One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



catch me if you can ☆ Saya & Isa

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptySaya Manoban
Yesterday at 11:41 pm



Egy pörgős nap végén | Taytum & Saya

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptySaya Manoban
Yesterday at 11:40 pm



come on small pet, let's meet

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyRomero D. Bohen
Yesterday at 11:09 pm



Fortune útjai kiszámíthatatlanok

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyCaitlin Star
Yesterday at 10:42 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyMillie Crawford
Yesterday at 10:18 pm



l'arrivée - Marion & Pierre

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyMarion Arceneaux
Yesterday at 10:15 pm



BelAmi

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptySelket Sheay
Yesterday at 9:54 pm



Játékpartner keresõ

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyJoshua Miller
Yesterday at 9:36 pm



Unexpected trip to Peekskill

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyDean Calver
Yesterday at 9:09 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 15
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 104
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Amelia J. McCoy, Bellamy West, Caitlin Star, Choi Dae Won, Fable Hill, Freddie Berles, Henry H. Marsh, Katherine P. Montgomery, Marissa Grey, Mason Ford, Raelyn J. Winters, Romero D. Bohen, Sarah Farrow


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyYesterday at 10:18 pm



Ruby and Millie

Ez az érzés annyira ismerős. Már egyszer volt hozzá szerencsém. Amikor Briant elveszítettem, akkor pont ugyanennyire tehetetlen, kétségbeesett és csalódott voltam. Mint aki alól egy laza, de gyors mozdulattal kirántják a szőnyeget, én pedig ügyetlen mozdulatokkal kapálózva próbálnék talpon maradni, valami kapaszkodót keresni a közvetlen környezetemben, de természetesen semmi nem lenne ott, ami megakadályozna a fájdalmas és hangos koppanástól, így hát nagy puffanással zuhanok a földre, a tagjaim teljesen elnehezednek, ezért nem tudok felállni, a világ forog, én pedig lassacskán beleszédülök. Pont ilyen érzés kerülget. Megint. És megint Brian az oka. Olyan, mintha megint elveszíteném, csak más értelemben. Fájdalmas a felismerés, hogy igazából már jóval korábban elveszítettem, mint amikor meghalt – akkor veszítettem el először, amikor ezzel a nővel összeállt. Csak én erről nem tudtam. Ő pedig eltitkolta. Hazudozott, titkolózott, olyan dolgot tartott magában, ami ennyi év után csak még jobban fáj. A hétvégi kiruccanás a haverokhoz nem is annyira a haverokhoz történt. Azért nem akarta, hogy megismerjem a “barátait”, mert nem is a barátairól volt szó, hanem erről a libáról. Erről az utolsó libáról, aki egyszerűen betoppant az életünkbe, aztán szépen tönkre is tette. Nem tudta eleinte, hogy házas? Eleinte nem tudta. Eleinte. De amikor megtudta, akkor sem vetett neki véget. Nyugodt lelkiismerettel tette szét a lábait egy házas embernek, akit otthon várt valaki. Hogy lehet valaki ennyire önző? Hogy lehet lesüllyedni erre a szintre? Mit kell ahhoz tenni, minek kell történnie egy emberrel, hogy ennyire utolsó, mocskos dolgot csináljon?
Eleinte egészen kedvesnek, szimpatikusnak és barátságosnak tűnt a lány, de a véleményem óriásit fordult az elmúlt pár percben. Minden egyes szavától egyre jobban megy fel bennem a pumpa, egyre nagyobb kényszert érzek rá, hogy kiosszam – mind szóban, mind pedig egy óriási pofont neki. Hogy tehette ezt? Brian hogy tehette ezt? Mi nem volt elég jó? Sosem beszélt arról, hogy bármi problémája lenne, szeretne valamit másként csinálni, valamin változtatni, valamit kipróbálni... Semmit nem mondott, ami arra utalt volna, hogy valami nem oké. Még csak jelét sem adta. Kérdőre akarom őt is vonni, fel akarom pofozni, kiabálni akarok vele, üvöltözni, amiért ezt csinálta. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, közel sem vagyok az. De ezt nem érdemeltem meg.
Mielőtt bármit is tennék vele – netalán az utolsó szálig kitépném az összes haját – a konyhába indulok, az egyik felső szekrényből pedig egy átlátszó üveget veszek ki. Az átlátszó üvegből átlátszó italt töltök poharamba, amit egyben lehúzok. A tequila hirtelen égeti végig a nyelőcsövemet, gerincemen kellemetlen bizsergés fut végig egészen a tarkómig. Dühtől remegő ajkakkal fordulok szembe vele. Mit vár tőlem? Mégis mit mondjak? Semmilyen magyarázattal nem tartozom neki, semmi mondandóm nincs irányába, egyszerűen azt akarom, hogy takarodjon el az életemből és soha többet nem kelljen látnom a pofáját. Eddig tudtam tartani magam, erősnek mutatni magam. Fátyolos, ködös tekintetem azonnal kitisztul, amint legördülnek az első könnycseppek.
Nem megy el.
Nem megy, helyette marad. Sőt, közelebb is jön. Ahogy közelebb lép, derekamat a pultnak vetem, mintha menekülni akarnék, hátrálni, de nem tudok. Nem akarok a közelében lenni, felfordul tőle a gyomrom. Legszívesebben ellökném, elküldeném a melegebb éghajlatra és üvöltöznék vele.
- Mit akarsz még mondani? – fakadok ki kétségbeesetten. – Nem mondtál még eleget? – Nem látja, hogy már így is összetört bennem egy egész világot? Mivel akar még bántani? Mi az, ami még ezen a kialakult helyzeten is ronthat? Miért akar még tovább itt maradni? Nem elég neki, hogy fenekestül felforgatta a mindennapjaimat? Már kezdtem jobban lenni, már kezdtem megint magamra találni; dolgozom, eljárok abba a rohadt csoportba, hetek óta nem ittam egy kortyot sem, már csak annyi gyógyszert szedek, amennyit az orvos is előír... Erre jön ez a szőke lotyó és felkavarja az állóvizet. Gyűlölöm érte. Gyűlölöm, amiért kivetette a hálóját a férjemre. Semmi joga nem volt hozzá.
- Akit szerettünk? – ismétlem el szavait kérdő hangsúllyal. Többes számban beszélt, ami borzasztóan zavar és dühít. – Meg ne próbáld még egyszer Brian nevét a szádra venni – sziszegem a fogaim közt. Szembe fordulok vele és határozottan a szemeibe nézek. – Fogalmad sincs, milyen volt ő. Fogalmad sincs, hogy milyen volt az igazi Brian – közelítek felé fenyegetően. – És ha most jót akarsz magadnak, akkor eltakarodsz innen és soha többet nem jössz vissza. – Hangom halk, de vészjósló és markáns. Ha most nem megy el, nem tudom, meddig leszek képes visszafogni magam.


credit • megjegyzés • szószám

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
237

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyPént. Okt. 11, 2019 10:25 pm



