Zsenge gyakornokként szerelmes voltam. Nagyon szerelmes, és ezt te láttad egyedül. Még az se vette észre, aki iránt éreztem ezt, és te voltál az, aki folyton felkanalazott földről, mikor Baekhyun öntudatlanul is összetört. Máig nem fogom megérteni, hogy csak a szánalom művelte-e ezt veled, amit irántam éreztél, vagy csak beléd szorult az empátiából is. Baekhyunnal voltál egy bandában, de szinte senki nem értette, mit keresel te ott, mert noha te vitted a hátadon az egészet, mindenki tudta, hogy szólistának kellene lenned, mert hogy simán megálltad volna a helyed.
Emlékszem, még a kórházba is bejöttél, miután a rajongóitok olyan csúnyán elbántak velem, emlékszem, mennyire rosszul érezted magad miatta, pedig igazán nem kellett volna. És igen, akkor néztem rád először én magam is másképp. Jól esett, hogy volt egy támaszom, aki elől nem kellett elrejtenem a könnyeim, aki segített abban, hogy élhetem túl azt az időszakot, ami nem biztos, hogy nélküled sikerült volna.
De a kötelesség elhívott mellőlem, pont, mikor már úgy látszott, hogy alakul köztünk valami. A katonaság viszont rád is bélyeget nyomott. Csak hallomásból tudom, hogy a legjobb barátod a kezeid között halt meg, de azt még csak elképzelni se vagyok képes, mit érezhetsz. És idáig nem is volt alkalmam rákérdezni.
Évek... bizony évek teltek el, hisz te fogtad a motyód, és ideköltöztél Amerikába, mert otthon már semmid sem maradt. Gyanítom előtte se, bár nem tudom, mennyit hihetek a pletykáknak, mik szerint árvaként nevelkedtél, te meg sose a bőbeszédséggedről voltál híres.
Folytattad a karriered, immár egyedül, azt nem tudom, mennyire vagy képben azzal, hogy én is eljutottam idáig, az viszont teljesen biztos, hogy vár ránk egy közös dal, amire én se vagyok teljesen felkészülve. Lehet, már te is elfelejtettél?