Valami van ma a levegőben. Talán az időjárás teszi, a készülődő viharos, esős, mégis undorító meleg, ami nyomasztó, alattom lopakodással szivárog be az utcák szürke, szeméttől bűzlő dzsungelébe. Mintha mindenkit megérintett volna nyálkás ujjaival a nap folyamán, s ahol járt, ott irritált, feszült hangulatot, szétesett, türelmetlen gondolatokat hagyott maga után. Még ő is érezte a közelben ólálkodni, pedig ma kivételesen csak zárt térben dolgozott. Egy újonnan épített irodaházat igyekeztek bekábelezni Pedroval, a nagyon sztereotip illegális mexikói bevándorló munkatársával, akinek több a kölyke, mint amennyit etetni tud, szóval stílusosan olcsó babot eszik ebédre és aztán csodálkozik, ha a sunyi lapos, irtózatos "neménvoltam" akcióival egy jobbfajta űrrakétát meg lehetne hajtani. Kb. Kedveli Pedrot. Na nem, mert a NASA bevehetné az űrprogramba, hanem mert a dögletesen seggfej hamburgerzabáló "I'm fine thanks" társadalommal szemben, a csávó imád beszélni. Levegőt vesz hajnali 6-kor, amikor a műszakot kezdik és pontot tesz a mondat végére este 6-kor, amikor befejezik. Mindent tud róla. Hogy milyen volt az élet Mexikóban, mennyire nincs ott meló, milyen elcseszett meleg van, hogy a szülei még mindig ott élnek, de tervezi áttelepíteni őket, hogy szöktek át fúriatermészetű nejével a határon, hogyan csinált egy szakajtónyi gyereket, hogy a húga, Lucia hogyan állt kurvának, hogy a fivére, Emilio két hónap múlva szabadul a börtönből, hogy úgy issza a tequilát, mint jobb helyeken a vizet szokás és hogy New Yorkban amúgy a hamburgert szereti a legjobban. Na most, onnan tudja az ember, hogy a világgal épp valami kurvanagy gebasz van, amikor Pedro kussban van. Úgy van ez, mint a gyerekeknél, ha túl nagy a csönd, nagy a baj. Némi noszogatás után aztán kiderült, hogy Emiliot megölték a sitten, a neje válni akar, a környékükre meg rászállt a hatóság. Ez így egyszerre. Van ilyen. Ennek egyenes következményeként pedig olyan is, hogy beszivárog a tudatába a negatív hangulatú beszélgetés és megtelepszik kicsit a mélyre ásott belső diszharmónián, amitől aztán neki is hatalmas ugrásokban lép szintet a nem épp indokolatlan üldözési mániája. Ó, hát. Ez egy elbaszott nap. - ...szal lépek mielőtt az a zsémbes nőszemély hozzám vágja anyám vázáját is. - Kel fel a földről a mexikói. Burkolt kis mosoly Nikolay képén, ahogy elnézi a nyak- és ujjropogtatást. A kolléga mintha háborúra készülne. - Iskolapéldája vagy annak, én miért nem házasodok. - Jegyzi meg csak úgy mellesleg, visszafordulva a villanyszekrény felé. Valami átkozottul nem működik és még nem jött rá micsoda... Pedro prüszkölve felnevet, nyúzott arcából hamisan fénylenek azok a szénfekete szemek. - Faszt azt, azért nem házasdosz, mert nem bírod a kötöttségeket. Nikolay felvont szemöldökkel, szkeptikusan pillant hátra. - Minek az nekem? Oly' sok a hal a vízben, s túl kevés az idő~ - Pfahah, hát egy kibaszott Rómeó veszett el benned. Majd megtudod, amigo, ha valami tüzes kis szuka elcsavarja azt a nagyon kemény fejed. - Nikolay szemforgat, ahogy Pedro megkopogtatja a kobakját. - Ne túlórázz, chico, senki nem perkál érte. - Oké-oké. - Legyezi el a bosszantó mancsot, jelzésértékűen integet hátrafele. - Na adiós amigo, holnap ugyanitt. - Kitartást az asszonyhoz! - Vigyorint a panel takarásából és bár nem látja, nem nehéz hozzáképzelnie, ahogy Pedro legyint mögötte. - Persze-persze...
Cirka három órával később jutott ki az épületből. Rájött a problémára, megoldotta, ez pedig sokat javított a kedélyállapotán. Pedronak igaza van, senki nem fizet a túlóráért, de. És ez egy nagyon nagy DE, egyáltalán nem mindegy, hogy ezen pörög egész éjszaka, vagy lezártnak tekintheti a napi feladványt. - Heló Lane! - Integet széles mosollyal az irodaszékben ücsörgő, kissé husi titkárnőnek, aki épp hosszú, manikűrözött karmait lakkozza tűzpirosra. A nő felnéz, csábos mosollyal kihúzza magát a székben. - Seth! Hát megint ilyen későn? - Tudod hogy van ez. - Von vállat mit van mit tenni vigyorral, közelebb sétálva lerakja a kulcsot az asztalra. - Valld be, hogy csak velem akartál találkozni. - Kuncog a nőszemély, aki úgy saccper 10 évvel idősebb nála, de a vakolat az arcán ebből legalább ötöt eltakar. - Ah, hát te mindig tudod mire gondolok! - Hunyorint hamiskásan, mire a nő kuncogva elpirul. - Bárcsak. Ó, jut eszembe, megérkezett a fizetésed! De épp... - Pillant a nő a körmeire sóhajtva, mire Nikolay feltartja fél mancsát. - Nyugi Laney, még úgyis átöltözök. - Ah. Futószerkó, mi? Rejtély, hogy tudsz ennyit futni egy ilyen hosszú nap után, én majd megdöglök olyan fáradt vagyok... - Nos. Ő is majd megdöglene, meg úgy nettó hülyét kapna, ha egész nap a seggét kéne meresztenie a számítógép előtt. - Formában kell maradnom, imádok enni. - Neveti és még valami várható ajánlattétel előtt elsétál az öltözők felé. Lefürdik a zuhanyzóban, mielőtt átvedlene. Munkatársai szerint baromság, minek ha egyszer úgyis megizzad? Általában vállat von, hogy nem szeret bűzleni, amit fura módon senki nem ért, de nem is kell nekik. Elég, hogy ő jól érzi magát, nem? Negyed óra alatt megvan a zuhannyal, átöltözéssel, a cuccait bezárja a szekrénybe és megnézi magát a tükörben. Formában van. Kellemes, edzett izomzat, széles vállak, fekete trikó és passzoló színű ninja futónadrág. A karjára szíjazott telefontokban még fénylő kijelzővel pihen az androidos mobil, a Spotify már fellőtte a következő Linkin Park számot. Seth Henderson hivatalosan is fanboy, a koncertekért utazni is képes. Valami hobbi mindenkinek kell, hm? fél fülébe dugja be egyelőre a fehér, régimódin vezetékes fülhallgatót, nedves haját ujjaival hátrafésüli, csak eztán bukkan fel újra a recepción. Elég egy pillantást vetnie a nő kipirult arcára és _TUDJA_, hogy leskelődött. Óh, hát. Hogy is mondta? Valami hobbi mindenkinek kell. - Kösz Laney, legyen szép estéd! - Mosolyog mitsemtudó képpel, ahogy átveszi a borítékolt kpt, cipzáros zsebében rejti el, mielőtt némi tiszteletkörrel és egy visszautasított vacsiajánlattal (még dolgozni kell ma alapon) távozik az épületből.
3.73 mérföld. A világ értelmesebb része szerint meg 6km oda és vissza is. Az edzésének jelentős hányada ez a napi 12km-es futás, ami meglehetősen jó kondiban tartja. Pláne, ha valaki közelebbről is megvizsgálja a szerelését és rájön, hogy a nadrág szűk szára felett, illetve a csuklóin hordott pántok nem sima díszítőelemként, hanem plusz súlyként szolgálnak. A fülhallgatóban stílusosan felcsendül a 'Runaway' című szám. Arca rezzenéstelen marad bár, mint mindig, most is mélyen érinti a dalszöveg. Messzi földre rángatja a gondolatait valahogy kedve támad... utánuk futni. Délelőtt nagyjából 20-21 perc alatt futja le a távot, ami egy átdolgozott nap után 24 percre növekszik. Ma kellemetlenebb hangulata ráver az átlagra jó egy percet, ergo már csak akkor kapcsol, hogy késésben van a buszhoz, amikor az nagy erőkkel elsüvít mellette. A B62-es. A Bedford Avenuetól kénytelen-kelletlen ezzel közlekedik. Nem mert ne bírná tovább a futást, hanem mert a környék, amin át kell kelnie, egy kisebb lengyel maffiacsoport befolyása alatt áll, ergo kritikus terepnek minősül. Minek hívná ki a sorsot saját maga ellen, ha nem szükséges? A táv utolsó részét sprintelve teszi meg. Egészen biztosan fejét veri a buszmegálló falába, ha várnia kell fél órát csak azért, mert kivételesen nem figyelt oda eléggé... az utca végén áll, amikor a busz beáll a megállóba és a gyanúsan utolsó utasok is leszállnak róla... Blyad! Abszolút esélytelen, de hé? A remény hal meg utoljára.
♫: Runaway ★ §: Run bunny, run bunny, run run run ★ ✎: 1154 ★ id: 0001
Boerum place Végállomás. Vagy a kezdet. Kinek mi. Akik leszállnak vissza se néznek, fáradt arcok a munkanap végén, vagy éppen a csatlakozásukra váró izgatott, kifényesedett tekintettel egymásnak köszöngető fiatalok, meg persze egy csomó köztes megálló az emberi létezési típusok közül kezdve a még pólyában rugdalozó alig élőkkel és zárva a reszketeg, komor tekintetű aggastyánnal, aki aggodalmasan markolássza a kapaszkodót az ajtó közelében. Leülni nem mer, mert félne, hogy nem tudna felállni, de állni sem nagyon mer, hiszen a pozíciója oly ingatag és a karjai olyan gyengék már, fáradt szempillái alól bosszús és félénk tekintettel les ki, szorongva várva a pillanatot amikor meglökik, vagy megindul vele a busz, és kicsúszik a kezéből az irányítás. Pedig voltak régi szép idői, egykor magas lehetett, csak meggörbült, tiszteletet parancsoló öltözéke még így is belső tartást sugall kifele kipótolva azt a hiányt, amire már a csontok, az izmok és az inak nem képesek. Katona lehetett. Nem túl jó katona persze, hogy nem jutott neki elég vaskos nyugdíj ahhoz, hogy New York egy szebb vidékén tengesse ki hátralevő napjait, de azért mégiscsak katona volt, és Ezekiel megnyugtathatta volna, hogy egyet se féljen, vigyázni fog az indítással, hogy ne hulljon bele a méltóságának romjai közé, és a padlót ne nyalja fel aszott testével, mert őt az egyáltalán nem derítené jobb kedve. De nem szól, csak a felső tükörből figyeli, ahogyan mindenki gondosan kikerüli a megőszült apókát. Eszerint még otthon maradtak a lökdösődök, tolakodók és vagányak, az időseket nem tisztelők, és a senkit sem tisztelők. Vagy meghaltak. Amilyen állott idő van, ez utóbbi teljesen elképzelhető volt. Elképzelhető és kívánatos. A jövendőre való tekintettel mindenkinek az életét megszépítette volna az időjárás egy ilyen előzékenységgel. Csak az apókát még ne tegye a sírba. Sóhajtva dobolni kezdett az ujjaival a kormányon megintve önmagát és megkezdte az indulásig hátralevő 458 másodperc számolását.
Gold street A közeli Trinity park buja bokrai nem az esti forró piknikre vágyókat csábították, a magasútról leszálló kipufogófüsttől a fák és más növények mindig kissé bágyadt, lehangolt benyomást keltettek, a legsűrűbb eső sem tudta lemosni mohón levegő után kapkodó leveleikről a port. Haldoklottak, de nagyon is élve és elevenül tették, csemetéket neveltek, új hajtásokat hoztak, bizarr, füstfojtotta romantikájuk fényéhes molyokként vonzotta magához a "csak sietősen átvágok itt, hogy hamarabb hazaérjek"-típusú emberekre vadászó szatírokat, taperolókat. A közeli csillagformájú lakóházak szigorúan tekintettek le erre a belvárosi pöcegödörre, de a lelkiismeretes polícia is sokat tett az ügy érdekében. Megszállottan razziáztak az ide kushadó hajléktalanokat terrorizáló polgártársak miatt, össze is szedték a szemetet. Pár hónapja már ő sem járt errefelé. A támadások is megszűntek. Unalmas lett a környék.
Williamsburg Street East Amíg leszálltak azok, akik a Navy Streetől idáig hozatták magukat a sugárút egy nem túl hosszú (bár kinek mi) szakaszán újra hátrapillantott. Az öreg már sokkal korábban leszállt, de a férfi, akinek valamivel korábban köszönt még ott volt, ott üldögélt a hátsó ülésen napszemüvegben. Vastagon tömött szatyrot szorongatott a lábai között, a testtömegindexe pedig egyáltalán nem látszott egészségesnek. Nagydarab mivolta miatt néhány kisgyermekes szülő a busz első felébe húzódott, csak a rasztahajú lányt nem zavarta, de őt semmi sem zavarta. Keira, egyszer hallotta, hogy valaki utánakiabált, szóval Keira végállomástól végállomásig vele volt így este, és mindig hangos zenét hallgatott. Ő volt a B62 esti szelleme. Rágózott és bólogatott a zenére. Mindent csinált, amit az európaiak képzelnek egy néger fiatal nőről, időnként hangosan énekelt, vadult gesztikálva telefonált, vastag ajkait lebiggyesztve tetőtől talpig végigmért mindenkit. Most őt figyelte, hogy figyel-e a tükörből. Figyelt. A dús fekete száj dühös-sértetten lefittyedt amikor rámosolygott a tükörben.
Bedford Avenue A kocogókat amúgy minden sofőr utálja. Főleg ha zenét hallgatnak. Látszólag nincs velük semmi baj, egyenes vonalú pályán egyenletesen haladnak, mint a kilőtt golyó. Ellenben a kilőtt golyóval a hobbifutók képesek a lehető legváratlanabb pillanatban dönteni a hirtelen irányváltoztatás mellett, amire semmi nem utalt korábban. A biztonságos járdáról átszlalomozni az úttesten adja meg a savát borsát ennek a foglalkozásnak, és kaland nélkül unalomba fullad a lét. A fullfeketében nyomuló futón tartja a fél szemét, mert a forgalom ezekben az utcákban olyan megszokott ritmus szerint csordogál, mint a szívverés ütemére ontott vér. Mégis mi a franc baja van ma? Ismeri régről ezt az arcot, felszáll a Bedfordon, aztán leszáll a Green Streeten, a szerelése majdnem mindig valami hasonló, az arckifejezése komor, a fülhallgatója aranyos, a mozdulatai lazák, a testalkata irigylésre méltó. A környék tele van éttermekkel, kifőzdékkel, büfékkel, kávézókkal, bárokkal és pékségekkel, ha elosztanák deka húsra a pasit, és mindenhol bevezetnék a kannibalizmust, akkor egészen sok helyre jutna belőle, és még egészségtudatos is volna, mert egészen máshogy nagydarab, mint az a gyanús tag ott hátul, aki szintén a futót nézte, miközben elhaladtak mellőle, mert a menetrend szigorú, aki lemarad az meg kimarad. Vagy mégsem? Balra nézett, miközben egy vörösre festett hajú asszonyság lepakolta két nagy szatyrát a járdára utolsóként, de a forgalom nem indokolta a várakozást. Becsukta az ajtókat. Aztán a biztonság kedvéért kinyitotta őket, hátha nem csukódtak rendesen. A méterek gyorsan fogytak, de Keira dühösen kinyújtotta a nyakát, hogy mi lesz már, miért nem indulnak, aztán észreveszi a szemsarkából a rohanó alakot és a vállak mozgása, az előreszegezett tekintet keménysége, a fél fülből kihulló hangszóró ügyetlen vergődése a férfi mellkasán egészen lebilincseli a tekintetét, az oldalsó tükörben is látni, ahogy amaz egyre nagyobb és nagyobb, és végül betölti a képet. Kicsit lassít, érthető, túlrohanna a nyitott első ajtón, ha nem tenné, birkatürelemmel rámosolyog. - Nem sietünk, katona, fújd csak ki magad - de azért a tisztesség kedvéért indít amikor amaz feltette az összes lábát a buszra, és már a padka mellől elrugaszkodva csukja be az ajtót mögötte, áldozva egy pillanatot a lehetséges balesethelyzetnek, de már valójában arra gondol, hogy az új futármelójának körzete a Green Street környékét is magába foglalja. Vajon szokott ez a szép szál legény enni, vagy 3D nyomtatással készült?
