A három hetes szobafogság után kész felüdülés még a gondolat is, hogy két hétig távol leszek az otthonomtól. Tagadhatatlan, hogy eleinte nem így vélekedtem édesapám rendkívül ötletes meglepetéséről, ami szerint befizetett a Columbia előkészítő táborába. És ami ezt illeti, robbanni tudtam volna, amikor apa nagy örömmel tájékoztatott a betervezett programról, ugyanis azért fosztott meg majdnem egy teljes hónapig a szabadságomtól, mert túlzásba vittem a partizást, most pedig egy olyan helyre küld, ahol az emberek mást sem csinálnak a folytonos bulizáson kívül. „Jót fog tenni” önelégülten mosolygott, és vigyorára isten igazából visszakérdeztem volna, hogy legalább olyan jót tesz e, mint a szobafogság, vagy annál is jobbat? De végül feladtam, és inkább tovább duzzogtam magamban, mintha ismét öt éves lennék. Némasági fogadalmat tettem, és édesapám pechjére, iszonyat sokáig tudok hű maradni hozzá.
A három hét alatt volt időm rájönni, hogy valójában bármi jobb lenne az otthonülésnél, főleg, hogy Margot immár szabadon ki-bejárkál a házba, mintha már itt lakna. Életemben először érzem sarokba szorítva magam a saját házamban, amolyan kellemetlen egy légtérben lenni a nővel, feszültséget kelt bennem, amitől menekvést csak a regényeim biztosítanak. Nem túlzok, de a büntetésem nyolcvanöt százalékában a szobámban gubbasztottam könyvet olvasva, míg fülemben valami mai – érvágós – zene szólt.
A huszonegy nap rettenetesen hosszú idő, és ezalatt az embernek rengeteg felesleges ideje van az életén gondolkozni, főleg, ha kalitkába zárt, tizenhét esztendős. Vagy az én esetemben elemezni az okot, amiért a szobája börtönébe került. Amikor elhagytam Kai ágyának kényelmét, nem gondoltam volna, hogy bármilyen módon felveszi velem a kapcsolatot. Persze, azt sem vettem számításba, hogy a nagy menekülés igyekvésében ott hagyok valamit, amit véletlenül sem gondolhat magáénak. Többször is megnyitottam az üzeneteit, ami azt illeti, és vagy egy tucatszor végigolvastam őket. Párszor belekezdtem a válaszba, de olyan esetlen és kurtának éreztem akárhányszor befejeztem, hogy inkább el se küldtem. Furcsán nyomasztó érzést hagyott bennem, hogy semmilyen reakciót nem kapott, és még most is bizarr impressziók pulzálnak a gyomromban, ha a parti után történtek esetleges opcióin gondolkozom. Néhol tényleg érdekel, miért feküdtem az ágyában aznap reggel, de erősebb bennem a valóság szembesülésétől való rettegés, ebből következtetve talán jobb, ha így hagyok mindent, és nem bolygatom fel azt, amit sikeresen kezdek a múltban felejteni.
Az erdős táborok sosem tartoztak a kedvenceim között, holott rettenetesen szeretek a természetben lenni. És ha már itt tartunk, életemben mindössze egyszer vettem részt egy ilyenben, de az éhezési sztrájkommal ki is kényszerítettem apámból, hogy korábban vegyen ki. Otthon pedig négy napig a szúnyogcsípések miatt problémáztam, illetve a kissé megégett arcbőröm miatt. Tehát ha nem tekintünk el attól, milyen rossz élmény volt számomra a tábor, akár úgy is vehetjük, ez apám következő büntetése. Vagy szimplán csak túlgondolom, és valóban annyit szeretne, hogy biztonságban szórakozzak. Nem mintha a lerészegedés bármikor is a kikapcsolódási opcióim közé szerepelt volna, de hátha lesznek más, minőségi programok is a bulizáson kívül. Elvégre egy borostyán ligás egyetem szervezi, gyanítom, nem egy szokásos nyári láger lesz.
Az út egyik részét a regényem mögé bújva és zenélő fülessel a fülembe töltöttem. „Biztos nagyon szociálisnak tűnhettem”, bárhogy is, a mellettem lévő lány vette a bátorságot, hogy csevegést kezdeményezzen, nekem pedig semmi okom nem volt, hogy elutasítsam. Mégiscsak egy helyen fogok tartózkodni ezekkel az emberekkel az elkövetkező két hétben, némi ismeretség nem jönne rosszul.
A helyszínre érve az első dolgom, hogy alaposabban szemügyre veszem, és rövid időn belül azt konstatálom, hogy ez a tábor sokkal barátságosabb annál, ahova a legutóbbi alkalommal voltam. Ez az elhatározás annak is lehet köszönhető, hogy immár nem gyerek fejjel tekintek a dolgokra, és elfogadom, hogy a lehetőségekhez mérten a legjobbat kell kihoznom a szituációból.
