Mutatóujjam körme lassan futott végig a képeslap keretén, vigyázva, mintha az érintésemmel elűzhetném az írott szavakat a lapról. Papa tintával mártott cirkalmas betűi már jelezték vénülő kezének nyomait, de ha csak tehette, a mai napig a legkülönlegesebb és még nem látott képekkel bombázott, habár minden héten legalább kétszer felhívtam őt. Azt mondanám, hogy az egyik hobbija volt neki elmenni a legközelebbi postaládáig és beledobni a királynő bélyegű üzenetét nekem. Útközben minden áldott alkalommal megállt Mary néni virágboltjánál és felesleges, öreges semmiségekről fecsegtek bő fél órán át. Ez nála már hagyománynak számított, olyannak, amire engem is sikerült rávennie akkor, amikor nála tartózkodtam Montrose-ban. Habár itt éltem több, mint öt éve és már az állampolgári eskün is túl voltam, nem volt kétséges, hogy első körben mindig is angolnak fogom magam tartani és ezen semmi sem változtathatott. Papa legújabb küldeményének hátoldalán most egy Oscar Wilde idézet fogadott, amit már legalább huszonkettedik alkalommal olvastam el és mosolyogtam meg azt, mégis egy sóhajtás kíséretében emelkedtem meg az asztal mögötti székemről, hogy a parafatáblához lépve térképtűvel rögzítsem azt oda.
- Úgy gyűjtöd azokat, mintha gyémántok volnának - beszélt bele az addigi kellemes csendbe Esther, megállva az irodám ajtajában, oldalával nekidőlve a keretnek is, mellkasa előtt fonva össze a karjait, hogy onnan fókuszáljon és mérje fel a kedvemet.
- Hmm - léptem egyet hátra megmosolyogva a hallottakat. - Van, akinek a gyémántok számítanak, nekem ez sokkal többet jelent. Tudod... ameddig küldi nekem ezeket, addig tudom, hogy jól van és nem kezdek el aggódni az egészsége miatt - igaz volt. Papa idős ember létére a mai napig karizmatikus férfi képében tetszelgett a szülővárosában, rengeteg ismerőst, üzletfelet szerezve az évek során. - Olyan már, mint Bilbo, a pipadohányáról órákig tudna beszélni és legutóbb meg is mutatta, hogyan kell tökéletesen megtömni azt. Cseresznyés dohány a kedvence - emlékeztem vissza, ahogy szinte műszerész pontossággal pakolta bele a dohányt a faragványba és gyújtotta meg azt, úgy pöfékelve, mint egy riadt gőzmozdony. Olyankor mindig magára hagyva fedeztem fel a házhoz tartozó területet és jártam be az istállókat, néha rápillantva a telefon kijelzőjére, hogy esetleg kaptam-e akkor üzenetet. A csend ott túl hosszúra nyúlt, de nem aggódtam túlzottan akkor.
- Szerencsés vagy, hogy élnek - pillantott le a padlóra Esther egy pillanatra és valahogy az alakja is egy kicsit megtörni látszott a mozdulatban, mert sokkal kisebbnek tűnt, mint valójában volt. A mai napig képtelen volt feldolgozni a szülei balesetét, ami a helyi sajtó híreibe is bekerült anno. A vétkest még csak el sem ítélték, az áldozatok pedig már nem lélegezhettek, helyette a szűkös és hideg föld lett az otthonuk. Minden addig közösen ünnepelt eseményre megemlékezett Esther, egy-egy gyertyát gyújtva és azokon a napokon jobb volt őt elkerülni, mert a letargia az egész lényét megfertőzte olyankor. - De evezzünk egy mozgalmasabb, nem idejétmúlt téma felé - dörzsölte össze a tenyereit. - Meséltem neked arról a srácról, tudod - néztt rám úgy, mintha ebből a pár szóból mindent tudnom illene.
- Ömmm... melyikről? - kérdeztem rá félve, mert szinte minden nap egy-egy újabb történettel látott el. Randevúk, félresikerült találkozások, flörtök, ha a munkát nem vesszük bele a sorba.