♫: swish, swish, swish ★ §: nice day for fishing, ain't it? ★ ✎:953 ★ id:0002
A futás meglehetősen monoton dolog. Sokan utálják érte - általában a lustábbak -, mert nehéz motivációt találni benne, ha az ember szarul csinálja. És legyünk őszinték: akik abbahagyják, valóban szarul is csinálják. Pedro példának okáért a büdös életben nem fogja megérteni, hogy mit futkározik állandóan, mint akit seggbe lőttek, de hé? Nem is kell, hogy megértse. Sokkal egyszerűbb elkerülni a témát olyan bölcselkedő tanácsokkal, minthogy neki se ártana némi mozgással csökkenteni a sörhasát, mert ha utána jön a komplett bevándorlási osztály, max gurulászni fog Nagy Szökés címszóval. Nikolay nem azért fut, mert nélkülözi a kreativitást edzésterv terén. Még csak nem is azért, mert nincs jobb a palettán. Szimplán azért teszi, mert az átszállások és várakozási idők miatt nevetséges módon gyorsabb, mintha földalattival és busszal közlekedne, illetve szimplán mert a seggét mereszteni ha mozoghat is, elvesztegetett idő. Egyszerűen csak túl sokat melózik ahhoz, hogy naphosszat az edzőteremben parádézzon, ki kell használni a lehetőséget. Ugye. Ó, nagyon sokan utálják a futókat. A buszisták a szuicid hajlamért, az autósok azért, mert a dugóban lefutja őket, a biciklisek, mert _ŐK_ nem tudnak közlekedni, a sétálgató tohonya emberek meg azért, mert "nem kell tennie semmit, ahhoz, hogy jól nézzen ki, milyen igazságtalan!" Aham. Bárhogy is, a ruszki nem egy agyatlan barom annak ellenére, amit amúgy előad magáról alsóbb körökben. A kellemetlen, nyomasztó gondolatok és gondok felolvadnak és elpárolognak bár a cardioedzés tűzforrón edzett acéltömegén, a figyelme koránt sem. Hiába a halkra vett dallamok egymás farkába kígyóként harapó sorozata, a környezet nem veszti el a körvonalait, mi több: kiélesedik a világ, a fények, a mozgások, a dynomen helyzetek, lehetséges veszélyek, összefüggések, az egymásra ható mozgások és elvárható fizikai erők. Kalkulál. New York olyan, akár a csatatér, csak épp itt a leghétköznapibbnak álcázott módszerekkel tehetők el láb alól az emberek. Egy megcsúszó kocsi, egy őrült motoros pizzafutár, aki abszolút szarik magasról a KRESZ-re, az építkezések ingoványos talajai, részegek, erőszakoskodók, vagy simán csak a balszerencse áradása? Édesmindegy. Az utolsó etapban figyelmének nagy része teljesen egyértelműen az ácsorgó buszon fixálódik, mit sem törődve mindazokkal, akiké meg éppenséggel rajta. Mi a fenét csinál? Már el kellett volna indulnia. Errefelé a buszisták pont tesznek magasról az utánuk loholó szerencsétlenekre, sőt. Tapasztalatai szerint van amelyik direkt élvezi, ha az ember orra előtt csukhatja be az ajtót. Hogy is volt? Mindenkinek kell egy hobbi? Valahol ennél a gondolatmenetnél történik meg a baj. A visszapillantóból jól látszik minden. A zöldre váltó gyalogosátkelő lámpája. A vészfékcsikorgás éles, fülsértő hangja. A feketébe öltözött fickó élesen kirajzolódó alakja a reflektorok kereszttüzében. Nikolay sosem a lassú reflexidejéről volt híres. Hasizomból ugrik magasra közvetlenül a becsapódás előtt, egyetlen pillanatra érkezve a motorháztető sík felületére, mielőtt - mintha mi sem történt volna - ugrik tovább a busz irányába. A sofőr ijedten száll ki a kocsiból, hogy megnézze jól van-e, de a faszi addigra - pont fittyet hányva az eseményekre -, megdöbbentően higgadt képpel már két házzal arrébb jár. Van isten az égben - gondolja, ahogy egy lendületes becsúszással megáll a busz nyitott ajtaja előtt és ruganyosan felugrik a második lépcsőfokra. - Huh? - Pillant fel hirtelen a mosolygó arcba, miközben figyelem! Az ajtó záródik mögötte. Minimum és maximum zavartnak kéne lennie, de az a pillantás valahogy... mintha túl éles lenne egyetlen szívdobbanásig. Elég gyorsan kapcsol, hogy ne tűnjön fel a különös reakció. Egy átlagembernek. - Ah, kösz szépen. - Rándul a szája egy olyan átütően lehengerlő hálás mosolyra, hogy attól minimum 1db esti szellem minden flegmasága ellenére elalélhatna ott a hátsó sorokban. - Életmentő vagy, bocs hogy feltartottalak. - Hunyorint hátrasimítva nedves fürtjeit az arcából, mielőtt hátra fordulna a többi utas felé és fél mancsát feltartva egy biccentéssel jelzésértékűen elnézést kérne tőlük is. Hát nem kibaszottul jólnevelt? Ami azt illeti, a meglepően jóvágású buszsofőr - akiről már többször is megállapította, hogy modellnek kellett volna mennie inkább, semmint buszistának, bár az éppenséggel az ő vesztesége lett volna - valószínűleg tényleg életmentő volt. Nem feltétlenül az övét mentette, de az sem kizárt. Esze ágában sem lett volna ugyanis itt ücsörögni fél órát várakozva a következő járatra. Fellép a lépcsőn és megtámaszkodik az első kapaszkodónál, ami megszokott tőle. A beszélgetés már kevésbé. - Utolsó kör? - Címzi a kérdést a sofőrnek. Lassan átveszik az irányítást az éjszakai járatok, de aztán ki tudja? Lehet éjjelnappalizik. Az egyetlen ok, amiért megteheti, hogy ott áll ahol, az a kevéssé elhanyagolható tény, hogy a következő néhány megállóban jellemzően senki nem száll le a buszról. Ez amolyan aranyszabály. Nem véletlen, hogy ő sem futkározik keresztül a területen, sem az, hogy jellemzően felszállni sem szoktak a buszra errefelé. Akinek itt kell lennie, az jobbára nem busszal közlekedik, akinek pedig nem kell, az nem feltétlenül jön ki élve. Namármost. Az aranyszabályokkal az a baj, hogy bár az esetek többségén szép ékkőberakással fénylenek, a nagy számok törvénye alapján mindig lesznek olyanok, akik lendületesen tesznek rá magasról egy adag szart. A három gyanúsan jókedvű fickó a Grand streeti buszmegállóban pontosan ilyen rohadéknak tűnik.
♫: Runaway ★ §: Stop trying to kill me, will ya? ★ ✎: 811 ★ id: 0003
Bedford Avenue/Broadway Vannak olyan pillanatok, amikor az embert lucskosra fürdeti a ráirányuló figyelem, és minden eleme a környezetének hatalmas összehangolódott orgiában adja a tudtára, hogy létezik, a létezés esszenciális, cseppfolyós ősi formáját értve ezalatt. A motormunkától remegő busz fémkasznijának ideges vibrálása a külvilág egyenletes elhaladása nélkül ingerelni kezdi az utasokat, a fejek forognak belül és kívül is, az okot keresve, hogy miért nem indul ez a monstrum. A vörös hajú nő a szatyrait elvonszolva hátranéz a válla felett kissé csodálkozva, hiszen joggal hihette, hogy a sofőr csak arra vár, hogy eltávolodjon egy kevéssel, hogy el ne sodorja, mert azért megbüntethetik, de nem. A busz marad, a kimondatlan kérdések kakafóniája felborítja az este szokásos rendjét és rutinját és mintha csak a Nagy Alma, a mindig éber város immunrendszere reagálna a helyzetre: valaki a dudára tenyerel. Egy akciófilmrendező álma manifesztálódik a kereszteződésben a megcsuszamló kocsik és embertest nászából lett szürreális jelenet képe az agyára ég. Lassan nyel egyet, az ádámcsutkája az inggallér két csúcsa közé feszül aztán újra felemelkedik. Félhangos ujjongó ováció hallatszik, másvalaki összecsapja a kezét a mutatvány láttán az utcán, de a visszapillantó tükör miatt csak ő szemtanú a buszból, mindenki más továbbra is értetlen. Jó, legalább nem állnak neki autogramot kérni a mindennapok szuperhősétől. Mellesleg ezt ő is meg tudná csinálni. És hirtelen meg is akarja. De azért önmagában szép teljesítmény egy civiltől. Vad szemű egy civil. Ha a városlakókat gnúcsordához lehetne hasonlítani, akik esztelenül szaladgálnak a kanyonban, akkor ez itt bizony a hiéna amelyik kergeti őket. Egy pillanatra. Aztán gnú lesz belőle. - Bármikor, majd ráfogom az olcsón adott jogosítványokkal útra dobott szerencsétlenekre - bök fél kézzel a háta mögé, azaz a busz háta mögött hagyott "kishíján" szerencsétlenségre, majd mivel a biztonságos vezetés híve visszateszi a mancsait a kormánykerékre. Iskolapélda szerűen. Egy ilyen mosoly után nem kockáztathatja az utasok életét, ezzel álmodniuk kell egy szebb életet maguknak.
Bedford Avenue/South Fourth Street Van egyébként valami kifejezetten részegítően otthonos abban az érzésben, ahogyan egy erősen izzadt színizom férfi áll egy kicsivel a háta mögött. Mivel előre néz, hiszen ott van a forgalmi feladata és voltaképpen még mindig dolgozik, így csak a szemsarkából láthatja, meg amikor felnéz a belső tükörben, ahogy a veríték a kellemesen légkondícionált közegben zavart gyöngyökké gyűlik össze a hajszálak tövénél, és végén, és úgy gördül alá az odakintre jellemző bőrre tapadt nyálka helyett csorduló csigavonalat hagyva a párás felhámon, étvágygerjesztően. Ahhoz képest, hogy nem is oda figyel a részlet elég erősen bevésődik. - Jaja, ebből az utolsó, jóból is megárt a sok ebben az időben, az ilyen éjszakákon amúgy is több az egészen elvadult ember, jó nekem, hogy nem vezetek buszt olyankor - bőbeszédű a válasz, de hát mit tehetne, a megállónál még csak lassítania sem kell, már messziről látni, hogy a hagyományokat itt nem törik meg újra, ez nem az az út. - Te hazafele?
Bedford Avenue/South Second Street Bár ez a kérdés egy kicsit talán túl offenzív, de biztos akar lenni benne, hogy a környéken lakik. És hogy éhes. Mondjuk akár rendelhetne is most, bevihetné aztán kivihetné még mielőtt felveszi a műszakot, hogy jól alakuljon az este egy kis előjátékkal. Mhmm, ő mondjuk ki lehet éhezve. Ennek nem mintha lenne bármilyen fizikai értelme, de az alkalom szüli a gondolatot. Egyébként meg csak kajáldák vannak jobbra és balra ez egy ilyen környék. Ő harapna valamit, miközben az utasok egymást bámulják a felszállók helyett, és most főleg a "kedvencét" (vajon joggal nevezheti ebben a helyzetben kedvencének? nem mintha megnevezné), Keira le sem veszi róla nagy, fekete szemét, ahogyan az a nagydarab fickó sem ott leghátul, morzsolgatva a szatyorkötőjét. Talán ő is beleharapna? Sajnos semmi sem tereli el a figyelmüket, amikor kéne, a taxisok meg örülhetnek ott, ahol a buszok viszonylag kihasználatlanok. Ő is ismeri a történeteket a kerület veszélyeiről, de őt általában nem zavarja, ha nincsenek felszállók, kivéve most, amikor irracionális irányba gondolkodik. Ahelyett, hogy hálás lenne, hogy a már felszálltak így kényelmesebben és nyugodtabban utazhatnak, nem kell annyit megállni.
Bedford Avenue/Grand Street Mégis fékezni kezd a szemöldökét összevonva. Néha délidőben a közeli sajtboltból egy férfi és egy nő, friss nyugdíjas párocska szokott felszállni, átható sajtszagú szatyraikkal bizonyítják, hogy hol jártak, és valamiképpen az állandóságot jelképezik. Arrafelé laknak, amerre az atlétás szöcskepajtás. Erről jut eszébe. - Egyébként remek ugrás volt, láttam a tükörben, nem vagy semmi! - mondja a háta mögé mintegy marasztalásképpen, de a pillantása megállapodott a megállóban megálltakon, akik egyáltalán nem a megszokott merész párocska és odakormányozza a buszt nekik. Mintha a gumik hangja kelletlenné változott volna ettől a ténytől, vagy csak a füle csalja meg? Akárhogy is, az ajtót mosolyogva nyitja, mint mindegy egyes alkalommal, akárkik is akarnak felszállni. Joguk van hozzá, hogy magukkal hozzák az utca melegét, és a birtokosok gőgjét, amivel megállíthatják a B62-est a megszokott útján. Micsoda arcátlanság.
Emberünket vagy nem érdekli a ráirányuló figyelem, vagy az nem olyasfajta, mely miatt aggódnia kell, ergo prioritását veszti a testközelibb életcélok alatt. Seth Henderson egyszerű srác, egyszerű vágyakkal. Elérni a buszt példának okáért benne van a top1-ben, bemutatni a majdnemgázoló sofőrnek, aki minden bizonnyal hupilila jelzésre számított rikítópiros helyett pedig igencsak sokadlagos. Nikolay Korzakov ellenben? Ő kirángatta volna a fickót az ülésből és beleveri az arcát a motorháztetőbe, hogy tanuljon az esetből. Nem mert szeret fájdalmat okozni, hanem mert hitvallása, hogy a tetteknek következménye kell legyen. A különbség kettejük között, hogy míg Seth felfogása életben tartja, Nikolayé megölte. Az élet igazságtalanul nevel. Magában nevet, hunyorgó pillantása még találkozik a férfiével, mielőtt az visszafordulna a munkához és olyan gyönyörű hitelességgel hazudja az az acélkék szempár, hogy sose volt más, csak ártatlan gnúcska. - Lassan a születési bizonyítvány mellé csatolják a jogsit és aztán csodálkoznak, ha az anyatejjel nem jön a várva várt kresztudás. - Meglepően szórakozónak hangzik a nyilvánvaló kis intermezzója ellenére, de hé? Nem mindenkit érint mélyen, ha a torka előtt lendül el a kasza. - Asszem ez egy ilyen nap. Lépten-nyomon megpróbált valaki belém jönni, pedig többnyire kerülöm a forgalmas környékeket. - Zsebre dugja fél kezét, jobbját a lelógó kapaszkodón dugja keresztül. Csuklójába beleharap a bőrszíj, ujjai felül kulcsolódnak össze plusz stabilitást biztosítva saját magának. A pillanatnyi csend, amíg kifújja magát, neki is éppen kedvez a mustrához. Nem mintha nem látta volna még eleget, de nem. Kalkulálhat vele minden nap, melyik busszal fuvarozgat épp a ficó (sajnos ritkábban jár sikerrel, mint szeretné), de a helyzet iróniája, hogy a köszönést leszámítva mindig csak hátulról látja. Na nem mintha nem lenne kellemes látvány így is, de időnként a fele fizetését (mert az perpill kb egyenértékű a fele királyságával) odaadná, hogy megnézze úgy istenigazán. Valami veszettül ingerli időnként az a tökéletesen feszülő egyenruha. Olyasmi, amit látni kell rajta gyűrve, tépve, szaggatva, meg a földön. Egyetlen pillanat alatt fut végig a gondolat, mégis ráég a retinára, még ott izzik a pupillák mély, kútsötét peremén a fantázia élénk, lüktető foszlánya, mikor tekintete találkozik a mindenkikedvence sofőrével a visszapillantóban. Hogy is volt? A gnú, meg a beöltözött hiéna? Hm. Nem, az egész biztosan valami Piroska és a Farkas mese volt. - "Ebből"? - Biccenti oldalra a fejét, még a fél szemöldöke is magasabbra szalad. Nem érzi különösebben tolakodónak magát, lévén a megfogalmazás maga engedélyezi a rákérdezést. Ő meg az oro... nemamerikai mentalitás? A következőkre már biccent, nagyon is meg tudja érteni. - Mjah, tapasztalom én is. Az ember megy sötétedés után fél métert és instant követi két kéregető, három kurva, a stiricijük kése, a korrupt rendőr, amelyik túl mélyre nyúl a nadrágban "drogot kutatva", meg a gnúcsorda, amelyik eltiporta Mufasát. - A megfelelő ponton zsebből előcsúszó fél kezével macskakarmol, amúgy meg olyan rezzenéstelen nihilista pókerarccal mondja, hogy az már önmagában is megér egy misét. Vagy kettőt. A kérdésre mintha egy pillanatra elmerengne a visszapillantóból ilyen szögből elég jól tanulmányozható arcon. - Jaja, bőven elég volt a mai napból. - Elég hamar végigfuttatta magában, hogy az információ különösebben nem nagy szám, napi rutinja van (még ha elég kiszámíthatatlan is mikor és mennyit túlórázik éppen) és mindig ide lyukad ki a végén, szóval viszonylag könnyű összerakni a képet. Persze megtehetné, hogy abszolút rendszerteleníti az idejét és különböző útvonalakon közlekedik, de... minek? Az átlag newyorki óramű pontossággal mozog a saját számlapján, megadott időkben prezentálja magát megadott helyen, a megszokásnak él és hal, szóval nem. Egyáltalán nem lóg ki a sorból és ez így éppenséggel rendben van. Megdörgöli a tarkóját sötét fürtjei alatt. Ez az egyetlen apró jelzés árulkodik róla, hogy nagyon is tudatában van a hátába fúródó figyelemnek, még ha esetében nehézkesebb is az utasok megfigyelése visszapillantón át álló helyzetből. Aztán ki tudja? Lehet éppenséggel helyes kis sofőrje haraphatnékját érzi a bőrén, az egybeesés akár egyértelmű is lehetne, de... de. Van valami a fickóban, amiért nem simul igazán bőr a bőrön, test a testnek a csuszamlós gondolat és valahogy nem csak a túl sok ruha teszi. Még csak nem is az, hogy ne lenne rá affinitása, mert a korábbi pillantás magáért beszél, de hogy mi? Rejtély. - Hm? - Nem néz félre megállóról. Bár az arckifejezése rezzenéstelen marad, valahol egyértelmű, hogy kiszúrta a kellemetlen eljövendőt. Hát nem megmondta, hogy elég volt a mai napból? - Óh, kösz. - Felel végül szórakozottan. - Apám bizonyára büszke lenne rá, hogy valami megragadt az okításaiból. - Nem hazudik. A helyzet- és környezetadaptáció kifejezetten a systema területe, márpedig azt nevelőapjától tanulta. Az azonban, hogy büszke lenne-e rá, nos... valószínűleg. Yegor sosem tört pálcát felette. - Fuck... - Épphogy hallatszódik az elmorzsolt, halk káromkodás a busz zaja mellett, de enélkül is tökéletesen nyilvánvaló, hogy nem tetszik neki, amit lát. Még annak ellenére sem, hogy az édeshármas a buszmegállóban így megállva már kifejetten kölyökbandának tűnik. 16-17 évesek? Nagyjából. Na most. Normál szituációban ez a korosztály csak szimplán hülye, hangos és ha részeg, mégy rosszabb esetben le is okád, de semmi extra. És van az a szitu, amikor olyan környékről másznak elő, ahol még a csótánynak is miniatürizált kés van a kezében. Nincs is szebb annál, mint amikor a lelkes hülye párosodik az erőszakkal és lepottyantja New York klotyóján a jövő nemzedékét. Az ajtó nyílik, a hangzavar pedig berobban a buszlakók életébe. A kontrollálatlan röhögés egy dolog, meg egy másik az aláfestőként választott japán pornóvisongás, ami az egyikük telefonjából árad kifele. - Told már fel a segged Maks - löki hátba az egyik felnyírt hajú kis díszseggfej a telefont tartót és nem, nincs itt semmi vicc kéremszépen: a hatincs kijelzőn premier plánba megy a csápos hentai csak úgy a trend kedvéért. Maks kolléga fekete bőrdzsekit visel (hogy nem rohad meg ilyen melegben?), lilára festett haja valami emós hősihalállal hullik fiatal arcába, vékony, kicsi és nyilván a kompánia bohóca. Fel se néz a telefonból, ahogy kvázi beesik az ajtón, Nikolay pedig kénytelen-kelletlen félreáll az útjából. A második és a harmadik egyszerre próbál benyomakodni a buszba, ami még józanul sem egyszerű mutatvány, hát ha az ember fia amúgy részeg is. A magasabbik, felnyírt srác "Winter Is Cumming" pólóban jól tarkón vágja a másikat, amire az tesz hátra egy lépést. - Késtél bazmeg. - Közli imádnivaló arroganciával a száraz tényeket egyenesen sofőrünknek címezve, kézfejével lendületesen ráver elhaladtában a válaszfalra, trikós gnúnkon meg taszít egyet. - Húzzálmárapi... hegyvagy, bazmeg? - Merthogy taszítani nehéz azt, ami amúgy áll, mint a cövek. Nikolay pillantása sötét fénnyel izzik. A tajparasztot követő kis minionja - mert nyilván az előbbi díszpinty lehetett a bandavezér - beleütközik a másikba, aki erre már átkozódva tovább halad. Csak úgy a trend kedvéért enyhén túlsúlyos hármaska még be is mutat a ruszkinak, de elég egyetlen pillantást vetnie az arcára, hogy eliszkoljon a többiek után. - Mivan, te lenyeltél egy fél disznót, zsíragy? - Címzi a főkolompos a napszemcsis ürgének következő kedveskedési körét. Nikolay kelletlenül pillant hátra és még épp elkapja, ahogy vezérpajtás kiszúrja Keirát. Megfogja emóka vállát, amivel az igencsak ingoványos talajra tévedve beborul egy üléspárosra. A felnyírthajú azzal a lendülettel kapja ki kezéből a telefont és bevetődik a pórul járt, avagy hamarosan járó rasztahajú mellé, Dagi közvetlenül előttük foglal helyet, keretbe zárva a történetet. - Heló Ms. RBF*, mondd csak. - Emeli a lány arca elé a telefont, mit sem törődve az ordító fülhallgatóval. - Te is így visítasz közben?
