Mindenki a huszonegyedik születésnapját várja, de elfelejtik, hogy a tizennyolcadik is lehet ugyanolyan jelentős. Példának okáért azért, mert aki betölti ezt a kort felnőttnek számít és mindenféle szülői engedély nélkül mehet tetováltatni. Nem mintha személy szerint panaszkodnom kellene, a szüleim egészen engedékenyek voltak az első két tetoválásommal is, de igaza volt annak, aki azt mondta, hogy ezzel nem lehet leállni, mert azóta valószínűleg az univerzum kísért minden nap azzal, hogy vagy a social médián futok bele olyan posztokba, amik miatt legszívesebben rohannék a kedvenc emberemhez, ha tetkókról van szó, vagy olyan emberekkel találkozom, akik ugyanerre inspirálnak.
A szüleim engedékenységét valójában nem úgy kell érteni, hogy mindenben támogattak, amibe belefogtam, vagy amihez kedvem támadt. Annyira el voltak foglalva magukkal és azzal, hogy drámázzanak a válásukkal, amibe végül soha nem mennek bele, hogy gyakorlatilag akármilyen papírt az orruk alá nyomhattam volna, egyszerűen aláírják, kérdezés vagy különösebb érdeklődés nélkül. Ha valaki, akkor Moeez volt az egyetlen ember ebben az egész elcseszett családban, aki odafigyelt rám, néha túlságosan is. Viszont nélküle biztosan megőrültem volna, még ha egyébként soha nem bírtunk ki többet tíz percnél nyugodtan egy helyiségben. Amikor együtt mentünk bulizni, mindig ott volt valahol a közelben, ha valaki túl messzire ment a kezeivel, egyszerűen leszedte rólam, mert a hülye sűrű szempillái és göndör haja ellenére is képes volt olyan pillantást vetni másokra, hogy attól rögtön elszégyellték magukat a száznyolcvan centis egyetemisták is.
A szerelmi életemet azért mégsem a bátyámmal volt a legszórakoztatóbb megbeszélni, de az iskolában szerzett, vagy gyerekkorom óta meglévő barátnőim véleményében sem bízhattam mindig, mert olyan érzésem volt, mintha néha pontosan azt mondanák nekem, amit hallani akarok és nem azt, amit hallanom kellene. De ha valaki véleményében bíztam, akkor az pontosan az az ember volt, aki egyébként életem végéig ott maradó dolgokat varrt rám. Most sem terveztem televarratni a hátamat, vagy megterveztetni vele egy full sleeve-et, de értékeltem, hogy vállalja az olyan apró kihívásokat is, mint az én finomvonalas tetkóim.
Ismerős volt a környék, ahová meg kellett volna érkeznem, én mégis tettem egy kis kitérőt, mert nem akartam üres kézzel érkezni, függetlenül attól, hogy egy szolgáltatásért terveztem fizetni. Mégis azt gondolom, hogy a mi kapcsolatunk Lisával több ennél, mert rendszeresen osztottam meg vele az ötleteimet - és tényleg brutálisan őszinte tudott lenni, ha párkapcsolati témában kérdeztem tőle. Végül két kávét és némi becsomagolt süteményt egyensúlyoztam a kezemben, amikor kinyitottam a szalon ajtaját. Rámosolyogtam az időpontokat intéző lányra, aki maga is számos szebbnél szebb tetoválással büszkélkedhetett. – Lisához jöttem. – Könnyedén jelentettem ezt ki, mert tényleg így volt. Ő úgy bólogatott nekem, mintha nem is kellene ezt mondanom, pedig tényleg csak két tetoválásomat csináltattam itt. Végül az ő mosolygó intését követően indultam el a hátsó részbe, ahol a csodahosszú hajú lányt kerestem. Kevés embertől irigyeltem bármit is, de Elisheva haja pontosan ezen dolgok közé tartozott.
– Szia Rapunzel! – Széles mosollyal az arcomon köszöntem rá, amikor megpillantottam őt és a levegőben küldtem felé két puszit. – Hoztam neked néhány finomságot. Remélem csak jó kávézók vannak itt a környéken, mert teljesen random mentem be az egyikbe. De jól néztek ki a süteményeik. – Egyesével igyekeztem lehelyezni a dolgokat egy szabad felületre. – És remélem nem kávéztál mostanában... – Az elviteles pohár felé intettem az állammal, aztán kérdés nélkül foglaltam helyet. Képes voltam kifejezetten otthonosan mozogni itt, amit most jól is esett a lelkemnek. – Hogy vagy? – Finoman meglóbáltam a lábamat, hogy azért ne rúgjam le őt a fekete csizmáimmal, de a magasságom miatt hajlamos voltam erre a mozdulatra azokon a helyeken, ahol nem ért le a lábam.

581– szia, kedvenc emberem   – ♫ – öltözék – ⌽