• Nem szégyelli bevallani, ha téved, vagy valamit nem tud.
• Tud táncolni… legalább egy kicsit.
• Mindig ad visszajelzést, de az esküvői-, vacsora és egyéb társasági meghívást csak indokolt esetben utasítja vissza.
• Mindig tiszteli a másik felet - ismeri a különbséget a magabiztosság és az arrogancia közt.
• Nyitott és meggyőzhető, de elveiben szilárdan hisz.
• Mentalitásával és viselkedésével bizonyítja, hogy a lovagiasság nem halt ki.
• Nem bánt meg egy hölgyet – ha valamit korrigálnia kell egy munkatársnővel, beosztottal, ismerőssel, azt tapintatosan teszi.
• Nem hazudik, hacsaknem füllentenie kell egy meglepetés miatt. Mert az utána úgyis kiderül…
• Mindig tapintatos és előzékeny.
• Amit mond, azt úgyis gondolja, és amit gondol, azt úgy is mondja.
• Nem ítélkezik, de a tapasztalatait és tényeket figyelembe véve mondhat véleményt, ténymegállapítást; azonban meggyőzhető.
• Alapvetően jó megjelenésű (de nem féltétlenül csak elegáns) – függetlenül az alkalomtól, a cégtől és az apropótól.
• Határozott kézfogása van és tartja a szemkontaktust.
• Mindig higgadt és tud uralkodni magán – legalább az esetek többségében.

„Egy modern kori angol Lord otthonában” (Sarah Wite - The Huffington Post)

Útban Kody Kingsbury otthona felé azon gondolkodom, hogy milyen ember is lehet. Sosem találkoztam még vele, még csak telefonon sem értekeztünk. Egyszerűen ledöbbentem, amikor levélben válaszolt az interjút kérő leveleimre. Nem is értettem, hogy miért nekem, miért a Huffington Post-nak ad interjút. Közel sem vagyunk a top 5 angol hírportál között, sajnos még a 10. helyen sem. Viszont azt tudom, hogy Rachel is próbálkozott, az Independent-től. Elég rámenős csaj és eléri amit akar, és az újságuk is nevesebb mint a miénk, mégis lerázta Kingsbury úr. Erre mindenképp rá fogok kérdezni.

A megbeszélt napon gondoltam, hogy saját kocsin elautókázok a vidéki birtokára, de kora reggel mikor indultam volna, már egy Rolls Royce várt a lakásom előtt, sofőröstől. Nem mondom, elég pazar volt beülni egy ilyen autóban, talán még életemben nem ültem Rolls Royce-ban. Az első pozitív benyomásom ez volt róla. Ekkor még kicsit aggódtam a „túlzott” figyelmessége miatt, esetleg nincs e hátsó szándéka, egy ilyen úri ficsúrnál nem lehet tudni…
Max, a sofőr kellemesen eltársalgott velem, de finoman hárított minden kérdésem, amit Kingsbury úr felől kérdeztem. Londont elhagyva nagyjából egy órát autóztunk amikor megérkeztünk a magánbirtoka szegélyéhez. Innen egy nagyjából órás úton, gyönyörű látványú szerpentines úton haladtunk végig, hegyes, erdős, mezős részeken. Csodálatos volt az érintetlen természet látványa, mintha ezeket a részeket sosem bántotta volna az emberi tevékenység. Az ablakot lehúzva mélyet szippantottam a kellemes, friss levegőből. Amikor begördültünk a villához, vagyis inkább kastélyhoz majd leesett az állam. Mintha valami mesebeli palotához érkeztem volna. Szemet gyönyörködtető, gondozott park, szökőkút vette körül a szépen díszített, régies stílusú épületet. Cseppet sem volt lelakott, omladozó, sőt mintha újkorában is így nézett volna ki, pedig a stílusa alapján nem mostani épület. Lassan felocsúdok a csodálkozásból mire az autó megáll egy magas lépcsőhöz vezető úton. Valaki kinyitja az ajtót és kisegít. Egy fekete frakk öltönyös férfi segít ki kedvesen, akiről azt hittem, hogy valami komornyik, vagy személyzeti tag. Kellemes hangnemben érdeklődik, hogy jól utaztam e, minden rendben van és még néhány hasonló figyelmes kérdés. Igyekeztem szolidan öltözködni, egy fekete ceruzaszoknyát vettem el, fehér blúzzal és magassarkúval. Gondoltam ilyen előkelőségnél nem illik nagyon szabadosan öltözködni, nehogy ezen bukjon az interjú. Amint kisegített az autóból és pár szót váltottunk fel is ajánlotta, hogy viszi a táskámat, amit kedvesen elutasítok, mert egy női kézitáskával még csak-csak elbírok. A karját is felajánlja, amit a szoknyám és magassarkúm fényében elfogadok. Nem ezen a magas lépcső szeretném tesztelni, hogy elég jók e a reflexeim.

