Megvan az a mondás, hogy csináld amit szeretsz, és soha egy napot nem kell dolgoznod az életben? Ha ez tényleg így lenne, akkor a felnőtt filmipar csúcsait döngetném ahelyett, hogy a denevérek példáját követve az est beköszöntével aktivizálnám magam; De nem panaszkodom. Ritkán kell korán kelnem, a névjegyem apróbetűs részén ez áll: "12:00 előtt csak akkor hívj, ha ég a ház, és kellene még benzin."
Kezd nevem lenni a szakmában. Vagy így, vagy úgy de beszélnek rólam, amely ingyenreklámmal én tökéletesen elégedett vagyok - hétpróbás ribancként emlegetnek. Ez, és az alaposan felvágott nyelvem mellé birtoklom a fehér cápák főbb vonásait: szeretek úszni, kitartó vagyok és ha valami a kezeim közé vagy a számba kerül, azt többé nem eresztem.
Össze vagyok nőve a telefonommal - eljön egyszer az a nap is, hogy asszisztenst alkalmazzak, addig viszont mindig és minden körülmények között elérhető vagyok. 12:00 előtt csak saját felelősségre.
Ezzel együtt sem vagyok törtető karrierista, csupán a kihívások embere. A munkám összeegyeztethető a szórakozással, sőt - ennek megfelelő az öltözködésem is. Aki decens nadrágkosztümöt vár, az bizony csalódni fog mert mindentől függetlenül harminc éves fiatal nő vagyok: a munka van értem, és nem fordítva.
Csak akkor dohányzom, ha iszom - és nem bírom a piát. Ha lehet akkor almalevet dédelgetek a whiskey-s pohárban, mert a mértéktartással is vannak problémáim - legutóbb majdnem bevittek garázdaságért, pedig csak a széket rántottam ki a csaj alól aki a fülem hallatára ekézte a Blood Addictot, az asztalt teljesen önállóan fejelte le.
Többet látni jókedvűen, nevetve, mint a körmeimet rágva idegeskedni vagy hagyni, hogy valami barom felbosszantson (képtelen vagyok tolerálni az emberi hülyeséget) - a stresszlevezetés számos módját alkalmazom: a bokszteremben, a motorom nyergében, vagy a tévében Gordon Ramseyt nézve, ahogy kínozza a szakácsait.

Szent Hollywood-i szabály: ha a városi lány vidékre cuccol, vagy ha a vidéki veszi be a betondzsungelt a hamuban sült pogival, annak másfél-két órán belül biztosan jó vége lesz. Előbbi a tesztoszteroncsődör Marlboro pasival alapít családot, utóbbi Christian Gray oldalán jön rá, hogy mennyire szereti ha jól agyonverik - esküvői harangok, szülőszobai snitt, némi ének, vége főcím.
Frászt.
Kis csúsztatással ugyan de mondhatjuk, hogy beleszülettem a szakmába: az öregem bokszolóként kezdte, hogy aztán magasan felfelé ívelő sportolói karrierjének korai derékba törését követően átnyergeljen a profik menedzserének. Anyámnál hasonló a kotta. A balettel befürdött, Showgirl lett (majd terhes), végül papírforma szerint koreográfus - színpadért ácsingózó fiatal lányok váltak a keze alatt tutajos látványossággá a Las Vegas-i miliőben. Sejtjük, hogy nem volt átlagos gyerekkorom, igaz?
Mit tanultam a szüleimtől? Mozgáskultúrát. Öltözködni úgy, hogy kipakoljam azt amim van, közben mégis mindent a fantáziára bízzak. Alkalmazott erőszakot. Hogy soha ne hagyjam magam megfélemlíteni, vagy kihasználni.

Az első munkahelyem, egy zenei tehetségeket kutató-futtató cég fordított a zeneipari menedzsment és maga a zeneipar felé -  a fater okán nem ért meglepetésként a rendszer felépítése, de immár ha egy popcsillagocska interjújában elhangzik az "önmagamnak, a kitartásomnak köszönhetek mindent" példakép-teremtő klisé, rögtön vérben úsznak a szemeim. A háttéripar nélkül szarni sem tudnál egyedül, kislányom/kisfiam.
Öt év alatt nőttem ki a boltot. Nem tudtak többet tanítani, nem tudtak többet adni, és egyébként is utálom Justin Biebert.
Senki előtt nem volt titok, hogy önállósodni akarok. Az sem, hogy az egymás kölcsönös kihasználásán alapuló viszonyom a főnökömmel végérvényesen véget ért - eljött az ideje, hogy a saját üzletem érdekében másokkal is ágyba bújjak.

Nem hazudok, az elmúlt három év nehéz volt. A befutottaknak nem kell új menedzser, a feltörekvők esetében pedig ott a kockázat, hogy végül nem érik meg a befektetett energiát - lekopogom megy a szekér, már nem kell tolni, de a nagy áttörés várat magára, miközben az idegszálaimat pengetik gitárhúr helyett a velem szerződött bandák. Ha anyám véletlenül unokákat akarna, mutathatnék erre a cirka húsz emberre: ezeket adoptáltam, gügyögj nekik.
Mindig az emberi része a legnehezebb. Láttam kollégát megroppanni a nyomás alatt, és olyat is, akit inkább lapátra tett a bandája, mintsem a zsarnoki attitűdöt tovább tűrjék. Baromi nehéz megtalálni a középutat, főleg, hogy az első sikerek könnyen az ügyfél(ek) fejébe szállhat - és egyszer csak arra eszmél az ember lánya, hogy a zenekara voltaképpen ellene dolgozik. Itt jön képbe az aranyszabály: ne keverd az érzelmeket az üzlettel.