Frederick Blaese lányaként felnőni azt jelenti, hogy csak rá kell pillantanod valamire és máris tied a legelső kiadás.. Ez tulajdonképpen nem olyan rossz része az életnek, főleg azért, mert manapság a pénz igenis nagyhatalomnak számít. Persze ze azt jelenti, hogy eléggé felszínes kapcsolatokat alakítasz ki, de nem rendülsz meg tőle igazán, mert pénzzel szerzel magadnak minden mást, amit csak lehet. Egyenes utat minden jó helyre, olyan emberekkel találkozol, akik nem a proli közé tartoznak, s gyakorlatilag meg is sértheted bármivel őket, ettől független ők mindig ugranak, ha kedves szavakat intézel hozzájuk. Az sem rossz, hogy a tovább tanulásod is bőven be van biztosítva, hiszen az apád nem is egy egyetemet pénzel, azért, hogy te még választhass is. Azonban, ha van benned némi jó érzés, akkor ez elég nagy teher is lehet. Nem mindig vágysz arra, hogy fennhord az orrod, illetve a mesébe illő külcsín mögött, sok érzelem rejtőzik. Egy darabokban lévő család nem a legnagyobb buli, főleg akkor, ha mindenki figyeli minden lépéseteket. Azt hiszem ennek köszönhetően romlott meg igazán a kapcsolatom az apámmal. Persze ő ezt már késő vette észre és kompenzálni azzal akart, hogy mindent alám tett. De igazi mélyről jövő érzéseket talán utoljára akkor kaptam tőle, amikor legelőször megpillantott. Aztán rájött, hogy a lábam között nincsen ott a fütykös, ezzel pedig először csalódott bennem. Én pedig, mint egy jóra való rendes kislány, gondoskodtam arról, hogy ne unatkozzon és mindig is tudjon arról, hogy bizony van egy olyan gyermeke, aki figyelemre vágyik. Kezdetben apró-cseprő dolgokat műveltem. A családdal szórakoztam, családtagokat bosszantottam, azonban ahogy nőttem egyre több lett velem a gond. Tavaly még el is küldött nevelőintézetbe a nyárra, mert azt hitte, hogy onnan visszatérve, majd egy apáca növendéket kap. Egy darabig még el is játszottam a szerepet, de aztán marhára unatkozni kezdtem, s azt gondolom, hogy ez erre a csodálatos napra érte el a csúcspontot. Ez egy csodálatos nyári nap, melyen tökéletes arra, hogy apám idegein még inkább táncikáljak. Egy hosszú hétvégére utaztak el az aktuális barátnőjével, bár még őt sem volt hajlandó felvállalni a nyilvánosság előtt. Úgy érzem, hogy megint egy vagy két hétig lesz csak meg, a pót anyucim, aki ráadásul fiatalbab nálam… Első alkalommal közöltem vele, hogy azért ne köszönjön csókolommal, mert eléggé gáz lenne. Anyámmal míg kellett kitartottak, fedezték egymás hátsóját, aztán egy elsunnyogott válással, anyám elment, hátrahagyott engem az ördög kezében, kapott elegendő pénzt arra, hogy új életet kezdjen, s bizony abba én, aligha fértem volna bele. Az édesdrága jóságos Fred, utálja, hogy lánya van, szerintem ezzel a ténnyel még halálában sem fog megbarátkozni, ami eléggé megnehezíti azt a csodálatos apa-lánya kapcsolatot, melyet már igencsak megélnék vele. Mindig is rühellte az az gondolat, hogy nincs egy fiú, aki a nevét és a céljait tovább építgetné. Maradi kis seggfej, aki azért hajtja korombeli libákat, hogy valamelyikünk hátha kihord számára egy fiút. Az se számít neki, hogy mire a gyerek betölti a húszat, arra ő elpatkol. De sebaj, ha kell még bevetem a fél órás pomponlány tapasztalatomat is és szurkolok nekik, csak ne én legyek az, aki tovább építi a birodalmát. Mert bizony, ha egyszer erre kell vetemednem, inkább kiugrom az egyik magas épület legtetejéről, ejtőernyő nélkül. A programom az lenne mára, hogy sok-sok pénztől meglovasítom az öreget. Egyszerű munka, csak egy jó gép kell hozzá, melyre szerencsére már régen szert tettem, egy jó kis hálózati kapcsolat és még csak a közelében sem kell lennem a lakásnak. Csak a mocsadék új kódrendszert építettet ki, melyhez a távoli hozzáférés kevéskének bizonyult, így hát közelebb kellett merészkednem. Mostanság nem vagyok szívesen látott vendég a házában, úgy gondolja, hogy kapok elegendő apanázst ahhoz, hogy külön éljek, s a kötelező körökön kívül nem igazán szándékozik látni. Így hát lopakodó üzemmódban kell intézkednem, pedig szívesen csináltam volna hatalmas káoszt és felfordulást úgy, hogy ő is és az emberei is jelen vannak. Vállamon két táskával, surranok be a hátsó ajtót használva, egészen