A vezetésben azt szereti a legjobban, hogy rutinfeladat. Egy rövid idő alatt az agy megszokja, hogy a környezete elméletileg állandóan változik, a mozgó objektumok megfigyelése mégis monoton tevékenységgé satnyul, mint a lélegzetvételek és a szívdobbanások rendszerezése. Megvan a maguk állandósága, de krízishelyzetre azonnal és hezitálás nélkül reagálnak a sima izmok és idegek. Mondjuk itt van a férfi futása példának okáért. A teste megnövelte a pulzusszámot, hogy az izomzat megnövekedett oxigénigényét jobban kiszolgálja, a léptek sebességét pedig egyre fokozta az agy, miközben ő maga valószínűleg nem ezen gondolkodott, hanem terveket kovácsolt buszlekésés esetére. Ugyanakkor, mert szemlátomást ez a vad szemű civil rokonlélek vele, mintegy mellékesen az összes érzékszerve éberen őrködött, így sikerült kivitelezni azt a remek ugrást, ami megoldotta a konfliktushelyzetet. Mind láttak már ilyet. Filmekben. Szóval a buszt vezetni éppen ilyen, a keze a kormányon, az összes érzéke éber a forgalomra, de közben az agyának tudatos része foglalkozik, amivel csak akar. A vérlázítóan nyugodt atlétás szöcskével a megártatlanult tekintetével. Mi lehet ő? Valószínűleg freerunos, aki azért nem akar nagyon feltűnősködni a munka és lakókörnyezetében, de Manhattenben a rendőröket és a gazdagokat terrorizálja vakmerő mutatványaival. Van ilyen. - Ez jó, nagyon jó! - neveti kissé túlzott lelkesedéssel, de teljesen őszintén, pedig egy szerencsétlenkedő volkswagen parkolási mizériája miatt oldalra kell húznia kissé a buszt, ami másoknak sem tetszik, pedig finom csinálja, noha a férfi kapaszkodik, így baja nem lehet a kilengéstől. Azok után amit látott tőle? Talán semmitől sem. - Kerülöd a forgalmas... barátom, akkor te nagyon rossz városban laksz! - ingatja meg a fejét derűsen,, és nem zavarja, hogy az ő tarkóján is finoman borzolódnak a pihék, sőt. Már-már kacér kedvteléssel pillant fel a tükörbe, de a megszelídült, egészen másféle vadságot sejtető tekintet éppen az ő tartását, vállát, kihúzott hátát, a kormánykereket finoman simító kezeit mustrálja, és ó igen, nagyon is kedvét leli a látványban, ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy tudja. Szépen vannak, de még milyen szépen! - Van egy másik melóm - felel azonnal, mintha egyáltalán nem gondolkodna rajta, pedig... - tudod hogy van ez! - felviszi a hangsúlyt, mintegy elhessegetve a majdnem felkiáltással a további kérdezősködést. Bár nincs mit titkolnia, rövid rangsorolás után arra a következtetésre jutott, hogy jobb szeretné, ha a kajarendelő fickó valóban meglepődne, ha ő bukkanna fel az ajtajában. Már persze ha rendel valaha is éppen az ő megbízóitól, de voltaképpen mit veszíthet? Legfeljebb egy beszélgetéskört, miszerint "futár vagy?" "aha" "és megéri?" "aha" vagyis ezek lehetséges bőbeszédűbb variációt, ellenben azzal a spontán lehetőséggel ami abban az esetben kecsegtetné, hogy amikor megjelenik az ajtajában így nézzen ki az egész "futár vagy?" "aha" "és megéri?" "megmutatom" és a többire gondolni már vezetésbiztonsági kockázati tényező lenne. Meg hát, amúgy is szereti a meglepetéseket. - Jézus az égben, honnan szedsz ilyeneket? - felkanyarodik a szája széle és makacs görbületté válik - de amúgy nagyon igazad van. A zsarus megtörtént eset? Az unokahúgaim imádják az Oroszlánkirályt, majd elmondom nekik ha legközelebb beragadunk a dugóba... sajáttal nézed? - Már persze gyerekkel, mert erősen kételkedik abban, hogy egy ilyen férfinek amúgy az esti program a Disney összes, ahonnan ezt a hasonlatot vette, amit csak ő is a rokonsági kiterjedtsége miatt ismer annyira, hogy nem azt kérdezi, hogy what, what, whaaat? Bár még mindig kérdezhetné a fél szemmel észlelt merengés okán, például. Egészen jó lenne, hogyha azon járna a kékszemű esze, hogyan vigye őt haza, ha már a hazamenésről beszélnek, de ez viszonylag nehezen kideríthető, így marad egy mosoly kétes jutalomnak az őszinte vallomásra. Szóval környékbeli. Jó. Nem cserél járatot Scottal, bármennyire is nyűgös neki, amiért az exét kell furikáznia hetente háromszor, aki nem átall a kapcsolatukról pletykálni mindig azzal, aki hajlamos arra, hogy meghallgassa nyomorult Scotty füle hallatára. - Ezek szerint az apád Amerika Kapitány - élcelődik a vidámság utolsó szikráival amíg még megteheti, meglobogtatva a felismerést, hogy hol is látott már figyelemreméltó motorháztetőre ugrást, de a nagy elégedettség ideje lejárt. Egyenes tartásának tónusa megváltozik, néhány milliméterrel hátrább feszíti a vállát, így a nyakán az ín kissé meghúzódik, az állát megemeli, magasabbnak látszik a rugalmas üléstrónuson. Hanyagul felül fogja meg a kormányt fél kézzel, így mintha csak könyökölne rajta, miközben oldalra fordítva a fejét rámosolyog a fiúkra. A "fiúk". Nem éppen az a klasszikus tiniregény alapanyag, mint amire a koruk aposztrofálná őket, hárman együtt csak azért vannak olyan nehezek, mint ő maga az ő korukban, mert az egyiküknek alacsony az önbecsülése, ennek megfelelően beéri azzal, hogy csak kullog a másik kettő után, és a korabeli lányok, ha rá is néznek legfeljebb aranyosnak találnák. Már ameddig ki nem nyitja a száját valamelyik a csipet csapatból, és a világra nem árasztja magvas szellemiségtől mentes bolond lukból fúvó szelét. Mély lélegzetet vesz, letüdőzi a jóléti társadalom szemétdombján kicsírázott fiatal életek máris elrohadt, folyósra penészedett lélekmaradványainak értelembűzét ami felhömpölyög a lépcsőn a márkás dezodorok és teljesen feleslegesen használt, de roppant férfias arcszeszek légaromájával összekeveredve. Köszönni amúgy felesleges. Még azt a kis fuckot sem kell elrejtenie, megvédi a méltatlankodás észlelésétől az elveszett generáció hangerőpajzsa és életképtelensége. Jó. Jobb. Ajtó becsuk.
Bedford Avenue/Grand Street - Anyád tudja, hogy iszol és buzi vagy? - kérdezi válaszul, kinyúl a magas srác nyakáért, a tarkójába akasztja az ujjait ott, ahol a legjobban fáj a koponya gerincidegeket fogadó lyukjába mélyesztve a kampós középsőt, és egyetlen erőteljes rándítással lehozza, hogy egy is értelmet verjen a buta fejébe na nem a kormánykerékkel, hanem a sebváltóra mellette, úgy mondjuk orálisan. Cummingboy. A lilahajú kis csimasz persze levegőért kapna, meg fegyverért, nem tartja kizártnak, hogy a bőrdzsekivel ezt a vagánysági faktort leplezi el, de közben szöcskepajtás elkapja a nyakát és csak úgy fél kézzel hozzávágja a dagihoz, ahogyan a kölyökmacskákat szokás. Ő elmosolyodik, mert bagzóhang ez... és a mosolya még csak nem is képzelt, hanem valós. - Bocs haver - feleli szelíden, hiszen a méltatlankodás jogos, késett, de a pillantása egyszersmind kemény marad és egyenes, azt üzenve, hogy azért sokat lehet, de mindent nem, a buszműanyag marad. Tudja, ha egyszer meghátrál, akkor kicsinálják ezen a járaton. Vagy legalábbis megpróbálnák. Ő meg módszeresen lehajigálná őket a buszról, mégis neki mondanának fel. Vagy lelőnék. Rossz volna. Kíváncsian figyeli mindazonáltal a szociális kapcsolatfelvételt, aminek hasonló nehézségei vannak, mint az UFOkkal való kommunikációnak, se fizikailag, se nyelvtanilag nem egy fajba tartozik a két egymás iránt cseppet sem érdeklődő, mégis összekényszerített egyed, de az egyezményes jeleket mind megértik. - Hát ez is megvan, mégsincs este - indít aztán kissé talán hirtelen amikor a trikóst már nem fenyegeti az a veszély, hogy a megtántorodó túltáplált harmadik rajta gördülve folytatja az útját a buszbelső felé, mert ő siet behozni a szemére hányt késést. Az ügyködés jutalma a látványos leszóródás az ülések iránt, de ez sem menti meg az utasok hangulatát, akiknek a fényes, zajos, színes, szagos kis társaságról mindjárt beugrott néhány anekdota a mai fiatalokról, amit meg is osztanak a társukkal, vagy csak úgy mindenkivel. A hangok összekeverednek, egészen olyan, mintha a tömeg a hentai része lenne, és azon élvezkedne.
Bedford Avenue/North Third Street De megállni szerencsére nem kell, a kis jelenetet nem zavarja semmi. - Ezek se tudják mire vállalkoztak, nem? - címzi hátrább barátságosan, bár nehéz versenyben maradni a figyelemért, amikor Keira a füléből ki se szedve a fülest valami hadaró nagymonológba kezd arról, hogy hagyjálmáragecibeteseprűfejűköcsögmertolyatkapszhogyazanyádismegérzi, ami megint egy másik nyelv, mint ahogyan a társaság tagjai tudnak, de a puszta tény, hogy valaki tudomást vett róluk (mert mi másról szólna az egész feltűnési viszketegségi jelenet) már ok a vigyorgásra, a napszemüveges nagydarab mérgelődve feljebb rángatja a szatyrát az ölébe és nem lehet eldönteni a szemüveg miatt, hogy a három közül melyikre néz, de nagyobb levegőket vesz, mint aki nevelő céllal mindjárt ordítani kezd. - Az utolsó járat, és máris kezdődik a "rajzás" - sóhajtja kellemetlenséget sugalló szavakkal, de valahogy mégis mézédesen, és nem túl hangosan. Még a beavatkozási küszöbérték alatt van az egész, a Társaság nem szereti, ha túl gyakran szállítanak le utazókat.
Együtt derül a férfivel, így nehéz megállapítani, hogy bármilyen szinten is feltűnt-e neki az a bizonyos túlzott lelkesedés. Talán éppen elég annyit tudnia, hogy ez a fickó itt szívességet tett neki a várakozással és amúgy kifejezetten emel fénytelen napján némi kellemesen simulékony hajlandósággal a levezető beszélgetésre. Még ha a sérthetetlenség nem is éppen sajátja, nem érinti meg kicsiny lelkivilágát a finom útkorrekció, még álló helyzetben és heves szívdobogás nélkül is rugalmasan alkalmazkodik izomzata a változásokhoz. - Heh. - Vidul a megfogalmazáson, mert a saját ironikus, belső kínpoénja azért megvan a témában és mégsem üvöltheti világgá, hogy ÉN IS TUDOM. Nem a saját választása volt. Néha eszébe jut ez a gondolat, de aztán kénytelen beismerni, hogy de. Tettek és következmények, döntések és eredmények. Az élet ezen momentumok felhurkolt, egyszer ócskán véget érő halmozottan hátrányos huzala. - Ez csak a látszat kérlek. Az elcseszett, felbolydult méhkas többnyire a főútvonalakra csoportosul, a mellékutcák ilyenkor egész élhetőek. Már nem, nem ilyenkor, mert ma mintha mindenki megzakkant volna, de érted. - Biccenti oldalra az állát csak úgy a közlemény részeként, de sokkal inkább a mustra kedvéért. Miért is ne használná ki a lehetőséget, hogy más szögből is büntetlenül megfigyelheti? Kifejezetten elirigyli a pillanat erejéig azokat a kezeket. A finom simításra önkéntelenül is eljátszik gondolatban a lehetőségekkel, milyen érzés lehet, ha rajta csúszik végig a nagyon érdemtelen kormány helyett... és hogy vajon mennyire tud durva lenni, ha úgy hozza az ihlet? Még latolgatja, ahogy felnéz abba a lebilincselő pillantásba. Valahol mélyen nagyon biztos benne, hogy minden mosoly, előzékenység és finomság ellenére ragadozóval van dolga. Ez pedig amennyire csábító lehetőség, éppannyira megálljt is kellene parancsoljon neki, elvégre... Seth hetero. Ugye, Seth? UGYE? - Naná. Ironikus, hogy kaja, pia, élvezeti cikk amúgy aprópénzért kurválkodik - MIT MONDTAM, SETH? - de hogy az ember ne a híd alatt lakjon, két műszak után még kvázi szüzet kell áldoznia a mellékutcának nevezett szemétdombon, hogy ugyan már had adja el a lelkét az ördögnek egy kis lakbércsökkentésért. Szóval jah. Tudom. - És az az utolsó szó elég nyomatékos ahhoz, hogy minden kétséget eloszlasson a nemlétező luxuslehetőségeiről. Nem kérdez rá. A megnevezett ördög látja a lelkét, átkozottul furdalja az oldalát a kíváncsiság, de van benne annyi tapintat, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe egy elsőkörös beszélgetésben (KI MONDTA, HOGY LESZ TÖBB). Neki is épp elég szennyese van, amit nem áll szándékában kiteregetni az Empire State Buildingre, hogy fűfa élvezhessen rá unalmas perceiben. Mélytónusú nevetése a mellkasában születik és a torkán hal el, nem éri el a száját, viszont felderíti a lélektükröket. Annak ellenére, hogy valahol ezen a ponton nagyon kategorikusan rájön, mi a problémája a sofőrrel. Tetszik neki. Istenek az égben, tetszik neki a kis ragadozószemű mosolygós dögje és tudni AKARJA mennyi lapul a derűsen kifeszített, tükörsima felszín alatt. És mert olyanra tervezték, aki megragadja a céljaihoz szükséges eszközöket, valahol félúton és féligmeddig levedlette magáról Seth szépen mázolt, butuska gúnyáját. Well, fuck my life, right? Nos. Annál több esze van, hogy egy beszélgetésen belül váltson stílust, nincs figyelmeztetőbb disszonancia az inkonzisztenciánál. - Mh, egyszer régebben. - Őszintéskedik csak úgy mellesleg egy enyhébb fintorral és nem teszi hozzá, hogy az kurvára nem New Yorkban volt. A lényeg, hogy lehetett volna. - ...biztos értékelni fogják. - Derül a gondolaton, aztán összefut a szemöldöke a kérdésre. Saját mi? Ó. - Náh. Nincs kölyköm, örülök hogy magamat eltartom. - Bámulatos, de még soha a büdös életben nem jutott eszébe, hogy esetleg... gyereke lehetne. Egyrészt mert nincs ingerenciája a másik nemre, másrészt mert oroszéknál nincs olyan, hogy melegcsalád, max tarkónlövés helyette, harmadrészt meg nos... épp elég civil csemetét látott meghalni élete folyamán, hogy eszébe se jusson az utódlás. - Kvázi gyerek voltam még, amikor kijött, szóval a nehéz lett volna kikerülni. - Ebben ő nem lát semmi kivetnivalót, bár... mennyi volt akkor? 9-10? Abban az időben még teljesen mindegy volt mit néz, csak valami zajongjon a nyomorúságos kis kockatévéjükben. Senkinek nem árulta el soha, hogy sírt Mufasa halálakor, de... melyik pszichogyerek nem? - Miért is ne? A kölyök szemében az apja mindig hős. - Mulat a gondolaton, bár elmondhatatlanul sok hiba van ebben az egyenletben. Az apja elpatkolt, mielőtt egyáltalán kigügyöghette volna a "hős" szót, a nagyapja inkább Bucky volt, a nevelőapja meg, nos... nem, nem Deadpool, de hirtelen nem jut eszébe egyetlen megfelelő hajlamú szuperegyed sem. Nos. Nem egy tízpontos a Marvel tudása. Más kérdés, hogy már egyébként is máshova fókuszál. Mert bármilyen szomorú is legyen a tény, az élvezet elé helyezi a problémás helyzetet, márpedig a háromfős tömegkatasztrófa, ami berobban a buszba, kifejezetten ezt a kategóriát képviseli. Nikolay hidegvérű fajta. Nem húzzák ki nála a gyufát sem a mocskos szájukkal, sem a beszólogatással, de még a bemutatással sem. Nem támad fel benne az apai ösztön a népnevelésre és szimplán csak... nem ütik meg azt a mércét egyelőre, hogy azzal foglalkoznia is érdemes legyen, de megfigyel. Nem kerüli el például pillantása a főbaromarc tarkóján megvillanó bandajelzés, amit nem volt elég esze letakarni valami kendővel. Idióta. Még csak nem is a kerület uralkodó bandába tartozik. - Korai az öröm, barátom, nagyon korai. - Sóhajt amolyan mindenmindegy alapon, visszafordulva a férfihez. A zajongás bassza a fülét bár, nem fordul hátra, szintúgy a visszapillantóból figyeli az eseméyneket. - Ó, az ilyenek sose tudják, aztán meglepett képet vágnak a hat láb mély szobrukon, ha betonba öntik őket. - Megadja a királynak, ami a királyé, könnyed higgadtsága szarkazmusban fürdőzik, ahogy figyelmét visszaszolgáltatja egy félmosoly keretében. Dőreség lenne azonban azt gondolni, hogy nincs megoszlás, érzékei kiélezettek a háta mögött zajló eseméynekre is.