Korábban levélben megkaptuk, hogy melyik barakkba fogunk tartózkodni, így amint lekerülünk a buszokról, eligazítást és további huszonöt percet kapunk arra, hogy elfoglaljuk a „lakhelyünket” és a tábori „egyenruhákba” bújjunk.  A következő program a tó melletti színpadnál való gyülekezés, amin a táborvezetők hivatalosan is megnyitják a Columbia egyetem 2019-es táborát. A faemelvényt számos ülőhelyekkel rendelkező nézőtér veszi körül, minden faanyagból készült, amitől az egész tökéletesen beleillik a természetbe és filmbéli varázst kölcsönöz a környezetnek. Helyet foglalok a középsoroknál a barakktársaimmal együtt, körülöttünk lassan megtelik a tér, és az üdvözlés is megkezdődik. Az emberek ujjongásba fognak, amikor a vezető csapat a színpadra kerül, amitől mosoly húzódik az arcomra. Lehet, hogy ez a tábor mégsem annyira rossz ötlet.
- Az a srác irtó cuki! – a jobb kezem felül ülő lány az oldalamba bök és a távolba biccen. Arra szegezem a tekintetem, az ismerős arc látványára azonban a gyomrom pillanatok alatt összeszorul, a szívem pedig kihagy pár dobbanásnyi ütemet.
- Ti még nem is tudjátok, ő kicsoda? – nevet fel a másik oldalamon helyet foglaló lány. – Ő Kai Benton, elsőéves az egyetemen és táborvezető. Elég ritka dolog gólyát látni a vezető csapatba, de neki mégis sikerült. Szerintetek azért, mert a szülei pénzesek, a bátyja jó tanuló, vagy azért, mert tényleg iszonyat ügyes a srác? – amolyan önelégült arckifejezés jelenik meg a „mindentudó” arcán.
- Nem tudom, de ha valóban ennyire zseni, kipróbálnám az ügyességét – jegyzi meg a másik, mire mind a ketten halk hahotázásba kezdenek.
- Tsss… - állítom le őket, mielőtt ránk hívnák a többiek figyelmét. – Semmit sem hallok.
Tulajdonképpen nem is érdekel, miről hablatyolnak a színpadon állók, az agytekervényeim inkább azon kérdések megválaszolására igyekeznek, mint hogyan kerülöm el, hogy észrevegyen, és ha mégis sikerül, hogy tartom titokban az ittlétem két egész héten keresztül, főleg, hogy lesznek olyan alkalmak – mint a közös étkezések – amikor nem fogok tudni elbújni előle.
Olyan érzésem van, mintha az alattam lévő pad lángba borult volna, lábaim már készenlétben állnak, hogy a program végén menekülőbe fogjanak. Nem merek arra pillantani, hogy véletlenül se találkozzon össze a tekintetünk.
- Köszönjük szépen, találkozunk a vacsoránál! – szólal meg a végszó, mire mindenki tapsba kezd. Csak akkor állok fel, amikor a tömeg megindul, hogy ne én legyek az első, hiszen azzal is magamra terelném a figyelmet, és igyekszem gyorsan megelőzni az előttem lévőket. A táborvezetők irányába pillantok, azonban Kai nincs köztük. Idegesen beharapom az alsó ajkam, miközben hagyom, hogy magával sodorjon a táborozósereg. Amint lekerülünk a lépcsőzetes nézőtérről, a tömeg kissé szétoszlik, így jobban körül tudok nézni. Hátrapillantok, hogy megbizonyosodjak afelől, nem követett, noha lehetetlennek tartom, hogy sikerült volna neki.

Olyan elszántan próbálom bebizonyítani magamnak, hogy most az egyszer sikeresen elkerültem a Kai-jal való találkozást, hogy elfelejtek a lábam elé nézni. A következő pillanatban azonban a hangja megrezegteti hegyező fülem dobhártyáját, és a nevem érkezésének irányába pillantok. Ámde a menekülés ösztöne túl gyors tempóba kényszerített, és a lépéseim üteméhez képest az eszem egy kicsivel később parancsol megálljt a testemnek. Pont annyival, hogy ne legyen elég időm kiküszöbölni, hogy neki ütközzek. Mint aki megégette magát, azon nyomban visszapattanok acélos mellkasáról, más helyzetben rögtön bocsánatot kérnék, de ezúttal csak ajkaim nyílnak résnyire, a szó a torkomon akad. Így némán állok előtte, és a kezének bársonyába pihenő, ismerős lánc előtt. Azt hiszem, agyi központom épp egy összeomlással küszködik, amit a meglógás kudarcának beismerése és a rengeteg mondanivaló terhének egyvelege okoz. Közénk ékelődik a kietlen csend, aminek tökéletességét a körülöttünk cikázó diákok derűje torzít el. Íriszeim buzgón átfutják arcát, hogy az általuk begyűjtött látvány információinak részletével analízist kezdjek a fejemben. Hirtelenül borzasztóan kiszámíthatónak és tehetetlennek érzem magam, a megfigyelésem legfőbb célja, hogy kiolvassak valamicskét a mozdulataiból, a gondolatai közé férkőzzek, és tudjam, mi lenne a helyénvaló reakció. Van rá esély, hogy egyáltalán nem bánja, hogy válasz nélkül hagytam az üzeneteit, és ha mégis, még az is elképzelhető, hogy azóta egy másik lány elfeledtette vele a modortalanságomat.
