Go 'head and spit the music out, Please tell me more about your doubt. Don't fear I've heard it all before, Each time makes it easier to ignore

jacob and april

Az utolsó csavar is a helyére kerül, és a csavarozógépet nem tartó kezemmel törlöm meg a homlokomat. Ahhoz képest, hogy a meló nagy részét nem én csináltam, hanem a gép, eléggé elfáradtam benne. Makacskodott a csavar és a kelleténél tovább kellett fenntartanom a karomat, már érzem az izmaimban a savasodást. Talán nem volt túl jó döntés a pilates helyett inkább a borkóstolóra járni az utóbbi hónapokban, de ritkán esik meg hogy van egy szabad pár órám délutánonként.
Elégedetten csodálom a művemet. Állítólag jó elmenni futni mielőtt dolgozni indul az ember, mert akkor máris egy „sikerrel” kezdi a napot, ez pedig kihat a további moráljára, de biztos csak azért mondták, mert ők nem tudják hogyan kell csavarozni.
– Szerintem túlparázod – jelenti ki mögöttem Emma. Morcosan dől az ajtófélfának és egészen sok lenézést vélek felfedezni a szemöldöke ívében. – Mi a következő lépés? Rácsot kapok az ablakra mint a börtönben?
– Ha nem leszel hálásabb, akkor igen, lehet.
– Azért néha szellőztethetek majd vagy ahhoz is lakatost kell hívnom?
Sóhajtva mutatok a komódjára a fal mellett. Némi nosztalgiával vettem észre korábban, hogy eltűntek onnan az ott sorakozó plüssök (ceremoniátlanul lettek egy zsákba száműzve a pincébe, bezzeg a szemetet nem viszi ki, de a gyerekkorát azt kidobná) és a helyét átvették a… valamiféle koreai fiúbandát ábrázoló képek és tárgyak. Kicsit olyan mintha szentélyt építene nekik. Neki… Gondolom ez rasszizmus, de nem nagyon tudom megkülönböztetni őket. Egyszer azt hittem, sikerült, de kiderült, hogy váltják a hajszínüket. Hogy nem megy tönkre a hajuk?
– Ott a kulcs. De nagyon fontos hogy soha ne hagyd nyitva ha nem tudsz figyelni rá, jó?
– Mert megtámadnak a bronxi oposszumok. Tudom.
Nem veszi komolyan. Miért is tenné? Nem mertem elmondani nekik hogy igazából mi történt, hogy olyanok jártak a szobájukban akiknek soha nem lett volna szabad egyáltalán tudniuk a létezésükről; egyszerűbb és biztonságosabb volt azt mondani, valami vadállat szabadult be ide és tépte szét a játékaik egy részét mint azt mondani, Bobbyt üldözi egy bűnszervezet. Nem akarom hogy a saját otthonukban valaha is félniük kelljen.
Vetek még egy pillantást a felszerelt zárakra, mintha attól félnék, hogy eltűnnek, aztán elkezdek összepakolni. – Bepakoltál már mindent amit akartál, ugye? Ne az utolsó pillanatban kelljen rájönnöd, hogy nincs fogkeféd…!
– Szerintem apa is ismeri a fogkeféket. Azt mondta vesz majd nekünk sajátot hozzá. – Ezt hallva a kelleténél némileg erősebben csukom be a csavarozót rejtő doboz tetejét. Tony az apjuk, nem kéne meglepődnöm vagy sajnálnom, hogy most, hogy végre letelepedett – legalábbis állítása szerint – szeretne több időt tölteni velük és élni azokkal a láthatásokkal amiket korábban évekig nem tett. Örülnöm kéne, hogy talán egészséges, állandó kapcsolatuk lesz az apjukkal és az őrjítően tökéletes új feleségével, aki vegánnak neveli őket. Emma már nem is hajlandó lasagnát enni, pedig az volt a kedvence. Meg kéne könnyebbülnöm, hogy miután ma hazaérek a munkából nem kell majd összeszednem a maguk után hagyott káoszt, amit a bébiszitter nem volt hajlandó összeszedni. Akkor miért vagyok inkább feszült?
Ez azután sem csökken hogy kirakom mindkettejüket az apjuknál. Remi rám tukmált egy adag brownie-t, amit nem akartam a kocsiban hagyni, így inkább magammal vittem az őrsre, hogy aztán az asztalom szélére rakjam és öt percenként úgy bámuljak rá mintha attól félnék, hogy felrobban. Nem vagyok hajlandó enni belőle, de amilyen szerencsém lesz, pont ez lesz amit nem esznek meg előlem mikor kimegyek szünetre.
