Múlt héten is volt egy szabadnapom, és ezen a héten is. Ha bárki is azt mondja, hogy túlhajtom magam, akkor miért hazudnék? Igazat mondanának vele, de muszáj vagyok megtenni, mert egy olyan világba csöppentem, amit eddig csak ritkán láttam, ritkán vettem benne részt, de akkor minden pillanatát élveztem. Akkor nem tudtam, hogy mennyi felelősséggel jár, hogy a könyveléshez abszolút nem kell értenem, de minden egyes számlára oda kell figyelnem, a karbantartásra, arra, hogy minden megmaradt dolgozó úgy érezhesse, hogy bármikor kiönthetné nekem a lelkét, noha egyáltalán nem bíztak még bennem, és eközben ne omoljak össze, vagy ne érezzem úgy, hogy már nem bírom. Három hete változott meg az életem, és a halálhír óta eltelt huszonöt nap alatt csak egyszer vonultam be Luna karámjába és csuktam magamra annak ajtaját, hogy a husky fejét az ölemben nyugtatva-simogatva bőgjem ki magam. Bean, a kis jack russel is kapott egy majdnem hisztibe forduló instant összeomlást, hüppögéssel egybekötve. Csodásan érezhették magukat a kis négylábúak, mindenesetre nem szóltak, hogy tán nem kéne. Callie, a menhely legújabb dolgozója és egyben egyetlen igazi állatorvosa egyelőre még csak egy név volt számomra. Mivel másodállásban érkezett hozzánk, nem töltött sok időt a Bluebird-nél, ám ha mégis, akkor ideje sem volt velem foglalkozni, vagy azzal a féltett kincsként őrzött ötletemmel, hogy majd akkor jól megismerkedünk. Ha őszinte akarok lenni, nem véletlenül esett a választásom erre a kávézóra. Közel volt az otthon, így még esélyünk sem volt eltévedni Callie-vel, mert ugye a nők többsége még az észak-dél irányt sem képesek belőni - hahh előítélet! Zora, válaszolj már! A telefonom rezgéséből már tudnom kellett volna, hogy ki az, de elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem, megint. Eddig te kerestél. Most nekem lenne fontos. Miért nem hívsz fel? Felsóhajtottam, és inkább a falon lévő menüt néztem meg megint, amiről a pillantásom a fura, fából faragott könyvespolc vonalvezetésén csúszott végig, minden egyes könyvcímet érdeklődve figyeltem meg. Gyűlöltem, ha kölcsönadtam egy könyvet és azokat a gerincüknél megtörve kaptam vissza. Annál otrombább emberekkel sosem találkoztam. Zora! Esküszöm fel foglak hívni! Apuról van szó. Már inkább úgy fordítottam az asztalon a telefonom képernyőjét, hogy még csak ne is lássam, ha írt a bátyám, előzőleg a hangot is elnémítottam a kütyün. Nem kellett, hogy idegbeteget csináljanak belőlem. - Sikerült esetleg választania, Ms? - ja, igen. A kis laminált lap már vagy tizenöt perce az asztalon nyugodott, amit már vagy háromszor sikerült átolvasnom. Nem Callie késett, csak én érkeztem túl korán. Úgy egy órával előbb a megbeszélt időponttól. Sikerült anyámnak kitessékelnie a lakásból, mondván menjek el vásárolni, majd jót tesz. Inkább csak kiültem a parkba, figyeltem a gazdáikkal sétáló kutyákat, a gyerekzsivajt, ami a szülőkkel való sétát fémjelezte, de egyiknél sem tudtam teljesen megnyugodni. Valami hiányzott. Minden pillanatban. - Borsmenta teát szeretnék kérni, mézzel, ha lehet és egy kevés citrommal - mosolyogtam fel halványan a pincérre, aki bólintott, az asztal túloldaláról elvette a másik menüt. Ne! Oda még várok valakit.. jutottam volna el gondolatban eddig, ha kereket nem oldott volna addigra már a fiatal lány. Felsóhajtottam halkan, és ha már lúd, legyen kövér alapon az enyémet csúsztattam át a túloldalra, ha esetleg Callie betoppanna, ne haljon szomjan. Ahogy a szőke fürtös, kedves arcú nő belépett a kávézóba, akaratlanul is mosolyognom kellett. Istenem, pazar génjei voltak, ezt nőként is elismertem, kimondani már persze nem fogom, mert még a végén megsérteném vele. - Szia! - emelkedtem fel a székemből, de aztán rájöttem, hogy néha igen távol áll tőlem egy egyszerű kézfogás is, nem hogy egy ölelés, netán az európai szokású puszi adása. Idegenkedtem sokszor az érintéstől és nem esett jól, ha közel kerültek hozzám az idegen emberek fizikálisan. Frusztrált sok esetben. - Örülök, hogy el tudtál jönni - folytattam mosolyogva, ami őszinte volt. Hogy boldog-e? Nem feltétlenül gondolnám így. Az utóbbi hetekben csak az állatok voltak képesek megnevettetni. - Gyere, csüccs le, foglaltam a helyet - nevettem fel mégis, azt viszont, hogy több, mint fél órája szobroztam a helyen, nagyon nem állt szándékomban elmondani. Még a végén hülyének nézne. Arra meg nincs szükségem, hogy a "főnököt" hibbantnak nézzék. Ha megvált a kabáttól, és lehuppant velem szemben, akkor foglaltam én is helyet és dőltem neki a támlának a hátammal, miközben az ujjaimmal a felsőm szegélyét morzsolgattam notóriusan. - Hogy vagy?
