Nevezz unalmasnak, nevezz hétköznapinak, igazából akárminek nevezel is, a lényegen nem változtat, maradok az aki mindig is voltam, amire neveltek, bár talán a külsőm alapján már le is vontál valami messzemenő következtetést rólam. Öreg hiba.
Lássuk akkor szépen sorban milyen is vagyok valójában: Világító kék szemeim német felmenőim öröksége, ahogyan apám is az volt, a Kelet-Német hadsereg egyik befolyásos altisztje. Katonaviselt ember, a szabályok és az örök kötöttségek megszállottja. Anyám spanyol származású színésznő, aki a berlini teátrum egyik ünnepelt színésznője volt. Innen a bogárfekete hajam. Több szót ne is fordítsunk a külsőmre egyelőre, mert bár tisztában vagyok az adottságaimmal jobban  szeretem azt kihasználni, semmint bárki gondolná rólam. Gondolod hazudok? Meglehet, nálam sose fogadj semmire biztosan! Egészen a berlini fal leomlásáig éltünk Európában, majd apámnak emigrálnia kellett, így kerültünk az óceánon túlra, a lehetőségek hazájába. Akkor azt hittük, illetve a szüleim valami álomvilágban lebeghettek azt hiszem, mert úgy vélték itt a kerítés is kolbászból van. A katonaviselt férfiból így lett taxisofőr, az ünnepelt színésznőből, pedig eladónő egy huszadrangú méteráru boltban. Bár talán anyámnak ez is nagy örömet okozott, hogy azon anyagok között tölthette a napjainak nagy részét, amelyből készült ruhákban egykor ő maga is fellépett. Milyen ironikus a sorstól, nemdebár? Egyszerű és tisztességes körülmények között neveltek, és egy jó ideig a széltől is óvtak, hiszen egy szem gyerek voltam és az vagyok a mai napig is. Még élnek a szüleim, és köszönhetően nekem, már nem valami nyomortanyán tengetik idős napjaikat. Szeretném, hogy a szép éveik olyan körülmények között teljenek, amilyet megérdemelnek. Nevezz szentimentálisan egyszerűnek, vagy csöpögősen unalmasnak, bánom is én, továbbra sem látom, hogy a lényegen, azon, hogy milyen vagyok ez mit változtat. Úgy vélem semmit. Mint a legtöbb, egyébként született amerikai patrióta én is végigjártam a középiskolát, majd egyetemre mentem. Apám legnagyobb bánatára, aki a haditengerészet soraiban látott volna szívesen. Én inkább vonzottam magamra a figyelmet az elmémmel és a szavaimmal, semmint az izmaimmal, vagy éppen egy jól szabott egyenruhában. A város legjobbnak tartott elit középiskolájának tanára vagyok már öt éve, megbecsült állampolgár, büntetlen előéletű. Van egy házam a kertvárosban, amelyet saját pénzből vettem, egy használt járgányom, ami gurul és egész pofás darab, és persze némi megtakarított pénzem.Egyedül élek, élvezem is nagyon, mi tagadás. És hol itt a hiba? Hát talán egyetlen apró kis gond van, amit sokan nem tudnak és nem is szeretném, hogy tudjanak: én vagyok az, aki évente a bestseller listák harmadik helyén tanyázik az eladott példányszámú könyveket illetően, akinek írói álneve:Janus Sekkler. Talán már hallottál rólam, csak nem tudod, hogy én vagyok az.
Mostanában fogy az ihletem, az utolsó múzsám szó nélkül lelépett. A műfajom inkább horror, bár szívesen alkotok olyan műveket, amelyekben ötvözöm kicsit a régi vágású írók stílusát, Christie például zseniális, ahogyan King, vagy Cook is. Ebben a kettős létben tengetem a mindennapjaimat, és valóban nevezheted átlagosnak, de ami igazán jó bennem, azt ne is a külsőségekben keresd, hanem a könyvem lapjai között.