- Hahó, Beeeelle. – villámgyorsasággal elveszem Kai kezéből az ékszert és a szoknyám zsebébe rejtem, amikor meghallom a messzeségből a lányok hangját. Csalódottan lehunyom a szemhéjaimat és leeresztem a tüdőmbe rekedt, visszafojtott levegőt. Az életemre esküszöm, hogy engem büntetnek az égiek. Most, hogy a sors úgy hozta, a lábamra kell állnom és bátornak kell lennem, két liba veszi el tőlem a lehetőséget, hogy valamiféleképpen reflektáljak mindenre, amit ez idáig Kai tett.
- Tégy úgy, mintha nem ismernénk egymást, kérlek. - suttogom kissé bánatosan és mosolyt erőltetek az arcomra, mire csatlakoznak a társaságunkhoz.
- Olyan gyorsan eliszkoltál, hogy még csak esélyünk sem volt követni téged. – nyilvánvaló, hogy nincs is más lehetőség, csak az, hogy engem kövessenek, aha, hogyne.
- Oh, és szia. – a duó második tagja is megszólal, de úgy, mintha eddig észre se vették volna Kai jelenlétét. – Mi vagyunk Bellerose szobatársai. – széles mosoly húzódik mind a két hölgy arcán, én pedig azon kezdek el töprengeni, hogy ez a bemutatkozás milyen remekül megfelel a szándékaiknak: a név csak részletkérdés.
- Menjetek csak előre, nemsokára csatlakozom hozzátok. – ajánlom fel nekik, miután megadom a lehetőséget Kainak, hogy bemutatkozzon, annak ellenére, hogy totálisan feleslegesnek tartom, ugyanis ezekről a lányokról könnyen kiderülhetne az is, hogy jobban ismerik, mint ő saját magát. Ijesztő, nem?
- Jaj, dehogy is, nem vagyunk még annyira éhesek, hogy odarohanjunk, szívesen megvárunk. – az utasítás olyan kellemetlen érzéseket csíráztat ki bennem, hogy legszívesebben azt felelném, hogy láthatóan éhen vesznek, csakhogy nem élelmiszert kívánnak, hanem egy kis adag Kai figyelméből, elvégre hogyan is lesz lehetőségük kipróbálni „az ügyességét”, ha nem lehetnek a közelébe, hogy a bizalmába férkőzzenek… de jobban meggondolva, csalódottan nyugtázom, kész öngyilkosság lenne hadjáratot indítani ellenük és megszégyeníteni őket. Kellemetlen lehet két hétig összezárva élni olyan emberekkel, akik ki nem állhatnak, főleg úgy, hogy a baráti társaságom nem vesz körül, így készségesen megadom nekik az esélyt, hogy diadalittasan mellettem álljanak és meggátoljanak abban, hogy megbeszéljem az előttünk állóval a kettőnk között történteket, vagy legalább is a miértjét annak, miért nem válaszoltam egyik üzenetre sem.

Minden okkal történik.
Ezzel a roppant elcsépelt kijelentéssel próbálom elhitetni magammal, hogy a kedves szobatársaim nem véletlen fojtották csírájába a beszélgetést, amitől az utóbbi fél órában úgy rettegtem. Lehet, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy visszaadja a nyakláncomat, bődületes ostobaságokat mondok, amikkel még jobban leírom magam, ha a lányok nem tisztelnek meg minket a jelenlétükkel. Igazából az is lehetséges, hogy nem is érdekelte, miért némaság volt szavaira a reakció, és még csak nem is számított arra, hogy nyájas magyarázatokba kezdek azok után, hogy nem írtam vissza egyik üzenetére sem.  Az őszintét megvallva, ha racionálisan nézzük a dolgokat, abszolúte szokványos módon alakult a végkifejlet,  és ez így van rendjén: Kai teljesítette a saját magának kitűzött feladatot, én pedig visszakaptam, ami az enyém. Így már tényleg lezárhatjuk az esetet, és tovább élhetjük az életeinket, mintha mi sem történt volna.
Halványon elmosolyodom a kijelentésére, hogy ő nem a szobatársunk, a lányok pedig szabályosan felnevetnek.
- Bármikor szívesen látunk a szobánkba, ha arra tévedsz – teszi hozzá az egyikőjük, jelen esetben az, aki szégyen nélkül beközölte a köszöntő alatt, hogy szívesen kipróbálná Kai ügyességét. Hogy ez a csitri milyen nagy játékos? Vajon az ilyen lányok együtt születnek ezzel a mesteri rámenőséggel, vagy megtanulják a nagybetűs életbe lépés útján? Nem mintha ez idáig Kai bármilyen jelt is adott volna arra, hogy a lányok közömbösek a számára… így valahol érthető is, hogy reménykednek.