Millie & Ruby



Van amit nem lehet megváltoztatni, bármennyire is szeretnénk.Van amit nem is akarunk megváltoztatni, mert fontos állomásai az életünknek. Találkozások, amelyek örökre megváltoztatnak bennünket, és találkozások,amelyek mérhetetlen fájdalmat képesek okozni. Találkozások, amelyekre nem lehet felkészülni, és amelyek végén nem érezzük semmivel sem könnyebbnek a szívünk terhét.
Pedig én a mai naptól pontosan ezt reméltem. Jóvá tenni annyi év hallgatását, egy titkot felfedni, amivel jól tudom, hogy valami olyasmit fogok összetörni egy másik emberben amihez nem is volt jogom. Sosem volt jogom szeretni Briant, mégis megtörtént.Nem tudok ellene tenni, ahogyan ő sem tudott, ahogyan Millie sem tudott volna. Az élet időnként összekuszálja a szálakat, és már magunk sem tudjuk pontosan, hogy valaha ki tudunk e belőle szabadulni.
Sosem féltem talán ennyire életemben, mint most félek, hogy találkoznom kell vele. Beszélni, és lehetőség szerint a lehető legkisebb törést okozni benne, noha nem vagyok meggyőződve, hogy bármi is enyhíteni tudna a szavaim súlyán.Elszerettem a férjét. Nyers és egyszerű tény, amivel szemben joga van kérdéseket feltenni, szembesíteni azzal amit tettem. Amit tettünk. Joga van levezetni rajtam a haragját, joga van csendesen elzavarni, vagy egyszerűen kilökdösni a lakásból. Bármihez joga van, mert én tolakodtam be a kettejük életébe. Mégis, ha megkérdezné, hogy megbántam el, hogy valaha éreztem e lelkiismeretfurdalást azért amit teszek, a válaszom őszintén az lenne, hogy nem. Egyetlen pillanatig sem.Nem ellene szólt, és nem ő volt az oka, hogy Brian mellettem is boldog volt. Nem tőle menekült hozzám, hanem velem egészítette ki a boldogságát. Bárcsak elmondhatnám neki, bárcsak alkalmat adhatna rá, hogy a férje szerette őt, gyengédséggel beszélt róla, és sosem ígérte, hogy elhagyja értem. Pedig néha szerettem volna, ha csak nekem marad. Nem titkolom. Időnként önző módon kizárólag azt akartam, hogy a napjait velem töltse. Mindet.Mégis visszatért hozzá. Ehhez a különös tekintetű nőhöz akiben most értetlen harag munkálkodik. Látom a szemein, látom ahogyan rácsodálkozik a szavaimra, hogy képtelen hazugságnak véli. Nem hisz nekem, mert nem akar hinni. Az első reakció a tagadás. Hogy Brian nem volt olyan...valóban nem volt. Más volt. Több. Ha szeretett, akkor tényleg szeretett. Amikor velem volt, akkor engem. De tudta, hogy a szívének egy darabja visszahúzza majd. Hozzá.Én pedig hiába is tartanám vissza. Néha féltékeny voltam, néha éppoly haragot éreztem amilyet ő érezhet...amikor megtudtam, hogy Brian nős. Azt hittem először, hogy tréfál. Kinevettem. Kínomban felkacagtam és a fejem ráztam, abban reménykedve, hogy majd azt mondja ostoba vicc volt, csak próbára akart tenni. De nem mondta. Csak nézett rám, várva arra, hogy mikor fogom fel a szavainak valóságos súlyát. Mikor értem meg, hogy amiről azt hittem csak az enyém, valójában és egészében sosem lesz az. Fél életet kaptam tőle, de még az is elveszett. Igazságtalannak érzem, ahogyan most Millie érezhet velem szemben. Hogy igazságtalan vagyok amiért ilyet mondok a halott férjéről, megbecstelenítem az emlékét.De látnia kell rajtam, kihallani a csendes, kicsit talán félve mondott szavaimból, hogy minden igaz. Minden szavam, amivel hozzá érkeztem.Nem tudom, hogy milyen reakciót várok. Talán a dühös kiabálás lenne a legegyszerűbb, de végül a beálló csend sokkal rémisztőbb lesz.A pohárra simuló ujjainak útján nyomon követem, ahogyan azt is, hogy magamra hagy a nappaliban. Léptei imbolygón lassúak, a kimondott vallomásom súlya elviselhetetlen teherként feszül rá. Lerázni vágyná, de nem tudja. Nem elég hozzá talán annak az üvegnek sem a tartalma melyre nem vár tőlem társaságot. Nem is mennék. Ez most az ő gyászos felismerése. Ahogyan nekem is megvolt a sajátom, amikor megtudtam, hogy ő is van, hogy ő is létezik, és miatta nem lehet soha egészen enyém a férfi, akibe beleszerettem.Én akkor csendre vágytam és magányra. Meg gin-re. Sokra. Brian maradni akart, könyörgött, hogy ne küldjem el, de képtelen voltam akkor megérteni mit magyaráz nekem. Csak a kristálytiszta tényt láttam: felesége van. Aztán az idő, az érzések megértették velem, hogy ha a boldogságot csak egy apró részletben kapjuk, akkor azzal kell beérni.Mert az, az a kicsike, akkor és ott csak a miénk. Ez az amit Mille jelenleg nem lát, mert ő azt hitte, ahogyan én is hittem sokáig, hogy az egész az övé. Ő azzal volt boldog és úgy.
Az ital lágyan ömlik bele a pohárba, hallom a kéz surranását, a karcos csendben a torkon leguruló ital gurgulázását.
Már nem ülök a fotelben, követtem volna a konyhába, de csak az akarat volt meg bennem, a félelem és a megértés egyszerre tartottak vissza. Hagynom kell most, hogy feldolgozza amit hallott, noha csupán egy része amit sikerült valahogyan elmondanom neki.Nem akartam mindent egyszerre, hiszen jelen pillanatban ez is sok lehet. Várok. Annyira szeretném ha mondana nekem valamit. Átkozzon el, nevezzen számító utolsó ribancnak, kívánja, hogy döglöttem volna meg abban a pillanatban, amikor csak szemet vetettem a férjére….azt akarom, hogy adja ki magából a haragot. Gyűlöljön nyíltan, szavakkal, tettlegesen, érezzem az utolsó lélegzetvételéből is a gyilkos indulatot….hogy aztán a vihar elmúljon, és bár felettünk még terhüket vonszolják a vészes fellegek, még ott van a gyász fekete föld szaga, de már tudunk beszélni.Beszélgetni.
Szinte végtelennek tűnik az idő, mire megszólal. Az arcán ezerféle érzelem suhan át, másodpercenként váltakozva.Ajkai megremegnek a dühtől, tekintetében talán számára is eddig ismeretlen harag lobban, aztán elsimulnak a vonások és kétségbeesett vád és elesettség van benne. Tanácstalan. Fogalma sincs mit kezdjen ezzel az egésszel. Széttáró karjai, akár egy lezuhant angyal utolsó csapásai, amikor tudatosul benne, hogy itt ragadt. Ebben az életben, ebben a veszteségben...a férfi nélkül, aki elárulta őt.
Csak figyelem, és minden kérdése után némán csak rázom a fejem.Nem ezeket várom. Nem akarom, hogy megbocsásson, ha úgy érzi nem tud megbocsátani. Nem akarom, hogy megvigasztaljon.Ahogyan ő, azóta a nap óta én is vigasztalhatatlan vagyok.Nekem már nem volt rossz, hogy nem egyedüli vagyok...nekem volt időm megszokni a gondolatot. Neki akkor kell vele szembenéznie, amikor már nem tudja kérdőre vonni azt aki ebbe a helyzetbe hozta. Talán minden érzés közül ez lehet a legrosszabb. Nincs kit vádolni. Ezért vagyok itt én. Kettőnk helyett, Briannel.
Elküld.Mégsem mozdulok. Még csak jelét sem adom annak, hogy megértettem a szavait. Nem, ő valóban nem tartozik nekem semmivel. Én tartoztam neki, de még nem fejeztem be, hát nem megyek. Nem mehetek, mert bár úgy tűnik megértette amit mondtam, túl egyszerű ez a néma nyugalom. Vihar előtti, tapintható benne minden tombolni kész fájdalom.
-Tudom merre van az ajtó, azon jöttem be.- válaszolok nyugodtan, majd közelebb indulok hozzá. Ilyen távolságból túl egyszerű védekeznie. Azzal, hogy távol tart, hogy tudomást sem vesz rólam a továbbiakban nem fog semmit megoldani. Provokálni akarom, látni akarom a nyers haragot amit irántam táplál. Ki kell adnia magából, különben fel fogja emészteni, ahogyan engem is majdnem felemésztett a gondolat. A tekintete olyan különleges fátyolba borul, mintha a ködön át sütni próbálna a nap, hasztalan.
-Nem fogok elmenni, amíg mindent el nem mondtam amit akarok.Nem fogok addig elmenni, amíg nem adtad ki magadból a haragodat. Millie….nem kérem, hogy egymást vigasztaljuk. Nem kérem, hogy tudni akard nekem mit jelentett Brian elvesztése. De akár tudomásul veszed, akár nem, attól még megtörtént. Szerettem a férjedet és ezért nem fogok bocsánatot kérni.-állok meg mellette a pultnál, egyik kezemet rátéve annak a lapjára. Felszegett fejjel figyelem a reakcióját a szavaimra.Egyszerűen nem hagy más választást, minthogy szembesítsem az igazsággal, amely elől menekülhet, de az utol fogja érni.
-Előszedhetsz még több üveget is, megihatod a világ összes méregerős alkoholját, de a tompa bódulat sem fogja meg nem történtté tenni, hogy elvesztettük a férfit akit szerettünk, és akiről megtudtad nem olyan volt amilyennek ismerted. Bármilyen furcsán hangzik, ő jó volt. Nem hazudott neked, csak fogalma sem volt róla, hogyan mondja el.És már nem volt rá alkalma.Vannak emberek akik kétfelé szakítják a szívüket...ő ilyen volt…-magyarázom neki, bár talán nem is figyel rám, még jobban felbőszítem.Fogalmam sincs, csak azt szeretném, hogy a tagadás és elzárkózás helyett figyeljen rám. Hogy valamiféle érzelmet kiváltsak belőle.