Példának okáért a "seprűfejű" hiúsága az oroszlán pofátlanságával dagad nagyobbra, ahogy a csaj instaválaszt tol. - Mit gügyögsz, szopószájú? Anyád nem tanított meg artikulálni, he? Biztos a füles teszi. - Nincs életösztöne a kölyöknek, ahogy emeli a kezét és egy gyors mozdulattal lepöcköli Keira fejéről a baszomnagy fülest. - Azt kérdeztem, visítasz-e, ha kefélnek, ribanc. - Hajol egészen a csaj arcába, kölnijének kissé túlzó, ámbár kellemes illata keveredik az olcsó szesz és töltött dohány émelyítő szagával. Amúgy egész helyes képe lenne, ha nem torzítaná önnön baromsága. Emócska felül a székben, mindkét lába a közlekedőn terpeszt, együtt röhög Dagi cimbijével a jeleneten.
Van valami furcsa az egészben. Már nem a hátsó ülésben dorbézolókon, inkább a trikós srác tartásán. Látszólag nem változik rajta semmi, nem feszül be az izomzat, nem sír le róla, hogy ideges lenne, netán irritált és mégis. Kihűl az eddig derűs, vidám tekintet, a kontúrjai mintha élesebben, erősebben rajzolódnának ki és olyan hideg nyugalmat áraszt magából, hogy az önkéntelenül is a gerincen kezd kaparászni. Na most. Ez egy normál embernek nem is tűnik fel, mert maximum kirázza a hideg és fogalma sincs miért. Ő és az átlagemberek. Ugye. - Inkább bagzásnak nevezném. - Szól kissé monoton hangon, amiből sajnos kihalt az a mézédesség, ami sofőrünknek még elismerésre méltóan sajátja.
- Én azt mondom, teszteljük hm? Mit szólsz Maks? - Mordul fel a vezérsrác hangja, mire a nevén szólított hülyegyerek módján felnyerít. - Gyerünk Roman, csináld már! - Szól a túlméretes kolléga elölről, a főbaromnak meg ennél nem is kell több, ujjai rámarnak a lány combjára. Keira viharos dühe szinte elvárható, bár három az egy ellen vajmi kevés esélye.
- Szavad ne feledd. - Címzi Nikolay még szavait a férfinek, aztán nyugodt léptekkel elindul hátrafelé. Nem áraszt magából elég fenyegetést ahhoz, hogy felfigyeljenek rá időben, ellenben ahhoz éppen elég tesztoszteron szorult belé, hogy magára vonja a napszemcsis figyelmét. Egyetlen pillantással felméri, mennyire számíthat rá, ha van bármi hajlandóság, akkor az állával biccent, hogy mozduljon. Ha nem, nos... három kölyök nem kihívás.
Szóba elegyedni bárkivel munka közben. Ez nem esik nehezére. A fodrászoknak is megy. Élvezni a csevegést valakivel, akivel szóba elegyedett. Ritka kihívás, és a szakirodalom szerint a hiba benne van, az ő agykérgén végigfutó idegi impulzusok nem hordják el megfelelően a hormonok mérgét, így tartja távol magát tőle az érdeklődés és élvezet, és produkálja csak egészen szélsőséges ingerhelyzetekben. Aztán tessék, itt ez a pasas, és kiderül mindjárt, hogy nincs is vele semmi baj, csak egyszerűen válogatós. Ezért is megéri mosolyogni, fel vannak töltve a készletek derűből. - Ahhha, ez az analógia megállja a helyét, ha úgy képzeled el ezeknek a mellékutcáknak az élhetőségét, mint az egérfogók csemegével telt állandóságát, fényes pontját a lecsapó seprűk és macskák terhelte lakásrészek szempontjából, már az egér szemszögéből nézve a helyzetet ugye, pont olyan neked ha nyugalomra vágysz a mellékutcák lépesméz nyugalma, becsapod magad - a legtapintatosabb hasonlat ami eszébe jutott, és egyszer sem említette benne azt, hogy kiontott vér és fémrugóval kifordított zsigerek, összetört gerincoszlop, nagy piros pont Ezionak! Csak hogy legyen mit elköltenie egy kis játszadozásra, mert nem, senki nem követelheti tőle, hogy megállja, hogy adjon valamit annak az acélkék fürkészésnek. Ahogy a férfi a kezét nézi, mintha csak a kormánykerék komolyabb odafogást igényelne megszorulnak az ujjai három órai állásban, az inak a csuklójától a bütykökig kiemelkednek, a szorítása megfegyelmező, majd lecsúsztatja lassan, érzékkel hatos pozícióba a negyed íven, azaz a saját öle felé terelve a figyelmes, és amikor az arcélére tekint inkább mintegy "véletlenül" a szájába harap, fájdalom, hogy a random megjelenés kedvéért nem mérheti fel azonnal szemkontaktussal a hatást, hogy annak megfelelően módosítson az egércsapda csaliján amit lát. - Gondoltam! - örvend meg a közös gazdasági és lakhatási helyzetbeli együtthatónak egy nagy bólintással ami még a tarkóján is látszik- De csak mert látom rajtad a legutóbbi áldozás nyomait, nehéz napok, mi? - száll fel elvigyorodva az őrületvagonra, mert ha valaki éppen őket hallgatná egészen biztosan azt gondolná, hogy dilinyósok, tapasztalatból tudja, hogy szellemesen erőszakról beszélgetni csak a filmekben nyerő, New York tömegközlekedő népe sok mindent lenyel, de ezt éppen annyira nem, de bánja kánya, neki akkor is tetszett! Főleg, hogy nem vetett kellemetlen titokmagot közéjük, a foglalkozás elérte a célját, megmelengeti a belsőégésű nevetés finom duruzsolása, nem mintha be kéne még fűteni neki az amúgy is pokolkatlanos kinti hőmérsékletről csak tájékoztató ismerettel rendelkezve a benti klimatizáltság gyógysátrában. - Régebben, amikor még a Föld is ifjú volt - ironizál a megjegyzésen, ugyanakkor el is engedve a motozást, mert óhatatlanul ajánlatot tenne, hogy mutassa csak meg, mennyire is nyúlt mélyre a csúnya kopó a nadrágjában, és amúgy mit is talált ott egészen pontosan magának, ami lehet, hogy neki is tetszene. Ó nem. Biztosan tetszene. - A kislányok csak ilyenek, mondom nekik, hogy találkoztam egy korombelivel aki amúgy Oroszlánkirály pozitív volt, és mindjárt a szívükbe zárnak majd. A gyerekvállaláshoz nem kell biztos egzisztencia, nem láttál még mexikóit? - közben feljegyzi magának, hogy figyelemreméltó emlékezőképességgel van dolga. Ő nem emlékszik a gyerekkorának meséire. Mondjuk sok dologra nem emlékszik a gyerekkorából, de még az ifjúsága is csak egy homályos foltú érdektelenségbe süllyedt múltrészlet, aminek mások túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, mert szentimentalitásból faragták őket. Szegénykéket. - De csak amíg megveszi az XBoxot - egy kis kötelező 21. századi kesergés a kor gyermekein, akik nem tisztelnek semmit és senkit, főleg az apjukat nem, kb. minden erről szól a tévében meg utcákon, még ha alapvetően iskolapszichológiai szempontból helytálló is a dark szöcske merész kijelentése, mintha úgy ötven évvel lenne lemaradva a rohanó társadalom aktualitásától. De azért elég jól hangzott. És jól is áll neki a kijelentés. Mintha ő tisztelte volna az apját. Ebben is hasonlítanak. A Tinderen már küldené rá a superlájkot. Főleg amikor látja, hogy engedi elfolyni maga mellett az emberi szennyet, ahogyan azt kell, mert a reagálással csak a problémák számát sokszorozná meg. Okos pasas ez a szöcske. Az a gyerek meg nagyon hülye, de sebaj. - Shhh, errefelé nem jó ezzel viccelni - figyelmezteti szelíden, mielőtt valaki más szecskázza fel helyette.
Bedford Avenue/North Third Street - Legalább akkora pofont is fog kapni mindjárt - hátulról fokozva a hangerőt hallatszik: mégismiafasztképzelszédesszentjézusramondom hogyazapádtöröltvolnaleacombjáról, de a vezetőülés kényelmében a szeme se rebben, bár több utas összerezzen - mint a bagzó kandúrok - fejezi be a gondolatot tékozló nyugalommal, és közben gyorsít...
Bedford Avenue/North Fifth Street ...anélkül, hogy megfosztaná magát a benyomásoktól a férfiről, aki itt van mögötte és harckészültségben áll. Mi másnak nevezhetné ezt az ugrásra készséget? A mesterlövészek feszülnek így meg a halált hozó lövés előtt, ejtőernyősök ugráskoncentrációja sűrűsödik össze a levegőben a kommandósok parancsvárásával, ami teljes kapacitáson üzemelteti a test tettrekész, ugrásváró adrenalinban fürdő izomkészségeit (mégis lazán tartva az inakat, hiszen nem fáraszthatja ki magát), mert ha felhangzik majd az ukáz nem lehet tétovázni egyetlen szívdobbanást sem, nem akkor kell elkezdeni belemelegedni a harci helyzetbe, hanem akkor már... akkor már hatékonynak és pontosnak kell lenni, mint a gépeknek. Géppé válni, ez az előjátéka a küzdelemnek, de vajon mivel küzd az atlétás? A nagyvárosi nyomorúsággal, vagy saját magával? - Aszűzfehérseggűbibircsókosanyádatpróbálgassad! - a fekete ujjak görbén kapnak a fejhallgató biztonsága utána, de el nem érhetik azt, hát inkább a combjára pofátlankodó kézre kap két kézzel, és amit ordít, azt nem lehet szavakba foglalni. Figyelemreméltóan hamar levetette a civilizáció merev, csendes elvárásait magáról, de hiába a harcias lázadás nem lehet nem kihallani a hangjából azt a pánikot, amit sose ismerne el senkinek, hiszen ura a helyzetben, akkora pofont oszt ki pamacsfejnek, amekkora Ezio megjósolt.
Bedford Avenue/North Seventh Street - Ne maradj soká! - újabb megállót hagynak el érintetlenül és szinte lassítás nélkül na meg a kapcsolatukban is, mert a hős elindul a bajba jutott lányt megmenteni, és ettől mégsem lohad le az érdeklődése, mi több! Bátor őrületről és okszerű magabiztosságról, belső megoldó-titokról egyaránt tanúskodó vállalkozás ez, pillanatokon belül ki is derül, hogy ad vagy elvesz a libidójából.
Bedford Avenue/North Ninth Street - Mindjárt a parknál leszünk ott megállunk - ahol leszórhatják a szemetet, természetesen szelektíven, összegyűlik a meleg nyál a szájában ahogy arra gondol, hogy ezt teszi majd a másik, belegázolva térdig a veszélyesen feldagadt önérzetekbe és hiúságokban. Aggódnia kellene érte? Kívülről szemléli önmagát, és az egész jelenetet, sőt igazán még csak nem is szemléli, bár legszívesebben hátrafordulva az ülésen bámulna, mintha otthon lenne, a tűzlépcsőn fenn a mindennapi katasztrófák feletti atyaúristen magasságban, hangyafarmként tekintve le az alantas létezőkre. Ilyen a hármas csoportosulás, a fekete lány, a napszemüveges ürge, és ilyen Mr. Oroszlánkirály, aki ha jól vizsgázik ebben az Éhezők Viadala meccsben szívesen magához emelne egy körre, ha már itt tartanak. Amikor azonban a napszemüveges feláll hirtelen fékez egyet, így az visszahullik az ülésre szlávul káromkodva, a színpad csak az Övé!
Magasabbra szalad a sötét ívű szemöldök, ahogy a pillanatnyi gondolat gyors ütemben kisebb lavinányi érzékeltetéssé növi ki magát. Seth konkrétan fel se fogná, hogy mi az istenről van szó, de perpill nem tud visszamászni bele és őszintén... nem is akar. Biztos kurvára megcsapta az áram egy órával ezelőtt, csak nem emlékszik rá. Nikolay se ma jött le a falvédőről, mi több, előbb vagdosták le onnan kiskésekkel minthogy ez a fickó itt vélhetően gügyögni kezdett volna, szóval a szélesre ívelő félmosoly és kék szemek párosa meglehetősen fűszerezett élt kap. - Tudod, a rafkós egérrel az a baj, hogy a macska többnyire csak álmodozik arról, hogy lecsapdázza és felzabálja, mert a kis köcsög rutinból nem ugrik minden mézesmadzagra. De jah - Szelídül meg hirtelen és könnyeden az a tekintet - Ha igazán nyugalomra vágynék, nem itt élnék. - Nyilván. Szóval valahol tökéletesen elégedett ezzel az agybeteg várossal. Amúgy nem, nem az, de a céljainak éppenséggel megfelel, ez pedig elemi és elvi kérdés. Mondhatni rutinból, sokszorosan és visszakézből (pun intended) kapja azt a nagyon is gondolatébresztő ívet. Rafkós egerek ide, vagy oda, ezen a vonóhorgon önként akad fent, pillantását csapdába ejti a megszoruló mozdulat és le is vonszolja magával ölbe. Van valami reflexszerű a dologban, hogy ha az empatikusabb személyiség igazán ráhangolódik valakire, akkor egyszeriben azonosul is annak fizikai reakcióival. Mint az ásítás, ami fertőz, a mosoly, ami mosolyt fakaszt, a beharapott száj, amitől nyelve nedvesíti a sajátját. _VÉLETLENÜL_. Megköszörüli a torkát már a következő szavakhoz, nincs idebent baromi meleg? Szerinte kurvára nincs elég magasra kapcsolva a légkondi, de valószínűleg nincs is rajta olyan fokozat, ami megfelelne. - Ó dehogy. Csak minden másodikon gondolkodom el azon, vajon az élet rágyújt-e, miután elkúrta az aktuális napom. El vagyok kényeztetve. - A szarkazmus is úgy az igazi, ha amúgy kibukik belőle az alpári suttyó, de legalább átéléssel csinálja. Nos, kinek mi tetszik ugye. - Őszintén remélem, hogy néhány éven belül emelkednek az elvárásaik. - Mulat a wannabe oroszlánkirálylányokon, a kérdésre viszont már kifejezetten nevet. - Nem-e? Napi szinten emlékeztet rá, miért nincs szükségem saját családra. Annyit hallgatom a sztorijait, hogy jóformán köztük élek. - Egészen biztos benne, hogy mostanra a semmiből megismerné őket az utcán, annyi képet látott. És tudná a legsötétebb titkaikat mellé. Pedro, tényleg veszélyesen sokat pofázol. - Ez van, ha világra ordít a csecsemő és okoscumit tömnek a szájába a szülők valami vicces videó kedvéért. Rejtély számomra, miért van bárki is meglepődve az aktuális kölyökhelyzeten, önző, gerinctelen kis tajparasztnak nevelik őket. - Megvonja a vállát a saját kritikája zárásaként, mintha különösebben nem érintené mélyen a kérdés. Tényleg nagyon nem gondolkodik gyerekben, ha amúgy ennyire hidegen hagyja annak ellenére, hogy a család kifejezetten fontos tényező volt számára. És nagyjából ezen a ponton be is robban egy maroknyi újabb iskolázatlan példája annak, miért nem kell a kölyök. Ebbe a városba, az agyhalottak nemzedékébe biztosan nem. - Mh. - Kommentálja a figyelmeztetést csak úgy diplomatikusan, mert nem. Ő abszolút nem viccelt.
