre festve Zee által, még nem igazán mertem a tükörbe nézni. Talán nem is kéne, mert elszörnyednék attól amit barátnőm művelt velem. De én sem maradtam adós.... minden esetre. Körmeit szilvakék színre festettem, ajkaira mély, vérpiros rúzst választottam ami kellőképpen kiemeli húsos ajkait, csokoládé színű szemeit füstös sminkkel, fekete szemceruzával, spirállal emeltem ki. Porcelán bőrére leheletnyi pirosítót helyeztem csupán. Az öltözéke elég laza, hiszen nem terveztünk ki mozdulni a lakásból. Ezt én is így gondoltam. Csak ilyen laza estét, akvamarin színű íriszeim újra a képernyőre tapadnak ahol egy kisfiú nyavalyog valamiért anyukájának. De olyan vékony, nyávogós hangon, hogy sérti a dobhártyám. A kis ördögök, és csodálkoznak, ha az emberek nem akarnak gyerekeket. Hát a kis szörnyetegből lesznek a nagyok. Lásd apámat is. Haha. Zee nem rég hozott be két pohár üveg bort, de aztán eltűnt valamerre, már kezdek kiszáradni. A jóféle bort megiszom, de amúgy nem igazán rajongom érte. Gondolkodás nélkül állok fel, de egy kicsit megbotlom, óh... kicsit elvesztem az egyensúlyom. Aztán felemelem, és ahogy vissza akarok dőlni a kényelmes kanapéra.. Megbotlom, a bor kilöttyen a vajszínű anyagra amivel a bútordarabot díszítik, de a legtöbb a báránybőr szőnyegre löttyen.
-Óh... a francba is,- sziszegem, zavartan vakargatom a fülem tövét, majd gondolva egyet találok valami rongyot arrébb, azzal lefedem a kanapén végén lévő vöröslős foltot. Majd felkapva egy díszpárnát a szőnyegre ejtve lök le rá. Éppen akkor hallom meg a lépteit.
-Te meg hol vo...- kezdem de belém fojtja a szót amikor meglátom, tíz perccel ezelőtt nem volt ennyire.... csinos.