- Ms Fraser! - durcásan villantak szemei. Megadóan felemeltem volna a kezeim, de nem volt rá szükség, viszont a bocsánatkérő pillantás nem maradhatott el. Hamar túllendült ezen és megmozogva az ajtómban a hajába túrt gyors mozdulattal. - Mr. O'Neal fog érkezni tíz perc múlva és Howard azt szeretné, hogy te fogadd Ezrát. Nekem konferenciabeszélgetésem lesz, ő meg tudod milyen, nekem is három hónappal később volt képes köszönni, miután idekerültem. És őt még csak az újak közelébe se engedném, mert sikítva rohannának a szélrózsa minden irányában tőle. Még téged is képes kiborítani, pedig te vagy itt a legnyúzhatóbb ember. Már ne vedd magadra, de ez így igaz, azt elismerheted - villantott egy vigyort, tudatva, hogy nem megbántani szeretett volna és igazat kellett neki adnom.
- Ez most komoly? Jasonnel lenne terápiám - akadtam el, tétován pillantva az órára. Ezek a foglalkozások két órásak szoktak lenni, és bárhogy is számoltam, sehogy sem jött ki.
- Ne aggódj, beszéltem Jason édesapjával. Délután kettőre érkeznek, a kicsi meg örült, hogy tovább alhat - pont akkor, amikor ebédelni szoktam...
- Oké... Szóval.. Mr. Ezra O'Neal az úr neve - összegeztem már gondtalanul, túllépve az eszek-nem eszek kérdésen. Az utóbbi időben minden egyes étkezést hányinger előzte meg, úgyhogy talán nem is lett volna rossz ötlet elnapolni azt.

Fél perccel később már a férfi önéletrajza landolt a kezemben, nyolc perccel azután pedig már egyszer átfutva mindazt, felöltözve léptem ki az épület ajtaján, hogy a kapu felé induljak meg, ahol Freddie, a portásunk vállalhatatlan hangerővel hallgatta az ABBA régi slágereit. Huszon-harminc x évesen a retroban hitt, egye csak járva az idejétmúlt koreográfiával azon szórakozóhelyeket, ahol az efféle zenéket szólaltatták meg.
- Waterloo I was defeated, you won the war, Waterloo promise to love you for ever more - nem különösebben voltam odáig a hangszínéért, ami egy szamár és egy kismacska keveréke volt, de az tagadhatatlan, hogy a vidámsága megmosolyogtatott, nevetve integettem neki már öt méterről. - Helló, kislány! Na hogy ityeg? - tekerte le a hangerőt, hogy beszélni is tudjon végre, de a ritmusra a mozgása nem állt le, csak éppen a háttérbe szorította azt.
- Minden rendben. Épp várok valakire - néztem fel a nálam egy fejjel magasabb férfi szemeibe jókedvűen, a jéghideg ujjaimat pedig bedugtam a kabátom zsebébe. - Egy újabb.. potenciális munkatárs - toldottam meg ennyivel büszkén és felettébb reménykedve. Nem ártott a vérfrissítés, és ha őszinte akartam volna lenni, nem túl sok férfi dolgozott a lovakkal az állatorvoson és a kovácsokon kívül. Jót tett volna a lányoknak is, ha egy kicsit fellazítjuk a nőuralmat.
- Majd kikérdezem a zenei ízléséről. De ha nem szereti a Bee Geest és az ABBAt, akkor nem állok vele szóba - közölte vigyorogva Freddie, végszóra pedig egy addig ismeretlen, csak képről látott férfi alakja jelent meg, akire talán egy picivel szélesebben mosolyogtam, mint kellett volna -a portásunk fenyegetése végett is.