- Gyanús, jah. - Bár kifejezetten nem tartja a legjobb ötletnek az erőszakos megfelelést, mert ugyebár az - mint minden ma élő állatfaj - magához hasonlatosat is szül meg. Márpedig Keira aligha fogja tudni befejezni, amit ha nem is elkezdett, de folytatott. - Miféle kandúrok. Ez a vernyákolás még a vízbefojtási periódusában van. - És ez most még humor ismét a maga módján, bár az a mosoly a képén egyszeriben szól annak a válasznak is, aminek nagyjából pont csak a felét érti Keira artikulálatlan stílusának hála... de legalább a lényegi felét. Olyan gyorsan vált a kellemes kedélyből hűvös gépezetbe, hogy már-már félelmetes. Lehetne, ha bárki is tisztában lenne a benne végbemenő változásokkal, márpedig aki ért is hozzá ezen a szinten, általában nem a félelmeiről híres. A visszaváró szép üzenetre első gondolatból tisztelegne, de mivel ez a része éppenséggel a túlélésre szakosodott, sosem első felindulásból, hanem életösztönből cselekszik. - Igyekszem. - Int csak úgy a miheztartás végett, a helyzetjelentésre biccent. Szóval hajítsa le őket a buszról, hm? Örömmel.
A fejhallgató nagyot koppan hátul a földön, a srácok röhögnek, a pánikszag pedig - próbálják bármennyire is rejteni - keserű bűzként üli meg a levegőt. Mindig a legnagyobb szájúak a legvédtelenebbek, könnyen átkoz, könnyen üt és nagyon, nagyon könnyen megsemmisül, mert mindez csupán egy felszínes buborékjellem. Védekezési forma. A legtöbb ember vagy képtelen felfogni ezt, vagy egyszerűen csak túl fáradt tenni ellene, de ő. Ő nem. Roman látja, érzi a kis pirított csirkén és átkozottul szeretné beleharapni érte, lenyalni róla a félelem undorító, sós könnyeit, ahogy megroppan a hanyag kártyavárként felépített jellem és szilánkosra törik. - Be kéne tömni a szádat, nem? Vajon mersz harapni, ha pisztolyt dugok a seggedbe, hm? - A részegséggel az a baj, hogy nehéz szabályozni a hangerőt, a "beszélgetés" oda-vissza hallatszik a buszban mindenféle kontroll nélkül és a másik két barom haverja csak röhög rajta. Jó. Figyeljenek csak. Tanuljanak. Féljenek. Mert félnek, ugyebár? Nem szívjóságból és faltól-falig szeretetből vannak vele, hanem mert így védelem alatt állnak. Megveti őket. Gerinctelen, töketlen nyomorult mindkettő, de hé? Minden vezércsemetének kell néhány hosszúnyelvű kis köcsög, aki lenyalja a talpáról a szart is. A gondolat gyorsan végigpereg és mert nem azzal foglalkozik, amivel kellene, az a pofon kurvanagyot csattan a képén. Egyetlen pillanat erejéig beáll a csend és abban a csendben nagyon élesnek hat a hangja. - Te hülye ribanc! Marcel! - A Dagi megrezzen és elkerekedett szemekkel bámul rá, ahogy fél kezével elkapja a csaj karját, a másikkal pedig állcsúcson üti. - Fogd már le te használhatatlan fasz! - Marcel elbizonytalanodott egy pillanatra - micsoda féreg - de végül előre dől, bár a mostanra nyilván karmolászó és ütlegelő csajszit nem könnyű lekötni. Hát itt mindenki ekkora barom? - Jólvan, te hülye picsa, akkor dögölj meg. - Közli megelégelve a játékot olyan pszicho mosollyal, hogy annak bármelyik rózsaszín leányálom instant ledobná a bugyiját (nem). A dagadt felordít, talán hogy megállísa? A barom. Maks röhögését már nem is hallja, de a vére a fülében lüktet, mi a faszt törődjön vele? A keze lendül, a csaj visít, pápá, kismalac...
A fékezés nem érinti mélyen, bámulatos a stabilitása, ellenben káromkodást megérzi. Pillantása oldalra villan a fickóra, biccent neki amolyan egyetemes "nincs gond, megoldom" jelzéssel, mert szimplán csak nincs ideje kivárni rá. De emlékezteti magát. Emlékezteti, hogy semmi esetre sem válaszolhat az anyanyelvén, bármi is történjen. Bár figyelme főleg a felnyírthajún, pillantása mégis az emos gyerekével találkozik először. Lehet valami abban az acélba árnyalt tekintetben, mert a fiú sápadtszürkéi kikerekednek, a szája elnyílik és... Tisztán látszik a visszapillantóból, ahogy a trikós mutatóujja a száját éri, megingatja a fejét. Csak felemás a mozdulat, Maks mégis lesápad és becsukja a száját. Jól kalkulált, a kölyökről lerí, hogy a hűséget még fogalom szintjén sem ismeri, ellentétben a félelemmel. Elsétál mellette, Maks pedig ott marad az ülésben. Jófiú. A Dagi túl későn veszi észre. Ő problémásabb, mert ha alamuszi féreg is, azért egy fokkal több parancsteljesítő készség szorult bele, mint a halálváró kollégába. Ez lehet probléma és lehet a nagy semmi is, de jellemzően sosem a jobb esettel kalkulál. Ahogy a srác előre lendül a következő kapkodásért, csak rásegít a mozdulatra. Nem ököllel, mert nem ölni akar, szimplán ujjait széttárva gyors, pontos erőhatást fejt ki a koponya megfelelő pontján, hogy az orral telibefejelje saját háttámlája keményebbik részét. A szövet üléshuzat nem indokolná, ellenben a műanyagra érkezés a megfelelő technikával töri az orrnyerget. Dől a vér, felcsendül a malacsivítás, pedig... semmi halálos. Fájdalmas, de a megfelelő orvosi ellátással még csak nem is maradandó. A felnyírthajú nem is reagál rá, mi több, annyira elborult az agya, hogy észre sem veszi. Szinkronban mozdul azzal, ahogy a srácnak hátramozdul a keze, ujjai a könyökhajlatba kapaszkodnak a lendületet megállítva rántja ki hátra a karját, hogy csoda, hogy nem reccsen a fiú válla. Csoda? Nem... nincs ebben semmi csoda, minden mozdulat tökéletesen kiszámított, még csak nehézséget sem okoz neki. - Hello, Roman. - Hangja hűvös higgadtsággal csendül bele a fájdalmas, fogak közt szűrt nyögdécselésbe, ahogy szenvtelen, precíz mozdulattal hátrafeszíti alkarját, erősen rászorítva a csuklójára annyira, hogy elejtse a kést. Csuklón is marad meg végül a presszió, ahogy feltolja hátul egészen a lapockák közé. - Engedj már el te fasz! - A srác hangja egy fokkal magasabban süvít a kíntól. Megpróbál hátrakönyökölni a másik kezével, de a póz zártsága, az ülés helyszűke miatt egyszerűen képtelen hatékonyan mozogni. Egyetlen dolgot ér el vele, hogy válaszreakcióként az orosz jobban hozzányomja a támlához. Fél kézzel markol bele a felnyírt hajba, a fejét előre dönti és ha Keira ütni akarna továbbra is, jelzésértékűen nemet int az állával. Volt rá elég ideje, amíg lefogta. Megvan az a visszautasíthatatlan határozottsága, amivel egész egyszerűen csak elvárja, hogy itt és most engedelmeskedjenek neki. - Litinsky bandája, hm? - Csak egy futó oldalpillantást vet a tarkóra bélyegzett jelzésre, a meglepett rándulásra és a tudás betontbiztos. Elég közel hajol ahhoz, hogy halkan beszélhessen. Annyira, hogy csak Roman hallja kristálytisztán. - Mi a fasz közöd van hozzá? - Vakkant a kölyök halkabban, érzékelhetően nagy léptékkel visszavéve a hangerőből. Lám-lám, van ami neki is megérinti az ingerküszöbét. - Mert olyan kurva jófej vagyok, hogy még szívességet is teszek neked, kölyök. - Mi a kurva anyádról beszélsz?! - Nos... - kezdi kellemes, elgondolkodó tónusban, ami kvázi fenyegetőbb, mint ha fröcsögne. - Először is elárulom, hogy ez itt az Orzeł Czarny felségterülete. Merthogy biztos nem csinálnál ekkora faszságot, ha tudnád, ugye Roman? - A srác megdermed, úgy ráharap a szájára, hogy az szinte elfehéredik. Hagy időt arra, hogy a fogaskerekek végigkattogjanak a csávó agyában, csak utána emeli kicsit magasabbra a kezét. Valahol ezen a ponton áll meg a busz is, rá adva egy felsíró hangú löketet. - Ne... nem tudtam! - Vinnyog fel a srác. Jó. Legalább van némi életösztöne. - Én is így gondoltam. Mákod van, fuckboy, ez épp a ti megállótok. - Biccent állával a feltételezhetően nyíló ajtók felé és azzal a lendülettel fel is rántja a fiút ültéből. Lazít a fogáson, mire az végre elrántja a karját és kettőt lép előrefele, viszonylagos biztonságba a veszélyforrástól. Roman lenéz Maks által támogatott, véres képű barátjára, majd vissza a rezzenéstelen trikósra. Hosszú pillantást váltanak, Nikolay nem kétli, hogy épp most vésődik retinára az arca. Magában mélyen sóhajt egyet. Pont ez hiányzott az életébe. - Gyerünk kölyök. Szar érzés gipszben faszverni hat héten át. - A fiú arca megrándul és azzal a lendülettel sarkon is fordul. Marcelt Maks vonszolja kifele, az még mindig vinnyog, Nikolay meg előzékenyen lehajol a hátrahagyott késért meg a fülhallgatóért. - Szép pofon volt. - Mosolyodik a lányra csak olyan lélekemlően, azzal vissza is szolgáltatja neki a fülest. Még lefutja vele a jól van-e, nem sérült-e meg az álla tiszteletkört, ha igényt tart rá az antifeminizmus nevében, amúgy haláli nyugalommal és már ismét élő, szépnapunkvan kedélyállapottal visszasétál előre. Pofátlan módon még csak le sem izzadt. - Igazából... - Dől neki a korlátnak előre csúsztatva a lábait és zsebre dugva a kezeit. Kivételesen nem kapaszkodik, de a póz elég betonbiztosnak tűnik. - Megválaszoltam a kétnapi merengéseket. Most éppenséggel jól esne egy cigi.- Hátratúrja rakoncátlankodó, sötét fürtjeit - Bocs a vér miatt.
- Ha tudnád hányszor meggyűlik a bajom a rafkós egerekkel! - van az a jellegzetes mozdulat, amivel a világon mindent, de tényleg mindent tudó tanítónő az alsó tagozatos kis csírák szeme láttára letörli a táblára a felírt okosságot és az megsemmisül, ha a nebuló nem véste a füzetébe az égi szózatot, hát bizony örökre elvesztette, mert tábla nem vár. Ennek a kistestvére az a törlés, amivel Ezio az ölébe söpörte a kormánykerékről a városi tébolyda gondolatát (meg minden civil, normális beszélgetésrészletet youknow), amiből csak az egér és a macska macska-egér játszadozása élte túl a természetes szelekciót, a fellobbant belső biokémia lázhőjében elhalálozott minden egyéb gondolat, és nyers vágyakozásra csupaszodott le a csevej, elemi ösztönné sivárodott az érdeklődése, és csak a civilizáció csipkés védőbástyái tartják kordában. Mert nem, valamiért nem társadalmilag elfogadott, hogy máris a tárgyra térjen, még ha látja is, érzi is, hogy amaz nem közömbös a játékra, még az is lehet, hogy visszautasítaná, ha siettetné, hogy tereljék a józan tettek mezejére egymást. Türelmetlen fiú volt mindig is, ha a saját vágyainak kielégítéséről esett szó. - Mhm, jól hallottam, miután "megkúrt az aktuális napon"? - mosolyog a visszapillantótükörben hátra, nem kevésbé súlyos elvetemültséggel, mintha a nyakát puhán tekerve hátrafordult volna a másikhoz, mit van mit tenni! - Van rá esélyük, pedigrés férfikép van előttük, személyesen gondoskodtam arról, hogy a nővéreim megfelelő férjet válasszanak maguknak - akármit is jelentsen ez súlyos és kevésbé súlyos kontrollmániás pszichológiai értelemben, és az aggódó kisöccs szempontjából, ami egy elfogadható társadalmi gúnya, ami majdnem olyan jól illeszkedik rá, mint az a finoman idegengyűlölő mosoly, amit a szája szélére kanyarít. - Na ugye hogy, minden munkahelyen van egy tucat, és a gyerekszámot tekintve a jövőben is így lesz - annyira amerikai ez a gondolat, hogy szinte azonnal elveszíti az érdeklődését, de a másik hamar fókuszba hozza a "szájbatömött" szófordulattal, pillanatokig fürkészi figyelemreméltó álláspontjáért (őt nem utasította volna el, ha valamelyik nővérének a kezéért folyamodik az a gyanúja, bár ez még csak elsőkörös teszt lehetne csak), mielőtt felelne végül. - Mert amúgy senki sem felelős, és mindenki egyéniség. Engedd el, csináld jobban - incseleg vele, mert ő amúgy vicces emberszerepben van, éppen csak azt nem ajánlja fel, hogy akár vele is csinálhatná, félig sem komolyan téve ajánlatot, mert ajánlatot tenni nem kerül semmibe, és az neki pont megfelel.
- A kiskandúr is csak kandúr, meg még egy csomó ilyen semmirevaló hasznos dolgot mondhatnék - de előzékenyen nem teszi, irritáltan összehunyorítja kéktüzű fényes szemeit a hátsó hangzavar elsőrangú sztereoközvetítésének (a buszbelső házimoziakkusztikája biztosítja a teljes élményt!) hála. Megüti a hallási ingerküszöbét a röhögés mély, hörgő állati vadsága, ami bizonyos körülmények között még imponáló is lehetne, de ezek a körülmények nem azok, amikor felszínes vihogással keveredik, és azokat nevezheti társának a Romannak keresztelt (de keresztényi jóravalóságra sose pofozott) dögvész, akik még mutálás előtt járnak. A nem megfelelő körülmények sorát erősíti a tény, hogy ő dolgozik, távol van a gyújtóponttól és az adrenalin csak üresben forrhat benne, sőt, még Keira észveszejtő áldozat mivolta sem segíti elő a komfortérzetét, mert bár nagyon kiszolgálja a fiatal erőszakosok szárnypróbálgatását, ő maga is elvágná a torkát, és hogy elprédálják előle nem kevéssé bosszantó, dühítő és végső soron annyira frusztráló, hogy arra rendes körülmények között gyógyszert vesz be a beteg elme. De nem ő. Hogy mi akadályozza meg mégis, hogy megismétlődjön a 2015-ös hálaadás? Nem kell hozzá szociális elitnek lenni, hogy meglegyen a megoldás, ott van az, ott sétál az üléssorok között. Tébolyító észrevétlenséggel elhalad Mr. Finnigan mellett, (az öreg ír szemében régi sérelmek parázslanak, de már vagy tíz éve nyugdíjazták) majdnem súrolja annak a húsos gamersrácnak a térdét, aki szinte kiesik az üléséről úgy figyeli, ahogy valóra válik a következő Grand Theft Auto játék egy jelenete előtte "Balhé a buszon" jeligével, a közelségétől fellazulnak egy pánikrohammal küzdő harmincas nő arcizmai, aki eddig merev tekintettel, összeszorított fogakkal bámult egy képzeletbeli fix pontra mielőtt sikoltozva követelte volna, hogy engedjék le ebből az elviselhetetlen helyzetből. A megoldó ember low profileban suhan keresztül a járművén, ami amúgy nagyobb, mint a legtöbb közlekedési résztvevő és ez számára valahol mindig is kellemes gondolat volt, de most mégis kellemetlenül érinti, mert így a köztük levő távolság is nagy, de nem a jó értelemben, ám valahogy a trikós is nagyobbnak látszik amikor előbukkan a rejtőzésből közvetlenül Maks előtt, és az első mozdulata még csak nem is durva. Nem, finom kézrátételes módszerrel gyógyítja az idiotizmus kórságát, mélyen bevési az emlékezetébe a kinyújtott mutatóujj hosszú egyenesét, ami egyáltalán nem nyúl mélyre, mégis hét lakatra zárja a kölyök száját. Most már észlelik a többiek is, mormogó helyeslést is hallani, "végre" témában, mert az emberiség gyengébbik fele megkönnyebbül, hogyha az erősebbik elvégzi helyette a piszkos munkát és visszasüllyeszti őket abba a biztonságos kényelembe, amire vágyakoznak. Ezért tartanak hadsereget. Abban teljesen biztos, hogy a férfi volt katona. Méghozzá szemben az öreggel jó katona volt az anyagi helyzete ellenére. Boldogan vigyorog, bár nem hallja a reccsenést, a visítást igen, a mozdulat szívós simaságától megrándul valami az ölében és a kormányon pihenő ujjvégein. Nevet is tudna adni ennek, de nem akar, nagyon elégedett a felgomolygó bizonyossággal, oly sok mindent megmagyaráz a veterán mivolt, hogy nevetségesen lényegtelenné silányul a káosz brigád jelenléte. Persze, hogy tetszik neki, ha jobban megnézi a férfi gesztusai, tekintete, a szemvillanásai (hogyan is fogadta? katona?), a mozgáskultúrája, a magabiztossága, lehűlése és testfelépítése tesztoszterontól habzó szájú ministránsfiúk angyalhangú kánonává áll össze a kóruséneklő zenemű, mintha egy szimfonikus zenekart zsúfoltak volna a sarki talponállóba, de a zenészek, az izmok akkor is tudják a dolgukat és nem vétenek hangot, ha szó szerint egymás nyakában is kell ülniük a hely- és lehetőségszűke miatt. Közös teher nyomasztja a vállukat, a civil lét irreális fantazmagóriának tetszik a hadi gépezetektől zúgó halálosan néma frontvonalak után, mint egy rémálom, amiből felébredni nem lehet. Vajon miért van itt? Egy sérülés? Pszichológiai alkalmatlanság? Megverte egy nagyfőnök pattogó kisfiát, megregulázta az éretlen érdemteleneket, mint éppen teszi most is, és milyen jól teszi? Romant Keirával szemben vadásznak látta, aki prédára tepert és példát mutatott a köröző sakáloknak. Amikor a kése a fejhallgató után hanyatlik a padlóra a hasznos holmik közé már csak egy védtelen gyermeknek tűnik, aki lefordult az anyja csecséről, de mire lenyalta a szája széléről a tejet már szemet vetett rá három pedofil. Gyámoltalan és kiszolgáltatott, elveszett puhapöcs Keira nekibátordott ütlegelésének odatartva. Hogyan is mondta a szöcske? A vízbefojtás periódusában van és lucskosan távozik.