Még mindig nem találtam meg teljesen a helyemet, mióta visszajöttem. Az ember azt gondolná, hogy néhány hét alatt bármihez hozzá lehet szokni, de amikor már évek óta nem voltál otthon, és minden ismerős idegennek tűnik, akkor mégsem elég az a rövidnek tűnő idő. Máskor meg egy örökkévalóságnak tűnik, hát ki érti ezt? Ennek ellenére minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne merüljek el az önsajnálat mocsarában, hanem inkább lekössem magam. Hol hasznosabb, hol kevésbé lényeges dolgokkal. Bevallom őszintén, hogy a legjobb ötletnek az tűnt, ha a munkába temetkezem, így ezt is tettem. Az apám közbenjárása sem biztos, hogy kellett volna az én eredményeimmel, de végül ő segített elhelyezkedni az egyik állatkórházban. Jó, azt el kell ismernem, hogy valószínűleg nem lett volna éppen felvétel, de hála a hangzatos nevünknek, megnyíltak a bezártnak hitt ajtók is előttünk. Jobban mondva előttem. Ám amilyen maximalista nőszemély vagyok, még ez sem volt elég. Kerestem még munkát segítő szervezeteknél, illetve menhelyeken is. Ez mind szép és jó volt egészen addig, míg tragikus hirtelenséggel a menhelyen tulajdonosváltás történt, én meg kezdtem határozottan azt hinni, hogy én üldözöm el a közelemből az embereket. Jó, ez nagyon csúnya gondolat, tekintve a körülményeket, de néha én is törődhettem egy kicsit magammal, nem? Egy ideig nem voltam biztos abban, hogy mi lesz a sorsom, vagy egyáltalán a menhely sorsa. Ettől függetlenül pontosan ugyanúgy bejártam a megbeszélt napokon, ahogy korábban, és ellátásban részesítettem a rászoruló, betegeskedő állatokat. Így azonban nem sok lehetőségem volt találkozni Zorával, már csak azért sem, mert a rendes munkahelyem mellett nem maradt valami sok időm még barátkozni is. Örültem, hogy elvégeztem a feladatokat, amiket kijelöltem saját magam számára. Így, amikor meginvitált egy kávézásra, nem volt szívem visszautasítani, pedig hullafáradtnak éreztem magam az éjszakázás miatt. Szerencsére egész hamar megtaláltam a helyet, és reméltem, hogy nem késtem túl sokat. Nem volt szokásom, de ha le voltam lassulva, akkor soha nem lehetett biztos, hogy tudom tartani az időpontokat. - Szia! – üdvözöltem én is, az érkezésemre üdvözlően felemelkedő Zorát. Egy pillanatig esetlenül álltam, mert nem tudtam, hogy a főnökömhöz miként is kellene munkahelyen kívül hozzáállnom, de végül elfogadtam a helykínálást és lehuppantam az üres székre. – Szerencsésen jött ki. Bevállaltam egy ügyeletet tegnap éjszaka, meg holnaputánra is, így ma megoldják nélkülem odabent. – mosolyogtam rá vidáman, miközben kibújtam a kabátomból, és a szék támlájára terítettem azt, magam mögé. - Kicsit álmosan, de remélem nem késtem el nagyon! – addig-addig ügyeskedtem, míg eléggé felhúzódott a felsőm ujja ahhoz, hogy láttatni engedje a karórámat. Nem, úgy tűnt, hogy pár perc híján pontos voltam. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de esetleg valami baj van? – reménykedtem, hogy nem sértem meg a kérdésemmel. Igazán nem akartam megbántani, mivel nem volt probléma, hogy találkozzunk. Egyszerűen csak meglepődtem, és nyilván az volt az első gondolatom, hogy valamit szeretne megbeszélni. Mondjuk, azt a menhelyen is megtehette volna, ha éppen bent vagyunk mind a ketten. – Csak mert… - megvontam a vállaimat, és közben elkezdtem gyorsan átböngészni az itallapot.