A lépcsőn sétálva azon agyalok, hogy milyen kedves a személyzet, mindenki mosolyog és köszön, a kertészek, és bárki, aki meglát. Úgy voltam vele, hogy meg is említem majd Kingsbury úrnak, hogy milyen kedves alkalmazottai vannak, főleg a komornyik, aki felsegített a lépcsőn. Felérve a lépcsőn nem bírtam magamban tartani és rákérdeztem, hogy Lord Kingsbury mikor tud fogadni. Ilyen „hatalmasságoknál” megszoktam, hogy mindig megváratnak. A komornyik halkan felnevet és fülig ér a szája, majd szerényen annyit mond, hogy „Én vagyok”. Atya ég! Azt hittem menten elsüllyedek szégyenemben. Jaj de ciki volt, ritkán kerülök ilyen kínos helyzetbe, de pont most?! Az úrfi igazán jól fogadta a bakizásomat, egyáltalán nem akadt fent, még akkor sem amikor elkezdtem szabadkozni, hogy Lord-nak, Lord Kingsbury-nek vagy hogyan szólíthatom. Pedig indulás előtt utánaolvastam ezeknek a hivatalos megszólításoknak, lányos zavaromban mégis elfelejtettem mindent és csak makogtam.

- Egyszerűen csak szólítson Kody-nak. – Meglepődtem, hogy milyen közvetlen, egyáltalán nem fellengzős, vagy beképzelt, mint amilyennek gondoltam. A lépcső tetején egy díszesen faragott, kétszárnyú ajtó fogadott, amin benyitva újra elcsodálkoztam. Tényleg úgy éreztem magam mintha visszamentem volna úgy 100-150 évet az időben. Minden bútor, berendezési tárgy passzolt ahhoz a korhoz, egészen elképesztő volt. Amint vezetett befelé kilestem mindkét irányba és láttam olyan szobákat is amiket már jól ismertem a régi filmekből. 18. századbeli hangulat is feltűnt itt ott, egy-egy szobában, persze amit kíváncsi szemem el tudott csípni. Végül egy tágas dolgozószobához értünk, ami szintén század eleji stílusban volt berendezve. Itt Kody hellyel kínált, bár ekkor még nem mertem a keresztnevén szólítani. Kellett egy kis idő amíg lenyugodtam az izgalom miatt, majd gyorsan füzetet és tollat kaptam elő, hogy elkezdhessük az interjút. Pár percet azért beszélgettünk, interjú előtt. Egyszer csak szigorú tekintetű, középkorú férfi kopogott és nyitott be egy paksamétával. Mint kiderült Kody ügyvédje volt és az interjúval kapcsolatban kellett aláírnom, hogy mit engednek majd az interjúból megjelentetni. Nem volt mit tenni aláírtam. Lassan kezdetét is vette az interjú és elkezdtem feltenni a kérdéseket, amiket már előzőleg felírtam, illetve út közben ugrott be.

- Miért vállalta el az interjút? Tudtommal még sosem adott interjút egyik újságnak sem, pláne nem a magánbirtokán.

- Ez egy könnyű kezdő kérdés. – mosolyodik el.
Maga volt az egyetlen, aki kézzel írt nekem levelet, ráadásul igen kitartó volt. Egy éven keresztül, minden hónapban küldött egy személyre szóló levelet. Nem csak az interjúra invitált, hanem pár illedelmes és kedves szót is írt hozzá. Ezt nagyon tudom értékelni. Manapság eléggé kihalt a kézzel írt levél, pedig ez az egyik leg személyesebb megkeresés.

- Erre nem számítottam, jó tudni, hogy értékeli az ilyesmit. – Tényleg, ez meg sem fordult a fejemben, ki gondolta volna…

- Mesélne egy kicsit a családjáról?

- Természetesen. A családom múltja nagyjából hét évszázadra tekint vissza. Valamikor a 14. század végén emelkedett nemesi rangra az ük… apám Edmund, mely rangot egyenesen II. Richárd király adományozott neki hűséges katonai szolgálataiért.

- Ejha, én sajnos a dédszülőktől feljebb nem ismerem a felmenőimet. Igazán szép örökség! - Elismerően bólogatok.

- Köszönöm, én is büszke vagyok rá, ha fogalmazhatok így. – Egyszerű büszkeséggel tekint körbe a falon, ahol feltehetően a felmenőiről készült portrék sorakoznak.

- Mi a hivatalos megszólítása?

