A világhírű gitáros, Ace Lone fiát illuminált állapotban

vitték el a rendőrök!

A méltán híres, világklasszis gitáros, Ace Lone (48) és a banda menedzsere, Tyra Lone (44) fia, Jacob „Kobe” Lone (20) szombatra virradó éjjel egy fiatalok által kedvelt szórakozóhelyen, a Cube-ban került összetűzésbe a hasonlóan alkohol, és, mint lapunk kiderítette, egyéb tudatmódosító-szerek hatása alatt lévő korabeli fiúkkal. A feszültség kirobbantó okáról a járőrök nem tudtak nyilatkozni, bár elmondásuk szerint a sztárgitáros fia szította azt. Az elfajult verekedés következtében volt, aki orvosi ellátásra szorult. Az ügyet még vizsgálják, de Kobe Lone a szülei által fizetett, legkevésbé se csekély mennyiségű óvadék ellenében szabadon távozhatott.
Kobe Lone a Trevor Day School-ban kezdi meg végzős évét 2019. szeptemberében. Úgy tűnik, hogy nem viseli jól az apja által rárótt hírnevet, de nem játszik arra, hogy a háttérbe húzódjon a kíváncsi szempárok elől. A körülötte legyeskedő paparazzik megannyiszor számoltak be a velük szemben tanúsított agresszív fellépéséről, és a gyakorta kipattanó botrányok se azt mutatják, hogy jól viselné az alanyi jogon szerzett „sztárságot”. Holott dacolnia kell az indulataival, elvégre olybá tűnik, hogy jövőjét ő is a zeneiparban tervezi- márpedig ezzel az alázatot egyáltalán nem tükröző magaviselettel nehéz lesz a híres apuka nyomdokaiba érni! Tehetséges zenész, vérében van a zenélés iránti szeretet és a vágy, de a róla lőtt lesifotók nem azt mutatják, hogy a tanulás iránt is efféle szenvedéllyel viseltetne. Többször kapták már rajta, hogy tanítási időben a portással viaskodva, szájába tűzött cigarettával, lezser, nemtörődöm magatartással hagyja el az iskola épületét. Nem csoda, hogy bukott diákként másodszorra járja ki a végzős évfolyamot a tavaly elbaltázott érettségije után! Pedig a közösségi portálokon közzétett posztjai, általa írt versei és dalszövegei, valamint megfogalmazott társadalomkritikái nem az intelligencia hiányát bizonygatják- sőt, legtöbb esetben igenis ambiciózus és elgondolkodtató véleményt fogalmaz a világ dolgairól.
A profiljait természetesen nem csak gondolatfoszlányainak szenteli. Azokból megtudhatjuk, hogy nagy kanállal merít az életből, ugyanis gyakorta váltogatja a barátnőit, mondhatjuk, hogy nyughatatlan, ha a szerelmi életéről van szó. Vagy ki tudja, talán szimplán szeretetéhes a leginkább Európában állomásozó, és ott turnézó családja végett? A feltöltött posztjai alapján egy-két dekoratív hölgy, töménytelen mennyiségű ital, és a zene az, ami csillapítja a hiányérzetét, noha az önkifejezés módszerei is hagynak kivetnivalót maguk után. Tekinthetjük úgy, hogy keresi a helyét, és a valós énjét, mert hajszínét, hajformáját, ruháinak stílusát olyan gyakran váltogatja, mint más a fehérneműjét, testét pedig hétről hétre újabb apró tetoválások ékesítik.
Bárhogyan is, jobban tenné, hogyha átértékelné, mi az, ami igazán fontos a számára, és ez esetben nem tőle lenne hangos a közmédia!