Ha úgy egy órát elvesz az életemből ez a kávézós beszélgetős találkozás, biztos voltam abban, hogy csak hatvan üzenet fog várni engem és mindent végig kell olvasnom, ha pedig olyan információkat akartak volna megtudni akár a menhelyen dolgozók, aminek utána kellett nézni, akkor nem voltam rest a kijelző fölé görnyedni. A mai napig megrémítettek a törvényi hivatkozások, a paragrafusok, és habár kellett tanulnom jogot, még mindig hatszor el kellett egy-egy bekezdést olvasnom, hogy értelmezni tudjam köznyelvi formában. Szerettem volna ismerni minden munkatársat, és a mögöttük megbújó embert is, mert úgy tudtam volna rajtuk segíteni, úgy tudtam volna kialakítani egy olyan környezetet, amelyben mindegyikük jól érezte magát, ha csak két napra láttuk, mint Callie esetében, vagy akár a hét minden napján is szívesen látott dolgozónk volt: megpróbáltam sütit sütni a hivatalos bemutatkozásomra, de akkor dobtam ki a kukába nem csak az ötletet, hanem a brownie-t is, amikor a várt tíz emberből csupán másfél jelent meg. Jackie két órát késve ugrott be tíz percre, mielőtt tovább indult volna egy rave partira. Muszáj leszek biztonsági szolgálatot is felfogadni, hogy még csak véletlenül se történjen meg az, ami apuval esett meg. Callie úgy tűnt, hogy észrevette a bénázásom, ezért már épp ott tartottam, hogy bocsánatot kérjek, amiért ennyire töketlenül a jut is marad is filozófiát követve inkább megmaradtam a kezdetleges távolságtartásnál és nem nyaltam körbe a puszikkal, amiket a nagynéném kényszerből mindenkire ráerőltetett, ha ismerte, ha nem az illetőt. Akkor is, amikor meglátta azt az embert, és az elköszönésnél is ugyanezt a kört tette meg. Irtóztam ettől, de rokon volt, és mondj nemet egy szerbnek.. Élete végéig megjegyez magának. - Komolyan?! - biggyedt le az ajkam. - Szólhattál volna, hogy ki se látszol a munkából és akkor áttettük volna máskorra ezt a találkozást - javasoltam, de igazából már mindegy volt: mindketten a kávézóban ültünk, és ha sikerült jól betippelnem, a velem szemben ülő sem volt sokkal frissebb és kipihentebb, mint én. Nem haragudtam volna meg, ha mondjuk sikerült volna kipihennie magát. A késére mosolyogva ráztam meg a fejem: - Dehogy.. teljesen időben vagy - biccentettem is rá a saját szavaimra már mosolyogva, de tényleg nem fogok magamból teljesen bolondot csinálni azzal, ha beavatom, amúgy teljesen más időzónában indultam el ide, és ennyi idő alatt akár össze is fércelhettem volna mondjuk egy sálat, mint ahogy Phoebe-nek sikerült. A kettőnk közé csúszott kérdésére ráncoltam a homlokomat. Ömm, baj?! A meglévőkön kívül? Talán nem volt még újabb, amiről mondjuk nem tudtam, csak mert nem jelezték. - Csak... mert?! - tettem fel a kérdésemet ugyanazokkal a szavakkal, ahogy ő fejezte be, aztán legyintettem egyet, a széken megmozogva, mintha hangyás lett volna a lábam. - Nincs baj, egyáltalán - ráztam meg a fejem, aztán folytattam is, mielőtt még temetni kezdett volna engem is. Neki(k) sem lehetett könnyű a hirtelen váltás. - Csak rájöttem, hogy bejárok dolgozni, hogy köszönök nektek és az időm nagy részét amúgy is az állatokkal töltöm még mindig, és rátok pedig eddig nem igazán sok időt fordítottam. Nem ismerem a menhelyen dolgozókat és ezen szeretnék változtatni, hogy.. nem is tudom.. ne mondjatok fel, és ne gondoljátok azt, hogy ne tudnánk együtt megoldani a felmerülő problémákat - kezdtem bele őszintén az indokaimba, zavartan tűrtem egy hajtincset a fülem mögé. - Fura érzés ennyi emberről és állatról gondoskodni, úgy, hogy eddig csak magamat kellett fenntartanom Floridában - jól van, elég lesz. Felsóhajtottam halkan, a pillantásom a lányról az asztal lapjára siklott. - És.. bunkónak fogsz találni, de rendeltem nélküled teát.. ne haragudj - vallottam be egy szuszra ezt, az ajkam mégis felfelé görbült. Azért nem fogok harakirit elkövetni egy nyamvadt tea miatt?!