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyKedd Okt. 08, 2019 10:27 pm



Ruby and Millie

Csinos alak, hosszú, szőke tincsek, átható kék tekintet, kedves arc. Számomra teljesen idegen, nem tudok hozzá semmilyen emléket kötni, nem fűződik hozzá semmi érzelem, semmi a múltból.
Ismerte Briant.
Mint általában az idegenekkel, vele szemben is bizalmatlan vagyok, mert nem tudhatom, mit akar, nem tudhatom, milyen ember ő. Váratlanul ideállít, de nem értem, miért.
Ismerte Briant.
Egy időben sokan kopogtattak azzal az ajtómon – ajtónkon –, hogy ismerték Briant. Sokan nyilvánítottak részvétet, sokan jártak át beszélgetni, de általában csak csöndben ücsörögtünk, a háttérben halkan ment a tévé, belőlem pedig nem tudtak kihúzni semmit. Némán néztem magam elé, figyeltem a szőnyeg gyűrődését,  a parkettalécek közötti apró réseket, az üvegasztalon a plafonról lelógó csillár tükröződését, vagy éppen a nem tökéletesen záródó szekrénynél az ajtólapok közötti fent szűkebb, alul tágabb rést. Egyoldalú beszélgetések voltak, amiknek az lett volna a célja, hogy ne legyek egyedül. Fizikailag ugyan nem voltam egyedül, de attól, hogy egy-két órára kaptam társaságot, nem éreztem magam jobban. Egy dologtól éreztem volna jobban magam; ha visszakaphattam volna Briant. Az én Brianemet.
Az én Brianemet, akit ismert ez a nő is.
Tudtam, hogy ez lehetetlen, akit egyszer elveszítettünk, nem kaphatjuk vissza semmilyen varázsütésre. Briannel együtt a közös életünket, a közös terveinket eltemettem. Ezen pedig bármilyen társaság próbált volna enyhíteni, minden próbálkozás hiábavaló volt.
Szkeptikusan és kicsit tartózkodva engedem be a Norával közös lakásunkba a fiatal nőt. Mindennemű kétkedésemet félretéve kíváncsiság motoszkál bennem, mert ismerte Briant. Érdeklődöm, honnan, de sejtésemmel ellentétben nem a középiskolából. Egy rendezvényen találkoztak, amin én nem tudtam részt venni. Utána gyakran járt vissza New Yorkba, még akkor is, amikor egyébként semmi indoka nem lett volna rá. Mindig azt mondta, egy kicsit összejönnek a haverokkal, én pedig teljes nyugalommal, minden bizalmamat belefektetve engedtem el. Néhányszor felvetettem, hogy szívesen megismerném már azokat a bizonyos “haverokat”, akikkel összejártak hétvégente, vagy amikor szabadidejük akadt, de Brian mindig hárított. Nem nekem való társaság, “kan buli”, nem kedvelném őket, csak piszkálnák, ha magával vinné a feleségét. Egy idő után feladtam, nem forszíroztam tovább a témát. Beletörődtem, hogy vannak barátai, akiknek nem akar bemutatni, én pedig nem makacskodtam tovább.
Megkínálom vízzel, beinvitálom, helyet kínálok neki a nappaliban. Mintha nem idegen lenne, hanem régi ismerős, akivel nagyon rég találkoztunk és ideje felfrissítenünk a régi emlékeket. De nem vagyunk régi ismerősök, nincsenek közös emlékeink. Az egyetlen közös bennünk Brian. Csöndben hallgatom végig, pont úgy, mint annak idején a látogatókat a régi lakásunkban. Nem szólalok meg, nem szakítom félbe, csak hagyom beszélni. A különbség most csak annyi, hogy nem figyelem a parkettalécek közötti apró rést, nem nézegetek semmilyen tükröződést az asztalon, nem vonja el semmi a figyelmemet. Kíváncsisággal, érdeklődve hallgatom, de a kedves emlékek helyett egy olyan történetet tár elém a nő, amire a legrosszabb rémálmomban sem számítok. Nem csak ismerte Briant. Nem csak ismerősök voltak, akik közösen csináltak ezt-azt annak idején. Közük volt egymáshoz – állítása szerint. Nem akarom elhinni, ez nem lehet más, csak egy rossz vicc. Brian nem volt olyan. Brian hűséges volt. Hűséget fogadtunk egymásnak évekkel ezelőtt, Brian pedig nem szegte meg. Nem szeghette meg. Nem volt az a fajta. Ő kedves volt. És figyelmes. És odaadó, gondoskodó, mindig másokat tartott szem előtt, mások érdekei fontosabbak voltak neki a sajátjánál. Ő nem volt az a fajta. Hitetlenkedve csóválom a fejem, kíváncsi tekintetem értetlen lesz. Zavart nevetés tör fel belőlem. Nem hiszem el ennek a nőnek egyetlen szavát sem. Brian még csak rá sem nézett más nőkre. Szeretett engem. Gyereket akartunk. Tervezgettünk együtt.
Ruby a fejét rázza. Tekintete őszintének tűnik, mintha igazat mondana. Valóban ez lenne az igazság? Szeretném Briant is kérdőre vonni. Ez az ő igazsága is? Nem lehet, ő már nem szólhat közbe, nem helyeselhet vagy tiltakozhat. Ő ebben a beszélgetésben nem lehet résztvevő, ő csupán egy felemlegetett emlék. Lassan érnek el hozzám Ruby szavai. Csak fokozatosan tudatosul bennem mindaz, amit közöl velem. Miért bántana olyan dologgal, ami nem igaz? Nem is ismer, sosem ártottam neki, így neki sem lenne semmilyen indoka bántani engem. Hacsak... Hacsak nem minden egyes szava valóban a színtiszta igazság.
A sötét lakásból nézni a kinti fényeket, az eső, a tél, a tejhab. Mind-mind olyan dolgok, amiket csak az tudta Brianről, aki igazán ismerte. Aki közelről ismerte. A barátaival ilyeneket nem osztott meg. Ezek számára túl bensőséges dolgok, amiket nem szeretett akárkinek kiteregetni, csak azoknak, akikben igazán megbízott. Akkor bizonyára azt is tudta, hogy a királykék volt a kedvenc színe, a kedvenc könyve a Tövismadarak, imádta a tavaszt, gyakran szeretett időzni a Battery Parknál, ahonnan indulnak a kompok Liberty Island és Ellis Island felé, ahonnan rá lehet látni az öreg hölgyre és érezni a víz illatát, ahonnan rálátni Brooklynra, Jersey-re és Staten Islandre is, ahol a naplementék szinte mesébe illőek. Vajon hányszor jártak ott együtt? Hányszor nézték meg a naplementét, amit régen sokszor együtt láttunk? Hányszor sétáltak végig a part mellett kézenfogva? Hányszor ültek le együtt a parkban és beszélgettek csak úgy?
A csókok...
Felfordul a gyomrom tőle. Valóban ezt szerettem a legjobban, de... Felfordul a gyomrom, hogy mással is megosztott ilyen pillanatot. Mást is ennyire közel engedett magához. Mással is olyan kapcsolatot ápolt, mint velem. Amikor nem velem volt, más karjaiba futott. Mást ölelt, mást csókolt, mással beszélgetett. Nem én voltam az első gondolata, akkor, nem rám gondolt, nem engem szeretett abban a pillanatban. Végigfut a hideg a gerincemen egészen a tarkómig. Beleborzongok a gondolatba, hogy ilyet tett Brian. Ráadásul éveken keresztül?! Titokban tartotta, a másik nő viszont tudott rólam.
Kíváncsi némaságom nyomott, elkeseredett és csalódott csönddé dermed a másodpercek alatt. Idegesen nyúlok az asztalon heverő pohár után, de megdöntve látom, hogy üres. Felállok, billegő, ingatag léptekkel haladok át a konyhába, a felső szekrényt kinyitva pedig egy újabb poharat veszek elő. Ezúttal csak magamnak. Valami erősebbre van szükségem a víznél. Egy ideje nem nyúltam alkoholhoz. Brian halála után, gyakran a pohár – és az üveg – fenekére néztem, gyakran még gyógyszer után is lecsúszott ez-az. Néhány hete viszont egy kortyot sem ittam, de úgy érzem, most szükségem van rá. Az egyik alsó szekrényből kiveszek egy nagyobb, még bontatlan üveget. A kupakot lecsavarva egyből megcsap az alkohol bódító, körömlakklemosóra hasonlító szaga. Hanyag mozdulattal borítóm meg az üveget, hagyom, hadd teljen meg jó félig a pohár. Egyik kezemmel a pultra támaszkodva húzom le az égető szeszt, ami lassacskán végigmarja a torkomat és a nyelőcsövemet. Próbálom elképzelni, hogy nem akarom egy teáskanálnyi vízbe belefojtani ezt a libát, de nehezen megy. Tartozott Briannek ezzel a látogatással? Tényleg ezt ki merte mondani azon a mocskos száján? Remegő ajkakkal fordulok vissza Ruby felé, viszont nem a sírás kerülget, hanem nagyon erősen vissza kell fognom magam, nehogy megszabadítsam minden egyes tincsétől, ami a fején van. Mégis mit kéne mondanom? Nem tartozom senki semmilyen magyarázattal.
- Mondjak valamit? – kérdezem halkan, másodpercről másodpercre változó arckifejezéssel. Az egyik pillanatban még villámokat szórok tekintetemmel felé, a következőben már a mérhetetlen csalódottság tükröződik vissza róla. – Mégis mit? – karjaimat széttárva érdeklődöm, mégis mit kéne szerinte mondanom neki? – Hogy megbocsátok? Hogy nem baj? Hogy elnézem? Hogy semmi gond, biztos neked is ugyanolyan szar volt, mert nem te voltál az egyedüli nő, hanem osztozkodnod kellett? Vigasztaljalak meg? – bombázom tovább kérdésekkel, de válaszolni nem hagyok neki időt. Fátyolos tekintettel tartom szem előtt a nőt, egy pillanatra sem nézek el. Látni akarom a tekintetét, a reakcióit, a vonásait. – Nem tartozom neked semmivel – elcsukló hangon förmedek rá, arcomat pedig lassan könnyek áztatják. – Arra van az ajtó – mutatok a kijárat felé határozott mozdulattal. Egy pillanatig nem vagyok tovább kíváncsi rá.


credit • megjegyzés • szószám

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
237

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyKedd Okt. 01, 2019 10:47 pm