- És most, hogy ezeket szuperül megbeszéltük – hangomban némi iróniát csempészek, de épp csak annyit, hogy a fiatalemberbe fülig zúgott lányoknak fel se tűnjön – elindulhatnánk vacsorázni, mit szóltok hozzá? – meg sem várva a választ, lassan elindulok, csakhogy bátorítsam őket. Voltaképpen, ha nem mondanának, az sem zavarna, vagy gátolna meg abban, hogy egymagamban elhagyjam a helyszínt. Eszem ágában sincs megvárni eme „roppant érdekfeszítő” beszélgetés kibontakozását, még a végén megbeszélik az első randijukat, én pedig a szándékot is megbánom, hogy bocsánatot akartam kérni, ha tapintatlannak és elérhetetlennek tűntem.
- Ez nem is rossz ötlet – jegyzi meg a Kairól mindent tudó lány, és elindul utánam.
- Biztos remek társaságod van a táborvezetői asztalnál, de nem lenne kedved csatlakozni hozzánk, Kai? – a másik megragadja a lehetőséget, és olyan szűzies ártatlansággal teszi azt, hogy bárki gond nélkül elhinné, valódi a kislányos zavara.
Ezzel a kérdésével nálam be is telik a pohár, de ahelyett, hogy a helyére tenném a lányt, inkább valamiféle passzív agresszív megoldást keresek, amitől aztán olyan érzésem van, mintha lángba borulna a bensőm. Ez nem én vagyok. Próbálom értelmezni a tulajdon döntéseimet, és noha nehezemre esik bevallani még saját magamnak is, hogy Kai az oka mindennek, valahol legbelül tudom, hogy belém ivódott az utolsó üzenetének első mondata. Az a néhány szó az, ami eddig sem hagyott békésen megfeledkezni az estéről. Úgy látszik, újból emlékeztetnem kell magam, hogy ez a valóság, nem pedig a szerelmi regényeim egyike, egy szó mint száz, valószínűleg ez az üzenet több lány telefon-képernyőjét is működésbe kényszerítette, következtetésképpen nem én vagyok a szerencsés nyertes.
- Tudjátok mit? – hátra fordulok és félbeszakítom a beszélgetést, mielőtt Kainak lehetősége nyílik megválaszolni a kérdést, amitől véleményem szerint, eszméletlenül kínossá kezd válni a légkör – Otthagytam valamit a barakkban, de eszem ágában sincs megint feltartani titeket, menjetek csak nyugodtan előre, pár perc és veletek leszek – még be sem fejezem a mondatot, de már távolodom a társaságtól, végül hátat fordítok nekik és mint akit elkergettek, úgy szedem a lábam. Talán csak nem akarom hallani, milyen könnyű szerrel tekerik Kait az ujjaik körül a lányok, és mivel mind a kettő attraktív külső jegyekkel rendelkezik, logikus indok sem jut eszembe, amiért nemet mondhatna.
Úgy érzem, fordult a kocka és én kerültem abba a helyzetbe, hogy olyan gondolatokkal küszködjek, amik valamiféle reakcióra várnak. De valószínűleg most játszottam ki az utolsó esélyt a dolgok rendezésére, ennélfogva muszáj lesz elhessegetnem, vagy együtt élnem velük.

Sürgető lépteinek eufóniájára olyan érzésem támad, hogy meg kell csípnem magam, máskülönben azt fogom hinni, hogy álmodom. Mégis lehetséges, amit eddig lehetetlennek gondoltam, és egy icipicit is érdekli, mi szorította belém a szót, amikor a közös esténket követő napon úgy eltűntem, mint szamár a ködben? A tempóm fokozatosan lelassul, míg teljesen megállok, hogy szembe forduljak vele, amikor a kezem után nyúl. Eddig sem azt szerettem volna, ha úgy tűnne, mintha utánfutó módjára követne, még akkor is, ha közben utolért és mellettem haladt, meg jobb szeretek az emberek szemébe nézni, ha felém intézik szavaikat. Végig hallgatom a beszélgetést kezdeményező okot követő magyarázatot, ami tulajdonképpen magában egy újabb bocsánatkérés, de tekintetem hol rajta, hol pedig a mögötte álló, egyértelműen irigykedő, kíváncsi szempárokra szökken. Úgy tűnik, végre felfogták, hogy valaminek a közepén voltunk, amikor megzavartak minket, és noha most egészen távol vannak, még mindig kedélyt háborgató, hogy nem tudnak a saját dolgukkal foglalkozni ahelyett, hogy közönséget állnának.
Igazándiból Kai nem tett semmit azért, hogy kellemetlennek érezzem a szituációt, vagy hát… a menekülési vágy inkább a lányok blamázstalan törtetésének köszönhető. Csakhogy ezt nem fogom tudni bevallani neki, amíg a szobatársaim láthatárában vagyunk, és úgy sejtem, nem fogják megunni a várakozást, elvégre minden bizonyíték arra utal, hogy nem fejlődött ki bennük rendesen a szégyenérzet, ebből fakadóan fogalmuk sincs, mikor illik angolosan távozniuk.
