Valami buta színésznőcske éles visítása hallatszik a mögöttem lévő TV-ből. A harmadosztályú horror, amit Maci rakott be, csak hogy szóljon valami háttérzaj a leltározáshoz – még mindig nem értem, hogy az állandóan szóló, embereknek való zene miért nem volt jó… vagy a Moana - , még ahhoz képest is gyenge, hogy amatőrök csinálták és kis költségvetésből készült. Ütemesen kopogtatok a parafa irattartón, a pult alatt guggolva, hiába vagyunk elegen, a leltárt nem szeretem idegenekre bízni, szép is lenne, el-eltünedezne egy-két üveg, én meg foghatom a fejem. Se Maci, se Muri nem tudja messzire vinni, és amúgy is, ha már az én seggemet is vásárra viszik, akkor segítsenek be, ennyit kérek csak. Jelen esetben csak drága barátom segít, amit nagyon jól tesz, mert rossz érzésem van, és ha bejön, az Burgessnek nagyon kellemetlen lesz.
- Maca, kész vagy a mosogatással? Mert akkor kitolhatnád a képed, kérdeznék valamit. – Továbbra is ütögetem a parafát a toll tetejével – vagy végével… melyik egyáltalán a teteje, és melyik a vége? Vajon amin a hegy van? Ha arra rakod a kupakot, akkor csak az… De mi van ha golyóstoll, és csattogtatós? Akkor a csattogtató a vége, nem? – türelmetlenül állva fel, és rúgva be a lábammal a szekrényajtót.
A szívbaj majd rám jön, ahogy meglátom az álmos, kócos, csoszogó Murit közelíteni, és a horrorból szóló klisésé drámai muzsika se segít könnyen feldolgozni a tényt, hogy fent hagytam aludni egy tál lasagne-val – mármint, nem a lasagne-val alszik, abból eszik, és aztán teli hassal lefekszik aludni- , és ő mégis itt téblábol, mintha nem lenne jobb dolga.
- Hát te miért nem alszol? Szeretnél egy kakaót? – Megtámaszkodom előtte a pulton, megigazítva rajta a ruhát kicsit. Létezik olyan, hogy ha meglátsz egy személyt, annak azonnal gondját akarod viselni, mert olyan gyámoltalanul néz ki, mint akire bármelyik pillanatban ráeshet egy cserép muskátli az egekből, és ő meg csak a muskátlit sajnálná, amiért hozzá kellett érnie? Nem? Szarügy.

Értetlen arccal meredtem rá – ami értetlen arc voltaképpen kevésben különbözik a természetes arckifejezésemtől – egyrészt mert fogalmam sem volt, hány órára járhatott --- döbbenetesen rossz az időérzékem (nem volt mindig így, voltak idők, mikor olyan három perces pontossággal ki tudtam találni, hány óra van, és csak azért néztem az órámra, hogy igazoljam magam – ah, szép idők voltak) --- szóval nem igazán tudtam, hogy miért kéne ilyenkor aludnom. Másrészt meg amúgy is olyan össze-vissza telnek a napjaim - mit tudom én, délután alszok egy picit, aztán meg másnap délelőttig elvagyok, vagy lefekszem délben és csak másnap hajnalban kelek fel, máskor meg napokig ébren vagyok, szóval akárhány óra is legyen, jó esély van arra, hogy nem épp az aktuális alvás időmet éljük (egyébként pont emiatt veszett el az időérzékem is, nem mintha olyan nagy cucc lenne, mármint nem gyászolom vagy bármi). Amúgy mióta itt vagyok, azóta tart ez így. Ne értsd félre, nem mintha éjt nappá téve dolgoztatnának meg ilyenek, csak valahányszor megpróbálok lepihenni, valami furcsa rettegésszerűség lesz úrrá rajtam. El tudnám mondani, hogy miért, de nincs sok kedvem hozzá.
Szóval rendszerint végkimerülésig pörgök. Épp nem is jártam túl messze a holtponttól. Elmúlóban volt a Modafinil hatása, ami önmagában még kibírható lenne, ha nem egyszerre három tabletta elmúló hatásától szenvedtem volna. Valami olyasmi érzés volt ez a fáradtság, mintha valaki sajtreszelővel lereszelte volna az agyamat, aztán meg megpróbálta volna az agyreszelvényt újra összerakni és visszarakni a fejembe, hogy akkor tessék, mától élj ezzel!