Millie & Ruby



Én nem vagyok jó ebben. Fájdalmat okozni valaki olyannak aki nem érdemli meg. Nem szolgált rá. Én nem az a fajta nő vagyok, aki szándékosan beletipor egy házasságba, és tönkreteszi azt, nem nézve senkit és semmit. Nem így akartam, egyszerűen így alakult. Egy hét jutott nekem Briannel az önfeledt tudatlanságban lubickolva, amikor még azt hittem az egyetlen vagyok, hogy az lehetek valaki számára, aki végre többet lát belém egy csinos pofinál. Aztán jött a fájdalmas beismerés, és az ultimátum, hogy vagy elfogadom így, vagy ő nem tudja mi lesz. Nem lassú szerelem volt a miénk. Gyors és mindent elsöprő. Valahogyan éreztem, hogy ha most azt mondom, hogy nem fogadom el, vagy ha kész helyzet elé állítom, az egy kicsit mindkettőnket megtépáz. Újabb két hét gyötrődés következett, amelyben el kellett döntenem hogyan tovább. Ismertem a feltételeket: hogy én soha nem lehetek több egy édes kis titoknál, hogy mindig a háttérben kell majd lennem, mint az árnyéka, amely ott van de tulajdonképp szinte senki észre sem veszi. Ő nem tud Millie nélkül élni, ahogyan egy idő után nélkülem sem tudott. Néha elgondolkodom, vajon hova vezetett volna ez az egész? Vajon mikor jött volna el az a pillanat, hogy döntésre kellett volna jutnia, és az akkor melyikünknek fájt volna a legjobban? Nem voltam benne biztos, hogy minket választott volna, ahogyan abban sem, hogy Milliet. Talán kár ezen ennyi idő után tépelődni, mégis szinte állandóan előbukkan időnként, főleg ha a fiamra nézek.A legfájdalmasabb az a szempár, az a szép szempár, amikor rám néz, mintha Brian pillantását látnám. A hasonlóság fájdalmasan gyönyörű. Ennyi maradt meg utána. A fia tekintetében látom őt felbukkanni. Kísért a múlt, az együtt töltött idő szelleme, azokból az időkből itt maradt apró kis emlékek, amelyekben tovább él. Fotók őrzik a mosolyát, az időtlenség hagyja rajta immáron örök pecsétjét. A lakásban a padláson bújik meg minden róla és tőle őrzött holmi, mert nem szeretném, hogy Florian hamarabb kérdezgessen róla, semmint én felkészülnék rá.Addig még mást is rendbe kell tennem. Például, hogy megismerjem Milliet. Hogy elmeséljem neki a történetet, amelynek ő is részese, úgy hogy nincs is tudomása róla. Régi, lassan talán gyógyuló sebeket fogok felszaggatni, és újabbakat okozok majd, jól tudom. Nem csak neki, hanem magamnak is.Anya szerint nincs erre semmi szükség, hiszen amit nem tud, az nem fáj. De a tudatlanság még nem jelenti azt, hogy jó is így, hogy ennek így kell maradnia, mert tudom, hogy Brian is készült rá….csakhogy az élet közbeszólt.
Félek. Abban a pillanatban a vegytiszta, mindent elborító félelem lesz úrrá rajtam, ahogyan belépek az otthonába. Tudom, hogy nem itt éltek együtt Brian-el, mégis meg mernék esküdni, hogy úgy lengi körül az asszonyt a jól ismert illat, mintha egy különleges esszencia, az élet egyetlen cseppjének parfümje lenne.Itt érzem közöttünk a jelenlétét, az illatát. Tudom, hogy jó helyen vagyok...hogy most vagyok jó helyen.Mégis olyan nehéz ez. Beszélni, mesélni, elmondani a jövetelem célját és okát. A mosoly az arcán érdeklődő és őszinte. A szívem szakad meg, hogy pillanatokon belül én fogom eltűntetni, én leszek aki azt a fájdalmat, amit szépen lassan elsimogatott szívén talán az idő most visszahozom, és új értelmet adok neki. Egy olyan férfi emlékét készülök számára más alapokra helyezni, akit ő mindennél jobban szeretett. Tudom. Ismertem az érzést, mert én is így voltam vele.
Futnom kéne. Menekülni, hátra sem nézve bocsánatot kérni, és meghagyni abban a hitben amiben eddig volt. Talán anyának van igaza….talán nincs jogom ehhez. Még nincs. De mikor ha nem most?
A fotel ölelésében, megkapaszkodva a pohár vízben, erőt merítve az első kortyokban, beszélni kezdek neki. Még keresem a hangom, még keresem a szavakat is, olyan össze-vissza kuszán kúsznak elő. Még csak hebegek, még szinte alig tudom összeszedni a gondolataim.A fejemben már egész idáig jövet megfogalmaztam mit és hogyan akarok, de akkor csak elképzeltem magam elé a nőt, most viszont itt van. Valóságosan, velem szemben és engem figyel. Mikor felpillantok és meglátom az arcát szinte az első mondatokat is alig tudom kiejteni.Messziről indulok, évekkel ezelőttről, hogy értse, nem ellene irányult, és akkor még nem is tudtam róla. Nem mentség ez tudom, hiszen később véget vethettem volna neki. De akkor már önző módon én is ragaszkodni kezdtem. Nem kérem, hogy megértse, tudom, hogy nem igazán lehet. Ahogyan azt sem, hogy mégis ezek után mit keresek itt. Miért most? Ez utóbbi kérdésre magam sem tudnám megadni a választ.
De egyre több mindent mondok el, noha kissé talán értelmetlenül és kapkodva fűzöm egymásba a gondolatokat. Nem merem kimondani nyíltan, nem akarom az arcába vágni a tényeket, sem pedig magát a tudatot, hogy a férje szeretője voltam éveken át.Látom ahogyan a mosoly szépen lassan olvad el az arcáról, hogy helyét valamiféle tagadással vegyes értetlenség vegye át. Hallotta amit mondtam, el is jutott hozzá, de nem fogja fel igazán. Mintha egy gonosz, csúfos tréfa lenne, amellyel megvicceltem, pedig eszem ágában sincs. Csendesen nézem végig hogyan üríti ki a poharat, mintha egy adag méregerős ital lenne. Talán arra most nagyobb szüksége lenne, mégsem érzem, hogy ez lenne az a pillanat, hogy megkérdezzem hol tart valami erősebbet.
Tiltakozni kezd. Ez az első reakciója. Fájdalmasan eltorzuló vonásokkal figyelem, és annyira szeretném magamhoz ölelni, és elmondani neki, hogy ne gyűlöljön ezért...mert most még ugyan nem jutott el eddig, de tudom, hogy amint felfogja mit is mondtam neki, ez lesz a következő.Szabad kezemmel beletúrok a hajamba, és kicsit elgyötörten rázom meg a fejem, majd nagyjából fél perces késéssel magam is lerakom a félig még teli poharat az asztalkára az ő üres pohara mellé. Tulajdonképp kettőnket szimbolizálnak most ezek a poharak. Az övé kiürült Brian halálával. Neki nem maradt semmi, csak a házasságuk emlékei, amit még én is nyakig mocskolok azzal a vallomással amivel ma érkeztem. Hát milyen ember vagyok én? Most először a sok év alatt, hogy szemtől szemben vagyok vele, most jut el a tudatomig mit is tettünk Briannel...és mi érkezett el az ő halálával egykor.Az én poharam még félig van...nekem ott van Florian, az egyetlen aki megmaradt az apja halála után. Nekem még van kibe kapaszkodni, Millienek senki nincs. Már csak én….és talán a fiú, akit remélek nem fog gyűlölni azért a körülményért ahogyan született. Nem érdemelné. Gyönyörű, barna hajú, okos és jól nevelt gyerek, mindamellett rettentő eleven és szabad akarata van. Öntudatos és mindenről megvan a maga véleménye.Bár már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán beszélhetek neki róla. Hiszen még azt sem sikerült felfognia, hogy Brian meg én együtt voltunk.
A fejem rázom. Nem rossz vicc. Ennyire nincs fekete humorom, ahogyan a kamerákat sem kell keresnie.
-Millie….kérlek! Tudom, hogy most egyszerűbb tagadni, és nem elfogadni. Azt mondani, hogy hazudok. De miért tenném? Miért jönnék ide valami olyasmivel, ami nem volt igaz? Miért bántanálak olyannal, ami nem is létezett soha? Ez….mindaz amit mondtam igaz.- óvatosan beszélek, néha elcsuklik a hangom látva az arcát. Képtelen vagyok megbírkózni a gondolattal, hogy minden bizonnyal most töröm össze egy másik nő álmait, emlékeit és mindent amit az imádott férfiról gondolt.Nem így akartam….nem akartam bántani.
-Brian...szerette ha lekapcsolta a lámpát és a sötétben nézte a kinti fényeket. Azt mondta ilyenkor olvad össze a két világ. Akik belül vagyunk és amit kívül élünk, a hétköznapokban. Szerette az esőt, a tűz örök ellenségét. Szerette a téli hógolyózást, és a frissen főzött kávén a gőzölt tejhabot. Cukor nélkül. Amikor átölelt mindig a nyakszirtremre adott csókot...azt mondta te is ezt szereted….-nyeltem egy nagyot és a hangom már olyan halk volt, hogy szinte suttogtam. Bátortalanul beszéltem hozzá, félve mikor fogja azt mondani, hogy hagyjam abba, azonnal tűnjek el innen! De nem akartam elmenni, nem is fogok. Meg kell hallgatnia. Készen álltam csillapítani a kirohanását, készen álltam magamhoz ölelni ha kell, készen álltam szinte mindenre, csak arra nem, hogy dolgom végezetlenül elmenjek innen.
-Tartoztam ezzel a látogatással Briannek.Millie….én nem azért vagyok itt, hogy bántsalak, vagy az igazsággal fájdalmat okozzak….bár ez elkerülhetetlen. De….istenem! Bárcsak tényleg egy rossz vicc lenne! De nem az.- ráztam meg a fejem, és zavarodottan fészkelődtem a fotelben, úgy figyeltem a velem szemben ülő nő néma ajkait, elhalványuló vonásait.
-Millie, kérlek! Mondj valamit!




