Pozitív tulajdonságok: kedves, őszinte, segítőkész, okos, megbízható

Negatív tulajdonságok: előítéletes, bizalmatlan, távolságtartó, nagyszájú, titkon félénk

Szereti: enni sokat, mindenféle nasik, állatok, sport, extrém dolgok, természet, virágok, lakberendezés, nagyon romantikus lányregények, antik irodalom, Kim Tae Oh

Nem szereti: Horrorfilmek, sötétség, telihold, menstruáció (nagyon megviseli a szervezetét), hazug emberek, fényűző dolgok, fenhéjazó stílus, egozás, túl feszes ruhadarabok, Kim Tae Oh

Óvatosan igazítottam meg a tarkómon laza kontyba fogott hajamat, vettem egy mély levegőt, de nem mozdultam. Vajon emlékszik? Persze mennyi az esélye annak, hogy tűzoltó azzal a kellemes ír akcentussal és a vér meg só illatával pont itt lesz? Mit keresne Franciaországban? Talán van egy fényűző életre vágyó felesége? És mi ez a szalmaszín haj? Talán elhagyta a feleségét, mert meleg lett...? Összevont szemöldökkel figyeltem továbbra is a hátát, a ruháit. Próbáltam rájönni arra, hogy miért jött vissza, és elnyomni a szívemben uralkodó fájdalmat. Már jó ideje, hogy nem is gondoltam rá... Miért jelenik csak így meg? Óvatosan vettem szemügyre az egykor ébenfekete tincsek rengetegét, majd a pulcsi alól kivillanó hosszú, vékony kezet. A bőrszíne hasonlónak tűnt, talán egy két árnyalattal lehet sötétebb, mint amilyen volt régen, de hát létezik szolárium is, és ki tudja, hogy a tűzoltóknak miféle perverzióik vannak ilyen téren.
- Allie, az úr rendelni szeretne már egy ideje, és a te asztalodhoz ült le – futott be a vékony, magas lány, hogy bedobja a soron lévő szakácsunknak a rendelését. A szemem sarkából kiszúrtam, hogy jóval feljebb van húzódva a szoknyája, mint ahogyan annak lennie kéne, de nem nyúltam hozzá, akármennyire is éreztem a késztetést. Nem akartam, hogy még jobban megalázva érezze magát.
- Megyek, csak... Egy kicsit elgondolkodtam – mosolyogtam rá, és felkaptam a kis noteszemet, de ettől függetlenül éreztem, hogy nem vagyok kész erre a találkozóra. Könyörögni akartam az egyik lánynak azért, hogy vegye át tőlem az asztalt, viszont én magam is tudtam, hogy erre képtelen lennék. Sosem voltam az a fajta lány, aki térde tud ereszkedni más előtt. Vettem egy mély levegőt, és gyorsan végignéztem magamon. Nem azért, mert tetszeni akartam neki. Csupán csak az orra alá akartam dörgölni, hogy még így is jól nézek ki. Persze, hogy jól nézek ki. Itt minden lány jól néz ki.
- Helló, mit hozhatok? – kérdeztem tőle, amikor megálltam előtte, de leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy ne nézzek rá, ezért inkább a noteszem kinyitásával foglaltam le magam. Ő viszont nézett. Úgy nézett, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Felmérte minden porcikámat ugyanúgy, mint az itt tartózkodó férfiak szokták tenni mindannyiunkkal. Végül ezért emeltem rá a pillantásom, és húztam ki a derekam. Felszegtem az állam, és álltam a tekintetét, ami miatt sikerült megállapítanom, hogy csak képzelődtem. Ez nem ő. Egyrészt jóval fiatalabb nála, másrészt nem idevalósi, ordít róla. Összességében azon túl, hogy ázsiai és sokkal szebb, mint a legtöbb turista, nem sok mindent tudtam megállapítani. Még szerencse, hogy automatikusan angolul szólaltam meg, bár talán kissé erőteljes volt az ír akcentusom. Azt hittem, hogy végre egy otthoni emberrel találkoztam, és mindez egyszerre nyugtatott meg és zaklatott fel. Évek óta nem beszéltem írekkel, és jelen állás szerint hát most sem fogok.
- Csak egy kávét kérek – mondta nekem végül, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, amitől kezdtem zavarban érezni magam. Már éppen meg akartam ismételni a szavaimat, de mint kiderült, erre semmi szükség. Bólintottam neki, feljegyeztem, és már épp készültem volna távozni, amikor hirtelen jelent meg előttem egy magas férfi, és nagyon ügyesen sikerült megbotlanom miatta. Nem volt itt ez ritka, úgy bántak velünk, mintha utcaszéli lányok lennénk. Löktek már fel szándékosan, és nekem is nyúltak úgy a szoknyám alá, ahogyan a fekete hajú lánynak. Az évek során az ember rutint szerez, és nem ellenkezik. Úgy előbb szabadul.
Most viszont nem estem a földre, ugyanis az asztalnál ülő srác még pont időben kapta el a csuklómat, aztán kifordult a lábaival, hogy azokkal takarja el a testemet a kíváncsi pillantások elől.
- Jól vagy? – kérdezte, és megint a tekintetembe fúrta azokat a mély, fekete szemeket. Két teljes pillanatra sikerült elvesznem, aztán hálás pillantással bólintottam felé. Éreztem, ahogyan kicsit feljebb csúsztatja a kezét a karomon, nyilvánvalóan fel akart segíteni, én pedig már pont tiltakozni akartam, de az ujjai gyorsabbak voltak nálam, és előbb érték el az alkalomon húzódó, hosszú égési sebhelyet. Olyan erővel rántottam ki a kezem az övéből, mintha fájdalmat okozott volna az érintése, de lényegében ez meg is történt. Utálom, ha ott érintenek meg, egyszerűen nem tudom elviselni, amikor megtörténik, általában ezért is szoktam figyelni az ilyenekre. Csak még soha senki nem próbált meg felsegíteni a földről. Értetlenül nézett rám, én elkaptam a pillantásom. Motyogtam valamit arról, hogy hozni fogom a kávéját, de tudtam, hogy midez nem történik meg. Amíg nyugodt léptekkel sétáltam befelé – bár legszívesebben rohantam volna – végig magamon éreztem a pillantását.
- Lucy, vedd át az asztalom, kérlek – mondtam neki fojtott hangon a kezébe nyomva a noteszem, és bevágtattam a raktárba, még mielőtt egy szava lehetett volna hozzám. A hátamat az ajtónak vetve csúsztam egészen a földig, és csak tompán sikerült érzékelnem a kint lezajló beszélgetést.
- Mi baja?
- Vannak ilyen krízisei. Rá kell hagyni. Csak csináld, amit kért.
- Micsoda öntelt egy p*csa...
- Ne beszélj róla így. Leégett a házuk anno. Azóta nehezen bírja az érintkezést...
Nem tudtam kivenni a beszélgetés további részét. Éreztem, ahogyan szépen lassan csúszik ki a talaj a lábaim alól megint, és magam alá temetnek az emlékeim... Olyan emlékek, amikről évekig próbáltam nem tudomást venni.