- Ez már kicsit specifikus kérdés. A leghivatalosabb Kody, Lord of Kingsbury, vagy Kody, Kingsbury őrgrófja, franciásan márkija. Manapság Lord Kody Kingsbury, bár a Lord előtagot nem szoktam használni, csak hivatalos papírokon.

Kellemesen hátra dőlök a kényelmes bőrfotelben és a lábamat keresztbe téve folytatom a kérdezősködést.

- A szülei is itt laknak a kastélyban?

- Igen, itt laktak. Sajnos édesanyám meghalt a születésemkor, apám pedig alig 7 éve hunyt el infarktusban.

- Ezt nem tudtam, igazán sajnálom. – Megint jól beletenyereltem, remélem nem futtattam zátonyra a hangulatát!

- Semmi gond, nem tudhatta. – Egyáltalán nem éreztette velem, hogy neheztelne a kérdés miatt, így valamivel nyugodtabban tudtuk folytatni.

- Mesélne valamit magáról? Milyen volt a gyermekkora?

- Miután anyám meghalt a születésemkor apámra hárult a feladat, hogy egyedül neveljen fel. Más testvérem nincsen. Apám igen szigorú ember volt, aki ragaszkodott a szokásokhoz hagyományokhoz, régi dolgokhoz. Valahol éreztem, hogy legbelül engem hibáztat anyám haláláért, bár ezt sosem mondta. A kapcsolatunk közelről sem nevezhető igazi apa-fiú kapcsolatnak. Amint elértem az iskolás kort nyomban beíratott egy magániskolába, egy igazi régi típusú, angol magániskolába. Különórákra járatott például Etikett, társasági tánc, lovaglóleckék, mindezt azért, hogy „szert tehessek olyan készségekre, amik egy jó családból származó úriembert jellemeznek”. Mindig ezt mondogatta én pedig mindig azt éreztem, hogy sosem leszek elég jó. A bentlakásos magániskolákból havonta csak kétszer jöhettem haza, 1-1 napra, így apámmal minőségi időt akkor sem tudtam eltölteni. – Itt vett egy nagy levegőt, majd a szomorúságot egy halk sóhajjal elengedte és újra vidámság költözött a szavaiba.

- Ez volt a történet szomorú része, de ha úgy nézzük nem tartoztam a közé az évi 5 millió gyermek közzé, akik alultápláltság miatt halnak éhen, nem kellett fertőző betegektől tartanom, vagy attól, hogy nem lesz hol laknom, nem lesz miből finanszírozni a tanulmányaimat és attól sem, hogy a jövőben nem fogok boldogulni az életben. Mindezért hálás vagyok a Teremtőnek.

- Ezek szerint vallásos? – kíváncsian teszem fel a kérdés, mert az előbbi válasza alapján nagyon úgy tűnik.

- A családom egyáltalán nem volt vallásos, főleg nem édesapám. Magában hitt és az elért eredményeiben, saját elveiben. Engem meggyőzött egy lehengerlően egyszerű érvelés, mégpedig az, hogy magától semmi sem jöhet létre csak úgy. Ha most a karórámat szétszedném arra a 75 darabra, amiből áll, és az összes alkatrészt szétszórnám a szobában, s eltelne több milliárd év, abból sohasem lenne magától karóra.

- Ez egy érdekes felvetés, még sosem gondolkoztam el rajta, van benne valami. Erről a témáról sokat lehetne beszélni ezért tovább terelem a gondolatmenetet.

- Jól tudom, hogy Oxfordra járt?

- Igen, ott szereztem közgazdász és jogi diplomát.

- Ezeket Ön választotta?

- Nem, édesapám ragaszkodott hozzá. Egyébként mindkettő hasznos volt, így utólag belegondolva, az más kérdés, hogy magamtól teljesen mást választottam volna.

- Ha választhatna mi szeretne lenni?

- Szabad ember, egy szabad és jobb világban.

- Tehernek éli meg a társadalmi helyzetét?

- Igen, sok felelősséggel és kötelezettséggel jár.

- Megemlítene párat ezek közül?

- Kötelességem a család hírnevét, helyzetét fenntartani, megjobbítani. Kötelességem utódot nemzeni, aki tovább viszi majd a család nevét. Kötelességem minden hivatalos eseményen megjelenni, amit elvárnak a családom társadalmi pozíciója okán. Ilyen események a királyi család eseményein való részvétel, más vezetők, politikusok által szervezett rendezvényeken megjelenni.

- Ez elég sok megkötést foglal magában. Mégis azt lehetett hallani, hogy részben szembement a családi hagyományokkal. Igaz ez?

