Egykoron a Litrowsky-család szeme fénye volt. Az a gyermek, akiben a nincstelen pereputty meglátta a lehetőséget, hogy kitörjenek a nyomorból, ugyanis nemcsak a zenében, hanem a táncban is egyaránt volt tehetséges – mindennek ellenére mindig is volt benne egyfajta zabolázatlan vadság és lázadásra való hajlam, amelyet sem a figyelmeztetések, sem a büntetések, de még a verés sem tudott csitítani. A gyermekkorát nem jellemezte egyéb, mint kényszer és elvárás; édesanyja sohasem mesélt neki esténként az ágyánál, nem segített megoldani a matematika példákat, amelyeket nem értett és nem is babusgatta sohasem – egyáltalán nem óvta a szeme fényét, viszont bármit megtett volna a pénzért, s ennek átkaként tette értéktelenné azt a grafitot, , amelyből akár gyémánt is lehetett volna: ostoba gyermek, sose lesz belőled semmi, te haszontalan semmirekellő – hangzottak a fájdalmas szavak a veszekedések során, amelyek nem javítottak az addigra tűrhetően rossz kapcsolatukon.
A lány, szinte gyermekként lázadt fel az igazságtalanság ellen. Kezdetben csak heves veszekedések, majd verekedések. Aztán a menekülés; tizenkét éves korára már többször volt részeg, mint egynéhány felnőtt, amely pusztán kevéssé enyhítette fájdalmát – mind testileg és lelkileg elgyötört volt, hogy aztán a kiutat továbbra sem találva keveredjen bele azokba a boldogtalan tinédzser évekbe, amelynek jóformán egyetlen aspektusára sem emlékszik – szerencsére. Az út menti kocsmákban tengődött, ahol mindenféle jött-ment kamionsofőrnek szerzett örömöt egy kevéske pénzért, hogy hozzá tudjon jutni a napi adagjához; egy idő után az alkohol már önmagában kevés volt, viszont a gyógyszereket folyadékkal keverve nagyon is ütős egyveleget alkotott, azonban a bánatan sem ezek, sem a drog nem enyhített, azon amit a szíve legmélyén érzett világ életében sohasem tudta kitölteni, hiszen fogalma sem volt, hogy mit hiányolt, mert nem kapta őket meg. Törődést? Az apja támogatását? Azt, hogy az édesanyja ne verje össze? A testvérei ne bántalmazzák vagy molesztálják? S mind ezeknek még korántsem volt vége azzal, hogy találkozott Az idegennel, aki kiutat ajánlott neki a pokolból. Lehetőséget kínált neki egy jobb életre és, hogy színésznő legyen és vakon elhitte ellenére annak, hogy szíve mélyén tudta, hogy csak rosszabb lesz, viszont legalább nem teljesen verte át, hiszen valóban rengeteg pénzt keres.
Mindezen körülmények ellenére Milla még mindig rendületlenül bízik az emberi jóságban, mint ahogyan abban is rendületlenül hisz, hogy minden okkal történik. Kedves és jószívű, aki jobbára mindig őszinte és mások életében szívesebben tölti be a támogató és eldobható szerepet – retteg attól, hogy valakit annyira megkedvel, hogy megbízzon benne, majd pedig eltűnjön az életéből ezzel teljesen összetörve mindazt a keveset, ami még maradt belőle. Sohasem sajnáltatja magát a múltja miatt, de nem is tárulkozik ki senkinek – ha kérdezik őszintén és fapofával mondja végig, esetenként humorizál is, viszont sohasem vallaná be, hogy mennyire fáj neki az, hogy elvették tőle az életét és, hogy ő maga is eldobta magától a lehetőségeket. Ha megismered, megkedveled és megszereted, de eltaszít maga elől, mielőtt ő is megszeretne. Az emberekre próbál úgy tekinteni, mint az óvszerre, egyszer használatos. Pikírt humora csak rá erősít karcos személyiségére, szemtelensége és szeleburdisága pedig kimondottan vidám helyzetkomikumot tud teremteni. Könnyen beilleszkedő természete alapvetően simulékony, alkalmazkodik.


• a Litrowsky-család legkisebb lány gyermeke
• családja eredendően lengyel származású zsidó család,
• nem látta a családját több éve, nem is hiányolja őket
• Dixxie Ryder néven vált ismertté a szakmájában és immáron öt éve elég ismert a neve
• nem szeretne gyereke, mert nem szeretne olyanná válni, mint a szülei
• rendszerint segít állat menhelyeknek
• sohasem volt még szerelmes és ennek érdekében igyekszik távol táratani magát ezektől az érzelmektől
• nem fogyaszt sem alkoholt, sem drogot, miután majdnem meghalt és szembesült azzal, hogy nagyon is szeret élni
Az ajtó becsukódott mögöttünk; a pillanat tört része erejéig kellemetlenül, de leginkább feszélyezve éreztem magamat a hirtelenjében apróra zsugorodott helyiségben. A vékony selyemköntösön úgy sejlett át szinte minden porcikám, hogy a nyomozóval szemben állva akarva-akaratlanul is kénytelen voltam magamon összevonni a leheletnyi anyagot. Hellyel kínáltam, miközben megpróbálva odázni a kérdések hadát számára is kiöntöttem egy csészényi teát, majd elé csúsztatva foglaltam helyet a vele szembeni ülésben.