Próbálok inkább az eredményekre koncentrálni amik visszajöttek a queensi laborból a jelenleg futó ügyekhez. Épp üresjáratban vagyunk, ami azt jelenti, hogy a helyszínekkel végeztünk, ami bizonyítékot lehetett azt begyűjtöttük és kiküldtük vizsgálatra. Ez legjobb esetben is hetes várakozási időket jelent a túlterheltség miatt, így a nem annyira specifikus mintákat a helyi laborban vizsgáltuk meg; például a szövetszálakat vagy a talált töltényhüvelyeket. Most, hogy néhány eredmény visszaérkezett tegnap délután óta az adatrögzítésen túl fel kellene keresnem az ügyet vezető nyomozókat. Vagyis Saúlt.
Francba.
Nem mintha amúgy nem kellene lassan beszélnem vele; Loise ráébresztett arra, amit amúgy is tudtam, hogy muszáj lesz szólnom neki a betörésről. Idegesen járó lábbal várom, hogy a nyomtató végezzen, aztán felkapom a tálcán lévő papírokat, becsúsztatom az eddigi bizonyítékokat összegző sárga mappába és határozott léptekkel indulok fel az alagsorban lévő laborból.
A többi technikushoz hasonlóan külön irodában vagyok a nyomozóktól, úgyhogy ma még nem is voltam arrafelé. Mikor azonban bekopogok az amúgy nyitva lévő ajtón, meglep, hogy nem találom ott Saúlt. Elég régóta ismerem ahhoz, hogy kiismerhettem a rutinját. Ilyenkor, hacsak nincsenek helyszínre hívva, a székében szokott ülni és passziánszozás közben emészteni az ebédjét, ami a kelleténél tovább nyúlt. Biztos nincs viszont helyszínen, mert Griffith viszont a helyén van.
– Hé! Helló. Garrido hová tűnt? – ölelem magamhoz a mappát. Nincs itt, nem is lesz egy jó darabig. Gyomorrontás. Egy részem azt mondja, megérdemli, a másik meg azt, hogy gyáva csirke, biztos előlem futott el. Igazából a helyzeten nem változtat. – Visszajött néhány elemzés Queensből. A Prospect Park-i kettősgyilkosság. – Egy harmincas éveiben járó férfi, akit John Moskevitz néven azonosítottak és priusza volt szervezett bűnözésben való közreműködés és csempészet miatt, és egy nő, akit egyelőre egyik adatbázisban sem találtunk. Valószínűleg illegális bevándorló és prostituált. Egy-egy lövést kaptak a fejükbe, kivégzés-szerűen, így a tipp egyelőre az volt, hogy Moskevitz a börtön után sem javult meg, és talán olyan helyen próbált kereskedni amit mások már magukénak éreztek. – Szeretnéd hogy elmondjam, vagy inkább megvárnád vele Garridot…?
Ezek után pillantok fel a falra helyezett nagy parafatáblán lévő feltűzött, látszólag kaotikus képek és helyszínfotók sokaságára. Mindegyiken nők láthatók, néhányan letartóztatási fotókon, mások személyazonosító okmányok felnagyított képein. Mindegyikük mellett ott a holttestükről készült kép is, néhány post-itre firkált megjegyzéssel. A legnagyobb részük ismerős; a legtöbben drogtúladagolásban halta meg, amiből exponenciálisan felfelé ívelő statisztika jellemző az utóbbi időben. A drogügyesek szerint van kint valami új szer, tele fentanyllal, ami a kokain sokszorosan felerősített hatását okozza, de ugyanilyen könnyű túladagolni, főleg, hogy felhalmozódik a szervezetben. Amit eddig nem igazán láttam, az a térképen való megjelölésük. A várostérképen emellett ki volta emelve bizonyos épületek vagy építési helyszínek, ingatlanberuházások.
– Ezek a Favaroék által felvásárolt területek? – kérdezem, közelebb lépve Behúzom magam mögött az ajtót és nekidőlök Garrido asztalának, úgy figyelem a táblát, vélhetően végleg elvonva Griffith figyelmét a számítógépéről amin eddig gondolom jelentést írt. – Ezek pedig a túladagolásos esetek… Erről a korrelációról nem volt szó a tegnapi szóbeli eligazításon.
Márpedig alighanem nem ma reggel csaptak ezzel a hasukra. Minden bizonnyal okkal nem szóltak róla a nagyközönségnek. Könnyű lenne arra fogni, hogy „ez még csak egy elmélet”.

1048 szó | ⚶