- Üdvözlöm! Ha jól sejtem, ön Mr. O'Neil - kezdtem bele, felemelve a kezem egy kézfogásra, amennyiben elfogadta. - Cora Fraser vagyok és engem ért a megtiszteltetés, hogy... kicsit körbevezessem itt nálunk. Vagyis.. remélem, hogy Önnek is ezt mondták - kellemetlenül elnevettem magam, mert Esther elfelejtette közölni, hogy mit is kell csinálnom pontosan. A fenébe is! De ha engem kérdeznek, én mindig a bele a közepébe alkat voltam, gyakorlatban lehetett mindent a legjobban megtanulni. Ha a férfi valóban Ezra volt és nem ellenkezett, akkor negyedet fordulva a főépület és egyben az istállók felé vettem az irányt - a férfivel együtt, ha mellettem lépdelt.

Aprócska korban szeretne mindenki tűzoltó lenni, hercegnő, állatorvos, mesekönyv szereplő és azt pedig még inkább szeretné, ha végre Tom elkapná Jerryt, vagy a kicsi egér végre nyugodt és boldog életet éljen a sajtja társaságában, de ahogy telnek az évek, úgy válik bonyolultabbá az élet. Gondokkal terhes napok, tanulási nehézségek, amiket alapesetben könnyedén kellene megugornunk, de csak-csak közbeszól valami, ami ellehetetleníti azt, hogy a vágyaink után menjünk. Szeretném azt mondani, hogy boldog vagyok, ám ez nem lenne a teljes igazság és a valóság. Habár a napokat nem csak megélem, még így is hiányzik valami megfoghatatlan... valami olyasmi, amire vágytam, de eddig a sors megtagadott tőlem. Nem hittem az asztrológia csodáiban, ám naivan reménykedtem mások jóságában, elkerülve a rosszindulat tényét, elkerülve azt, hogy sok ember bántani képes, egymásra rákapaszkodva feljebb jutni, kihasználva mindenkit, akik körülöttük voltak és kegyetlenül megbántani bárkit, akiben potenciált láttak.
Emiatt alakult ki az első nézeteltérésem is hosszú hetekkel ezelőtt Mr. Cowennel, akivel a viszonyom... egészen hullámzóan alakult, de nem tudnám azt mondani, hogy nem gyakorolt rám hatást, hogy nem kalandoztak el a gondolataim a férfi felé, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem csak egy belekényszerített munkafolyamat miatt vált még elágazóbbá a hivatásom itt, New York szívében, Brooklyn eme ékszerdobozában, amely létezésem egyik legfontosabb helyszínévé vált. Lovasterapeutaként nem munkának éreztem azt, amivel foglalkoztam, hanem az életem része volt. Szerettem a lovak illatát, ezernyi meglepő, nevettető élményét velük, s talán a legtisztább érzés az volt, amit a gyerekek iránt éreztem. Határtalan boldogsággal töltött el az, ha bármilyen pozitív változást értem el velük, s kezdtek megnyílni, beengedni minket - a lovakat és engem - a bizalmukba. Ezen folyamat részeként fejlődtek ők, s velük együtt én is... de nem csak ez érdekelt.
Még az egyetemi képzésem során volt alkalmam deviáns viselkedésről tanulni, a kötelező gyakorlatok során pedig személyesen is találkozni azon emberekkel, akikben valamii más volt, akik különböztek a normától. Ebben hasonlít talán leginkább a szigetország, az ősi kontinens és az Amerikai Egyesült Államok is.. a szegénység, a hiányt szenvedő emberek, a hontalan munkanélküliek, a lecsúszott és eltévelyedett lelkek mindenhol léteznek és lélegeznek... és ez volt az egyik, ami mélyen rezonálva bennem okozott bennem reményt, hogy talán ezen is változtathatok. Hogy nekik is adhatok esélyt, ami Brian Howard személyében csúcsosodott ki és hónapokig tartó hosszú küzdelem eredményeként értük el azt a lányokkal, hogy ne csak én, ne csak mi, de a Kensington is felkaroljon hátrányos helyzetű embereket... ilyen volt Ezra is. Mert habár már egészséges férfi volt, az ő élete sem volt könnyed, és tudtam, hogy valahol félrecsúszott annyira, hogy muszáj volt menekülni valami elől, elsüppedni egy érzésben és a saját maga világában... talán igazam volt, talán nem. Az ő indíttatását ugyan nem tudtam, de nem is terveztem azt, hogy már most letámadom őt, mert nem volt célom elijeszteni ettől a lehetőségtől, amelyet mi kínáltunk neki.