Bedford Avenue/North Twelfth Street Nagyot lépniük nem kell a "sérülttel" (bár fejben mind sérültek), precízen áll meg a padka mellett, fene nagy bámészkodásában is jó vezető maradt, szánakozva tekint ki a szélvédőn keresztül, mert csak sajnálni tudja azokat az embereket, akik nem látták azt, amit ő látott. Bár ahhoz, hogy lásson valamit a nullára redukált előreszűrődő hangok hiányjeleit a fantáziájával kellett kipótolnia, de az van olyan jó, mint a valóság, aminek a hatását látta. Keira tekintete ellenben egyáltalán nem egy képzelt hősies jelenet főszereplőjétől párás, ahogyan a szemeit rámereszti az acél szem/kezűre, ha bárki kérdezné az ütéstől kába, és amúgy azt fontolgatja, hogy valami sztereotipikus nigga gorombaságot vágjon a minden lében kanál megmentőkomplexusos fehér fasz fejéhez, de végül nem teszi, mert ennyire jó fej. Az állához nyúl gyenge mozdulattal, sötét bőrén nem látszik a szederjesség, de sokkal nagyobbat kapott, mint arra bármikor is számíthatott, de Marcell és Roman pont így van ezzel, sőt, még talán Maks is, akiből ezek után nagy farkú gyúrósokat leszopó kis köcsög lesz Ezio világában. Szinte illedelmes "thankyou"val veszi el a jogos tulajdonát, bebizonyítva, hogy nem feleslegesen öli a kormány a dollármilliókat ezeknek a volt rabszolgáknak az oktatásába, tudnak ők, ha akarnak, éneklő hangjában olyan csodálat és hála van, amit egyszerűen nem illik meghallani. Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak.
Bedford Avenue/Lorimer Street - Mhmmh, sajnálatos módon nem tehetek veled sem kivételt - bök a táblára, ami kategorikusan megtiltja az aktus utáni cigarettát a buszon (érdekes módon az aktust magát nem táblázták ki, mármint áthúzva nem, egyébként van óvszerreklám idebent) egy mély sóhajjal illusztrálva a maga álláspontját a témában. Cigaretta? Valami egészen mást adna a szájába. - Mit gondolsz amúgy, lesz rendőrségi feljelentés? Készüljek kérdezősködésre és mondjam, hogy itt sem voltál? - valami mély, titkos nyelvtől terheltek a szavai, bár laikusok csak együttérzésnek neveznék a kommunikált érzelmeket, inkább arról van szó, ahogy azok beszélnek egymással, akiknek valami erőszakos múltjuk van, aminek az aktuális élethelyzetekben kikandikáló következményeit néha jobb, ha homály fedi. Nem azért, mert közveszélyesek, hanem mert veszélyesek a köz nyugalmára. Ha nem téved nagyot a másiknak értenie kell, hogy miért gondol erre. - Rá se ránts, a vendégem voltál - kérni kell, és a bűn megbocsáttatik, kedvtelve rápillant megerősítésképpen, aztán újra az útra néz.
Mosolyra rándul a szája, pofátlan módon mulat a megjegyzésen, elvégre... a rafkós egér már csak olyan, pimasz, sikamlós kis rohadék, a fele királyságot le kell égetni érte irtás címszóval. Aztán az ember rájön, hogy amúgy sose volt egér, csak alakváltó hiéna, ami kegyetlen vigyorral zabálja fel a macskát. Van ilyen. Meg olyan is, hogy a beszélgetés belefullad valami elkanászodott mocskosabb gondolatvilágba, ami nemhogy nem hozza zavarba, kifejezetten a kedvére való. Látszik rajta, ahogy felkanyarodik a szája sarka a kérdéstől... miért adja mégis azt a furcsa vészjelzést, hogy megközelíteni csak kellő óvatossággal érdemes? - Ahogy csak tetszik. - Hunyorog bele a visszapillantóba, olyan természetességgel állja azt az elvetemült pillantást, mintha életében nem is találkozott volna mással. Természetes közege mondhatni. Mire fel akkor az ellentétes jelzések, ha még csak zavarba se lehet hozni? Nyilvánvalóan nem holmi útkeresgélő bizonytalanság... - Kontrollmánia much? - Nevet a tyúkólban kakaskodás témán és ez láthatóan cseppet sem veszi el a kedvét a sofőrkollégától. Sokan vannak, akik kényelmetlenül, avagy egyenesen frusztrálva érzik magukat az irányításmániások égisze alatt, esetében ez nem áll fent. Lettek volna problémái a parancsteljesítéssel, ha amúgy képtelen elviselni az ilyesfajta megkötéseket. - A hülyék paradicsoma. - Szól sóhajtva a filmreutalás, amit mondjuk... jellemzően nem épp a megfelelő népcsoport szokott magára venni, de az államokra tökéletesen illik a megjelenített világkép. A társadalomkritika már csak olyan, hogy akikről szól, azok esélyesen képtelenek észrevenni magukat. - Pft. - Vigyorint, pillantása ezúttal már találkozik a visszapillantóban incselgővel. - Majd talán egyszer. - Talán. Egyszer. Mondhatna élből kategorikus "nem"-et is, az tisztább lenne, ám... Seth Hendersonnak megvan a lehetősége a boldog békeidőkre. Gondolatban. Elég, ha Nikolay tudja, hogy előbb, vagy utóbb halnia kell.
- Cica. Nevezzük nevén a gyereket. - Stílusosan a "pussy" szót használja, aminek ugyebár megvan a helyzetre húzható többértelműsége és mindkettő áll, aztán majd bukik. Roman a dögvész gondolatban meghemperegne, a mutálás témáért viszont letépné (haha) sofőrünk arcát. Köszöni szépen, ő 17 éves korára, mint a legtöbb csávó erősen lemutált már. Egyébként Marcell is, csak Maks van kurvára csajüzemmódban náluk. Keira már csak olyan, hogy díjnyertes címpéldánya az áldozati szerepnek, bőrszínéből és viselkedéséből adódóan gyakorlatilag erre született. Szóval. Az a nagy büdös helyzet, hogy ha Ezio nem koncolja fel hamarosan, inkább előbb, semmint utóbb fogja ezt valaki más megtenni helyette. Most is erősen erre áll a helyzet, de hé? Vannak még olyanok, akiknek nem kell köpenyt hordani a hős szerephez. A trikós kolléga fókuszált. Nem pazarolja figyelmét olyanokra, akik a periférikus látásba kerülve sem nyomják a vészcsengőt, vagy jelentenek potenciális szövetségest. A nyugdíjas, a gamergyerek, meg a hisztikriszti az előbbi kategóriát, a napszemcsis szlávajkú meg az utóbbit erősítené, dehát az istenek ott elől már csak úgy döntöttek, hogy azért mindennek van egy határa. Nem reagál a népies szájról-szájra terjedő hagyománysutyorgásra, sem más felesleges dolgokra, melyek kizökkenthetnék. Higgadt, precíz és hatékony, olyan tulajdonságokat vonultatva fel, ami legyünk őszinték, a legtöbb new yorkinak nem sajátja. Gyorsan felméri az erőviszonyokat, tudja kit kell kiiktatni, kinél elég a pszichológiai ráhatás és milyen szavakkal kell modern démont idézni ahhoz, hogy még a főkolompos is megtérdeljen. Fizikailag valójában minimális interakciót végez a környezetével a lehető legkisebb kárt okozva, elvégre... valahol minden harc fejben dől el. Hogy mennyire erőszakolja meg jelenleg Seth álcáját, az kérdéses. Egyrészt az öreg példának okáért ennyiből sosem jönne rá, hogy katona volt. Nem egyértelmű, elvégre meglehet szimplán csak kitanulta az önvédelmet egy ilyen fertővárosban. Önmagában nem indokolt, hogy a nézők közül bárki is helyes következtetést vonjon le, ám... messze nincs tisztában a buszsofőr tapasztalati és pszichológiai hátterével. Ha lenne ugyanis, hagyta volna Keirát megdögleni, mert az ő élete nem ér többet a sajátjánál. Ez a gondolatiság aligha jelenik meg azonban a köz szemében és most senkit nem érdekel, hogy a megmentő szerepében tetszelgő amúgy a legnagyobb bűnös közülük - Eziot is beleértve. Az életnek megvan a magához való iróniája, ha az esze nem is és mégis... mi más mutatja legjobban a szerepek túl könnyű csúszkáját a való világ gépezetében, ha nem Roman ragadozóból prédává avanzsálása. Mindig van nagyobb hal a vízben és ezen a napon a fiatal maffiakölyök megtanulta ezt. Vert seregként távozik bár a Káosz Brigád, a visszapillantóból látszik, hogy Roman szemeiben szinte izzik az indulat. Nem a kikristályosodott, gyilkos fajta, még csak nem is a szégyenkezésből születő beteges, torz virágé, inkább azé a rohadéké, aki ma visszavonul, de ebben a háborúban még tervei vannak. Lám-lám, nem is olyan kis töketlen, mint akinek elsőre látszik, hm? Trikósunknak van annyi esze, hogy ne üsse a felforrt vasat Keira személyében, nem mondja, hogy bármikor, de egy kedves "szívesen" ráteszi a pontot a mondat végére. Hogy észrevette-e a lány hangjában, amit nem illik, talán sosem derül ki.
- Nem is várnám el. - Mosolyint a megjegyzésre már a busz elejében, azért az útmutatás nyomán pillantása rávillan a táblára. Biztos vele van a baj, de az aktus mintha hiányozna onnan. Innen-onnan. - Mh? - Mintha nem értené tisztán a kérdést hirtelen, sötét szemöldökei összeszaladnak, mélyenülő pillantása a póznak és arckifejezésnek hála a vonások árnyékából izzik fel. Tanulmányozza a másik pillantását, az arcát, a tónusokat, mintha azokból akarná dekódolni a mögöttes információt és tartalmat. Élesebb az a tekintet, mint amikor szimplán felületi sérülésként folytatnak beszélgetést, ez a fajta mélyre vág és a kiömlő vér minőségéből tájékozódik. - Erősen kétlem. - Nagyon is kristálytisztán érzékeli a sejtelem szintjén, hogy köréjük csavarodott egy közös titok szoros, ragadós csápja és ez kivételesen nincs a kedvére annak ellenére (vagy éppen azért), hogy a másik akcentus és fals szavak nélkül beszéli ezt a bizonyos nyelvet. Nem. Kifejezetten nem tetszik, hogy ami eddig szórakoztató és kellemes volt, most hirtelen sötét árnyékba és egy leszűkülő zsákutca-sikátorba szorult bele. Nem, nem tudhatja mi jár a másik fejében, de a megérzései általában elég pontosak. - A kölykök közül minimum a főkolompos alvilági, de nem az aktuálisan domináns bandából. Az ilyen sosem hívna kopókat, míg a csaj rutinból nem teszi. Most még áldozat, de a rendőrség szemében eleget ütött, hogy ne legyen az. A többiek meg nem lát, nem hall, nem beszél. - Szóval az egyenlet buszsofőrünkre korlátozódott, akiből ugyan pusztán a megütött hanghordozás elvén nem nézne ki ilyesmit, de legyünk őszinték? 5-10 percnyi felületes, még csak nem is face to face beszélgetésből nehéz kitalálni valaki jellemét. Nem válaszolja meg egyébiránt, hogy a közbelépése rejtett dolog-e úgy istenigazán. Ez teljesen tudatos lépés, elvégre... mi más erősítene meg jobban bármiféle feltételezést és sejtelmet? Nem beszél hangosan, így ha vannak is mögöttük kíváncsi fülek, ezúttal mondanivalója csak a sofőrnek szól és hangja odáig is terjed. - Kösz. - A mosoly visszatér bár, nem képes elfelejtetni a tényt, hogy mintha a trikós tett volna egy nagy lépést hátrafelé Ezio eredeti, szépen haladó célvonalától. A közvetített sötétebb közösségi hangulat ugyanis már csak olyan, hogy míg bizonyos helyzetben közelebb hoz, a puszta óvatosság elvén már lövészárkot ás magának.
- Nagyon tetszik - kiforr végül az a bizonyos lényeg, tékozló dús jókedvvel szemérmetlenül formásra rajzolt ajkait szétpattintja a szó, a vágy, az elismerés, a gondosan becsomagolt ajándék, nem az első, nem is az utolsó, de az egyetlen, ami talán egy kicsit is hasonlít a flörtölés klasszikus kellékeinek valamelyikéhez. Mert mi másnak is lehetne nevezni frivol pillantásaival körülkerített higgadt munkatempójúnak mutatott beszélgetésük egyes állomásait, a kölcsönös szemrevételezés hamis-ártatlansággal felkent szemhunyorításait? És mi másnak volna érdemes nevezni? Még ha a klasszikus hódító-hódított kötélhúzás helyett ők inkább a kétirányból nagyerejű vonzerőkiválasztás gyöngyöző fülledtségét választották is eszközül, ez nem más, mint egy fegyelmezett udvarlás. Szerfelett udvariasan úgy tesznek, mintha nem ez történne, de attól még kétség sem férhet hozzá. Ugye? - Inkább csak vigyázni kell a lányokra, ez olyan alapszabály, nem? - ezt kérdezte magától sráckorában, de nem így, a legjófiúsabb helyes mosolyát húzva elő, csibészes összeesküvéssel hazudva, hogy benn marad normális tolerálhatóság keretein belül, de hát nem ezt csinálják mindannyian? Hazudják, hogy nem azok, amik, hanem valamik, amik soha nem is akartak lenni, de valamiért annak kell lenniük. Boldogok a lelki szegények, hülyéké a paradicsom, aki túl intelligens annak vissza kell butulnia a színvonalra, ha nem akarja, hogy a tömegek jogos felháborodásukban elsodorják, hogy miért kivételeskedik az ottan, de még a nem különösebben okosak is fészket raknak maguknak személyiségi, lelki és érdemi hamisságokból. Mint a szöcske (az okosak közül), aki elködösíti a valóságos vágyait, a mérhető, kimérhető képességeit, átlagemberré csomagolja egy katona hatékonyságát és egy bérgyilkos eleganciáját, ki tudja mi okból. Mint Cica (hogy nevetett, amikor így nevezte az atlétás! kajánul és mégis könnyedén, nem szívbéli rosszindulattal, hanem dicsérve a szóválasztást valami fölényes letekintéssel és elnézéssel a fiatal felé) a nem annyira okosak közül, akinek hazugsága legmegátalkodottabb mindannyiuk közül, mert abban rejlik hamisságának kulcsa, hogy ő kiemelkedhet az egyívásúak közül vezéri szerepben tündökölve, pedig így nyögdécselni Marcell és Maks is tudtak volna az önjelölt hős kezében, semmivel sem több náluk. Mint az öreg (az egészen átlagosak közül) mindent tudó okos bólogatása azt a hazug látszatot kelti, hogy teljesen egyetért az eljárás helyességével, de ő fénykorában sem regulázta volna a fiatalokat, hiába úgy beszél az ifjúságáról, mintha akkoriban machetével mentek volna az iskolába. Mint Keira (a nem annyira okosak közül) hazugsága arról, hogy meg tudja védeni magát, mert vagány és erős. Mint Maks (a nem annyira okosak közül) bohócjelmeze és még mindig üvöltő telefonjának hangerőpajzsa, amivel saját maga elől is rejtegeti azt a megszeppent és bizonytalan kamaszt, akinek egyszerűen nem volna helye Roman bandájában, így nem létezhet. Mint Marcel (az egészen egyszerűen közül) hamiskás készsége és hűsége vezéréhez, akihez talán csak az köti, hogy az árnyékában kiélheti kegyetlen és szadista természetét, amin zsírosan izzad a túlzásba vitt jólét és kényelem masszamaszlaga. Mint ő maga, Ezio, mind közül a legokosabb (szerénytelenség nélkül állítja), még ő is sumákol egyszerű örömöt a nagyobb bajok elhárítása felett egy mosollyal, pedig amit valójában érez, gondol és megtapasztal az egyáltalán nem egyszerű. Hülyék paradicsoma a hazugok nemzete.