Magára hívja a pillantásom, amikor nem fejezi be a bonyolult mondatot, amibe belekezdett. Nem kérdezek vissza, mert nem szeretném, ha bármilyen nyomást gyakorolnék rá, azt akarom, ha szabadon beszélhetne, de legnagyobb sajnálatomra végül némi homályt teremt és teljesen más véget ad mondandójának. Puha tenyeremet az övébe csúsztatom, miközben kicsit ellenségessé vált tekintetemmel ismét a lányokat ostromolom egy pillanat erejéig. Véleményem szerint akaratlanul, épp most hirdettem háborút, de nem fogom semmibe venni a saját érzéseimet és olyan konstellációkba helyezni magam, amikben más szerepét kell játszanom.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha nyugisabb helyre megyünk – teszem hozzá, immár íriszeit vizsgálgatva, mielőtt félreérthetővé válik a mozdulatom, és ha nem ellenzi, az erdősebb rész felé vezetem, ahol végre ténylegesen négyszemközt beszélhetünk. Sajnos nem tudom figyelmen kívül hagyni a szívem szabálytalan zakatolását, de nem fogok meggondolni magam csak azért, mert félek a fámáktól, amikre holnap reggel kelhetek. Itt az ideje, hogy a lábaimra álljak, és ne hagyjak egyetlen egy rendezetlen dolgot sem a múltba.
Hamarosan a tűzrakó helyhez érünk, amit rengeteg hosszabb fatönk vesz körül. Automatikusan elengedem a kezét, és további pár lépést teszek, hogy tisztességes távolság legyen köztünk és ne férkőzzön a körülményekhez nem illő intimitás a levegőbe.
- Azt hiszem, eléggé félreérthető voltam – töröm meg végül a természet csendjét, egy nagyobb levegővétel után. – Nem haragszom rád, és az üzeneteidet sem azért hagytam megválaszolatlanul, mert úgy éreztem, nyomulsz. – kezdek bele a kurta magyarázatba, ami nagy részben tartalmazza azokat a szavakat, amiket egyszer bepötyögtem a telefonomba azzal a céllal, hogy a mondandóm végére érve elküldöm őket. – És igazándiból jól esett, hogy írtál, mert nem éreztem úgy, mintha életem legnagyobb hibáját követtem volna el azzal, hogy kétségbeesésemben úgy döntöttem, elmegyek a buliba. Az üzeneteid gátolták meg, hogy egy legyek a sok lány között, akik meggondolatlan dolgokat tesznek és aztán úgy élik az életüket, mintha mi sem történt volna. – időnként elpillantok az arcáról, mert úgy érzem, ha folyamatosan a szemébe néznék, teljesen elpirulnék, és attól még jobban zavarba jönnék. – Az egyetlen ok, amiért nem írtam vissza a szégyen volt, amit attól éreztem, hogy az estét csak foltokban tudom visszaidézni. Tudod… - ezen a ponton megakadok, mert sebtében nem tudom eldönteni, milyen fényt vet rám, amit mondani készülök, de felveszem a bátorság vértjét, és nem futamodom meg – nem szokásom ismeretlen srácok ágyában ébredni, és ami ezt illeti, ez volt az első, ennek következtében úgy éreztem, szégyenfoltot pacsmagoltam a nevemre és úgy gondoltam, ha a múltba felejtem a történteket, az a bizonyos folt a mi titkunk marad… meg a bejárónőtökké, bár erősen kétlem, hogy bármi következményhez vezethet, ha elkotyogja valakinek, szóval lényegében a mi titkunk. – viccelődve igyekszem oldani a feszültséget, mielőtt a helyzet visszafordíthatatlanul komorrá válna, ha ez egyáltalán lehetséges. – Szóval tulajdonképpen én vagyok az, aki bocsánatkéréssel tartozik, és leírhatatlanul röstellem, ha fejtörést okoztam. – halványan elmosolyodom és egy rövid pillanatig összehúzom a vállaim, majd leengedem őket. Remélem, nem voltam túl drámai és nem tettem magam nevetség tárgyává a sok ok és okozatommal.

Kedves szavai egészen megnyugtató hatással vannak rám, és majdhogynem kezdem azt hinni, hogy némileg eltúloztam a szituációt és elefántot varázsoltam a légyből. Ámde ajkaim mögötti rejtekben keserű íz szaporodik a felelőtlen viselkedésem emlékére, hisz a dolgok egészen más, és tragikusabb kimenetelűek lehettek volna, ha Kai nem döntött volna úgy, hogy vigyáz rám. Van egy olyan érzésem, hogy annak a társaságnak a kilencvennyolc százaléka nemhogy haza nem vitt volna, legalább is jó szándékkal, de még annyival sem bajlódott volna, hogy kiderítse a címem, amit aztán megadhat egy taxisnak. Bókján halványan elmosolyodom, és mintha az arcom is kicsit lángba borulna.
- Ugyan, hiszen nem is ismersz – jegyzem meg egy, a kislányos zavaromnak köszönhető visszafogott kuncogás kíséretében, ugyanis biztosra veszem, nem ezt gondolná, ha közelebb kerülne hozzám. Szavaim kissé nyersen hatnak, annak ellenére, hogy teljesen egyértelmű, mennyire hozott zavarba, így mielőtt rossz néven venné, kissé komédiába illő komolyságot varázsolok az arcomra és folytatom. – De ezen simán változtathatunk, csak lapoznunk kell egyet. És ígérem, még a harmadik, és a negyedik kérdésem sem az lesz, hogy felmegyünk e valami szobába – az előbb említett rossz tapasztalatait idézve próbálom felvenni a viccelődés fonalát és folytatni, ennek érdekében még a jobb kezemet is a szívem fölé helyezem, hogy még hitelesebb legyen a megadott szavam.