A csendet nem igazán tudtam sokáig megtartani, ha nem volt problémám, ha nem éreztem úgy, hogy szeretnék egyedül lenni, de aztán...
- Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy én vagyok-e a legmegfelelőbb ember arra, hogy sikeres legyen ez az interjú. Úgy értem.. - zavartan megköszörültem a torkomat a kavicsos úton lépdelve, tenyereimet megtörölve a nadrágom száraiban. - Lovasterapeutaként dolgozom és nem is olyan régen tréneri pozícióba emeltek - pillantottam le a földre egy pillanatra, mert nem akartam felhozni az ügyvéddel közös pillanataimat most igazán. - .. és ez utóbbi nagyon új, még bele kell tanulnom abba nekem is. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy nekem ön az első, Ezra - kényszeredetten elnevettem magam, zavartan, mert fogalmam sem volt, hogyan is kell másokat interjúztatni. Ami engem illet, öt és fél évvel ezelőtt volt az utolsó, és talán az egyetlen is életem során. Akkor is annyira izgultam, hogy szinte angolul is elfelejtettem, anya spanyol vére forrt ajkaimra és ha jól emlékszem, franciául köszöntem meg a lehetőséget és au revoirral távoztam. Otthon pedig annyira izgultam, hogy két estét is pityergéssel töltöttem, de megérte, mert életem munkáját kaptam meg. Még az utolsó pillanatban elkaptam, ahogy Esther vadalma vigyorral bámult minket a központi épület ablakából, de esze ágában sem volt kijönni és elvégezni a saját munkáját, miközben nem befelé vezettem Mr. O'Neilt, hanem a karámok és a lovarda felé, ahol már Maple bizonyára várja a délutáni nasiját. Ő volt a kedvenc mini lovam, azért is, mert nekünk csak ő volt, így nem kellett megcsalnom a törpét.
- Az önéletrajzában nem sok mindent árul el magáról, csak a hivatalos adatok szerepelnek benne - ahogy szokás is. - Mesélne kicsit magáról? Tudom, hogy ez egy nagyon általános kérdés, és visszakérdezhetne, hogy milyen dolgok érdekelnek specifikusan... - mosolyodtam el futólag. Hát mondom, hogy béna voltam, még sosem interjúztattam... - leginkább az, hogy milyen embernek tartja magát? Nem azt kérem, hogy a pozitív vagy a negatív tulajdonságait sorolja fel nekem, inkább azt, hogy mikor érzi magát nyugodtnak, boldognak vagy frusztráltnak? - pillantottam a férfire. - Volt valaha állat maga körül? - érdeklődtem, és a szúnyogok és házi legyek nem számítottak kedvencnek, sem pedig a sarokban terebélyesedő pókháló ura... igyekeztem óvatosan kezdeni, nem soknak tűnni.

Legyél őszinte! Boldogsággal tölt el az, amit csinálsz? Úgy fekszel le és úgy kelsz fel, hogy minden nehézséghez kedved van? Hogy jöhet bármi, te készen állsz és elégedetten hajtod álomra a fejed? Amikor az Államokba költöztem, szentül hittem, hogy egy olyan állásom lesz, ami az életem részévé válik. Tényleges tapasztalat híján egy utópisztikus álomkép lebegett a szemeim előtt és romantikussá vált minden lehetőség. Aztán ahogy valóban felnőtté váltam, kereső emberré, akinek fizetnie kellett az albérletet, a rezsit, kezdetekben a tömegközlekedést, a munkában meg kellett felelnem, de közben élni is akartam. Ólomsúlyként nehezedett a vállamra a megfelelési kényszer, amelyet magam támasztottam fel, én akartam elérni mindazt, amiért küzdöttem. Nem volt ritka, hogy eltört a mécses, viszont a könnyeim nem másoknak szóltak és tulajdonképpen nem is az új környezet miatt, a megváltozott helyzetem miatt, hanem mert a lelkem otthon maradt az öcsémmel, a szüleimmel a birtokon, a lovardában az összes lovunkkal. Sosem panaszkodtam, ha beszéltünk, mindig csak az a vágyódó, szeretetteljes mosoly jelezte az érzéseim az irányukban, de ha egyedül voltam, a csendes elmélkedést választva engedtem, hogy elragadjanak a magány szülte érzések, a hontalanság, amíg nem éreztem a sajátomnak azt a lakást, melyben laktam.