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyHétf. Szept. 30, 2019 12:29 am



Ruby and Millie

Szinte a mai napig bennem él az a tévés közvetítés, amiben közölték a hírt: egy emeletes bérháznál kiütött tűzben hat tűzoltó bent ragadt. Látom magam előtt a fehér sávban kék felirattal futó címet, a barna hajú, piros blézert viselő bemondót és a háttérbe kis kockába bevágott képet az esetről. Hallom magamban a nő hangját, amint közli a rossz hírt. Rövid időn belül átadja a szót a helyszíni tudósítónak, aki még nem tud sokat mondani, ezért lohol a Conrad Mayfield parancsnok után, aki viszont nem hajlandó interjút adni. Óriási a káosz, az emberek rendezetlen kupacokban ácsorognak, néhány tűzoltó igyekszik megfékezni a tüzet, páran rohannak be az épületbe, néhányan pedig kifelá. A járőrök próbálják kordában tartani az ott lakókat és a járókelőket, a mentősök pedig hordágyakon futnak a sérültekkel. A tudosító éppen a kamerába néz, elismétli, amit már eddig is mondott: hatan bent rekedtek a tizenegyediken, egyelőre nincs kiút, továbbra is próbálják kimenteni őket. Mielőtt befejezné a mondandóját, óriási robbanás szakítja félbe a közvetítést. Az operatőr is megbotlik egy pillanatra, a kamera egy darabig a földet mutatja. Amikor ismét a házat veszi, tisztán látszik, hogy a helyzet csak romlott. A robbanás kitörte az ablakokat, a tűz a ház falait érte, az eddig sürgő-forgó emberek tanácstalanul nézték az épületet. Végül a hat tűzoltó nem jutott ki, akik közül egy Brian volt, az én Brianem.
Amennyire bizalmatlanul és mindenféle rossz dologtól tartva, óvakodva nyitottam ajtót az ismeretlen nőnek, annyira gyorsan és nyelvemet nem fékezve mondom ki a gondolataimat, feltételezéseimet. Szinte nem is hagyom szóhoz jutni, ami talán az idegességemnek köszönhető, a váratlan helyzetnek és a témának: Briannek. Már évek teltek el, de még mindig ugyanolyan érzelmek törnek fel bennem a neve említése után, mint korábban. A gyomromban, mintha ezernyi pillangó röpködne és próbálnának kiszabadulni, a torkomban hirtelen hatalma gombóc nő, ami még a levegővételt is megnehezíti, az emlékek hatására az agyamat pedig elönti az a bizonyos rózsaszín köd, ami inkább a kamaszokra jellemző. Mindebbe csupán a tény rondít bele, hogy Brian nem lehet itt mellettem. Nem oszthatok meg vele semmilyen örömöt, nem mondhatom neki, hogy milyen érzések, érzelmek kerítenek hatalmukba miatta, nem mondhatom neki, hogy szeretem, nem oszthatok meg vele semmit. A hiánya, az űr, amit maga után hagyott mindenre árnyékot vet. Még erre a sok jóra is. Ahogy tudatosul bennem, hogy nincs itt mellettem, hogy egyedül vagyok, valahogy a rózsaszín köd sem annyira rózsaszín már, a rengeteg pozitív érzelem, amiket mindenki legalább egyszer át akar élni élete során sem olyan pozitívak. Olyan szürke minden. Olyan fakó. Mintha egy élénk rajzot elkezdenénk kiradírozni, de mivel a ceruzát nagyon erősen nyomtuk a papírra, a nyoma ott marad. Ott van, de mégsincs ott. Végül elhallgatok, leülök a pohár vízzel a kezemben a kanapéra és a fiatal nőt is invitálom, hogy helyezze magát kényelembe, ne pedig ácsorogjon a lakás közepén. A kanapé helyett azonban az egyik fotelt választja, én pedig úgy fordulok, hogy szembe helyezkedjek vele. Idegesen szorongatom mind a két kezemmel a poharat, eszem ágában sincs hátradőlni. Feszülten, szinte karót nyelv pozícióban várom a történetét. Egy kicsi félsz, viszont rengeteg kíváncsiság van bennem. Ő vajon milyennek ismerte Briant? Azt a nagymenő szájhőst ismerte, aki anno gimiben volt, vagy azt a Briant ismerte már, akit én is? Az odaadó, kedves, felnőtt, érett, mindenkin segíteni akaró Briant.
Egy pillanatra értetlenül nézek a velem szemben ülőre. Azzal kezdi, hogy ő ki nem. Messziről indulunk, az ilyen beszélgetések pedig általában nem szoktak happy enddel végződni, már amennyire bízhatunk a sztereotípiákban és a borzasztóan szar “romantikus” filmekben látott jelenetekben, amikor a film már annyira kezd unalmas lenni, hogy valamilyen drámai fordulattal fel akarják kelteni a néző figyelmét. Én jó nézőként csöndben és figyelmesen hallgatom a történetet, ami egyelőre csak még több kérdőjelet vet fel bennem. De a legnagyobb kérdőjel akkor is az, hogy miért éppen most állított be hozzám ez az idegen nő. Némán bólintok. Emlékszem arra a rendezvényre, de igazából fogalmam sincs, mi volt az. Brian minden áron magával szeretett volna vinni, hiszen mindenki a feleségével, barátnőjével jelent meg. Egészen az utolsó pillanatig úgy volt, hogy én is megyek vele, de a negyven fokos láz és a folyamatos hidegrázás, hányás és szédülés végül keresztbe tettek a tervünknek. Mondtam Briannek, hogy menjen nyugodtan, de ő persze erősködött, hogy így nem fog elmenni. Végül anyámnak sikerült meggyőznie a részvételről, aki addig mellettem volt, amíg Brian haza nem ért. Tisztán emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. Brian utólag ugyan nem sokat mesélt, szerinte csak a “pofavizit” miatt volt érdemes megjelennie, mert az egész dögunalom volt, ráadásul az ingyen pezsgő is hamar elfogyott. Gondolataimat az emlékek gödréből visszairányítom a nőre, aki egy mondattal sikeresen szöget üt a fejemben. Nem tudta, hogy nős. Ez mégis mit akarjon jelenteni? Miért kellett volna neki erről tudnia? Most ez miért fontos? Találkozott Briannel egy rendezvényen, amin ő dolgozott. Ebben eddig nincs semmi különös. Mások is dolgoztak ott, akiknek ugyanúgy fogalmuk sem lehetett Brian családi állapotáról. Próbálom helyre rakni a kirakós darabjait fejben, de Ruby folytatja, amivel egyértelművé teszi mondandójának lényegét. A kíváncsi, érdeklődő mosoly fokozatosan tűnik el az arcomról, helyét értetlenség és némi tanácstalanság veszi át. Tekintetem a kezemben lévő pohárra siklik, aminek egy szuszra lehúzom a tartalmát.
- Nem – csóválom meg a fejem, miután ismét az ölemben tudom a poharat. – Nem – a zokogás és a kétségbeesés helyett abszurd mód halk kuncogás tör fel belőlem. Annyira groteszk és annyira képtelenség ez az egész, hogy ez nem lehet más csak átverés. – Ez valami rossz vicc, ugye? – kérdezem előre hajolva. A poharat lerakom közben a köztünk lévő asztalra, mert félő, hogy leejtem. – Hol a kandi kamera? – faggatózom tovább, mintha tényleg egy rossz heccnek hinném az egészet. Mivel annak kell lennie! Biztos nem igaz, Brian nem volt olyan. Ő semmi ilyet nem csinált volna soha. Maximum Ruby fejében él ez az elképzelés. Simán megtörténhet, hiszen sokan oda meg vissza voltak anno Brianért. Lehet, Ruby annyira betegesen akarta azt a kapcsolatot, hogy a fejében igazságnak tűnik. Másképp nem történhetett. Brian nem volt olyan.


credit • megjegyzés • szószám

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
237

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptySzomb. Szept. 21, 2019 11:25 pm