2006 tele

- Jacobie! Picikém! –hallottam, ahogy mama becsukta maga mögött a bejárati ajtót, leverte sokat látott csizmájáról a rátapadt, latyakos havat, lecsapta az asztalra a vastag paksamétát, majd lehúzta magáról pufikabátját. Már csak a megszólításra is felkaptam a fejemet, mert ő volt az egyetlen, aki ilyen formán becézett. Mindenki másnak csak Kobe voltam. - Csomagod érkezett! –kiáltott fel a lépcsőaljból. Más se kellett, kis híján földkörüli pályára állítottam az addig a kezemben tartogatott, másszor a padlón tologatott piros, méregdrága játékautót. Talpaim ütemes, de mindenekelőtt hangos zajt vertek a laminált padlón, míg csúszásgátlós zoknimban végigszeltem a szobám ajtaja és a lépcső között tátongó űrt.
- Lassan, lassan! –hívta fel a biztonságra a figyelmemet nagymama, maga elé tartva tenyerét jelezte, hogy vegyek vissza a tempóból. Mint mindig, hallgattam rá, így belekapaszkodva a korlátba, egyesével, megfontolt léptekkel tudtam le sorjában a fokokat. Néha szemem sarkából sandítottam a boldog mosollyal vizslató asszonyra, akinek már egyre több ősz hajszál keveredett addig sötétbarna, szinte már fekete üstökébe. Már benne is volt a korban, na meg nulla-huszonnégyben elviselni engem… minden tiszteletem az övé volt!
Vígan topogva értem le az előszobába, nagyi ujjai gondoskodón fúródtak hajamba, tenyere végigsimított arcomon, mielőtt lapockámat lágyan megpaskolva indított volna el az érkezett küldeményem irányába. Szélesre húzva ajkaimat villantottam ki apró, ámbár hiányos gyöngyfogaimat, mikor elkezdtem feltépni a barna papír ragasztását… itt-ott kikandikált egy újabb, meglehetősen nagy árkategóriás autó doboza. Ezzel egyidejűleg kezdett lehervadni arcomról a mosoly, hiszen, mint minden alkalommal, most is ott virított a fehér boríték az ő „szeretett kisfiúknak” címezve. Rezignáltan nyitottam fel a háromrét hajtott A4-es papírt. Ugyanazok a szabadkozó, semmitmondó szavak fogadtak…

Drága, egyetlen kis Kobe!

Nemrég kaptunk levelet nagymamától! Nincsen annyi büszkélkedő kifejezés a szótárában, amivel Téged illetni tud! Elmesélte, hogy milyen jó jegyeket kapsz az iskolában, hogy mennyire részese vagy a közösségnek és, hogy az osztályodon kívül a tanárokkal is nagyon jó kapcsolatot ápolsz, főleg a zenetanároddal, Mr. Gibsonnal. Nagy öröm számunkra, hogy ennyi jót hallhatunk rólad, túl azon, hogy a gondolataink amúgy is egyfolytában körülötted járnak! Másra se vágyunk, csak, hogy végre láthassunk…
Sajnos azonban úgy alakult, hogy Anya és Apa nem tud hazamenni az ünnepekre. Apukád olyan munkalehetőséget kapott, amit nem utasíthatunk vissza, így leghamarabb januárban tudunk ismét visszatérni Hozzád és nagymamához!
Kérünk, bírd ki addig, és ne szomorkodj, hiszen karácsonyi ajándékokban így se lesz hiány!

Szeretettel puszil:
Anya és Apa

Könnyeim fátyla alatt összefolytak a sorok, pár kósza csepp akaratlanul is a papíron vert tábort, elmosva a kékes tintát. Ujjaim közül kihullott a leheletkönnyű levél, már nem láthattam, ahogy a földre hull, mert arcomat törölgetve fordítottam hátat anyának, apának és mamának egyaránt, hogy a szobámba rohanhassak. Valahogy engem soha nem értettek meg… nem vették tudomásul, hogy nem ajándékot, csak az ő jelenlétüket akartam.