Hónapokig kerestem az utam, a helyem, mire végül úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahol kell lennem. S ebben javarészt azok a gyerekek segítettek nekem, akikkel foglalkoztam. Akiknek az életét ha papíron is ismertem meg, egytől egyig mindannyian egy apró kis csodák voltak, akiknek az életük éppolyan nehézséggel és hátránnyal indult, mint az öcsémnek. Egy picit talán visszacsempészték azt, amiért egy szerető és óvó nővér lehettem. Felelősséget éreztem a kicsik iránt és mindent meg szerettem volna nekik adni ahhoz, hogy boldoguljanak az életben, a nehézségeiket az előnyükre változtatni és a lehető legtöbbet kihozni a jelen helyzetükből. A Kensington Stables erre adott nekem lehetőséget és bármennyire is nehéz volt Brian Howard mellett érvényre jutni és az akadályokat megugrani, hálás voltam neki is.
Odalent, már a férfival a kézfogáson túljutva lassan eredt meg a nyelvem, mégis sikerült magamat adnom - a kicsit visszafogott, zavarba hozható nő voltam, aki a feszültséget minden esetben beszéddel képes és hajlandó áthidalni, olyan fecsegéssel élve, amit talán még ember nem hallott. A szabadkozásom, a védekezésem nem tévesztett célt, ám a várt és vélt megnyugtatás elmaradt, a kapott válasz pedig megakasztott. - Nem szeretném Önt mellévezetni - ráztam meg a fejem, mielőtt még azt gondolná, biztosan ittas vagyok, vagy tán arra is juthatna, hogy valóban semmi közöm még csak a lovardához sem. Ritkán adatott meg, hogy egy férfi szószátyárrá vált, ezért nem is hibáztattam a szófukar kijelentések és mondat-összetételek miatt. Nem sürgettem őt, a legtöbben idebent bámészkodni szoktam, a város szívében pedig minden újnak hatott. A szagok, az a rendezettség, amellyel muszáj voltunk élni és igazán nem láttam még olyan embert, aki gyűlölte volna a lovakat... csak a szemükbe kellett nézni, hogy meglássuk mindazt bennük, amik voltak: elegánsak, az élet pedig ott burjánzott bennük, akik mellett képtelenség volt egy-egy rosszul megélt pillanat. Mindannyian egyéniségek voltak és ez tette őket is különlegessé.
Ahogy a murván megszaporázták a lépteket, megállva vártam be Ezrát az úton, hogy talán olyasmit is megtudjak róla, amely Esthert segíti majd a döntésében. Vagyis... hát bárhogy is menjen ez a beszélgetés, a HR-esünk döntött: alkalmazni fogja az illetőt, mert egy férfi fizikai ereje mindig is többet ért, mint egy nő filigrán alkata. Az őszintesége arculcsapásként ért, ám ahelyett, hogy a döbbenetem kiült volna az arcomra, csak egy pillanatra lestem le a cipőkbe bújtatott lábfejeink irányába.
- A megbízhatóság és a felelősségvállalás nem kéz a kézben kellene, hogy járjanak? Ahogy ezek hiánya is... nélkülözhetetlenek... - nem kukacoskodás volt ez részemről, csupán egy olyan nőnek, aki mások helyett is képes volt a hátát odatartani, akik mások munkáját is bármikor elvégezte és minden felelősséget képes volt magára vállalni, csak hogy másoknak kedvezzen.. nos, furcsa volt hallanom azt, hogy ez a kettő tulajdonság nem fonódott össze másoknál. Mégis elcsendesedve szemlélődtem, ahogy tovább beszélt, hagyva, hogy befejezze, hogy elkalandozzon oda, ahova akartam is volna őt vezetni.