- Ugyan már! – legyintettem egyet sietve, hogy ne értse félre, amit mondtam. – Egyáltalán nem terhes nekem. Szokásom túlzottan lekötni magam, úgyhogy valószínűleg, ha ez most nem lett volna, akkor még többet vállalok be. – vontam meg könnyedén a vállaimat, és ezzel beismertem, hogy hivatalosan is rám lehetne aggatni a munkamániás jelzőt. Sajnálatos módon így állt a helyzet, hogy addig se gondolkozzak a vakvágányra futott életemen. Ezzel persze nem szerettem volna egyből traktálni Zorát, szóval bölcsen megtartottam magamnak ezt az apróságot. - Akkor jó! – biccentettem kissé megkönnyebbülve. – Azt hittem, hogy azért akartál találkozni velem, mert valami probléma van, és azt szeretnéd megbeszélni velem. Esetleg a beosztással, vagy a munkámmal… - soroltam, amik eszembe jutottak, de természetesen reméltem, hogy csak rémeket látok, és nem ez van a háttérben. Eddig még sohasem volt rám panasz, és nem most szerettem volna elkezdeni, főleg nem egy új helyen, egy új kezdet hajnalán. Tiszta lapot akartam az életemben, már amennyire ez lehetséges volt egy olyan városban, ahol már megvolt a magam múltja. - Azért megnyugtató, hogy csak ennyiről van szó! – nevettem el magam, mosolyom őszinte lett, ahogy a velem szemben ülőre néztem. – Néha rémeket látok, de ha megnyugtat, én sem ismerem jobban az ott dolgozókat. Vagy nem sokkal jobban, mivel csak nemrég kerültem ide, de ezt nyilván te is tudod. – mindenesetre nagyon szimpatikusnak, és pozitívnak értékeltem ezt a hozzáállást. Ritka volt, legalábbis eddig én nem sűrűn találkoztam hasonlóval, így aztán felüdülést jelentett bizonyos tekintetben. - Úgyhogy ne félj attól, hogy felmondok, mert egyelőre nem szerepel ilyesmi a terveim között. – biztatóan pislogtam rá, mert láttam, hogy egy kicsit azért zavarban van. Úgy tapasztaltam, hogy az állatok a közelemben megnyugodtak, úgyhogy nagyon reméltem, hogy Zorára is hatással leszek valamennyire. Mivel én nem aggódtam jelenleg semmi miatt, ez hátha ragadós lesz. – Akkor ezek szerint nemrég költöztél a városba, igaz? – érdeklődtem, mert ha már ismerkedni szeretett volna, akkor jó, ha ez oda-vissza dolog a részemről is. - Egyébként részvétem az édesapád miatt. Nem ismertem még túl jól, de sajnálatos, ami vele történt. Jó embernek tűnt. – mondtam őszintén. Talán nem kellett volna, hogy felhozzam a témát, de így éreztem illendőnek. Eddig még nem került szóba közöttünk, nem nyilvánítottam részvétet, kivéve a temetésen, de az más. – Miért kellene szomjaznod azért, mert még nem vagyok itt? Semmi gond, egyedül is tudok rendelni. – hátra dőltem, leraktam a kezemből az itallapot, és felnéztem az éppen mellénk érő pincérre. - Egy Lattét szeretnék szójatejjel, illetve egy sonkás bagelt. – adtam le a rendelést, és miután ismét magunkra maradtunk, a figyelmem teljes mértékben Zoráé volt. – Éltél már előtte is New Yorkban? Vagy most először? – érdeklődtem kíváncsian, közben időnként elnézve a pult irányába, hogy vajon mikor kapom meg a rendelésem. Nem voltam türelmetlen, csak jól esett volna egy kis koffein.
Kezdőlap
