Tizenkettő egy tucat külsővel bírok, ami kifejezett előnyt jelent ha rendőrök üldöznek - soha semmi különösen kirívó, minden NEM látens meleg egyetemista így öltözik; Nem vagyok égimeszelő, nincsenek lufinak beillő izmaim, nem értem a nőket. Az vagyok amit látsz - egy átlagos srác.
Magas intelligenciahányados, függőségük okán elhunyt szülők, a gyermekkor hiánya, az utca hidege: ahhoz elég okos voltam, hogy túléljek odakint, ahhoz viszont már nem, hogy ne kerítsenek hatalmukba a kemény drogok. Hogy NE tagadjam, hogy én is függővé váltam - én nem a nyomoromat, anyut-aput akartam elfelejteni, nekem soha nem a boldogság ajánlkozott a tű hegyén, a bélyeg hátoldalán vagy a pirulákban: a felfedezés, a kaland, a lélekvándorlás érzete, a kíváncsiság.
A végletek embere vagyok. Hol felelőtlen, hol felelősségteljes, hol szociálisan érzékeny, hol túlérzékeny, érzéketlen, empatikus, basszamegmagátavilág-hozzáállású, megbízható, link, intelligens, értetlen, romantikus, elefánt a porcelánboltban, kitartó, korán feladó, könnyen nevető, üvöltve zokogó, nyers, szelíd, csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge, bágyadt... Másképp látom, másképp kezelem az életet. Nem sajnáltam, nem sajnáltattam magam soha - akkor sem, amikor felvillant a kék-piros fény, akkor sem amikor a csontjaimra tapadt a húsom az elvonástól, akkor sem amikor összevertek a fiatal méheknek szánt kaptárban.


Az ópiumpipa parazsa minden szippantás alkalmával felizzik – elmémet elködösíti lassú gyengédséggel, álmosan hunyorogva rám, mialatt a rumoskólába oldott antidepresszáns zsibbadást visz az ereimbe, ércet a hangomba, mialatt a karaokegép mikrofonja hűvösen simul az ujjaim közé. In the land of Gods and Monsters I was an Angel, Living in the garden of evil Screwed up, scared, doing anything that I needed Shining like a fiery beacon; You got that medicine I need Fame, Liquor, Love give it to me slowly Put your hands on my waist, do it softly Me and God, we don't get along so now I sing... A dohányzóasztal szerencsére japáni szabású, így az apró lábak vészes nyekergéssel tiltakoznak ama atrocitás ellen, melyet a nem rendeltetésszerű használat okoz. Ezt teszi a rivaldafény a ripacsokkal - nem elég a valamilyen tudatmódosító mámorában körülötte létező közönség, nem elég a hangulatvilágítás, jobbára karácsonyfaizzóból és diszkógömbből, nem elég a mikrofon... Színpad nélkül mit sem érnek. No one's gonna take my soul away, I'm living like Jim Morrison Headed towards a fucked up holiday Motel sprees sprees and I'm singing 'Fuck yeah give it to me this is heaven, what I truly Want' It's innocence lost, Innocence lost... Nyirkos, meleg ujjak kapaszkodnak a tarkómba, és rántanak előre - egy kéz támaszkodik a mellkasomon, ami megóv a dicstelen orrabukástól: fogalmam sincs, hogy kit csókolok meg - fogalmam sincs, hogy kitől kapok egy visszakezes pofont, fogalmam sincs, hogy ki ordít bele a pofámba. When you talk it's like a movie and you're making me Crazy - Cause life imitates art If I get a little prettier can I be your baby? You tell me, "life isn't that hard"..

Hajnali kettő és négy között a világ megmutatja a valódi arcát - a sminkek már elkoptak, az utolsó szál cigik végénél kattannak az öngyújtók, palackok alján ringatóznak az utolsó egy-két decik, és az utolsó vagon... A buli ott van, ahol csinálod - party után subway party, aztán after party. Az éjszaka ezen szakaszában a gátlást nem a neveltetés, csupán a józanító hányás szabályozhatja... Az extasy kedélyjavítóval ütve visszaküldi a használóját nagyjából az óvodába - ismeretlen ismerősök közt lavírozva kergetjük egymást felváltva: hogy ő miért lett ebben a történetben gömbhal, az nem rémlik, de a lajhármakis nézés könnyen megfejthető - nagyjából hat órája nem pislogtam. Tehetségesebb rizsgolyónak bizonyul, mint amennyire csapnivaló aranyhal vagyok én - a csókjának áfonyásvodka íze van, nekem pedig melegem, aztán jön a képszakadás; Másnap reggel egy Kennedy nevű lány mellett ébredek.