- Ennek örülök, mert alkalmazkodóak nagyon.. úgy értem képesek reagálni az érzelmeinkre és az sosem szokott nekik tetszeni, ha idegesek a környezetükben.. már a lovak - tettem hozzá, hogy egyértelműsítsem, azonban a patkányos válaszát inkább nem reagáltam le szóban. Istenem, milyen körülmények közt élhetett? A kérdései mosolyt görbítettek az arcomra, el is nevettem magam halkan, egyetlen pillantást vetve a mögöttem álló épület irányába.
- Nem olyan lesz - mosolyodtam el, ahogy visszafordultam felé. - A lovak ellátása lenne a fő feladat, az etetésük, a tisztán tartásuk, de szerintem gyorsan megtanulható a felnyergelésük is, különösen akkor, ha már volt dolga velük régebben. Olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni - lesütöttem a szemeimet. Inkább a lovakat, mint a bicikliket választottam mindig is, és mielőtt még túlságosan is elunta volna magát a férfi, megköszörültem a torkom. - Jöjjön, ismerkedjen meg pár lovunkkal! - fordultam ismét, jelezve Ezrának az irányt, hogy aztán a boxok mellett lassú ritmusban elsétáljunk. Szinte mind mögött fújtatott és prüszkölt, ácsorgott egy-egy emlős, kíváncsian kidugva a busa fejüket, hogy megnézzék, ki is érkezett közéjük. Először Noirt érintettem meg az orránál, tenyerem lassan simított végig a szőrén a fülei irányában, hogy aztán tovább indulva Szilajra is egy mosollyal nézzek, és ha már őt láttam, a gondolataim csak egy múló pillanatra tévedtek a tulajdonosa felé.
- Mikor lovagolt utoljára, Ezra? - érdeklődtem tőle, hogy aztán az ujjam a zár felé kalandozzanak Cash boxánál, ám mielőtt az ajtót ténylegesen is kinyitottam volna, a testemmel dőltem neki, úgy pillantva végig a férfin. - Milyen érzés? - kezdtem bele csendesen, érdeklődve. - Milyen a totális szabadság érzete? Milyenné válik, amikor épp nem... tiszta? - nem mondom, hogy erről tudni fognak odabent. Azt sem állítanám, hogy az interjú miatt kérdeztem meg. De az önéletrajza mellett rejlett még egy lap is; hogy miért vált börtönviseltté, és nem kerülhettem el annak az olvasását sem. Mr. Howard nem tudott róla, de Esther fontosnak tartotta. Én pedig? Szerettem volna tudni, hogy milyenek a szintetikus anyagok, hogyan hatnak másokra.. tapasztalatot szerettem volna hallani, anélkül megismerni azt, hogy én valaha is kipróbálnék bármit. Nekem elég volt a kávé.. sok tejjel, édesen és habosan. Ennyi bűnöm volt: a koffein. S mégis tudni vágytam azt, amihez nekem soha nem lesz közöm és ezt az egyet tudtam...