apuci dolgozószobájáig. Okos az öreg, illetve a neki dolgozó technikusok is eléggé dörzsöltek, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy egy hisztis, gyerekkori sérelmeket elnyomó Nőtől, senki és semmi nem óv meg. Függönyök behúzva, kívülről teljes sötétségbe borult a ház, de odabent bizony óriási gaztett készülődik. A dolgozó tökéletesen kiépített hely ahhoz, hogy valaki, aki meg szeretné „viccelni” a jó öreg Frederick Blaeset, az agyára menjen. A gépek ezerrel pörögnek, mindkettő azon van, hogy megkönnyítse a dolgomat, az ujjaim sebesen sercegnek, a billentyűzet majdnem felgyullad. Teljesen belemerülök a munkába, aztán egyszer csak hopp, egy vészesen villogó vörös fény, jelezi nekem, hogy nem vagyok egyedül. A logikus az lenne, hogy csapot-papot hátrahagyva menekülőre fogom, de mivel biztos vagyok abban, hogy nem az apám érkeztet hirtelen haza, ezért nem kezdek bele a kapkodásba. Kortyolok egy nagyobbat a kitöltött borból, s a kamerák képeit kezdem sürgősen előkeríteni, hogy meglessem, ki merészeli ezen a mocskos éjjelen, megsérteni a nyugalmam közepette. S bizony nem kis meglepetés ér. Tényleg nem az apám kívánt bejutni, nem is egy csinos kis cicababa és nem is az itt dolgozók egyike, hanem egy fekete ruhás, csuklya alatt megbúvó alak rajzolódott ki, ki serényen törte fel az egyik ablakot. Érzem-e az ijedség által generált félelmet? Kicsit. Menekülésbe kezdek? Ugyan. Kortyolok még egyet, lábaimat lassan leemelem az asztalról és úgy határozok, hogy jó lesz megviccelni a betolakodót. Első lépés; az ablak felnyitás, mivel az egész automatizált, így ebből a helységből is könnyedén irányítható. De nem elégszem meg azzal, hogy lazán felpattintom neki, had sétáljon be. Le-fel nyitogatás, mintha megbolondult volna rendszer. Aztán újra felnyitás, hagyom, hogy ő félig bemerészkedjen, majdnem mindene átjusson, s bumm, az ablak rá a lábára. Bocsika. Második lépés; hagyni, hogy egy kicsit magához térjen, szitkozódjon, átkozza a félvilágot és keresse ki a vétkes, de mivel senki nincsen a közelben, akit megruházhatna, csak engedni, hogy elinduljon a célja felé. S bár nagyon élvezetes lenne végig szemlélni, hogy ő miképpen kívánja tönkretenni az apámat, nem adhattam könnyen a dolgot. Ha már sikerült a rendszer felett átvennem az irányítást mindent lezárok. Az összes zár kattan, szépen egyenként, hogy csapdába ejtse a betolakodó tolvajt. Harmadik; fények felkapcsolása még pedig olyan sorrendben, ami szépen lassan elvezeti őt a dolgozóba. Bizony, elég bátornak érzem magam ahhoz, hogy felfedjem ki is vagyok, s ehhez onnan szereztem erőt, hogy apám alsó fiókjának zárát is feltörve, szorongathattam egy fegyvert a kezemben. A félelme egyre nőtt bennem, azonban tudtam, hogyha már belekezdtem ebbe az egészbe, akkor nincsen visszaút. Nem apámat akartam védeni, hanem magamat, s azt a lehetőséget, hogy én szúrjak ki vele. Ám hajlandó vagyok okosan cselekedni, ha a besurranónak másra fáj a foga, átengedem neki, had vigye. Csak előtte tárgyaljunk szépen okosan. Ujjaimmal lassú üzemet verek az asztalon, míg várok. A kamerákon keresztül követve az alakot, egyből kiszúrtam, hogy nem ostoba. Ám egy olyan mozdulatot tesz, mellyel bizony meglep. Zene? Tényleg zenét kezd el hallgatni, mikor én nyíl egyenes utat adok neki az apám dolgozójához, ahonnan bármit elérhet? Ráadásul táncikál? Szemeim összeszűkülnek, muszáj másik kamera állást látnom ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez most tényleg azt műveli-e, amit én gondolok. Hát lehidalok. Ez nem ostoba, hanem egy bolond, akinek tuti elgurult a gyógyszere. Nem tudom, hogy neki ez mire jó, de engem nem kifejezetten szórakoztat, inkább dühít. Jobbommal finoman rámarkolok a fegyverrel, s lassan felemelkedem a székből. Lábaim kissé megremegnek, ettől függetlenül orromat megemelem, s lassú léptekkel kerülöm meg a dolgozó asztalt, hogy hátamat neki vetve álljak az ajtóval szemben, előre tartva kezemet, melyben a kiskaliberű pihen. Nem áll szándékomban senkit sem bántani, azonban egy elven működök ebben a helyzetben. Inkább én legyek fölényben, mint ő, s nem hiszem, hogy arra számít, hogy egy fegyvert tartó huszonévessel találja szemben magát.