- Salome! - Szakad ki a hangom a számból, de aztán a felindult elrohanás elmarad - Kenn(ed)y minden figyelmeztetés nélkül elaludt mellettem a kanapén, nekem pedig ködösen rémlik, hogy a) nem kellene óbégatnom b) megnézem van e pulzusa c) ráterítem a kabátomat, és Lee keresésére indulok.
- Hol a faszban van a cigim, Salome?! - Fakadok ki amint megpillantom, mellette pedig Juliettet, és már-már hajlandó lennék félreállni az ajtókeretből is, mikor valaki idegbeteg módon elkezdi rángatni a vállamat. "Kennedy hányik." Vad aggodalmamban odáig fajulok, ahová minden pangó tüdejű hősszerelmes, aki be van fújvaszívvalővebaszva..
- Jó. - És elindulok visszaszerezni a cigarettámat, a két lánnyal (Juliette & Salome) frontálisan ütközve szemből, hogy vállukat átkarolva rájuk tehénkedjek: egyrészt titkos vágyam, hogy nők cipeljenek, mintegy mutáns Oidipuszi komplexust dédelgetve, másfelől nem akarom, hogy a nappali felé vegyék az irányt, ahol a randim "hányik". Cigizni akarok!

Mind hallottunk már spanyol-ajkúakat, katalánokat beszélni, igaz? Rohadt gyorsan pergetik a hangokat, indokolatlanul sokat gesztikulálnak és hadonásznak, no meg hányják a kereszteket ha kell, ha nem – hol a Madonna, hol a Szűzanyácska van pellengérre állítva, mintegy ügyeletes problémamegoldók azon földrész összes bajára. Még szerencse, hogy én nem ilyen vagyok.
Mr Blanc (apa) ügyelt rá, hogy ha már idegenben (Marseille) kell élnie a családdal, hisz Mrs Blanc (anya) kedvéért Franciaországba költöztünk, egyszülött fiának ne kelljen nélkülöznie Andorra ékesszólását - no de ne térjünk el a tárgytól, két nemzet formált – anyám népe, apám népe: mi köze ennek mindehhez?
Semmi.
Jules valamit a markomba tukmál, én pedig automatikusan és feltűnésmentesem vágom is zsebre amit kapok – a szokás hatalma. Így most sacc a flakon tartalmát borítom farzsebbe, mire feltűnik hogy valami nem oké és hideg – a maradékba beleszagolok, könnybe lábad a szemem, úgyhogy el is tüntetem egyetlen nyeletre: ez, és a sok szar ami csöppecskét módosítja a tudatot elhiteti velem, hogy tudnék tüzet okádni, ha nagyon akarnék. Okádni legalábbis biztos, a nappaliban meg ott a példabemutató.
- Baszod, mi ez? - Vigyorodok el, egyúttal akut becigizek – úgyhogy mielőtt balhét csinálnék a kompániával, megragadom a cigitolvaj Salomet, hogy minden létező tengelye körül addig forgassam, ameddig fel nem köhögi a dohányárut. Jut eszembe, ha már a fű...
- Láttátok a Titanicot, igen? Amikor a vörös csaj exvőlegénye röhög magában, a komornyik pedig nem érti - „a nyakláncot a kabátomba tettem, a kabátot pedig ráadtam!”. Na szóval az a helyzet, hogy hoztam füvet, a kabátomban van, amiben most Kennedy hányik. De! - Amennyiben megtalálom azt a nyavalyás fémdobozt, amiben a cigimet tartom, akkor hangzik el ez a de, de akkor! Rágyújtok.
És rögtön rám is szólnak, hogy dohányozzak már kint baszdmeg.
- Ne már Cherie, legyen szíved! - Veszem elő a behízelgő modoromat, ami a nénik szerint sárm, szerintem meg egy bimbózó új képesség arra, hogy mindenki mindent megengedjen nekem... Remélhetőleg mostanra már Salome is a futóművein áll, nem mintha bárkinél fennakadást okozna, ha nem így lenne – amennyire itt mind be van állítva mindenki...
Tehát dohányzok, és megoldom a rejtélyt, hogy miért nem tarháltam mástól – azért, mert a fémdoboz alján a gyufatartó tokban nem gyufa van, hanem szmájlis pirulák: tenyerembe rázok hármat, mintha csak tiktak lenne, ami nem több mint két kalória... 
- Csajok, su salud. - Kínálom oda a maradék kettőt, közben mintha a kabátomban vinnének fel valakit az emeletre aludni...