Bizonytalanná váltam. Talán ez is egy olyan tulajdonságom, ami kéz a kézben jár a visszafogottságommal. Mindig is tudtam, hogy mit akartam csinálni, hogy milyen életet vágytam, hogy milyen céljaim voltak, ám ezeknek semmi köze nem volt a felnőtt élet megpróbáltatásaihoz. Szerettem volna segíteni a gyerekeknek, miközben a lovakkal foglalkoztam, mert ők egy olyan világot teremtettek meg számomra, amely biztos volt. Ismertem minden lélegzetvételüket, minden mozdulatukban rejlő érzésüket, ameddig az emberek legnagyobb része egy bizonyos ideig-óráig nem volt képes ugyanolyan nyitott könyvvé válni a környezetemben. Vagy csak én voltam egy picit más? Nekem kellett feloldódni ahhoz, hogy valóban lássak mást? Ezra szavai ha valóban az igazságot is tükrözték, hagyott dönteni engem arról, hogy hiszek-e neki, vagy próbálom őt megfejteni. Az érzelmeim elrejtése sosem volt az erősségem, így hát tisztában voltam azzal, hogy egészen pontosan látta a kételyeket megülni a gondolataimban... hogy hagyjam továbbsodródni mindazt, amit mondott és ne kezdjek el hatalmas távolságokat közénk beékelni - feleslegesen. Csendesen sóhajtottam valódi válaszadás nélkül, mert ennyivel nem fogja elérni azt, hogy ne bízzak benne. Esélyt mindenkinek meg kell adni az élethez, az újrakezdéshez, a boldogsághoz és ahhoz, hogy valóban önmaga tudjon lenni. Ezért is szorgalmaztuk annyira, hogy segíthessük a hátrányos helyzetű embereket újra felvenni az élet fonalát, újra megadni nekik a lehetőséget, hogy integrálódjanak abba a körforgásba, melyből bizonyos időre kiestek a börtön rácsai miatt.
Tudtam, hogy itt biztonságban voltam. Ezra O'Neil tűnt közveszélyesnek és ez már egy indok volt arra, hogy biztonságban érezzem magam, arról már nem is beszélve, hogy a külsőségeknek hála... sem egy utcán élő és a mocsokban tespedő figuraként jelent meg itt, nem szidalmazott, a szavai pedig ugyancsak választékosságot hirdettek magukban. Megszoktam már, hogy az elhivatottságom talán túl soknak is tűnik mások szemében, ám a munkát illető kérdései mégis csak derűt csalnak az arcomra. Nem, nem volt szokványos egyáltalán, hogy nekem kelljen bárkit is körbevezetnem és talán ez okozta a legnagyobb zavart a viselkedésemben. Izgatott voltam, de rettenetesen zavarban is, hogy egy számomra teljesen szokatlan szituációba kevertek. Vázolva a munka valódi folyamatait nem kerültem el a férfi arckifejezését, az apró mozdulatait, hogy egyáltalán - velem ellentétben - nem feszengett, a helyeslő beleegyezésre pedig egy hatalmas kő zúgott le némán a vállaimról. Az emberek zöme nem szerette bemocskolni a kezét és a különféle erős szagokat sem bírta igazán a gyomruk. Már odabent, a lovak között lágy érintéssel köszöntöttem a hatalmas állatokat, hogy aztán a kérdésem Ezra felé halkan gördüljön az ajkaimra, és miközben a válaszát vártam, újra minden figyelmemet neki szenteltem a lovak helyett. Mindegyiket napi szinten láttam szinte, Ezra viszont az új munka miatt érkezett, jogos volt, hogy őt figyeljem, hogy őt ismerjem meg és ítéletet mondjak felette aztán a HR-esünk felé.
- Tizennyolc évesen végeznek itt is a tanulók a középiskolával, ahogy Nagy-Britanniában is. A záróvizsgát nevezik csak másként - ha furcsán is hatott a kérdés, a válaszom automatikus volt, nem belegondolva abba, hogy tulajdonképpen mennyi év, hónap és mennyi öröm maradt ki Ezra életéből az elzártság miatt, talán ezért is adóztam a csendes szemlélődésnek, hagyva, hogy azt tegye a férfi, amit igazán szeretett volna. Körbenézni, megérinteni bizonyos tárgyakat, nem elleneztem, hanem engedtem neki. Igazán nem terveztem, hogy rákérdezek ennyire nyíltan és őszintén arra, amiért az élete nem a normális kerékvágásban folytatódott, de nem tehettem róla: a kíváncsiságom, a kérdéseim mindig olyan területre vezettek mások életében, amely valóban érdekelt. Amiatt, mert tudtam, hogy azok által ismertem meg a másik felet igazán, mindenféle máz és másság nélkül. Őszintén, lehántolva lassan mindazon rétegeket, amelyeket az idő múlásával magukra aggattak - és mert tudtam, hogy mindenkiben nagyobb mélység létezett, mint amit mások felé mutattak. A pillantásom a lassan morzsolódó szalmára vándorolt, ami aztán az ujjai közül a gravitációnak engedve a kövezett padlóra mállott. Anélkül, hogy félbeszakítottam volna, engedtem, hogy a szavai értelmet nyerjenek, beengedjenek egy olyan világba, amelyhez nem csak hogy eddig, de ezután sem lesz közöm, és mégis vágytam megismerni. Veszélyes volt ez, mert az aggódásom ezáltal nőtt mások felé, ahogy az is, hogy segíteni akartam másokon. Gondterhelten pillantottam le a szalma helyére, amikor felém intézte a rám hárított kérdését, miközben a gondolataim még mindig a hallottak körül jártak.