Millie & Ruby



Ahogyan ott álltam az épület előtt, a lelkem egy része tudta, hogy pontosan ott vagyok ahol lennem kell, és pontosan azt teszem amit meg kell tennem. Amit Brian is szeretne.Mintha vezetné a lépteimet, mintha a keze a kezembe simulna és húzna végig az őszi szél kavarta utcán, egyenesen ide, tolna fel a lépcsőn, megemelné a kezem és észre sem venném már kopogok.Pedig a lelkem másik fele nagyon nem akarja ezt. Az idegesség teljesen görcsbe rántja a gyomrom a fülem zúg, szinte forog velem a folyosó. Én idegen vagyok a nő számára, fogalma sincs ki vagyok, miért jöttem és tulajdonképpen még én sem tudom hogy adjak magyarázatot a hirtelen felbukkanásomra, hogyan vezessem elő azt, hogy ismertem a férjét. De nem csak ismertem hanem szerettem. Mindennél jobban. De soha nem annyira, hogy ez neki elég legyen.Elmondanám neki, hogy mindig is bántotta az önérzetem, hogy neki több jutott Brianből, hogy ő volt a világ szemében a felesége, akit ismerhettek a barátai, akiről tudták, hogy hozzá tartozik. Nekem ez nem jutott ki, és Florian sem kapott teljeset és egészet az apjából. Még akkor is ha beletörődtem és elfogadtam így az egészet, bántott. Fájt. Kegyetlenül. Mégis, amikor majd belépek nem erről akarok neki beszélni, nem a sérelmekről. Mert végsősoron én voltam aki később érkezett, akinek a legkevésbé van oka sértettet játszani.
Csak állok ott a folyosón és a kopogtatásom után eltelő időben azon morfondírozok, hogy el kellene mégis mennem, sarkon fordulni, és nem törődni azzal, hogy a kémlelőn át valószínű Millie is láthatja az egészet, és valószínű nem fogja érteni. Igaz azt sem, hogy mi akarok itt pontosan. A szavakat keresgélem, azt amit először akarok mondani, keresem a megfelelőt, a helyén valót, de egy ilyen vallomáshoz semmi sem helyénvaló. Az ajtó mögött életjeleket hallok. Kéz simulását a laminált burkolatra, lánc csörren és végre ha lassan is de nyílik az ajtó. Igaz, csak résnyire. A kíváncsi szomorú tekintet azonnal elfeledtet velem mindent amit mondani akartam és átadja a helyét a semmiből megjelenő némaságnak. Ajkaim mögött a gondolatok úgy tűnnek el, mint a füstben elszálló buborékok a semmiben.
Hátulról egy ismeretlen erő mozdít meg, és tolna közelebb az ajtó felé, de a testem ellenáll. Talán most tudatosul bennem hol is vagyok és mit is csinálok pontosan.A kérdés egyetlen szó, tele bizalmatlan várakozással, én pedig nem tudok hirtelen mit mondani rá. Nem lehet. Hogyan kezdjek bele miért vagyok itt, hogy valójában nem is szabad akaratomból jöttem, csupán félig. Hogy tudnia kell rólam, arról hogyan ismertem meg Briant. Hogyan szerettem bele annak ellenére, hogy már az első pillanatoktól kezdve tudtam: nős. Azt is tudtam, hogy szereti a feleségét. Azt is tudtam, hogy korábban soha nem csalta meg...és velem sem akarta. Egyszerűen így alakult. Hogy akár életem végéig osztoztam volna a szeretetén melyen végül az ő élete végéig kellett.Megkérdezném tőle, hogy a hétköznapokat hogyan képes elviselni, hogyan képes reggel úgy ébredni, hogy tudja, aznap megint nélküle múlik el, hogy az elkövetkező évek sem hoznak ebben változást, és az enyhülés szinte lehetetlennek tűnik innen.De csak állok ott menthetetlenül ostobán, figyelve a tőlem külsőségekben tökéletesen különböző nőt, a bánatot a szemében, és csupán a neve az amit hirtelen kimondani tudok.Valamiféle bizalmat ébreszteni, hogy beengedjen, hogy talán a zárt ajtó mögött könnyebb legyen kiengedni ezt a borzalmasan nyomasztó érzést, elmondani neki, hogy ismertem Briant...úgy mint ő...vagyis nem pont úgy, de mégis. Bolond álmodozó voltam mindig is, akit az élet a tenyerén hordozott, annak ellenére is, hogy nem sokszor kellett az eszemre hagyatkozni. Tudom magamról, hogy nem vagyok túl okos, ellenben a külső adottságaim majdhogynem tökéletesek. De nagy szívem van, és nagyon tudok szeretni. Odaadó vagyok, gondoskodó, még akkor is ha ez nem látszik rajtam.Épp oly előítéletesek velem szemben mintha a bőrszínem vagy a nemi identitásom miatt rekesztenének ki a társadalomból.
Mikor bemutatkozom, és elmondom, hogy ismertem a férjét egy hatalmas sóhaj vág szinte mellkason tőle. Érzem, hogy ez az egész sokkal nehezebb lesz mint gondoltam. Beenged a lakásába, és én csak óvatosan, a nyakam a vállaim közé húzva lépek be. Mintha félnék tőle, hogy összetörök valamit, vagy olyan helyre lépek ahol nem lenne jogom lenni. Finom illat lengi be a lakást, kellemes, kora őszi napsütés incselkedve aranylik az ablakon át.Megállok, alig egy méterre tőle. Éppen szembe fordulva, ő a hátát a bejárati ajtónak veti és engem néz. Megrázom a fejem a gimnázium említésére.Nem onnan ismerem. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Egy régi, gimnáziumi szerelem, aki felbukkan, mikor megtudja, hogy a férfi meghalt, és most beszélni szeretne az özveggyel, mesélni róla azokból az időkből, amikor még túl fiatalok és túl lelkesek voltunk ahhoz, hogy az elmúlás még csak eszünkbe is jusson. Csak állok ott és keresem a szavakat, amikkel el tudom kezdeni az egészet, bár nem tudom mikortól is meséljek az egészről? Arról a rendezvényről ahol megismerkedtünk, vagy az nem lényeges? Már meséljem el, hogy hanyadik randevú után engedtem neki? Mert nem egyből feküdtem le vele, bárki bármit is gondoljon rólam. Nem vagyok egyéjszakás és Brian sem úgy kezelt. Talán ez volt az első, ami igazán megfogott benne. A türelme, a kitartása, ahogyan udvarolni tudott. Régimódi csibészséggel.Erről mégsem beszélhetek Millie-nek.
-Nem gond. A víz jó lesz. Köszönöm.- idegenül recseg a hangom, meg is köszörülöm a torkom. Nem csak a szám, hanem az emlékek is kiszáradnak. Hoztam magammal tengernyit, és most képtelen vagyok neki megmutatni. Pedig ezért jöttem. Halk matatás hallatszik a konyhaszekrény felől és odapillantva látom, hogy a kezei mintha megremegnének, mikor kiveszi a két poharat.Sokat nem adnék érte ha tudnám mi jár a fejében.
A kezembe adja a poharat én pedig elveszem. Egy másodpercre összeér a bőrünk, és érzem, hogy az ö keze is éppen olyan hűvös mint az enyém. Különös, hogy mindketten kimondatlan kíváncsisággal méregetjük a másikat. Én azért, hogy tudjam mennyire menjek közelebb a gondolataimmal, hogyan kezdjek bele az egészbe, ő pedig azért mert még mindig fogalma sincs ki lehetek, annak ellenére, hogy beengedett az otthonába. Kicsit talán pofátlanságnak is érzem a dolgot, de tudom, hogy ha most itt lenne Brian, ott állna az ajtó keretnek dőlve, és biztató mosollyal bólintana, hogy kezdjek bele. Csak őszintén. Fájdalmas az igazság, de még fájdalmasabb az a múlt amit nem ismerünk. És Millie-nek joga van ezt tudni, akkor is ha kicsit bele fog pusztulni, akkor is ha gyűlölni fog...mert fog. Most gondolok bele jobban, hogy fordított esetben azt hiszem én összeomlanék. Ha lenne egy életem amelyben azt hiszem, hogy tökéletesen ura vagyok mindennek, azt hiszem, hogy ismerem a férfit akivel összekötöttem az életem, akinek hűséget esküdtem, és mindazokon túl, hogy elveszítem, még felsejlik az ismeretlen élet egy darabja, hogy megmutatkozzon a maga dermesztő és rémisztő valóságában.
Kortyolok a vízből és amikor int, hogy hozzá hasonlóan én is üljek le, egy szemközti fotelt választok. Kényelmes, régi darab, olyan amiben el lehet süllyedni. Most jól is jönne ami azt illeti. Láthatatlanná válni, hogy csak a hangom jusson el hozzá.
-Mrs Crawford….-kezdek bele, tenyerembe illesztve a poharat és stabilan fogva magát az üveget.Megrázom a fejem. Túl személytelennek hangzik...talán ha a keresztnevén szólítom. Talán? Miért mi lesz másképp? Változik az igazság? Nem.
-Millie...én nem a gimnáziumból ismerem a férjedet. Nem is a középiskolából. Nem vagyok egy megmentett, akit a tűzből hozott ki, és rokon sem vagyok.- szinte észrevétlen tegezem le. Közel akarok lenni hozzá. Osztozni a fájdalomban, ami majd éri a szavaim által.
-Én...öt évvel ezelőtt találkoztam vele a manhattan-i városházán egy rendezvényen. Egyenruhások,közfeladatot ellátók...te nem tudtál vele jönni akkor. Fájt a fejed, vagy dolgoztál, már nem emlékszem, csak azt, hogy nem voltál ott. Én hostessként dolgoztam.- úgy mesélem neki a történetet, amelybe őt is belehelyezem mint egy régi mesét, amelynek van egy másik átirata is.Az én verzióm. És amit Brian valószínű elmesélt neki.
-Mi akkor...mi akkor csak beszélgettünk. Sokat. Ő kedves volt. Udvarias és figyelmes.És nem tudtam, hogy nős.- nem mentség, hiszen később tökéletesen tisztába lettem a ténnyel. Várok még. Mikor jut el vajon hozzá, hogy ki is vagyok pontosan. Egyelőre csak annyi, hogy ki vagyok...a többit majd később.
-Mindig szeretett téged. Mindig. De nem csak téged.Mégis úgy érzem igazságtalan, hogy én tudtam rólad annyi éven át, te viszont rólam, rólunk semmit….ez így igazságtalan. Brian el akarta mondani, nem tudom mikor vagy meddig gyűjtötte az erőt, de el akarta.És most rám maradt ez a feladat.Hamarabb nem mertem jönni…-suttogom végül és kissé fátyolossá váló tekintettel nézek rá, onnan az öblös fotelből. Levegőt venni is alig merek, csak kapaszkodnom a pohárba. Olyan nehéz minden szó, hogy szinte fizikai fájdalom kiejteni. Hazugnak gondol? Vagy olyannak aki beletaposott az életébe? Nem tudom. Feloldozást várnék, bár tudom, hogy ez most az utolsó amit megkaphatok. Hiszen Florian-ról még nem is beszéltem.Az lesz a legnehezebb.