Amíg a képernyőn keresztül egy különös szinte komédiába illő előadást nézek, az egyik laptopot arra használom, hogy minél több információt szerezzek a látogatóról. Ehhez szeretnék elkapni tőle egy olyan pillanatot, amelyben valamilyen árulkodó jelet mutat magából. Ám a maszk és a jól záró ruha, nem könnyíti meg a dolgomat. Pedig, ha így lenne... Kihasználhatnám az ismeretségeimet, melyeket az álcázásra könnyedén felhasználhatok bármikor. Habár egy elkényeztetett kis fruskának tűnők, voltak már olyan dolgaim, amiért nem csak ejjnye bejjnye járna. Milyen szerencse, hogy ész mellett egy kevéske szépséget is örököltem, így bevetve bájaimat, könnyen sikerült olyan férfi ismerősöket összekaparni, akik bevédhetik a formás kis hátsómat. Az egyik ilyennek köszönhetően az egyik arcfelismerő programot is könnyedén kezelhetem, ám a Jacksonra riszáló alak nem adja eléggé könnyen magát. Ám azt eléri ezzel a tánccal, hogy ne rettegjek tőle eléggé. Sőt, inkább tartsam komikusnak, mint félelmetesnek, így mire elérkezünk a találkozás pillanatához, felszívom magamat annyira, hogy magabiztosnak érezhessem magamat. – ’Estét – mosolygom rá szelíden. Nem félek, - legalábbis ezt igyekszem magammal is és a betolakodóval is elhitetni- még magamon is meglepődöm azon, hogy hangom nem remeg és lábaim is elég stabilak. A gimiben attól az átkozott nőszemélytől félsz, akinek a legnagyobb hatalma van, mindenki felett. Azt hiszed, hogy nem jöhet rosszabb, erre tessék. Itt állsz egy hús-vér betörővel szemben. – Persze, az éves nagytakarítást végzem – tekintek én is a gépek felé, melyek még így is dolgoznak. Keresnek és kutatnak, hogy a lehető legsebezhetőbb pontot találják meg. Mert én nem arra vágyom, hogy némi pénztől megszabadítsam az apámat, hanem egy szép kis rejtett bombát szeretnék beépíteni. – Sajnálom, ha ki kell ábrándítsam, de ezekhez biztosan nem nyúlhat – emelem meg a fegyvert. Láthatja a tartásból és a nézésemből is, hogy nem először fogok ilyent, hiszen nem remeg a karom, szemeimben pedig egy különös fény csillan. Nem vágyom arra, hogy öljek, de ha kell eltalálom rajta azt a pontot, melynek köszönhetően hamar elvérzik. – Szerintem ne húzzuk feleslegesen egymás idejét és kezdjen csak el csiripelni arról, hogy mit keres itt - nem különösebben táplálok érzéseket Jackson és a számai iránt. Tulajdonképpen a zenét is eléggé hűvösen fogadom, s tudom, hogy mi ezzel a célja, de nem. Az esetlen őzike nem olyan szerencsétlen, mint amilyennek kinéz. A gazdag kölykök között felnőve kell, hogy legyen benned tartás és rafináltság, én pedig ezeket szépen lassan növesztettem magamra, gyakorlatilag észrevétlenül. – Ha eléggé kielégítő választ ad, nem nyomom meg az asztal sarkában lévő gombot, ami egyből a rendőrséget riasztja, ha pedig túlságosan untatna, akkor sajnos rossz hírem van – ártatlanul mosolygom rá. Tényleg érdekel, hogy miért jött. Mert, ha pénzért, akkor nem így jön be, illetve megoldhatta volna már kívülről is, hiszen én legyőztem az összes biztonsági szervert. Itt sokkal többnek kell lennie, ami talán még az én hasznomra is lehet. Hiszen két fronton támadva az öreget sokkal nagyobb buli lehet, mint egyedül munkálkodni.