Észre sem veszem, hogy a körülöttünk lévő, nyomasztó feszültség kámforrá válik és helyette egy barátságos jó hangulat ölel át minket, már azelőtt is, hogy Kai felvilágosít arról, mi történt azon az éjszakán. Amikor az emlékek felelevenítésébe kezd, nagy levegőt veszek és aggódóan beharapom az alsó ajkam. Arra számítok, hogy valami botrányosan cikit csináltam, de az elmondottak alapján inkább olyan lehettem, mint egy hatéves kislány, akinek semmi sem jó, vagy aki még a hazamenet ötletétől is mindennek ellenszegül és bármit megtesz, hogy szabotálja azt, mert még a játszótéren szeretne maradni. Nagy teher esik le a vállaimról, főleg, amikor ahhoz a részhez ér, hogy önszántamból feküdtem be az ágyába – ezen a ponton szinte biztos, hogy totálisan ki voltam merülve, más nem is lehet a magyarázat arra, hogy egy újonnan megismert fiatalember fekvőhelyébe helyeztem kényelembe magam – és szinte azon nyomban el is aludtam, ő pedig követte a példámat. Hitetlenkedve megrázom a fejem és mosolyra húzódott ajkaim réséből egy halk és rövid, de annál megkönnyebbült nevetés szökik ki.
- Kai Benton. Ezzel kellett volna kezdened az üzeneteid – hangszínezetem kissé dorgáló, de mégis érezni, hogy nincs bennem harag. Inkább arra eszmélek rá, hogyha nem hagyom figyelmen kívül az Instagram értesítéseket, már rég tudtam volna, hogy semmi olyan nem történt, amit józanul nem vállalnék be.
Enyhén zavarodott arca azt súgja, ez nem minden, és ahogy ajakszirmai szavakat formáló mozgásba kezdenek, a vigyor elillan az ábrázatomról, rémületemben a szemeim elkerekednek, és úgy érzem, mindkét lábam a földbe gyökerezik.
- Atyaég! – szólalok meg végül, miközben lelki szemeim előtt elpukkad az a bizonyos, szivárványos lufi, ami a „mi közös titkunk” elképzelését szimbolizálta. – Elképzelni sem tudom, milyen kínos lehetett neked… - valóban nem megy a roppant kellemetlen szituáció lefestése a képzeletemben. A következő másodpercben viszont rájövök, hogy Kai bátyja is vezető a táborban, így a kétségbeesés újra üdvözöl. – Mennyi az esély arra, hogy a bátyád felismer, és megkeseríti az életem a történtek miatt? – kérdem amolyan nyomozó hangon, ugyanis eszem ágában sincs hagyni, hogy bárki is zsaroljon valamiért, ami tulajdonképpen meg sem történt, maximum az elképzelések mezején.

A vállszirtjei ösztönös rándulása újabb mosolyt csal az arcomra és elgondolkodtatóba ejt. Azt hiszem, egyet értek vele abban, hogy teljesen mindegy mennyire ismerjük egymást, annál inkább az számít, hogy ebben a meghitt pillanatban, a természet csodáinak és hangjainak ölelésében mindkettőnk önmaga lehet, nem pedig egy alak, amit a fámák hoztak világra.
Halkan mély levegőt veszek, és hirtelen nem tudom eldönteni mikor vált ennyire barátságossá a minket körülvevő aura. Nagyjából fél órával ezelőtt még nagy ívben el akartam kerülni Kait, most pedig úgy beszélgetünk, mint két régi ismerős, akik ugyanazon a titkos, kalandos élményen osztozkodnak. Jobban meggondolva, nem biztos, hogy a kalandost használnám jó szóként arra, ami történt, bár, ha belementem abba, hogy együtt tartsak Kai-jal, biztos voltak jó, az ötlet mellett szóló indokaim. Nehezen kérdőjelezném meg, hogy nem volt részem semmilyen mókában azon az estén, annak ellenére, hogy a véráramlatomban keringő szesz egészen biztosan önmagában is elegendő volt a merész vállalkozáshoz.
A múltbeli éjszaka elemezgetéséből a roppant ködös kijelentése zökken ki. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a gondolatainak és a nyelve járásának most az egyszer nem sikerült csapatként dolgoznia. Minden jel arra utal, hogy erre ő is hamar rájön, zavarodottsága valamiért, valahol szörnyen mulattató, de közben teljesen magával ragadó.