Bedford Avenue/Manhattan Avenue Hálából szőtték meg a hősi palástját a szöcseknek. Annak ellenére, hogy a hála absztrakt (és abszurd) fogalom, gondosan kimérhető. Hálás az öreg, a gamer, az idegbeteg amiért rend lett a buszon, hálás a szlávajkú, amiért nem kellett semmit csinálnia, amitől az éjszakát megint egy cellában kellene töltenie, és valahol hálás a sértett szemű Roman is távolodóban, mert bár most leszerepelt egyszersmind lehetőséget kapott arra, hogy újra kivívja vélt és valós elöljáróságát, egyúttal tanuló tapasztalatot kapott a hatalomból, a valódi hatalomból. Hálás Keira is, még ha ezt gyorsan és sietősen illik is elfelejteni, csak Ezio nem hálás, aki úgy várja előre újra a másikat, mintha joga volna amúgy előre elvárni. Bizonyára rendkívül csalódott lett volna, hogyha hátul talál magának egy kényelmesebb ülőhelyet és nem játszhatják tovább romantikus komédiájukat. - De megérdemelnéd - nem vitaképpen, inkább méltatásul mosolyogva szólja, hiszen a kiváltságokat úgy érdemes megszerezni, ha valami szolgálatot tesznek érte, ám a szabály az szabály. Mégis annyi szabály van, néhányat át kell hágni a puszta életben maradásért, de az aranyszabályok esetenként megtorolják az elbukásukat. Az állát megemelve és a levegőbe szagolva megérzi a vereség bűzét. Valahol riadót fújnak az idegeken, és titkos füstjel nyelven emelkedik magasba a bűzös ukáz, ami kiadja a visszavonulásra a parancsot, titokban tartva a valódi okokat mögötte. - Értelek - megnyomja a szót áttörve a mimikájának, mozdulatainak, tekintetének semleges-kellemes kormánytekergető hivatástudatos jófiú-üvegplafonját, ami eredménytelenné teszi a másik vizsgálódását. Mintha még csak észre sem venné azt, hogy a másik mélyebbre kutat benne a felszínnél, a keze a kormányon pont olyan biztos, mint a ravaszon, vagy mint mikor ravaszul a figyelmét terelte vele, de a hangja! Az az átkozott középmély macskadorombolás nem rejt el semmit, talán nem is akar, egyetlen szóba is belesűrít mindent, amit a szavaival nem mondott ki. Igen, meglátott benne valakit, akinek titkolnivalója lenne a rendőrség elől a hatékonyságát. Igen, tudja, hogy ez milyen érzés. Nem, amúgy fogalma sincs arról, hogy pontosan miről van szó, de őszintén szüksége van rá? - Honnan ismered ilyen jól a helyi bandákat? - egyet neki is hátra kellene lépnie, miután látja, hogy megfutamította a másikat, ha nem is szó szerint, de valamiképpen mégis a rajtvonal felé fordította. A megbánás jelei látszanak rajta: a szájsarka kissé lefelé mozdul, a vállai megereszkednek. Felépíthetné újra elölről tiszteletben tartva a másik álláspontját a dolgokat, de inkább pofátlanul firtatózik, mert attól naivnak tűnik, mint aki nem tudja, hogy mibe gázolt bele. Mibe gázolt bele? Egy önérzetbe, egy kellemetlen titokban. Felbuzgó fantáziája mégsem vad képeket vetít elé, hanem a már korábban megismert eleven szexképeket, közeli realitásukat messzebb csúsztatva, mégsem éled fel benne a menekülő préda láttán a vadász-pánik, ami a leggyorsabb előretörésre ösztökélné.
Bedford Avenue/Norman Avenue Mert biztosan tudja, hogy jön ez még az ő buszára, vagy ő megy majd az ő utcájába. Mindig is türelmetlen fiú volt, de azóta férfi lett belőle és megszokta a kudarc alázatát, még ha meg egészen nem is tanulta, hogy vannak veszett helyzetek. Nincsenek. És ez sem az. - A kést megtartod? - trófea. A trófeák fontosak. Ingerszegény időszakokban segítenek felidézni azokat a régi szép pillanatokat, amikért csordul a nyála.
Megvonaglik bár az a mosoly a száján a beismeréstől, nem zárja a gondolatot egy nagyképű "tudom"-mal. Nem mondja ki azt sem, hogy a dolog kölcsönös lenne, mert az természeténél fogva feleslegesnek bizonyul. Ő volt, aki feldobta a labdát, következésképpen tökéletesen megfelel neki lecsapva. Ugye. - Nevezhetjük akár úgy is. - Újra az a félmosoly, ahol mulat is meg nem is, mintha az ilyesfajta dolgok mögött mélyebb rétegek húzódnának, amit számára boncolni talán érdemes, de nem mindig legális. Vagy élettel összeegyeztethető. Ma éjjel nem erőszakol alapszabályokat annak ellenére, hogy kifejezetten felhasogatná sofőrpajtás jellemét az alsóbb rétegekig. Erre sem a hely, sem az idő, de még saját személye sem alkalmas, elvégre óhatatlanul is viszonzással járna. Akarná? Igen. Megengedheti magának? Cseppet sem. Tévedés ne essék, Nikolay messze nem az a fajta, aki nem képes, vagy akar mélyebben belemászni az emberek életébe, szimplán csak meg kell válogatnia ki és mennyit vár el érte cserébe. Ott van például Pedro, akiről mindent tud és aki megelégszik néhány szóval és sztorival cserébe, mert jobban szeret beszélni, mint hallgatni. Ott van Laney, akinek beszélhet a sárga útról Csodaországban, ahol Donald kacsa teleszarta a meztelen király ágyát és abszolút nem fogja fel, hogy valami nem stimmel, mert az agyát kitöltötték jelenlétének egyéb aspektusai. Vagy ott van Julio, a fodrásza, akinek bármilyen fake sztorit beadhat és körbejár a fél világ sörényén utazva és aki cserébe raklapnyi lokális információval szolgál a viszonzás elvén. És itt van ez a fickó, aki sofőrruhába bújva, ártatlan mosollyal, kedvesen fogad, intelligensen cseveg, pofátlanul jól néz ki és még flörtöl is és... és? Na pontosan itt a probléma. Mert mindazok, akiket felsorolt és azok, akik ma prezentálták magukat ezen a buszon, gyors jellemrajzzal legalább felszínesen kiismerhetők. A viselkedésük következménye a viszonylagos pontossággal feltételezhető okoknak, megjelenített személyiségüknek van eleje és vége, mélysége, hosszúsága és bosszúsága, felszínessége, tanulsága, ráhatása a jelenre, belegyökeredzik a múltba és tart egy bizonyos jövőbe. Ez a fickó más. Látszólag sokat elárul magáról, de valójában semmit sem. Amit lát, az a jéghegy csúcsa, amit szépen süt a Nap, melynek sugarai képesek áthatolni ugyan a víz felszínén, de az hiába fagyhideg, olyannyira zavaros, hogy sosem tudod meg igazán, mi rejlik a mélyben. Annyit lát belőle, amennyit az akar, hogy lásson, ez pedig olyan szintű számítást és intelligenciát feltételez, ami különösképpen veszélyes. És pokolian vonzó. Tudja. Végigfut a háttérben a gondolatmenet, akár egy gép szüntelen kalkulációja és eredményfejtése, hozzáadja a belőle érkező új ingereket, felcímkézi, csoportosítja, elhelyezi és még mindig csak ül az ajándékdoboz előtt, sejtve róla hogy ott ketyeg benne a bomba, de... de kurvára ígéretes az a csomag és él-hal érte, hogy belenézzen, holott majdnem teljesen biztos benne, hogy az utóbbi lenne igaz. - Óh igen. - Sóhajt olyan zabálnivaló átéléssel, hogy az ember önkéntelenül is megkívánja azt a cigarettát. Mert még nem hátrál, még közelebb hajol, rátapasztja a fülét a dobozra... és a megfelelő hanglejtéssel párosított kérdésben végül megneszeli igazán, hogy az idő bizony odabent szüntelenül ketyeg. Nem változik teátrálisan a hozzáállása, mint a legtöbb embernek, már-már elegáns az átmenet a végletek között és mégis... valahogy gombnyomásra zajlik. Nem állítja meg a változást a férfi hangjába egyetlen szóval szépen becsomagolt (mmmhm) kívánatos mélység sem, pedig... szeretné. Egy igencsak domináns része odabent - éjfekete egy szörnyeteg az - felkapja a fejét és a levegőbe szimatol, mintha potenciális társat érzékelne. Többet, jobbat, szebbet, valami régit, valami újat. Nem tudja nem megkívánni, de képes elhatárolódni tőle. Hogy a férfi ennek ellenére sem teszi meg éppúgy hátrafele azt a bizonyos lépést, mint ahogy nyilvánvalóan igényelt lenne, valahol végtelenül pofátlan. Másvalahol meg kifejezetten hm. Vérforraló. Komolyan azt hiszi, hogy az előbbi egyetlen érzésforradalmi szó után holmi ártatlansággal fogja átejteni? Nem, valószínűleg nem. Megvonja a vállát egyfajta megfelelésként a látszat átverésre, mintha ugyan ez az információ éppúgy semmi lenne. - A veszélyzóna peremén és a városi tápláléklánc alján élek. Ilyen pozícióból az ember akkor is sok mindent meghall, ha befogja a fülét. - Mondhatná úgy is, hogy vékonyak a falak, pletykásak az emberek és dívik a szólás- és gyilokszabadság. Welcome to USA. Nem, valószínűleg nem tervez útvonalat váltani csak azért, mert kedvenc buszsofőre nagy hirtelenjében olyan szinten azonosult vele, amire nem számított. Valószínűleg. Kérdés, hogy ha átpörgeti magában az eseményeket és feltérképezi saját hibáit, mekkora veszélyességi szinthez társítja hozzá az aktuális helyzetet. - Hmh. - A kérdésre már elgondolkodik, előveszi zsebéből a rugóskést. Persze csak úgy, hogy ne kapjanak sikítófrászt az utasok, a mozdulat sima és rejtett a háttérvilág elől. Pillantása végigfut a fekete, ezüstözött markolaton, a szimbólumon (hát persze...) az oldalán, a monogramon. RL. Istenem Roman, ki olyan hülye, hogy belevésse a monogramját egy késbe?! Ez az a pillanat, amikor az istenek is az égre tekintenek valami felettesebb isteni segítséget kérve, míg ő? Az a lapos pillantás tízpontos. - Jahm. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy vissza fog térni érte.
♫: From The Inside ★ §: Lövészárkos bunkeres ★ ✎: 792 ★ id: 0013
Mértéktelenül imponálna neki az ajándékdoboz hasonlat, hiszen a vak is láthatja rajta, hogy hiú fiú. Hiába az egyenruha kisugárzásközömbösítő átlagszabása az nem rejtheti el, hogy a karján megfeszül az ing, a vállai teret követelnek maguknak, a csuklyásizom domborulatai lágy izmokkal keménységre termett hátat sejtetnek, az alkata nem olyan átlagos, mint amik általában ezeken az üléseken punnyadni szoktak. A körmei ápoltak, gondosan rövidre vágja őket, mint minden férfi, aki egy kicsit is normális (haha) ebben a világban, az arcát ha nem is borotválja teljesen és következetesen simára, jól nevelt borostát tenyészt, mindig friss, üde. Sűrű szemöldökeinek formáján alig igazít, de azért csak igazít, frizurára vágott haja fésült, igazított, fényesre mosott. Már csak a szalag hiányzik róla, amivel masniba kötötte az élet, megünnepelve a saját alkotását. Ajándékdoboz. Saját magára mégis úgy szokott gondolni, mint egy mély szakadékra. Egy már halott bajtársával álltak egyszer egynek a szélén és lefelé néztek. Az arról beszélt neki, hogy mennyire de mennyire vonzza a mély, és így voltak ezzel az indián ősei is, ez valami szájhagyomány. Ő megkérdezte tőle, hogy milyen magas a sikeres öngyilkosságok száma a családban. Az felnevetett, és elmagyarázta, hogy nem erről van szó. Hanem arról, hogy a mélység, mint ősi titokzatosság, bizonytalanság azóta vonzza az embereket, hogy először láttak sasokat pörgő kőként alázuhanni egy fürgelábú nyúlért. A karmaik között aztán a zsákmánnyal bántatlanul továbbszárnyaltak, és ez ember természeténél fogva irigy erre a hatalomra. Rá akarja vetni magát valamire, ám mert felrepülni nem tud, a föld mélységei felé kellett fordulnia, és felfedezni azokat magának. Így vagy úgy, de valami más tapasztalásba vezetnek ezek a mélységek. Ezt mondta, aztán meghalt egészen más tapasztalások közepette fogságban, nyomorultul, érte. Egyébként végig úgy gondolta, hogy valószínűleg az öngyilkos véna volt erős a családjában. Aztán az utóbbi három évben már inkább arra gondol, hogy ő maga a szakadék az emberek számára. Belenéznek, és vonzza őket a mélység, a pörgés, forgás, zuhanás, a valódi szabadság ami a perem és a szakadék alja között van. Vonzza őket, de inkább nem buknak le, mert nem állnak készen a becsapódásra. Inkább megfordulnak és elsétálnak. Vagy végigjárva a szakadék peremét megkerülik incselegve a mélységgel, de nem engedve neki. Alkalmi szeretőit sorolja ebbe a kategóriába. Aztán még ott van az a kedves függőhíd is. Ott lóg, unhatatlan makacssággal a peremek között, mélyre homorítva csábítja a csábulókat arra, hogy nosza, menjenek már végig a talpszéles halálfolyosón. Biztos az a kötél. De komolyan. A közepén lenézve egészen meglesz a sas élmény. Ura lesz a szakadéknak a bátor hős, a mély meredély felett a király, ott, ahol a szél majd a hajába tép, és mindkét biztos szél olyan messzinek látszik, ott igazán nem lesz már miért irigykednie. És a szakadék csak arra vár a legvégzetesebb csábítással, hogy végre ott legyen. Vajon az atlétás olyan függőhídra hágogató típus? Ez a kérdés nem nyer választ akkor, amikor meghátrál, csak látszólag. Lassan, kelletlenül kifújja a levegőt, megannyi édes pillanat után némi keserű nyomot hagy a szájában a meghátrálás, kár is volna tagadni. Mégsem neheztel rá igazán, könnyű szájjal mosolyodik el amikor választ kap, mintha mi sem történt volna. Az élet apró, de nem elhanyagolható örömei. - Ha ez tényleg így volna nem hülyéznénk le a társadalmunk java részét mintegy mellékesen - mutat rá mulató gonoszkodással, egyszersmind vastagon fogó piros ceruzával bekarikázva a férfi szavait. Nem, az ember nem hall meg sok mindent, ha befogja a fülét. Van egy bizonyos embertípus, aki igen. Ez a bizonyos embertípus jelenleg két példányban képviselteti magát. De már nem sokáig, ahogy a megállótáblát elnézi.
Manhattan Avenue/Meserole Avenue Itt azért illik felvenni a közeli rendőrőrs egyenruhátlan közalkalmazottait, akik nem menekültek el időben a túlóra elől, és a közelségüktől felbátorodva leszáll az idegbeteg arcú hölgy is, viszlát, reméljük legközelebb is a társaságunkat választja. Neki is kedve lenne kést rántani, a nyárspolgári társaság hirtelen untatja, és még hány ilyen kuncsaftja lesz ma! Mármint, remélhetőleg. - Mármint ide a buszra? - az ajtókat bezárja...
Manhattan Avenue/Calyer Street ... de amíg vár, hogy kikanyarodhasson vet egy alaposabb pillantást a késre, megmosolyogja a monogramot, ami felbosszantotta a másikat, a szemfogának hegye kivillan a szájából, majd moderálja magát és felpillant, int a szembejövőnek, hogy minden OK, ő elfér. - És akkor is véletlenül nálad lesz? Vagy tartasz valamitől? - idegenízű izgatottságot csihol a hangjába, ragaszkodik a naiv szerepéhez, aminek ártatlanságát kihazudta az előbb, a következetesség látszatát húzza magára, mintha feltételezné a másikról, hogy bedőlt... de igazából egyáltalán nem gondolkodik ezen. A hatalmába kerítette némi türelmetlenség és egy kevés bosszúság, mégsem lassít, hogy a hátralevő három megállónyi utat olyan végtelenné nyújtsa, hogy legyen még ideje valamiképpen mégis ledumálni a másikról azt a háremnadrágot. - Gyakran történik veled ilyesmi? - csak mert mindketten úgy viselkednek, mintha ez teljesen hétköznapi lenne, mindketten elbukták az "illeszkedj be az aggódó, felháborodó, ideggyenge környezetedbe" vizsgát. Egy másik világban lehetnének egymás kryptonitja. Egy másik világban nem kellene így udvariaskodnia vele. Egy másik világban nem tenne magának korholó szemrehányást fél órával később, hogy elszalasztotta, és egy másik világban nem rántana erre is vállat, mert magával szemben végtelenül megbocsátó.