- Kenny, muszáj megnyugodnod, egy kurva szót nem értek a hüppögésedből! - Rivallok rá aktuális barátnőmre telefonon keresztül, melyet most kihangosítva ejtek a négyszemélyes kempingasztalra a társalgóban, hogy folytassam a kedvenc kaptárlakóimmal való reggelizést. A három srác a keményvonalasok közé tartozik, így evidens, hogy ennél az asztalnál buliztam ki magamnak helyet a rengeteg eszemmel, mint új generációs anarchista, és Breki a béka, bár ő csak a müzlisdobozon.
- Máz, máz, cukormáz! A seggemre csaphatsz, de a pofámba ne mássz! - Csörömpöl kanalával Ernie, miközben a kukoricapehely reklámszövegét nyomatja: mélységesen egyetértek vele, amit feltartott hüvelykujjal jelzek felé. Ezért kedvelnek engem itt – nem kárálok a hiányról, nem panaszkodok a fájdalomról, de legfőképpen soha nem intem le őket, hogy nincs időm az anekdotákra. Odaadó hallgatóság vagyok, akkor is ha reszkető hidegrázással okádom végig a napot. Amúgy nem olyan szar hely a börtön maga, bár mi most az elvonósok részlegén vagyunk - itt tévézhetnek a betegek, társasozhatnak, vagy hozzám hasonlóan ellophatják az éjszakás mobilját.
A telefon pittyeg, videóhívásra váltana Kennedy - felcsigázott érdeklődéssel tapasztom tekintetem a kijelzőre; Okos kislány, lehiggadni nem tud annyira, hogy elmondja, de meg tudja mutatni. A saját arcát csipkedő harmadik felet szemlélve lapátolom tovább befelé a müzlimet, s teli szájjal kommentálok.
- Drogfüggő. Küldd elvonóra.
- A te szarodtól lett ilyen!!
- Tisztán emlékszem, hogy soha nem adtam el Betsynek kristálymet-et. Akkor hogy is van ez, ma Cherie? - Csend. Jelentőségteljes, hosszú csend, pont ahogy szeretem. Hüppögés, zokogás.
Edgar eközben az evés befejeztével a müzlisdobozért nyúl, hogy hosszas kutakodás után kiszedje belőle az ajándékot, amit a gyerekek számára odarejt a gyártó: végül felém nyújtja.
- Hát mindjárt idehatódom! - Végre nekem is van szivárványgyűrűm - ez ugyanis a negyedik, ami a szögletes kerekasztalra érkezik békás dobozban; asszem be lettem fogadva.
- Már nem akarok a barátnőd lenni, Scott. - Sóhajtok.
- Akkor ne legyél, Cherie.


Őszintén? Az esélytelenek nyugalmával álltam hozzá ehhez az alapítványi akármihez. Választásom nem volt, az együttműködés volt a szabadulás kulcsa - tetteim tekintetében enyhítő körülménynek számított a drogos befolyásoltság - de ez nem jelenti, hogy tizennyolc évesen ne raktak volna át a rendes börtönbe. Aztán jött Cory. Kihozott. Vállalta, hogy a gyámom lesz addig, amíg be nem töltöm a tizennyolcat. Megmentette az életemet, amikor felfigyelt rám a rehabilitáción. A szüleim meghaltak, nem volt és nincs is senkim rajta kívül. Meg akartam változni, letenni az érettségit, egyetemre menni...

Lesz még három évünk együtt. Európában tizennyolc éves kortól válik jogilag felnőtté az ember, itt Amerikában huszonegy évesen. Gondolom ha patáliát csapok, akkor az európai felnőttkoromat elérve aláírta volna a papírokat, melyek megszüntetik a köztünk lévő gyámsági viszonyt.
Gondolom mindenki azt hiszi most, hogy az ingyenélést meg Amerikát választottam, hisz ki nem tenné, komolyan...
Soha nem fogom bevallani, hogy miatta maradtam. Az agyamra megy, de fontos nekem.. az anyám.