- Az öcsémnél az idővel versenyzünk, és ha a munkámra tudok is koncentrálni, a háttérben mindig ott morajlik bennem az a gondolat, hogy vajon mikor fogja az utolsó lélegzetvételét venni. A lovak megnyugtatnak, felelősségre tanítanak és amikor velük vagyok, akkor muszáj vagyok mással foglalkozni, nem azzal csak, ami minden pillanatban aggaszt - adtam választ neki, a pillantásomat pedig a mellettem engem bámuló ló szemére, aztán a nagyon is hallgatózó füleire vándorolt. - Terapeutaként dolgozom, de világ életemben a lovak jelentették nekem a menedéket, és igazából nem csak a kicsi gyerekek miatt élvezem azt, hogy nekik segítenek a lovak terápiás céllal, hanem javarészt magamon is kísérleteztem és a mai napig teszem azt, ha érzem, szükségem van rá, Ezra. Talán ez a tisztátalanságom - mosolyodtam el lágyan. - És az ötórai tea... a mai napig nem tudtam hátrahagyni az angol szokások egyikét - sóhajtottam és ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem a gondolataimból mindazt, amit én magam emeltem a felszínre. Az öcsém volt a gyenge pontom többek között, aki miatt talán a legtöbb érzékenységet éltem meg és át a mindennapokban. Elléptem a boxtól egy kissé távolabb, hogy a férfire nézzek aztán, hátrahagyva az otthont, az én fájdalmam és az én függőségem. Mostanában... sajnos megülte a gondolataim egy újabb vágyakozás is, amit nem tudtam kiverni a fejemből, de eszem ágában sem volt ABBA beavatni a közérdekűt.
- Sajnos a nikotint sem lehet az embertől megvonni egyik pillanatról a másikra, de ameddig el tudja dönteni, hogy mi a helyes és a helytelen, ami alapján cselekszik is, nem hiszem, hogy ez önnek hátrányt jelentene.. bármennyire is tiszta vagy éppen szabad - komolyodott meg a hangom. - Viszont ez a fajta józanság itt elengedhetetlen, hogy ne sérüljön meg sem ön, sem pedig akár egyetlen lovunk is - mert rengeteg pénz volt beleölve ezekbe az állatokba. Nem csak a bérleti díjak, de a Lovarda működése is ettől függött. A negatív kritika pedig sokkalta gyorsabban találtak maguknak utat, mint a pozitív megítélés. Mégis, jelen esetben az emberi tényező fontosabbá vált. Mindenkinek megvolt a maga küzdelme és senki problémáját nem lehetett leírni vagy kevésbé fontosnak megítélni. Nem vállaltam magamra azt, hogy Ezra függőségén segítsek, nem váltam azzá, aki felajánlja a segítségét, de bármikor segítettem ha szükségesnek ítéltem meg azt. Nem akartam kedvét szegni, vagy azt elérni, hogy hátat fordítson nekem, de tudnom kellett, hogy képes volt a megfelelő döntésre... bármilyen pillanatban.
- Mire emlékszik a lovakról? - tettem fel a következő kérdésem, elhúzva a zárat, lassan nyitva a box ajtaját, Cash pedig megmozdult, ideges farokcsapással odabent. Mindig imádott kint lenni, átmozgatni a testét és kiélvezni minden napfényt odakint is.