- Biztosra veheted, hogy a lányok bármikor szívesen látnak abban a szobában. – teszem hozzá igyekezve, hogy arra utaljak, semmi indiszkrét és félreérthető nem volt a mondandójában – tekintettel arra, hogy szobatársakkal osztozkodunk a halóhelyiségeinken – még úgy is, hogy a legnagyobb erőfeszítésekkel is csak nagy nehezen lehetne ennek a kijelentésnek más értelmezést adni. Bátorítóan megcsóválom a fejem, amikor szabadkozásokba kezd, hiszen tényleg nem vettem rossz néven, amit mondott. – Semmi gond, Kai. Lassan hozzá szokok ahhoz, hogy félreérthetően beszélsz. – szúrom azért oda halovány mosollyal a hússzirmaimon, csakhogy egy kicsit tovább éreztessem vele annak a súlyát, hogy kétségek között hagyott, amikor nem mondta el korábban, mi történt aznap éjjel. Nem mintha okom lenne haragudni rá emiatt, hisz a saját felelősségem, hogy vigyázzak magamra, és tulajdonképpen hálásnak kell lennem amiatt, hogy egy kis időre önként vállaira vette ezt a terhet és tökéletesen cipelte, ugyanakkor bennem van még a tüske, amiért nem említette ez idáig, hisz az lett volna a helyes, ha ezzel kezd, nemde?
Amikor a bulizási szokásaim mintájára tereli a témát, némileg zavarba hoz, ugyanis egyértelműen úgy érezném, csökkenne az értékem és romlana az imázsom, ha kiderülne, hogy előbb mennék el egyet lovagolni, mint leinni magam a sárgaföldig. A korombelieknél ez nem menő, én pedig nem akarok különc lenni, akármennyire is azt szajkózzák manapság az emberek, hogy másnak lenni nem rossz, hanem privilégium. Nos, ebben a korban és ilyen viszonylatok között, igen is kirekeszthető az, aki a tinédzser-motívumnak nem felel meg.
Összepréselem az ajkaim, mintha csak vissza akarnám tartani a közéjük kiszökni akaródzó szavakat, és tétován megcsóválom a fejem.
- Nem… - tagadom le, gyomrom azon nyomban összeszorul, a ketyegőm pedig hirtelenül gyorsabban kezd pulzálni. – De ez volt az első kimaradásom emiatt a társaság miatt. – szövöm hozzá sűrű bólintások közepette, holott tudom, hogy nem a társaság miatt töltöttem máshol az éjszakát, hanem azért, mert illuminált állapotban is tudatában voltam a ténynek, mennyire meg fog változni az életem, ha apa elveszi Margotot, így távol kívántam maradni mindettől, amíg csak tudtam.  
- Igazából nem is számít, mert, ha emlékezne is rám, úgysincsen egyéb bizonyítéka a szavakon kívül. Gondolom… - jelentem be fennhangon a gondolatban kikalkulált eredményeket arról, mi lenne, ha a bátyja emlékezne rám, miközben azon vagyok, hogy elűzzem a családi problémákkal kapcsolatos elképzeléseket. – Nem mintha a szóbeszéd nem lenne elég, de… - rövid szünetet tartok, majd heveny gyorsasággal témát váltok. – hé, nem vagy éhes? – egy kicsit valóban kezdek megéhezni, bár ha belegondolok abba, hogy a lányok desszertjévé válhatok, ha a kantinba megyek vacsorázni, majdhogynem el is megy az étvágyam. Nem mintha félnék néhány elkényeztetett libától, de semmi kedvem a korombeli nőszemélyek hisztériáival fárasztani magam már az első napon. – Mehetnénk az ebédlőbe – fintorodom el halványan bizonytalanságomban – vagy megosztozhatunk a zabkeksz és alma gyűjteményemen, ami nem túlzottan jó vacsora – bővítem ki a lehetőségek tárát, hátha esetleg Kai is gondol azokra a kellemetlen szempárokra, amik belénk szúródhatnak. Természetesen neki nem kell egy asztalhoz ülnie a szobatársaimmal, így könnyedén meglehet, hogy emellett dönt - valljuk be, a főtt étel sokkal csábítóbb az ajánlatomnál - tehát lelki szemeim előtt már látom is magam a kekszes zacskóval az ölemben. A nemleges válasz is egy opció, én pedig nem szándékoztam azt az impressziót kelteni benne, hogy csak és kizárólag velem tarthat.

Sajnos nem tudok ellenkezni azzal a kijelentésével, hogy szívesebben látom a hálókörletemen kívül, mert úgy érzem, ha megtenném, azzal olyan vizekre eveznék, ahonnan kész megpróbáltatás lenne visszajönni. Tekintettel arra, hogy rengeteget olvasok, nehezemre esne azt állítani, hogy a szókincsemmel, vagy az eszemmel lenne gond, amiért nem tudom félreérthető célzásoktól mentes módon azt közölni vele, hogy nem lenne ellenemre, ha a hálószobámban látnám, de egyértelműen fejtörést okoz a mondat letagadása úgy, hogy az ne legyen értelmezhető többféleképpen. Talán az éhség teszi, ami lassan egyre sürgetőbb jeleket ad arra, hogy a testemnek szüksége van valami élelemre. Egészséges vagyok, de megesett már, hogy elvesztettem az eszméletem annak következtében, hogy elfelejtettem táplálkozni viszonylag hosszabb időre. Az esetek többségében inkább csak előbújik egy mogorva énem, akinek semmi sem felel meg addig, amíg ismét fel nem töltődik egy finom étel energiájával. Az emberek többsége azt hiszi, hogy az ilyen fajta viselkedés csak a közösségmédián létezik, de azt gondolom, én vagyok az élő példa arra, hogy mégsem.