- Az, hogy szembementem azért kicsit túlzás. Nem titkolom, hogy a családom mai vagyona fegyvergyártásból ered. Hétszáz esztendeje, még a földbirtokok voltak a fő bevételi források. Ahogy kezdett terjedni a hajózás úgy megoszlott a bevétel a termelés, kereskedelem és áruszállítás között. Amikor beköszöntött a lőfegyver, ágyúk, a családom ebben látta a legnagyobb potenciált. Úgy öt évszázada a családom társult az akkori legnagyobb fegyvergyártó cégekhez, állami társaságokhoz. Ez mind így is volt egészen hét évvel ezelőttig. Miután apám meghalt változtattam ezen. Nem akartam egy olyan család részese lenni, aki tömegpusztító fegyverek gyártásából él, gazdagszik meg. Nem akartam felelős lenni egyetlen ember halálért sem, közvetve vagy közvetlenül. Ezért amint apám halála után megörököltem a családi vagyont nyomban eladtam minden fegyvergyári érdekeltséget, céget, részvényeket. Ezek helyett olyan cégekbe fektettem és vásároltam részvényeket, amiknek véletlenül sincs közük az emberiség elpusztításában vagy a földünk tönkretételében.

- Ez nem lehetett kis lépés. Mégis, hogyan tudta ezt végig csinálni?

- Egyszerűen. Szilárd elhatározással és emberi jó szándékkal. Sokan óvva intettek ettől, de engem ez nem zavart. A kötelességem megtettem, gondoskodtam a családi vagyon fennmaradásáról, csak éppen ezt más forrásból oldottam meg.

- Mivel foglalatoskodik mostanában?

- Apám elég zsugori ember volt, ezen most igyekszem változtatni és adományozni olyan projektekbe, amik segítenek másokon. Alapítottam egy cégcsoportot ami elég széles spektrumon van jelen. Az egyik fő tevékenységünk a gyógyszerkutatás, terápiás kezelések, kidolgozása, megszervezése, támogatása. A másik fő profilunk a személyi, szellemi, ingó és ingatlanvédelem. Amolyan biztonságtechnikai cég, fegyveres személyvédelemmel, szoftveres védelemmel és újabban teljes körű, komplex védelemmel. Manapság az egyik legfontosabb dolog a biztonság, mind a fizikai, mind a szólásszabadság, én ezeket igyekszek óvni, erősíteni.

- Ezt követni is elég volt, nem csoda, ha nem sok ideje jut más tevékenységekre. Említette, hogy kötelessége gondoskodni a család fennmaradásáról. Van esetleg kiszemeltje Lady Kingsbury címre? – Sajnos nem állhattam meg, hogy erre rá ne kérdezzek.

- Jelenleg eléggé leköt a cégvezetés és az ehhez kapcsolódó feladataim. Azt hiszem még nem késtem a dologgal. – Kedélyesen elviccelte a dolgot, de azt látom rajta, hogy igyekszik kerülni a témát. Az interjú további része is nagyon érdekes volt, de Lord Kingsbury ügyvédje ennyit engedett leközölni. Kody kedvesen meghívott ebédre, ahol jót beszélgettünk a továbbiakban, majd a délutáni tea után elbúcsúztam, megköszönve a lehetőséget, s igen kellemes emlékekkel távoztam.

Összegezve a következőket tudnám elmondani Lord Kody Kingsbury-ről:
Elbűvölő személyiséget ismertem meg benne aki az egyre növekvő karrierszintű és társadalmi elvárások miatt kicsit zárkózott, a személyes kapcsolatait is beleértve. Mindezek ellenére összetéveszthetetlen előkelőséget és szívből jövő őszinteséget mutatott. Magas fokon űzi a beszélgetés művészetét, kitűnő neveltetést kapott vagy tanult, nem is tudom pontosan megállapítani. Sok dologban tehetséges, de leginkább az élet dolgainak megbecsülését tiszteli, ahogy kivettem a szavaiból. Újszerű élményt jelentett az ő szemével tekinteni az életre. Megható volt az a méltóságérzet, ahogy mindent teljes szívvel tesz. Ezt manapság olyan nehéz elfogadni, anélkül, hogy álságosnak ne tartanánk. De az õ szemével ez mind egyszerűen az élet művészetének része. A hagyományos, már-már régimódi neveltetése ellenére ő egy újító és az újat befogadó szellem, olyan ember, akit körülzár a saját jelene, olyan ember, aki feltalálja magát és kapcsolatba lép az őt körülvevő világgal. Egész lényében, megjelenésében, viselkedésében tökéletes úriemberként viselkedett, úgy mintha az elmúlt évszázad hajnalából csöppent volna ide. Egy elfeledett korszak gáláns, megmaradt képviselője, akivel mindig szívesen tölt időt az ember, kellemes témákról társalogva. Ez volt ő, Kody, The Lord of Kingsbury, a modern korban élő angol úriember.