Hogy milyen vagyok? Mondd csak, szerinted meg lehet-e bárkiről is mondani azt, hogy milyen valójában? Kétlem. Mindenki álarcot hord, ha akar, s akkor is, ha nem. Senkiről sem lehet megmondani, hogy ilyen, avagy éppenséggel olyan. Egy emberről sosem lehet megmondani, hogy „fekete” vagy „fehér”. Árnyalatok vannak. Jellembéli különbözőségek, melyeket a múltbéli események és a jelen befolyásolhat.
Ám mi van azzal, akinek nincs múltja? Mi van azzal, aki nem tudja, honnan indult, ki volt, s kivé nőtt fel? Mintha egyszerűen csak eltűnt volna az, aki voltál… az emlékeid, a lényed, a… minden. Oh, nem mondtam még, hogy egy balesetben elvesztettem az emlékeimet? Csak a környezetem által tudok magamról dolgokat, de kérlek... hogyan hihetnék el bármit is, amit mondanak? Nem ismerem őket. Nem ismerem magam, ez... egyszerűem így kiborító.
Szóval, amit ajánlok neked, az az, hogy... gyere és nézzük meg együtt, milyen vagyok - lepődjünk meg együtt, fedezzünk fel engem... ketten. Nos, mit gondolsz erről?

- Hagyd ezt abba, Derick! Engedj el, nem hallod?! – Egyre távolabb léptem tőle, szinte menekülve, de nem hagyott elmenni. Utánam lépett, hogy lefogja a kezeimet, erőszakosan, cseppet sem gyengéden.
- Oh, nem, szívem! Nem mész te sehová, Lysandra! Hiszen az enyém vagy, ahogyan te magad is mondtad pár hónapja… örökkön-örökké, ugye? S mily szép az ígéret, ha betartják, nem?! – Magához rántott, mire felszisszentem.
- Tévedtem veled kapcsolatban… - Vágtam rá idegesen, egyben félve is. Amikor elkezdtem randizgatni Derickkel, egy rendes, normális srácnak tűnt, aki hasonlóan értékeli a táncot, vagy épp a művészeteket, mint én magam. Kedves volt velem, figyelmes, s imádtam, miközben a tánc próbáimon leste minden mozdulatomat, majd dicsérő szavakat suttogott nekem, vagy épp építő jellegű véleményt alkotott rólam. De aztán, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá… be kellett látnom, hogy egy erőszakos, talán személyiségzavaros fiúval van dolgom. Mindenáron szabadulni akartam tőle, de nem akart elengedni.  – Sosem kellett volna randiznom veled. – Sziszegtem tovább, felpillantva rá, mire felpofozott. Ez volt az első, hogy idáig fajult a dolog, így egészen meglepett. Néhány pillanatig csak a földre meredtem, ahogy félrecsuklott a fejem.
- Nem mondhatsz ilyet! – Rebegte, aztán hirtelen elhallgatott és kétségbeesve nyúlt az arcomhoz, gyengéden. – Úristen… ne haragudj, ez… én csak…
Ellöktem magamtól és ő végre elengedett. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Féltem tőle.
- Hagyj békén… érted? – Riadtan bámultam néhány pillanatig, mielőtt ott hagytam volna. Nem jött utánam. Aznap éjjel legalábbis nem.

De nem hagyott örökre békén. A fejébe vette, miszerint én az ő tulajdona vagyok és szinte a fogságába estem. Bántott, erőszakos volt és birtokolt engem – s én nem igazán tudtam, hogy menekülhetnék meg tőle. A szüleim előtt egy kezes bárány volt, talán a legkedvesebb embernek tűnt a Föld kerekén, s pont emiatt… amikor egyszer anyámnak elmeséltem, miket művel velem Derick, kinevetett. Nem hitt nekem a saját anyám. S ha ő nem, akkor mégis ki hitt volna egy olyan szerencsétlennek, mint amilyen én vagyok? Hiába voltak rajtam a sérülések nyomai… mivel a tánc volt az életem, így anyám arra fogta, hogy biztos elestem, rosszul léptem és így tovább. S amúgy is, értékelhetném a tökéletes kis páromat, Dericket, aki úgy odáig van értem meg vissza.

Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Nem tudtam, mit tehetnék, hogyan szökhetnék meg Dericktől. Egyszer csúnyán ellátta a bajomat, ekkor akartam eltűnni, sőt, úgymond… megszökni. Tőle meg a drága családomtól, akikre nem számíthattam soha.
- Állj meg, Lysandra! Nem mondtam, hogy elmehetsz, s tudod… hogy senki sem fog hinni neked, ha rólam panaszkodsz, ugye? – Hallottam magam mögül a diadalittas hangszínét, na meg egyben a sietős lépteit. Sikerült kilépnem az ajtón, amit bevágtam előtte, majd futva indultam kifelé a kapuhoz. Kb. ekkortájt nyitotta ki az ajtót és igyekezett utánam. Csak egy kósza pillantást vetettem hátra, majd léptem ki az úttestre; nem figyelve, hogy épp egy száguldó autó közeledik felém. Hallottam Derick hangját, ahogy a nevemet kiabálja, engem pedig abban a pillanatban ütött el az autó.
Azonnal eszméletemet veszítettem és mikor magamhoz tértem…

Nem tudtam, ki vagyok. De ez csak a probléma egyik része volt, hiszen a másik az volt, hogy a lábam teljesen lebénult. Akkor még nem tudták megmondani az orvosok, hogy véglegesen-e vagy sem…

Mi sem rosszabb, mint egy emlékvesztett emberi lény, nem igaz? Olyan, mintha teljesen üres lennél belül. Megmásíthatatlanul. S ez, kérlek… borzasztó érzés. Egyszerűen csak azt kérdezgeted magadtól, hogy ki vagy te? A választ önmagadtól várod és a csend az, amit válaszul kapsz. Hiszen, emlékek nélkül… nincsenek válaszok. Csak megannyi kérdés, sőt, kétely, mely felemészt. Egy részed abban reménykedik, hogy a lelked mélyén ott vagy Te magad, s egy nap szépen a felszínre jutsz – ezáltal újra azzá válva, aki mindig is voltál. A remény az, ami éltet.
S a környezeted? A család? A barátok? A szerelem? Jelentenek-e bármit is most, ebben a pillanatban? Minden idegen. Nevetséges, nem igaz? A saját családom csupán idegenek összessége. A barátok csupán ismeretlen arcok egy zsúfolt bevásárlóközpontból. A szerelem…? Nem, már csak ex-barátom. Derick. Fogalmam sincs, miféle viszonyban voltam vele, milyen volt a kapcsolatunk, avagy bármi… Képtelen lennék vele lenni úgy, ahogyan azt ő akarja. S képtelen elfogadni. De meg kell értenie, hogy számomra ő semmit sem jelent. Még ha egykor az életem értelme is lehetett, most ez nem így van. Tehát, igen, tartom a távolságot nem csak tőle, hanem mindenkitől. Az egyetlen, ahol úgy érzem, megtalálhatom a magam békéjét, az a tánc… most, hogy végre helyrejöttem a baleset óta, folytathatom, nem… inkább újrakezdhetem azt, ami régen az életem szerves része volt.

S egy nap talán, az emlékeim is visszatérnek, de addig is… Dmitri az, akire figyelnem kell. Arra a fiúra, akire segíthet nekem a táncot illetően.