-Tanár úr, az az idézet amit az órán mondott, az pontosan melyik könyvből van?- a kislány szemei ragyogtak mint két élénk drágakő, én meg csak ültem a tanári asztalnál egybefűzött ujjakkal mint a régi, öreg bölcsek. Nem mosolyogtam, nem akartam nagyobb zavarba hozni az épp csak a pubertást elhagyó kislányt, mint amilyenben jelenleg volt.
-  Arra gondolsz, amelyik úgy szólt, hogy „Az élet apró örömei között mindig az a legértékesebb amit nem sikerült elérned. Ez lesz az ami mindig mozgatni fog egész életedben.”- idéztem vissza a saját szavaimat, mire a kislány, azokkal a gyönyörű őzike szemeivel pislogott és bólogatott. Ó kislány, csak ne lennél ilyen fiatal! Nos, igen, az idézet a két hete megjelent könyvemből származott, annak is a közép tájáról, amikor a főszereplő éppen a kötelet erősíti a gerendára, hogy ott adjon számot majd az addigi életével. Nem volt sok, talán negyven esztendős. Ám ennek a lánykának ezt nem kell tudnia, remélem még nem olvassa a könyveimet, viszont ha az anyukája igen, és legalább ennyire csinos mint a lánya, nos neki tarthatok némi magán irodalom órát a könyveimből. Persze mindezt egy jól leplezett és szigorú homlokráncolás mögé rejtem, hiszen mégis egy tiszteletre méltó tanár ember volnék, aki a napjainak világosabbik felét ebben a patináns épületben tölti.
– Nem érdekes az, hogy honnan van….- néhány másodpercig csak bámultam a fejem billent előre, a szemeim kérlelve tekintettek rá.
– Lucy- mondta ki a nevét a kislány, én meg elmosolyodtam és megismételtem a nevét. Mintha gyöngyöt gurguláznék a torkomon. Szép neve van, illik hozzá
– Szóval Lucy, nem az számít, hogy honnan van az idézet, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek a magunkénak érezni. A következő órád ha jól tudom kémia, na sipirc kislány!- intettem a fejemmel az ajtó felé. Magam elé húztam a naplót és fellapoztam, pontosan a nevénél és kikerestem az anyja nevét. Linda.


Minden héten kétszer járok squash-olni, általában nincsen állandó partnerem, és nem is szeretem. Kedvelem, hogy mindig ismeretlenekkel akadok össze, akik érdekes történetekkel állnak elő. A mai partnerem Herbert, egy lassan hatvanhoz közeledő fickó, aki egész életében egy ugyanazon barkács üzlet tulajdonosa volt, és jelenleg a fiai viszik a boltot. Két fia van. Az egyik az első, a második a második házasságából. És, hogy mi az érdekessége a deres hajú, egyébként roppant jó humorú Herbertnek? Az első felesége nem sokkal a fiuk megszületése után ágynak esett és soha többé nem volt képes megmozdulni. A férje ápolónőt fogadott mellé, és a ház hátsó szegletének egyik szobájába száműzte, majd két év múlva a második asszonyt hozta a házhoz, akit mindenkinek a feleségeként mutatott be, és hamarosan újabb fia született ettől az asszonytól is. Hogy mi lett az első feleséggel? Ezt nem sikerült kiszednem az öreg fickóból, bár sejtéseim vannak. Azt hiszem meglett a következő könyvem alapja. Na ezért szeretem a változó squash partnereket.


A telefonomba lassan pötyögtem be a telefonszámot, kétszer is ellenőriztem, hogy jó számot hívok vagy sem. A kezemben egy csokor azálea, mindig ugyanabból a virágboltból vásárolok, ismerik már az ízlésemet, elég csak a hölgy nevét megmondanom, és már tudják is milyen csokor illene hozzá. Csak állok ott a parkban kezemben a virágokkal, a hónom alatt egy jó minőségű pezsgővel, meg a hotel foglalási kártyámmal. Haza nem fogom vinni, az az én magán területem, oda csupán nekem van bejárásom.Volt még másnak is, de ő inkább úgy döntött az unalmas és semmire nem jó ügyvédi praxist választja az angyalok városában. Nem hibáztatom, talán csak annyiban, hogy mióta elment, elvitte magával az ihletem is, azóta csak vergődök a laptopom felett naphosszat, ha éppen szorít a határidő. Keresnem kell valaki mást, de nem mondhatom meg neki, hogy mire is pontosan. Az én könyveim nem hagyományos történetek, a műfaj amiben alkotok sem éppen a legszebb. De van rá igény, és pont ezért zabálják. A második csengetésre felveszik, és a hang, amely úgy felzubog benne zene füleimnek.
– Dev? Már vártam a hívásod. Negyed óra és ott vagyok az autódnál. Légy diszkrét, ahogyan ígérted….nem akarom, hogy…
- Az leszek, megígértem, nem? Linda- búgtam bele a telefonba negédesen, mert azt nagyon szeretik. Ha nem is olyan volt a lejtése mintha gyöngyöt gurguláznék, de valami mélység járta át. Bontottam a vonalat.