– Tehát, miben lehetek a segítségére? – Kezdeményeztem a beszélgetést, mivel helyén valónak éreztem noha nem éppen alkalomhoz illőnek éreztem a szerelésemet – tekintettel arra, hogy a forgatás kellős közepébe sikerült az Uraknak beletrappolnia és nekem is csak annyi időt hagytak, hogy legalább ezt magamra terítsem.
– Dominic Walter halálának ügyében nyomozok, de erre bizonyára maga is rájött mostanra. – Nem kertelt és örültem, hogy mihamarabb túl esünk ezen a beszélgetésen, hiszen a szakmában viszonylag gyorsan terjedt annak a híre, hogy megölték. – A legjobb tudomásom szerint maga Miss. … ?
– Litrowsky, de hívjon csak Milának.
– Mila. A legjobb tudomásom szerint közeli kapcsolatban álltak az áldozattal.
– Igen, másfél évig házasok voltunk. – Mindez persze bárhol fellelhető volt, hiszen az igazat megvallva senki előtt sem titkoltuk a frigyünket, azonban azt annál inkább, hogy milyen volt a kapcsolatunk a valóéletben. – De ennek már közel egy éve, azóta nem beszéltünk túlságosan sokat és, ha igen is… nem mindig végződött túl jól. – Utalva ezzel arra a számtalan esetre, amikor összevert vagy éppen mást tett.
– Pontosabban…?
Tekintetemben ugyan nem tükröződött a mosolyom halovány szikrája sem, azonban a vonásaimon annál inkább, amolyan ironikus szájrándulás volt több, de egy kicsit sem volt őszinte. Ez nem olyan kérdés volt, amire bármelyik nő szívesen válaszolt volna a helyemben.
– Dom kegyetlen ember volt. – Kezdtem bele finoman megválogatva a szavaimat, úgy hogy közben a lehető legtöbbet sejtessek a valóságból. Virágnyelv. Nem kerülgettem a forró kását, de az alkalmak többségekor megválogattam a szavaimat, mintha mindig attól tartottam volna, hogy egyszer bele táncolok egy törött üvegnyi szobába, amelyen át kellett volna kelnem. – Az a fajta, aki látszólag… szerethető, de mindig is volt benne egyfajta sötét szenvedély. Erőszakos volt, ha valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna, akkor bárkit megfélemlített és nem rettent vissza attól, hogy a nyilvánosság előtt alázzon meg bárkit, többek között engem is. – Mindig hallgattam ezekről. Faggattak. Kérdezgettek. Sohasem válaszoltam senkinek sem őszintén. – El tudja képzelni, hogy milyen az, amikor nyilvánosan megalázzák? Az emberek előtt kezd el ordibálni veled, hogy ha nem elégíted ki éppen ott, ahol kedve van? – Több alkalommal ráncigálta le rólam a ruhát nyilvánosan, vagy ragadott meg a hajamnál fogva. – Közben pedig porig alázza az önbecsülését? – Tisztában voltam azzal, hogy ezzel magam alatt vágtam a fát, mivel indítékom lett volna bőven. Szívesen megtettem volna én is, viszont bármennyire is gyűlöltem, nem lettem volna képes ártani neki. – Dom rengetegszer keveredett balhékba, olyan emberekkel, akikkel nem kellett volna; meggyűlt a baja a kábítószerekkel, a rendőrséggel és mindenféle alvilági alakkal. Kereste a bajt és rendszerint bele is állt, mert a világ császárának érezte magát, egy istennek és bizonyos szempontból valóban az is volt. – Vontam vállat könnyedén, mintha hirtelenjében minden a lehető legtermészetesebb lett volna.
– Értem. – Nyugtázta röviden. – Mikor találkoztak utoljára?
– Két hete, egy díjátadó gála utáni bulin. Az erkélyen álltam, próbáltam egy kicsit kitisztítani a fejemet a pezsgőmámoros italozás után és hirtelen csak arra lettem figyelmes, miután magamhoz tértem a kábulatból, hogy valakivel a telefonon keresztül magából kikelve ordítozik. Nagyon feszültnek tűnt és a szokásosnál is agresszívabbnak, aztán észre vett és azonnal kinyomta az illetőt, majd elindult felém. Nem tudtam elkerülni, reméltem, hogy nem engem keres, de megfenyegetett, hogy ha bárkinek is szólok erről, akkor bizony megöl. – Nem fordultam senkihez, hiszen annyiszor végig vettük már korábban ezt a jelenetet, hogy már egy kicsit sem tudott megrázni, úgyhogy inkább megpróbáltam eltemetni. – Fogalmam sincsen, hogy ki lehetett és sajnos ennél többet nem is tudok mondani. – Tártam szét tétlenül a kezeimet. – Sajnálom, de hogy jelenleg milyen ügyei voltak és kikkel barátkozott azokról fogalmam sincsen.
– Ez is bőven több, mint amit reméltem. Köszönöm a segítségét! – A nyomozó azzal a lendülettel fel is állt. – A teát is.
Mivel fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna ezért egy biccentéssel adtam tudomására, hogy nincs mit – csakhogy jelen pillanatban ezt kijelenteni nagyon nem volt helyén való.
– Lehetséges, hogy még keresni fogom a közeljövőben.
– Rendben. Ki talál vagy kikísérjem?
– Megoldom. Viszlát!