Szinte érzem az értetlenségét. Persze, hogy nem tudja miféle nagytakarításról van szó, elvégre nem lát bele a gépekbe. Igen, ez egy olyan szójáték, melyet jelenhelyzetben maximum csak én vagyok képes értelmezni. Majd, amikor eljut apámhoz, hogy eltűntek adatai, pénze és egy kissé megbojgatták az üzleteit, akkor ő is értelmezni tudja majd, hogy kicsike lánya, miképpen takarít. Maradjunk annyiban, hogy a szülők, mikor elküldik a gyereket, hogy takarítsanak ki, nem ilyesmire gondolnak. De hát magának köszönheti, hogy ennyire ellenszenves lettem vele, talán ha kicsikét többet figyel rám… Áhh nem, akkor is itt lennék és éppen ellene dolgoznék. – Tán nem barátai az ilyen gépek? – nézek rá érdeklődve, mert valahogy nem azt érzem, hogy a rajtam való átjutás lenne a gond. Azt hiszem, itt valami más lapul meg, s ha már úgyis azt akarta a sors, hogy összetalálkozzunk, akkor had tudjak meg róla még pár információt, ami a későbbiekben talán még hasznomra is válhat. Bár arc nélkül.. Csak névtelen és arctalan senki lesz számomra, ha kisétál innen. HA! – Nézzen már rám – legszebbik oldalamat elővéve állok előtte és ártatlanul folytatom tovább a mondanivalómat. – Maga szerint kinek hinnének? Önnek, aki álarcban, kesztyűben és fekete ruhában állt itt, vagy nekem aki csak védi magát egy betörővel szemben? – megvonom a vállaimat, amolyan így jártál haver szerűséget üzenve a mozdulattal. – Mellesleg van protekcióm a ház uránál – nem árulom el, hogy ki vagyok. Jobb, ha nincs tisztában azzal, hogy éppen a saját lánya ténykedik az itt élő ellen. Mert még nekem elkezdene itt fejtegetni, meg úgy bánni a szavakkal, hogy az idegeimre megy és tényleg kénytelen leszek megnyomni azt a gombot. – Először is, nem tudom ki az a Frank, akit említesz – mosolyra görbül a szám. – De Frederick Blaese biztosan éppen most tört szét valamit, mert még a nevét sem tudod – továbbra is mosolygok, mi több ez már vigyorgás. – Én legalább tudom, hogy kinek a lakásában vagyok, de mond csak, TE nem tévesztettél véletlenül házszámot? – szökken fel az egyik szemöldököm, s vigyoromból gyorsan gyanakvó arc lesz. Ennyire amatőr lenne, vagy ennyire nem számít neki, hogy a potenciális áldozatát hogy hívják? Bármelyikről is van szó, egy kissé kiábrándító a dolog. – Másodszor, élnék azzal a lehetőséggel, hogy én voltam itt előbb, szóval szépen kivárod a sorod – most először eresztek egy hangyányit a pisztoly tartásából. – Miután bedöntöttem a rendszerét, felőlem azt viszel innen, amit csak szeretnél – kitérnék arra, hogy miért kezdem el tegezni egy bizonyos ponton. Egy, nem néz ki egy vénségnek, igaz az arcát nem látom, de a kiállása is arról árulkodik, hogy nem egy nyolcvanas éveiben járó valaki. Kettő, tisztelet. Nekem a magázódás jele a tiszteletnek, s jelenleg őt nincsen miért tisztelni. – Ha jó fiú leszel, talán még a nyomaidat is eltüntetem – bökök fejemmel a laptop felé. Képes vagyok rá, elvégre a ház rendszere már megvan. Mibe kerül egy végtelenített felvételt rátenni? Nekem semmibe, neki? Hát az már tőle függ. Mély levegőt veszek, ugyanis a határozott beállás és szavak sokasága mögött elkezd éledezni valami. Az adrenalin, mintha kicsit alább hagyna, s az agyam most ismerné fel a helyzetet. Egy betörő áll velem szemben, aki ki tudja mennyire veszélyes, én meg itt hadonászok egy fegyverrel, amiről azt sem tudom, hogy egyáltalán töltve van-e. Próbálom nem mutatni felé a pillanatnyi pánik átsuhanását, de ha jó megfigyelő, akkor tuti észreveszi. Már pedig, eltekintve a név hiányosságától, tényleg nem tűnik egy kezdőnek. Akkor pedig jobb lesz, ha pár mélyebb lélegzetvétel után, megpróbálom bebiztosítani magamat. Csak tudnám, mivel lehetne..
Kezdőlap