Úgyhogy csak feküdtem az ágyamban, azt hittem, helyben elrohadok, aztán kóvályogni kezdtem a lakásban, ahol aztán nem találtam senkit, úgyhogy ebben a félholdkóros állapotban idejöttem. Értetlenül nézelődni, mint mondtam. Valaki megeresztett egy vérfagyasztó sikolyt a tévében. Ezt a sikolyt egy újabb értetlen nézéssel díjaztam.
- Izé, öhm… - Visszafordultam Meadow-hoz, ahogy a fölsőmet basztatta. – inkább egy kis vizet. – kényszeres mozdulatokkal visszaigazítottam pont olyanná a ruhám, mint amilyen azelőtt volt, hogy hozzáért volna, aztán felültem a bárszékre. – Mit csináltok?

Az egész úgy kezdődött, hogy valakinek volt egy jó beszerzője, aki valljuk be tényleg piszkosul alacsony áron adta a vodkát, tehát hülye lettem volna nem élni a lehetőséggel. A gond csupán ott kezdődött, hogy nem volt semmilyen dokumentáció róla – mondjuk hova is gondoltam, amikor Putyin néven kellett keresnem az illetőt? Tehát itt gondoltam arra, hogy mivel úgyis olyan gyorsan fogy a vodka nálunk, nem lesz belőle semmi gond, elfogy mielőtt még Meow leltározásba kezdene és rájönne, hogy valami nem stimmel.
Rábasztam. Valami oknál fogva az elmúlt időszakban rohamosan csökkent a vodkát a fogyasztó vendégek száma, fogalmam sincs miért. Tehát csak reménykedni tudtam benne, hogy a Führer-asszony nem veszi észre a kis üzletemet, amivel igazából csak neki akartam kedveskedni, mert a múltkor panaszkodott, hogy megemelték az árakat a beszállítók. Igazat megvallva ezt is tudhattam volna, hogy ami elbaszódhat az el is baszódik, mert az esetek nagy részében, ha tényleg minden hátsó szándék nélkül, önzetlenül akarok segíteni akkor valami hatalmas szarba fogok tenyerelni. Most is ez lesz, érzem.
Igazából már egy tíz perce készen vagyok a mosogatással, amikor hallom a hangját. Már harmadjára törlöm át a poharakat száraz ronggyal, hogy ne legyenek foltosak. Előhalászom a telefonomat, de még mindig nem szóltak, hogy befutott a kikötőbe a legújabb áru és ideje lenne mennem. Pedig mit meg nem adnék most azért, hogy leléphessek. Talán Murcira kellene fognom, ő úgysem ellenkezne talán még el is hinné, hogy ő volt az aki vodkát hozatott ide csak már elfelejtette.
Sóhajtok. Olyan elfogadón, amikor tudod, hogy anyukád le fog szidni, amiért már megint nem raktad ki az edzőcuccod a mosásba és már két hete büdösödik a táskádban. A törölgető rongyot a vállamra dobom majd laza léptekkel, mint akinek tengernyi ideje van, kisétálok Meowhoz. Akihez már Murci is csatlakozott eléggé viseltes állapotban, bár mondjuk ő mikor nem néz ki úgy, mint aki szét van csúszva? Na ugye.
- Főnökasszony? – kérdőn nézek Macskára, majd Murcira – Mosogatás, leltárazás tudod a legunalmasabb dolgok a világon – nekitámaszkodok a pultnak és elnézek a Murci mellett a tévére, ahol a világ egyik ZS kategóriás horrorfilmje megy éppen, én mégis olyan érdeklődéssel szemlélem, mintha egy Oscar-gyanús remekművet látnék. Igazából átérzem a kiscsaj helyzetét, aki éppen egy zsákutcába fut a gyilkos elől. Végigsimítok a bajuszomon majd egy pillanatra a lakótársaimra nézek, aztán meg csak várom a szembesítést, a haláltusát majd a feloldozást.