- Elképzelni sem tudom, milyen az, ha egy pszichológus gyermekeként kell valakinek felnőnie, de még hogy szexuálpszichológus… - reagálok kissé elkerekedett szemekkel a következő gondolatára, annak reményében, hogy ezzel átadhatom a múltnak a hálószobás témát. – De ha lehetőségem adódott volna, inkább azt választottam volna, hogy ezen a területen dolgozzon az anyukám, minthogy egyáltalán ne is legyen az életem része. Gondolom, valamilyen szinten szakmai ártalom, hogy Mrs. Benton néha máshogy értelmezi a szavaid, illetve szeret, és ezért muszáj olyasmi felé terelni a témát, ami neked kellemetlen, csakhogy biztosra tudja, minden okés. – folytatom kicsit elmélázva, immár a talajt pasztázva, amikor rájövök, hogy nincs is annál rosszabb, mint anya nélkül felnőni. Nekem, mint a női nem tagja, talán még nehezebb is, hogy apukámmal alakítok csonka családot, ugyanis vele nem mindig beszélhetem meg azokat a dolgokat, amiktől óriási kérdőjelek merülnek fel bennem. Félreértés ne essék, semmiért sem cserélném le édesapámat, mindössze könnyebb és kellemesebb lett volna az életem, ha édesanyám is kivette volna a részét belőle.
Amikor édesapám reakciója felől érdeklődik, kissé elszórakozottan elmosolyodom. Esküszöm, hogy aznap reggel még picit sem volt komikus a helyzet, de utólag belegondolva, nem is volt annyira vészes, pedig valószínűleg a frászt hoztam rá.
- Nos, ő tipikusan az az apuka, aki odavan meg vissza a lányáért, cseppet talán túl védelmező. – kezdek bele a múlt képeinek lefestésébe. – Aznap reggel nem ment be dolgozni, mert a mobilját szorongatva fel-alá járkált a házunkban. Felhívta a rendőrséget és legalább húsz kórházba is betelefonált. A barátaimat hál’istennek nem hívogatta… elképzelni sem szeretném, az milyen lavinát indított volna – még a mai napig kellemetlen érzések és félelem kúszik a testembe a gondolatra is, mennyire sutba vágta volna a reputációmat, ha apa nekiállt volna tárcsázni a barátaimat. Arról nem is beszélve, hogy hosszú ideje már nem kötöm feltétlenül az orrára, kivel romlott meg a kapcsolatom, ezalatt kivétel, ha rákérdez a bizonyos illetőre. Élve eltemetett volna, ha olyannál érdeklődik a hollétemről, aki egykor a baráti listámat bővítette, de ma már az ellenségeim táborát színesíti.
- Elintézed? – egészen meglep a kifejezésmódja, kicsit talán még meg is rémít. Nem nézném ki belőle, hogy agresszióval intézné a problémáit – és nem azért, mert nincsenek meg hozzá az adottságai, hogy valakiből kiverje a lelket is – mindössze érettebbnek és intelligensebbnek tűnik annál. A férfi hormonok azonban képesek olyan dolgokra kényszeríteni az erősebb nem tagjait, amiket a hétköznapjaikban nem tennének meg, és bizonyára egyik Benton srác sincs hiányukban, szóval jobb lesz leszögeznem, hogy felesleges védelmeznie a bátyjával való kapcsolata kárára. – Noha elmondhatatlanul értékelem a jó szándékod, nem szükséges rontanod a tesóddal való viszonyodon miattam – kellemetlenségemben újabb nevetés szökik ki belőlem. Habár kettőnk között ő az, aki ismeri az idősebb Bentont, van egy sejtésem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Eddigi életemben nem igazán esett meg, hogy ne tudtam volna megvédeni magam, és ez most sem lesz máshogy.
A kiszökés gondolata egészen lázba hoz, és nincs túl sok minden, ami visszatartana. Ez az első nap a táborban, így nem volt alkalmam még megkóstolni az ételt, de gyanítom, egészen rossz lehet, ha Kai inkább bevállalja a rizikót, hogy rajtakapják azon, hogy kiszökött a tábor területéről egy gólyával, minthogy sem kibírja a rossz minőségű vacsorát.
- Nos… örömmel kipróbálom veled a vendéglőt, ha megesküszöl rá, hogy nem minden gólya lányt viszed oda, aki előzetesen az ágyadban hagyta a nyakláncát – jelentem ki komoly hangszínezeten, némi tétovázást színlelve. A helyzet rájátszásától egyértelmű, hogy csak viccelődöm, de a biztonság kedvéért könnyed mosolyt varázsolok az arcomra. – Addig is, légy a vendégem – teszem hozzá és a barakk felé veszem az irányt, tekintetemmel az arcán, hogy ne úgy tűnjön, mintha le akarnám rázni. – Mi a kedvenc szabadidős tevékenységed? – váratlanul felhozok egy másik témát, hogy ne csendben kellejen megtennünk az utat. A csevegés egészen jót tesz nekünk.