Magamhoz szorítva az apró testet álltam a lángtenger közepén, de nem tudtam megmozdulni. A tűz a nővérem szobájából indult ki, ott vízipipázott a pasijával. Minden bizonnyal nem oltották el megfelelően a parazsat, és elaludtak. A fenti folyosónak a fele már leégett, ezért szinte biztos volt, hogy a nővérem és a pasija is halott. Pont ezért álltam megbénulva, és figyeltem a felém vészesen közeledő lángcsóvát, amikor egy erős kar ragadott meg és penderített a lépcső felé.
- Nola, mit állsz itt? – szólt utánam apám, és elkezdett kifelé lökni – Azonnal fuss ki! Már hívtam a tűzoltókat.
- Nem, nélkületek nem megyek sehova. – ordítottam hisztérikusan az arcába, és éreztem, ahogyan kezdek baromira bepánikolni – Megvárom, hogy anyát kihozd, és majd együtt kimenekülünk.
- Anyádról majd én gondoskodom – simította törölgette le az arcomon végigcsorgó könnyeimet. Egyikünk sem említette Sheilát, mert tudat alatt már éreztük, hogy őt nem tudjuk megmenteni, de mindezt kimondani sem tudtuk még. Hogyan mondhattam volna neki, hogy apa, a lányod halott? Vagy ő miképp közölhette volna velem, hogy eltávozott a nővérem? Csak menteni akartuk, amit még lehetett. Nem számít a pénz, vagy a szobám, nem számít a kényelem. Jelenleg csak az életünk számít.
- Kint találkozunk, szívem – nyomott egy gyors puszit az arcomba, aztán még egyet lökött rajtam. Akkor el tudtam hinni neki, hogy tényleg találkozni fogunk, ezért elindultam a húgommal az ajtó felé indultam, míg apám a hálószobájuk felé indult meg. Feltérképezve a lángokat próbáltam keresni egy kicsi menekülőutat, de úgy éreztem, hogy körbevett minket a tűz. Lassan uralkodott el rajtam a pánik, és biztos voltam benne, hogy nem fogunk kijutni innen. Magamhoz szorítottam Kath testét, mert éreztem ahogyan remeg. Óvatosan simítottam a hátára a kezem, és igyekeztem lehetőleg nem elsírni magam. Mert én is rettegtem, akárcsak ő. Hogyan mondjam meg neki, hogy minden rendben lesz, amikor itt állok vele a tűz közepén.
- Meséljek neked valamit baba? – szorítottam jobban magamhoz a testét, miközben lassan letérdeltem – Nem emelheted fel a fejed, és le kell hunyod a szemed, jó?
Éreztem, ahogyan lassan a hangom is annyira kezdett remegni, ahogyan a karomban tartott pici test. Vettem egy mély levegőt és már éppen nyitottam a számat, hogy elkezdek magyarázni valamit, amikor az egyik gerenda lezuhant és kis híján eltalálta Kathleent. Sikítva fordultam el, léptem hátra, és automatikusan emeltem fel a karom, ami miatt az is meggyulladt. Apa még mindig nem volt sehol, de ebben a pillanatban törték be a tűzoltók az ajtót, és kezdték meg a munkájukat. Fogalmam sincs arról, hogy itt mi történt, túl gyorsak voltak az események ahhoz, hogy pár elmosódott emlékképből több is a fejemben maradjon. Csak a lángra és a füstre emlékszem és arra, hogy már kezdtem baromira émelyegni. A karom égett, és annyira fájt, hogy teljesen eltompult az agyam.
Az egyik tűzoltó férfi futott oda hozzám, és oltotta el a karomat, én pedig egyből a kezébe nyomtam a húgom.
- Vigye ki innen! – kiabáltam, és már fordultam volna a lángok felé, hogy megkeressem apámat, de erősen tartotta a karom és rántott vissza.
- Hé! Ne kezdj egyedül akcióba. Itt vagyunk, és azért jöttünk, hogy segítsünk – mondta nyomatékosan, és még mielőtt ellenkezni tudtam volna vele, fél kézzel ragadta meg a derekam, és dobott fel a vállára, hogy kivihessen. A többire nem emlékszem, mert elájultam. De apával kint soha többé nem találkoztam.