Őszintén? Nem a mindenben tökéletesen és halálosan ártatlan, díszes szép ajándékdoboz hibája, hogy nem értékelik eléggé. Az már inkább, hogy rendre olyan hálátlan fattyaknak illeg a tetszésért, mint a Szöcske. Bárki más minimális affinitással rendelkező, csupán a hétköznapi szürke élet pofonjain cseperedett egyén derült arccal, boldog mosollyal és kapzsin kap valami után, ami szép, ingyen van és neki szánták... A trikós nem ez a fajta. Vadon nevelték a következmények buja, már-már átláthatatlanul veszélyes dzsungelében, sokkal óvatosabbnak annál, mint amit a mai napon felvonultatott ugyan, de ostobának semmiképp sem. A hétköznap szürke masszányi arctalan hőseivel ellentétben nem csak egysoros fészbölcseletek révén sejti, hogy a világban semmi sincs ingyen, napi szinten tapasztalja azt. Gyerekkora óta ugyanaz a nóta, megunhatatlan, kívülről fújt, ami szépen zengene bele mély, gondolatébresztő hangján a szakadék beláthatatlan, irdatlanul sötét mélységébe. Mindennek, mindig ára van. És egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora. Tagadni kár lenne a vonzást, vagy akár azt a tényt, hogy nem teljesen hülye holmi függőhidaknak álcázott lidércényekre lépni és remélni, hogy majd megszilárdulnak a talpa alatt puszta szívjóságból. Már van egy késél, amin táncolhat unalmas, meg kevésbé unalmas pillanataiban, miért is húzná rá magát még egyre? Mert tetszik. Aham. Ha mindennek a karjába dőlt volna, ami tetszik, akkor akár egy D-t is tehettünk volna a szóba és nem a jobbik értelemben. Most mondhatná, hogy végeredményben ipari alpinistából van, aki nem fél a magasságtól és a mélység megszelídítésére tervezték, de. És ez egy elég súlyos nagy DE, más az, amikor a fizika törvényeit használja ki és más, mikor egy szakadéknyi isten síkos kénye-kedvén akar megkapaszkodni, ugye? Világéletében ateista volt. - Ismered a mondást, a hülyékre az Isten vigyáz. Személyesen. - Megfelelő szkeptikusság lappang abban a félmosolyban. - A hülyeség is csupán egy védekezési forma. Nem mindig önként választott és sokszor szuicid, de a lényeg azért ugyanaz marad.
Megszakad a beszélgetés, ahogy atlétás kolléga az ajtónyitással szinkronban behúzódik az elülső függőleges kapaszkodó és az első székpár közé, hagyja elnyomulni civilruhásékat olyan veleszületett természetességgel és könnyedséggel, mintha ugyan valóban nem is lenne tartanivalója az egyenruhás változattól. Mrs. Sikítófrásznak utána sem néz, bár valahol mélyen bizonyára hálás, hogy nem énekelt rögtön operát korábban aláfestőzenének. - Náh. - Reagál már a buszra kissé meg is csóválva a fejét különösebb kifejtés nélkül. Bár Roman elég kontár típus, ez a fajta viszonylag könnyen kiszámítható. Nem fog még egyszer szűk térben és kvázi egyedül próbálkozni ellene. Abban ellenben nem kételkedik, hogy összekaparja a tökeit a hiúságának mértékével fordított arányú időkereten belül.
Az izgatott hangtól vezérelve már felpillant a férfire. Felbaszhatná magát akár azon, hogy következetesen hülyének nézi, de egyrészt tudja, hogy nem erről van szó, másrészt a naiv szerep még valahol szórakoztató is rajta. Akkor is, ha ez viszont bizonyos szempontból támadási forma. Hm. Miért gondolkodik ilyen harcközpontúan ma? Ó, igen, rémlik. Seth nagyon csúnyán alulmaradt így estére a stílustalanul Nikolay névre keresztelt belső démonnal szemben és hát az már csak olyan, hogy vérrel, halállal és pusztulással álmodik. - Mnh. Még nem döntöttem el. - Feje némán koccan a kapaszkodó fémjén, az álla magasra emelve, a férfi helyett ezúttal az elsuhanó utcákat fürkészi. Mondhatnánk merengőnek is, de a figyelme valamiképpen így is fókuszált marad. - Lehet követem a csináld jobban tanácsodat és nyitok egy cicaneveldét a srácnak. Talán 5-10 év alatt megtanulja a "kérlek" varázsszót és visszakapja. - A legdurvább a fickóban, hogy az egetrengető faszságokat is olyan komoly tónussal és pókerarccal képes tálalni, hogy az már önmagában is emel a felvázolt képen. Már ha valaki elég intelligens érteni is az ilyesmit és nem repül el mellette szarkazmus, gúny, irónia, józan paraszti ész és minden egyéb értékelhető kvalitás. - Nem jellemző. Nyamvadt kiskölyök voltam, szóval hamar megtanultam megelőzni, kikerülni és személyteleníteni a hasonló problémákat. - Szól a tökéletesen őszinte válasz, mert az igazság ezúttal elfogadható valóságalapja mostani álcájának is. - De most jöttem neked egyel és nem tartom magam hálátlan típusnak. Gáz lehet a papírmunka, ha az ember buszán kinyírnak valakit.
♫: From The Inside ★ §: Maffiaovi orosz módra ★ ✎: 646 ★ id: 0015
Árcédulát függeszteni a vágyra, a kívánságra, az érdeklődésre, a tiszavirág életű izgalomra szentségtörés. Mégis megteszik. Beleturkálnak a gazdaságossági egyenletükben, valahol nagyon is egyforma fejszámolást végeznek, ám a kalkuláció két különböző eredményt hoz ki. A jelen helyzetben úgy tetszik, a szöcskének döntenie kell, hogy rálép-e bizonyos kúszómászó bizonytalan pallókra, amik szirénénekkel csalogatják, és tisztán látja maga előtt a helyzetet: a visszafordulás bizony később bajos lesz. De neki, Ezionak még nincs mitől félnie. Ha le is bukna egynémely kellemetlen vonatkozásaiban, énképének fehér sziklacsúcsai kibontakoznának a ködből még akkor is úgy hiszi, hogy hatalmában állna kedve szerint átrendezni a színpadot. Vagy éppen az óvatos szakadék-felfedező csontjait. Az erőszak mindenre megoldás. Akit ágyba hengerítene azon áthengeríteni ezt-azt sem okozna különösebb nehézséget a számára az eddigiek alapján, de a hátrálásból legalább az kiderül, hogy a másiknak van veszítenivalója. Tehát vélhetőleg felelőssége és komoly, összetett érzelmei is. Jó lesz vigyázni, bár szakadékoknak nincs természetes ragadozójuk. - Szép mentés - érzéki örömök olvadt nyirkossága fényesíti meg a mosolyát, bár nevezhetnék egyszerűen nyálnak is, ahogyan a férfi szavait is nevezhetnék válasznak, de nem az. Hiszen a kérdés még mindig az, hogy mitől olyan jól informált, és az a gondolatvonat már rég elment, ami szerint a puszta létezésének pozíciója erre aposztrofálja. Bár olyan világban élnének, ahol ez megtörténhet! Nem kellene bujkálnia. Valószínűleg. - De már értem a lényeget, ha Isten elfoglalt, mert a hülyékre vigyáz, akkor neked saját magadra kell vigyáznod, mert nem vagy hülye. Vagy Isten. Vagy ki tudja - méri végig most az egyszer cipellőtől séróig a hátrahúzódás közepette egy gyors pillantással, ami már a műfaját tekintve sem lehet alapos, de ennél alaposabban még amúgy sem látott istenszabású embert. Hiszen a titokzatossága a személyi kultuszát táplálja, aztán meg éppen csak az imént látta, hogyan vigyáz a hülyékre és a hülyékkel, miért is ne? Lehet, hogy éppen csak ilyen az Isten. Meg tudná szokni ezt a gondolatot. Aggódóvá lényegült hamisfényű pillantásából is juttat neki az indulathang hallatán, még a nővérei kedvéért fejlesztette ki ezt a nézést, bár valódi aggodalmat nem érez. Csak egy kicsit sajnálja, hogy valószínűleg nem a buszban kerül sor a következő csörtére, tehát valószínűleg lemarad róla. Aki lemarad kimarad, átkozottul nem tetszik neki ez a forgatókönyv, de a másiknak őszintén kétli, hogy baja eshetne Roman egész pereputtyától az előbbiek isten-fényében. Máris bálványimádásba kezd, pedig még le sem vetkőztette. Ma tényleg minden gondolat megőrült. - Cica mester akadémiája, még egy tanács, hogy mi legyen a neve - széles vigyorral helyeskedik szinte nevetőn, magába vési a tartás hanyag erejét, az áll vonalát, a nyak fesztelen kifeszülését, a fémen borzongó bőr árnyalatát. Nem is keres rá jelzőket. Minek? Helyi isteneket nem skatulyázunk.
Manhattan Avenue/Greenpoint Avenue - Azért a rokonságod nevében remélem, hogy állati jó életbiztosításod van, ha ezt tényleg megjátszod, mert 5-10 év alatt legfeljebb azt tanulja meg, hogyan váltassa ki veled. De nem nézek ki sokat belőle - fiatalabb korában ilyeneket evett reggelire, mert fejlődő szervezet volt, és mert az apja tisztjei közül valamelyik úgyis mindig a nyomában loholt, ha le is rázta egy kicsit, hogy bajt keverjen, ha éppen alulmaradt számíthatott rá, hogy mielőtt igazán rosszra fordulna a helyzet megjelenik a felmentő sereg. Úgyhogy sose tűnt el nyom nélkül, hát nem őrült meg teljesen. Ellenben a napininjával, aki nyilván teljesen bolond, de megveszekedetten jól áll neki. Alig tudja levenni a szemét halálosan komoly arcáról, ironizálástól irizáló tekintetéről, hogy körülnézzen a Brooklyn Bazaar felé, mielőtt áthajtana a kereszteződésen.
Manhattan Avenue/India Street Nincsenek ezek a megállók amúgy túl közel egymáshoz? Mehetnének egészen más útvonalon is, hogy aztán jól megnézzék ezt a nagyvárost, a legtöbben amúgy sem ismernek többet belőle, mint ami a csökevényes mentális térképükön figyel róla helytelen geográfiai irányokkal sorba rendezve. - Tehát elkerülni a bajt, errefelé így mondjuk - mosolyog rá előzékenységnek álcázott szőrszálhasogatással - nem mintha el tudnálak képzelni gyereknek, te az a típus vagy, akit készen meglátunk, és nem játszunk vele tovább, se öregebb se fiatalabb nem lehetsz - mert ő egy aktuális élvezet, amibe csak bele kell nyalni, de nem nyalnak bele. Most nem. - Óóóó! Ó! Csak nem azt akarod mondani, hogy ez az én kedvemért volt?! - nagyot sóhaj, élvezettel megnyalja a száját, felpillant a tükörbe, szemérmetlenül rámosolyog ezer vattosra kapcsolva azt a sármját, ami az ártatlanságához hozzátartozik, mintha egy kisebb lámpa gyúlna fel a feje fölött, még Keira is odanéz egy pillanatra, pedig ő átértékeli az életét, vagy elpanaszolja éppen ízes szavakkal a facebookon valamelyik pajtásának, hogy mi a fasz történt, de ő milyen jól elzavarta a faszokat. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire, mert ez viszont már megtörtént a közelmúltban, persze nem velem, szóval nagyon köszönöm. Most én tartozom neked annyira gáz, szóval...
Green Street/Manhattan Avenue - Ha legközelebb erre jársz meghívlak valahova, mit szólsz? Mert most már, hogy itt vagyunk kicsit későn lenne nyélbe ütni, nem? - lehengerlő menekülőútbiztosító módszerei vannak. Minden az időzítés kérdése. Erősen bízik benne, hogy mivel most megkapta a szabad utat visszatér a meghátráló bátorság és eljátszik a gondolattal, hogy megkockáztasson vele egy... randit? Remek terv. Amúgy. Be szokott válni. Erősen ránéz. Hogy ezt tudatosítsa. A visszautasítás elfogadhatatlan.
Amikor a vágyra árcédulát raknak, azt általában már kurválkodásnak hívják. Hogy ennek ellenére megteszi, nem pejoratív célzatú, szimplán egy technikai jellegű döntés. Megkívánni valami veszélyeset ugyanis éppolyan úri luxus, mint gyűlölni a várost, amely rejtekhelyet biztosít neki. Megteheti, de hosszútávon élettel nem feltétlenül összeegyeztethető tevékenység és rossz hír: Nikolaynak még mindig a sajátja a legfontosabb. Még akkor is, ha nem volt ez mindig így és megvan rá benne a potenciál a többre, mi oka lenne előrántani a mélyből? Egyéjszakás kalandokhoz nem hogy szükségtelen, nyűgös egyenesen. Kellemetlen, amikor a gondolkodás a tett halálává válik, de hé? A hat láb mély, hideg fojtószorosság sokkal kényelmetlenebb. Belehunyorog a tükörbe és nem szól a száj, hogy a mentés is csak akkor szép, ha a másik tapintatosan mélyen hallgat róla, ámbátor. Ha valamit megtanult már a másikról, akkor az az, hogy tapintatot nyomokban sem tartalmaz. - Nem vagyok híve a képzelt barátoknak, szóval valakinek muszáj. - Bármilyen szentségtörő is így nevezni istent, nyomát sem látni rajta holmi jókeresztényi megbánásnak. Az utolsó megjegyzésre már elneveti magát, acélos íriszeiben otthonos vendég a derültség. - Nagyon hízelgő, de nem, nem vagyok isten, biztosíthatlak. - Oldalra biccenti az állát, pillantása a mustráló tekintetet kövei lentről felfelé, csak hogy találkozhasson vele szemmagasságban. Mégis mit mond el róla az, hogy függetlenül az előzményektől és mindenféle visszalépésektől, nincs problémája azzal, hogy szembenézzen vágyainak aktuális tárgyával? És nem, az véletlenül sem Roman, aki egy régi jó típusát mutatja be a válogatott hülyegyereknek. Nevet a megjegyzés abszurditásán és azt már nem fejti ki, hogy mégis milyen mélységekben lenne ez a név minden szempontból félrevezető. A sorközi kérdésre mintha kissé megfakulna az irizáló kékség íriszbe oltott vidámsága, a rossz emlékek egyetlen gyors, kósza árnyként suhannak keresztül vonásain, melyet a másik el sem kap tán, azért rányomja a maga hétpecsétjét az összhatásra. - Nos, nincs különösebben rokonságom, szóval asszem ez nem lesz gond. De ha már itt tartunk, életbiztosításom se. - Mert az szintúgy olyan úri luxus, amit nem engedhet meg magának, plusz az ex-csöves identitástulajdonosának azért így az utcán kéregetve aligha futhatta ilyesmire. Oh, hát. Ő mondta, hogy csóró gyerek. - Mhmhm - Rápillant a szőrszálhasogatásra, de nem veszi különösebben a szívére. Fél év alatt nagyon szépen felfejlesztette az angolját így anyanyelvi környezetben, de időnként azért még mindig körülményesebben fogalmaz, mint kellene. - Pft - Elneveti magát a megjegyzésen. - Egyéb parancs, óhaj, sóhaj? - Vigyorog, mert az a se öregebb, se fiatalabb meglehetősen ukázszagú. Egyébként abba a típusba tartozik, akiről nehéz pontosan belőni a korát, mert hosszú időn keresztül pusztán "nemesednek" a vonásai, nem pedig ráncosodnak, de hé? Még baromi fiatal ehhez. Pislog egyet a hirtelen eszkalálódó hangulatra, mintha meglepné a felfokozott reakció, avagy azt kérdeznék a vonások, hogy mégis mi másért? Nem mintha nem szorult volna belé elég empátia, hogy átérezze Keira helyzetét, vagy ne lennének meg a saját tapasztalatai a témában, esetleg ne lenne tisztában azzal mekkora problémát is jelent, ha a maffia területén történik gyilkosság és kit mennyire vesznek górcső alá, ám... - Azt hiszem pontosan ezt mondtam. - Ő nem tetteti az ártatlant, sem pedig a naivat, holott Seth nagyon is ezt követelné meg, de... a tetszése meg azt követeli, hogy fizessen meg érte, mert az élet már csak így működik. Ha nem teszi önszántából, hát megvámolják máshogy. A bajt nagyon sok szinten el lehet kerülni, egyszersmind póluserősségű mágnesként is lehetséges behúzni egy ilyen ölbemarkolóan tízpontos élvezkedő, elégedett macskamosollyal. Oh, fuck. - Igazán nincs mit. - Előzékeny, de éppúgy hiányzik az elköteleződés egy stílusos "bármikor" személyében, mint Keiránál. Vannak enyhe problémái mostanában az ígéretekkel. Már épp feltartaná a mancsát, hogy ugyan már, a nagy francokat tartozik, de valójában azonnal elhal az inger pusztán néhány szótól. Jól érti, hogy épp most hívták... randira? Megnyalja a száját, pillantása fixálódik sofőrünk profilján, ahogy eltolja magát a kapaszkodó fémjétől szinkronban a busz megállóba ívelő pályájával. Nagyon, nagyon erőteljesen érzékeli, hogy nincs más választása, de... réges-rég megtanulta már, hogy az valójában mindig van. - Miért is ne? - A kérdés kifelé bár nem annak hat, belül nagyon is nyomós válaszok erőszakolják a költőt. Ahogy a busz megáll és az ajtó nyílik (már ha valóban eresztik), kezet nyújt a férfinek. - A hosszú körbetartozások szent nevében, hagyom hogy lógj egy bemutatkozással is. - A pillantása kiismerhetetlen, a mosolyában ott bujkál a játékosság könnyedsége keveredve a mélyebb elvárások súlyával, míg a kézfogása erős, határozott, fegyverhez szokott fajta. - Nos, további jó hisztis, piás, anyucikölykeimentes utat! Még látjuk egymást. - Fél keze a zsebében, ahogy hátat fordít, a másikat még megemeli jelzésértékű búcsúzásra, aztán ahogy leszáll a buszról, ugyanazzal teszi vissza a fülhallgatót is. A már túl jól ismert dallam bár nem a legjobb aláfestőzenéje a futásnak, a szavak régi barátként kísérik hazáig.
"Cause I can't see forgiveness And you can't see the crime And we both keep on waiting For what we left behind"
Kezdőlap