2012, karácsony előtti napok

Lábaim egymást keresztezve pihentek a dohányzóasztalon, combomon terült el az apámtól kapott Fender gitár. Ujjhegyeimet bevágta a fémhúr, csupán a vastag bőrkeményedés fogta fel az ezzel járó kellemetlen érzést. Léhán pengettem a kellemesen búgó hangszert, balomban váltakoztak az akkordok, míg tekintetemet a TV-re meresztettem, és a már sokat látott Reszkessetek, betörők! mondatfoszlányaira figyeltem. Perifériámon mozgott nagymamám, aki hóna alatt hozott egy nagy köteg levelet.
- Jacob, drágaságom, megérkeztem! –küldte a nappali felé a nyilvánvaló ténymegállapítást. Ujjai között forgatta a leveleket, egyértelmű volt a sokat hallott hang, ahogy papír siklik a papíron. Csak azt nem értettem teljesen, hogy minek köszönhető az, hogy a huszonegyedik században, a modern mobiltelefonok világában a szüleim miért küldenek még mindig kézírásos levelet… Érthetetlen.
- Hallom –böktem oda félvállról, majd ahogy megtorpant a kanapé mellett, lustán pillantottam fel rá, valamint a felém tartott levélre. Rámarkoltam a gitár nyakára, nekidöntöttem a hangszer testét a kanapénak, hogy előredőlve, térdemen megtámaszkodva vehessem el tőle a papírt. – Vajon nem unják még, hogy postázási költségre pazarolják a pénzt? –drasztikus sóhajjal téptem fel a borítékot, a papír halkan ropogva simult ki kezeim között. Fél szemöldökömet felvonva kezdtem bele az olvasásba…

Drága Kicsikénk!

Sajnos nem tudunk jó hírrel szolgálni… Bármennyire is haza szerettünk volna menni az ünnepekre, több akadályozó tényezőbe is belebotlottunk. Szerettük volna azt hinni, hogy le tudjuk mondani apád koncertjét, lévén, nem csak neki, mindenkinek családja van, de egy dolog közbeszólt: mi is pénzből élünk, és nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen lehetőség kicsússzon a kezünk közül! De ne félj, a karácsonyi ajándékodat mindenképp meg fogod kapni!
Azt viszont szomorúan halljuk, hogy egyre romlik a tanulmányi átlagod. Mégis mi ennek az oka? Hiszen nagymama azt mondta, hogy régen nagyon szerettél tanulni, most pedig mást se csinálsz, csak ülsz a kanapén, és TV-t nézel, ha éppen nem a barátaidnál lopod a napot! Szeretnénk, ha sürgősen változtatnál ezen a magatartáson, és visszanyernéd az egykor volt eredményeidet!

Puszil:
Anya és Apa

Halk, gunyoros horkantás közepette gyűrtem össze kezemben a papírt, majd hajítottam a szoba másik végébe, kifejezve ez által minden irántuk táplált érzésemet. Utáltam a tényét annak, hogy próbáltak a távolból megfelelni szülői kötelezettségeiknek, arra mégse vették a fáradtságot, hogy a tanulmányi átlagon felül a gyerekük személyére is igényt tartsanak.