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyCsüt. Szept. 19, 2019 11:26 pm



Ruby and Millie

Kedvesnek tűnő, ám ismeretlen női arc, szőke hajkorona keretezi, kék szemei pedig pont az olyan típusú nőkre emlékeztetnek, akik egy pillantással az ujjuk köré képesek csavarni férfiak százait – vagy ezreit. Egy pillantás, némi szempilla rebegtetés, közben egy csábos mosoly, a másik nem képviselői pedig képtelenek ellenállni neki. Sosem szerettem az ilyen típust. Mindenhol ott vannak, általában kihasználják a külsejük adta előnyöket, aki pedig egy kicsit is más, annak rendszerint keresztbe tesznek. Biztos mindenki ismert legalább egy ilyen lányt gimiben; a méhkirálynő, akit általában két barnaság kísér, a folyosón mindenki arrébb áll, amikor ők vonulnak, már-már olyan, mint egy szar tinifilmben egy lassított jelenet. Pont ezekre a lányokra emlékeztet. Kivéve abban, hogy kedvesnek tűnik. A megérzésem persze lehet rossz, még a végén kiderülhet, hogy egy önző nőszemély, de mégis ajtót nyitok neki. Résnyire nyitom eleinte ugyan, bizalmatlanul kukucskálok ki, de úgy látszik, tudja, ki vagyok. Értetlenül nézek rá néhány pillanatig. Mégis ismerném valahonnan? Kétlem. Összevont szemöldökkel fürkészem ismeretlen arcvonásait, majd apró bólintással jelzem, hogy igen, én vagyok az, akit keres. Már nagyon rég szólítottak így. Utoljára Brian temetésén. Furcsa érzés fog el, valami megmagyarázhatatlan, kellemetlen, rossz és a gyomromat görcsbe szorító érzés. A torkomban is gombóc keletkezik. Csupán a neve ilyen hatást vált ki belőlem még ennyi idő után is. Azt hiszem, ez is jól mutatja, hogy nem zártam még le magamban a múltat, nem léptem túl, és nem tudtam teljesen elengedni a néhai férjemet. Akivel annyi tervünk volt. Akivel családot akartunk alapítani. Akivel a közös bérelt lakásból el akartunk költözni egy kertes házba; úgy gondoltuk, ha jön a gyerek, akkor jót tenne neki, ha olyan helyen nőne fel, ahol nem egy lakásba lenne bezárva, hanem lenne gy udvar, ahol lenne hintája, lenne focikapu vagy egy kosár, ahol az apjával tud játszani, esetleg egy-két kutya is velünk élhetne. Egészen konkrét képünk volt a jövőnket illetően. Terveztünk, folyamatosan terveztünk. Szinte minden nap volt egyikünknek valami ötlete, amit betobtunk a közösbe. Valamikor például azt vetette fel, hogy a garázs ne is garázs legyen – ahova a leendő autónkkal állunk majd be –, hanem helyette rakjunk oda csocsót, billiárdot, dartsot, egy lapos képernyős tévét, ahova a haverokat néha áthívhatja. Még ebbe is belementem, mert ő belement abba, hogy legyen egy olvasószoba, ahol csak könyvek vannak, és bármikor elvonulhatok oda. A rengeteg tervünkből viszont semmi nem lett. Az a munkahelyi “baleset” mindent tönkretett. A lábam alól húzták ki a talajt, egyszerre minden szertefoszlott. Én pedig még azóta sem tudtam talpra állni.
- Igen? – kérdezem a most hozzám hasonlóan bizonytalnnak tűnő nőt. Beszélni akar valamiről, de mégis miről kéne beszélnem egy idegennel? Nem gondolnám házaló ügynöknek, úgyhogy nem is hajtom el egyből, megvárom, mit akarhat. De ha valami porszívót vagy más háztartási gépet akar rám sózni, akkor nem köszöni meg, amit kapni fog. Az előzetes feltevésemmel ellentétben Briant hozza fel közös pontként. Az a gombóc a torkomban, mintha nagyobb lenne, mint korábban, már szinte fojtogató. Egy időben sokan kopogtattak be ezzel a szöveggel, de az még New Londonban volt. Itt senki, szerencsére. Mély levegőt veszek, némán bólintok és tágra nyitom az ajtót. Megvárom, amíg a nő, Ruby belép a nem túl nagy, de nem is szűkös lakásba, majd visszacsukom az ajtót. Megfordulok, hátammal a keretnek dőlve pillantok a szőkeségre.
- Honnan ismerte Briant? – érdeklődöm összefont karokkal. Közben alaposan végigmérem a váratlan vendégemet. – Még gimiből? – tippelek, mielőtt még válaszolni tudna. Brian a középiskolában a focicsapat első számú elkapója volt, szóval elég sokan ismerték. A lányok pedig – legjobb tudomásom szerint – tucatszámmal lógtak rajta. Ruby talán cheerleader volt, egy lelkes szurkoló, osztálytárs. – Megkínálhatom egy pohár vízzel? – elrugaszkodom a kerettől, elindulok a konyha felé, vendégemet pedig egy kézmozdulattal invitálom a bejárattal szemben lévő nappalival egy térségben lévő helyiségbe. Éjen az amerikai konyha és a nagy kialakítású terek! – Felkínálnék mást is, de az sajnos nincs. – Idegesen kotorászok az egyik konyhaszekrényben, mire sikerül kivennem két poharat. Egy újabb törénet Brianről, amit valószínűleg még nem hallottam. Mindig ideges vagyok, ha ő kerül szóba. – Tudja, már nagyon rég állított be valaki azzal, hogy ismerte Briant. – Töltök vizet mindkét pohárba, az egyiket aztán Ruby kezébe nyomom, a másikat magamnál tartom. A pultot megkerülve a kanapéhoz lépek, leülök és egyértelmű gesztussal intek, hogy ő is helyezze magát kényelembe. Most már tényleg kíváncsi vagyok, milyen történettel fog előállni és honnan ismerheti Briant.


credit • megjegyzés • szószám

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
237

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyVas. Szept. 15, 2019 12:18 am