2018, kora tél

A bőrkabátom belső zsebéből előrángatott, vitathatóan jól sikerült tekert cigimre gyújtok. Lehunyt szemmel, sejtelmes félmosollyal küldöm tüdőm mélyéről a semmibe a füstöt. Az emberek többségének megvan az a teória, miszerint a Lucky Strike onnan kapta a nevét, hogy a tizenkilenc darab cigiből az egyik füves volt a dobozban. Nos… azt hiszem most ez az én Lucky Strike-om…
Elsimulva, elégedett vigyorral szívom fel magam a jellegzetes, füves aromákkal tarkított füstszaggal, ami meghazudtolja a tipikus „nagymama szagot”, ami a ház egészében terjeng. Ajkaim közé tűzöm a vékonyka szűrőt, szemeimet résnyire szűkítve védem ki a lehetőségét annak, hogy a felfelé áramló füst a kellemetlenül marja a látószervem, ami végigpásztáz a tükörképemen. Mintha amúgy bármi újat is tudnék magamnak mutatni: fekete, szaggatott gatya, fekete, jobb híján bandalogóval ellátott pulcsi, amire a változatosság kedvéért fekete bőrkabátot húztam. Mert a változatosság gyönyörködtet!
Mindennek megkoronázásaképp bújtatom lábamat Vans cipőmbe, hátamra lezseren vetem a gitáromat, belekapaszkodva a vállamra simuló szíjba. Ujjaim a cigi köré fonódnak, kocogva gyűröm magam alá a lépcsőt, és szinte felkenődök az éppen betoppanó nagyanyámra. Kelletlenül grimaszolva lépek hátra egyet, oldalvást döntött fejjel nézve végig rajta. A haja már teljesen ősz, mély barázdák ülnek homlokán, de leginkább a szeme körüli bőrön látszik meg az idő vasfoga.
- Jacob Jameel Lone! Mégis mit képzelsz te magadról? –emelkedett hangon bök fejével a balomban tartogatott, még mindig égő, és számomra még mindig kellemes aromákat eregető dohányra. – Azonnal nyomd el! Hányszor mondjam még el, hogy ebben a házban nincsen dohányzás?
- Gondolom annyiszor, hogy elérd azt a bizonyos vízválasztót, amikor érdekelni fog, hogy mit lehet, és mit nem –tanácstalanul tárom szét karjaimat, tapintatlan mosolyomat a szám elé emelt kezemmel palástolom. Természetesen ezt is csak azért teszem, hogy mélyet szívhassam a cigiből, és ezt követően közvetlenül feje mellett fújjam el a füstöt.
- Pofátlan kölyök!... –mormogja az orra alatt, ingerült, darabos mozdulatokkal rángatja le nyakából a sálját, karjairól a kabátot. – Mégis hova mész? –teszi fel a kérdést, mikor megneszeli, hogy egy lépéssel közelebb értem az ajtóhoz.
- Nem képzeled, hogy közel húsz évesen majd beszámolót fogok tartani arról, hogy mégis hova megyek? –homlokomat ráncolva fejezem ki meglepettségemet. Talán apám is külön bejelentette, ha éppen piálni, vízipipázni, drogozni támadt kedve a haverjaival? Kétlem!
- Leveled érkezett a szüleidtől! –tengelye körül perdülve tartja felém a bizonyos borítékot. Felvont szemöldököm alól pillantok hol rá, hol a fehér alapon fekete írásos papírra. Nem szeretnék más egyebet tenni vele, mint leköpni, lehajítani a földre, ugrálni rajta kettőt, majd felgyújtani. Olvasatlanul, természetesen.
- Kösz –kapom ki a kezéből, melyet rögtön az követ, hogy ketté tépem a küldeményt, majd ezt a mozdulatot még egyszer megismétlem, mielőtt újfent kezébe adnám a lapokat. – Na szia!
- Állj meg! –kezemet megragadva bír maradásra. Nem is kívánom leplezni a türelmetlen sóhajtást, a szemforgatást, amivel visszafordulok felé. – Mégis hogy képzelted ezt?!
- Hát… gondolom így –kérdőn futnak össze szemöldökeim.
- Nem is vagy kíváncsi rá, hogy mit írnak neked?
- Miért lennék az? Elmondjam, hogy mi állna a sorok között? –torkomat megköszörülve húzom ki magam, pofátlanságomról tanúbizonyságot adva a padlóra pöckölöm a hamut. – Kedves Kobe! Úgy alakult, hogy az ünnepeket Európában fogjuk tölteni! Majd nézd az sms-eidet, apád átutalja neked a karácsonyi ajándékodat! Reméljük, készülsz az érettségire, és nem fogsz se nekünk, se a tanáraidnak, és főleg nem a nagyanyádnak szégyenkezésre okot adni! Talán le kéne szokni a haverozásról, a piálásról, és az egyéb addiktív szerekről! Tudjuk ám, hogy mit csinálsz magaddal, Jacob, és nagyon nem tetszik ez nekünk! Üdvözlettel: Anya és Apa –meglehetősen teátrálisan adom elő a performanszot, váltakozva anyám és apám hangszíne között. Na mintha hitelesen vissza tudnám adni azt… - Meg ne haragudj, mama, de engem már kurvára nem érdekel, hogy az a két köcsög mivel próbál még hitegetni, és mit akarnak megvalósítani „szülői felelősség” címszó alatt!
- Mégis hogy beszélsz?! A szüleid!
- Tényleg? Nem tűnt fel! –epés szájízzel szakad fel belőlem egy röhögés. Hangosan csattan mögöttem az ajtó, ügyet se vetve arra, hogy miként bántam a nagyanyámmal.
A járdára fordulok, zsebemből újabb cigit veszek elő. Rágyújtok, elégedetten mosolyodok el…
Nézz oda, még egy Lucky Strike!