Millie & Ruby



Sokáig hezitáltam, sokáig gondolkodtam, és sok mindenen átmentem mire erre a napra sor kerülhetett. Nem tudom, hogy valaha voltam e olyan ideges, amilyen most vagyok. Jéghideg a kezem,érzem, hogy legszívesebben elrejteném a zsebembe, mert láthatóan még remeg is.A szívem úgy kalapál, hogy talán még a hetvenkettedik utcán is hallják, ami jó pár sarokra van innen.Még mindig volt bennem valamiféle félelem annak helyességét illetően amit tenni készülök, noha nem hiszem, hogy szégyellnem kellene bármit is. Talán csak azt, hogy én is szeretni mertem a férjét. Talán csak azt, hogy ő volt előbb az életében, én csak másodikként tolakodtam közéjük. Talán csak azt, hogy nem hagytam el időben a férfit, akit szeretni mertem….talán csak azt, hogy szültem neki egy gyereket, akit ő nem tudott. Mégis minden alkalommal azóta, hogy Brian meghalt, van bennem egy különös, meg nem magyarázható késztetés, hogy keressem meg a feleségét, hogy én legyek aki mindent bevall ahelyett, akinek erre már nincs lehetősége.Hiszen így akartuk...készült rá, hogy mindent bevall neki, ahogyan azt is, hogy képtelen bármelyikünkről lemondani. Nem tud.Így hát a könnyebb utat választva felajánlotta a lehetőséget először nekem. Hallani sem akartam róla. Én elfogadtam a helyzetet úgy ahogyan volt. Elfogadtam, hogy papír szerint és a szívének egy szelete szerint egy másik nőhöz tartozik, egy másik nő kell ahhoz, hogy maradéktalanul boldog legyen. Elfogadtam a fél délutánokat, a néha sikeresen ellopott kósza hétvégéket.Elfogadtam, hogy a teljes időből ami adatott erre a kapcsolatra én csupán részeket kapok. A kirakós egy-egy fontos és nélkülözhetetlen darabját, de az egész képet sosem. Millie mindig is fontosabb volt neki. Hozzá ment haza, azt nevezte otthonnak, ő volt a felesége, a világ előtt vállalt nő, én pedig a titok, akit rejtegetett, akivel nyilvános helyen soha nem jelenhetett meg. Én ezt vállaltam, nekem így volt jó.Még ha nem is volt tökéletes.Kárpótolt Florian érkezése. Az egyetlen, ami utána maradt az emlékein kívül.A fiam volt az összes örömöm forrása, a felejtés lehetetlensége, a jövőm, a titok legszebb és legmosolygósabb bizonyítéka.
Anyám le akart beszélni erről a találkozóról, apám egykedvűen, talán kissé félvállról fogadta, meglehet ha módja és kedve lett volna lebeszél róla. Florian a legóvárat építgette és mosolygott rám azon az egy héttel ezelőtti délutánon, amikor végül döntésre jutottam azt illetően, hogy felkeresem az özvegyet. Anyám szerint kár lenne ezt a dolgot, piszkálni, mindenkinek úgy jó ahogyan van, és talán hagynom kellene, hogy Millie feldolgozza a férje elvesztését, nincs szüksége arra, hogy még én is ott álljak előtte, a képébe vágva, hogy a férfi, akihez hozzáment a hűséget hírből sem ismerte.Pedig ismerte. Csak másképpen értelmezte. Ő nem egyetlen nőhöz volt hűséges, hanem hozzánk. De igazságtalannak éreztem, hogy amíg én a kezdetektől tudtam az ő létezéséről, az ő pótolhatatlan voltáról, a kötelékről, amely nem csupán a házasság miatt kötötte hozzá Briant, hanem azért mert tényleg szerette, addig neki fogalma sem volt rólam. Fogalma sem volt arról a másik Brianről akit én ismertem, aki mellettem volt. Annyiszor könyörögtem, hogy mondjuk el a feleségének, hogy álljon elé, legyen őszinte, igazságtalan, amit tesz, de azzal hárított minden alkalommal, hogy fogalma sincs miképpen kezdjen bele. Az idő pedig ellene dolgozott.Eleinte könnyebb lett volna, de később, ahogyan mélyült a kapcsolat, ahogyan ragaszkodni kezdtünk, ahogyan vártuk a fiunk érkezését már tudtam, hogy ez nem egy pár órás beszélgetés lenne neki. Ehhez sokkal több kell. Lelkileg és érzelmileg is.Nem voltam benne biztos, hogy Millie erre felkészült, ahogyan abban sem, hogy Brian fel tudná dolgozni, ha a felesége elhagyná. Éreztem, valahogy mindig éreztem, hogy ebben a kapcsolatban egymástól függünk azzal a másik nővel. Mert Brian boldogságához ketten kellettünk, és ha az egyik elveszik, ha az egyik elhagyja, akkor a másik kevés lesz a tökéletességhez.Különös és groteszk szimbiózis volt ez, amiről gyakorlatilag még csak sejtelme sem volt a nőnek, és minden bizonnyal nincs a mai napig sem.
Fogalmam sem volt mit akarok, vagy mit remélek pontosan ettől a találkozótól. Fogalmam sem volt, hogy ha bevallom és elmondom ki is vagyok, ha megtudja, hogy mióta is vagyok úgy az életének a része, hogy még csak nem is tud rólam, akkor felpofoz, kiabál velem, kizavar a lakásából ahova reményeim szerint majd beenged, vagy csendesen, szótlanul egyetlen hang nélkül fogadja a bejelentésem. Tulajdonképpen ettől az utóbbitól féltem a legjobban, mert ez a legveszélyesebb és egyben legfélelmetesebb is. Nem tudni mi jár a fejében, nem tudni, hogy mit vált ki belőle az érkezésem.Elindulni volt a legnehezebb és minden megtett méterrel csak súlyosabbnak éreztem a terhet amelyet Brian helyett is cipelek. Ám tudtam, hogy ezzel a vallomással még tartozom neki. Tartozom azért, hogy a felesége úgy zárhassa le a múltat, a kettejük kapcsolatát, hogy nem marad hamis kép, igaztalan illúzió róla. Mert akit ő ismert, a gondoskodó Brian, a mindig minden pillanatban szolgálatkész, az örökkön az otthon melege után vágyódó Brian más is tudott lenni. Szenvedélyes, perzselő, majd gyermeteg, a karjaimban menedéket kereső. Töltekezett belőlem, hogy aztán ő adhasson. Mégis, ahogyan a nő jelenlegi otthona felé tartok, elfog a hirtelen rossz érzés, valami késztetés, hogy forduljak vissza amíg még lehet. Hogy gondoljam meg anyám intő szavait, jusson eszembe, hogy nem sokkal a férfi halála után éppen én voltam az, aki elhatározta, anélkül hagyja maga mögött az egészet, és zárja le a múltat, hogy felkeresné az özvegyét. Amiről nem tud, az már nem is fájhat többé.De valahányszor a fiamra néztem, éreztem, hogy igazságtalan vagyok. Felébredt bennem valami... valami önérzetes akarat, mely egészen eddig hozott. Az ajtóig, kopogásra készen, de még mindig félelemtől reszketve. Egy ideig még állok az ajtó előtt, tanácstalanul figyelve a névtáblát, amelyen egy másik nő neve szerepel, alatta kis cetlin a Crawford név.Elmosolyodom egy másodpercre ezen az ügyetlen kis papírdarabon, amelyen olyan kétségbeesetten látszik, mennyire nehezen megy az illetőnek, hogy valami helyet újra otthonnak nevezzen. Nem gúnyos a mosolyom, inkább talán kicsit keserű.Fáj, hogy elvesztett valamit abból amit felépítettek ők ketten, és amit már én sem tudok visszaadni.Óvatosan emelem meg a kezem és némi hezitálás után kopogtatok az ajtón.Az első pár lassú, kicsit talán bizonytalanabb, a második és a harmadik azonban már magabiztosabb és határozottabb.Aztán magam elé ejtem a kezem és összekulcsolom a másikkal, amíg várakozok.Hosszú percek végtelennek tűnnek, és már éppen feladnám a reményt, hogy itthon találom akár őt, akár azt a bizonyos Nora Weston-t, akinek a neve az eredeti táblácskán szerepel, amikor zajt hallok. Matatás a túloldalon, zár kattan, és az óvatos, alig résnyire nyíló ajtó mögött megjelenik egy fej.Bár nem látom a hozzá tartozó alakot, de a kíváncsi őzike szemek tulajdonosát azonnal felismerem. A hangja kicsit félelemmel terhes, a pillantása a környezetet fürkészi körülöttem, hogy egyedül jöttem vajon? Érzem rajta az ismeretlentől való tartózkodást, de a kíváncsiságot is, hogy vajon ki lehetek.
-Mrs. Crawford?- kérdezek én is vissza, bár felesleges, hiszen tudom, hogy ő az, mégis azzal valamiféle bizalmat próbálok kialakítani, hogy a nevén szólítom.Visszaigazolásra nincs szükségem, de talán megnyugtatja ha ezt megteheti felém.
-Kérem bocsásson meg, hogy zavarom, de beszélnünk kell!- a hangom most nekem lesz egy kicsit bizonytalan, hiszen fogalmam sincs mit mondjak, hogyan érjem el azt, hogy beengedjen a lakásba. Mégsem a folyosón szeretném elmondani azt amiért jöttem.
-Én….a nevem Ruby Dayton és Brooklynból jöttem egészen idáig, hogy találkozzam magával.A férjéről van szó...én...ismertem a férjét, Briant.- akadozva hagyják el a szavak az ajkaimat, próbálok nyugodtan és tisztán beszélni.Magam előtt az összefűzött ujjaim eleresztik egymást, és egymáson áttördelem többször a jéghideg kezeimet.
-Kérem….bemehetnék? Nem akarom itt a folyosón…-kérlelőn pillantok rá, és látnia kell, éreznie kell, hogy nem ártó szándékkal jöttem. Legalábbis nem úgy ahogyan ő most gondolhatja abból a bizonytalan pillantásból ítélve amivel fogadott.Bár talán attól ártóbb és nehezebben feldolgozható dolog, mint amit mondani akarok neki nincs is talán.



Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts EmptyCsüt. Szept. 12, 2019 12:29 am



Ruby and Millie

Néhány alkalmi munkának megvan a maga szépsége: nem kell soha többet találkoznom azokkal az emberekkel, akikkel tizenkét órát egy légtérben töltök. Ez persze csak a kimondottan antipatikus emberek esetében pozitív tényező, akik normálisak, azokat néha még hiányolom is. De utóbbiból van sajnos kevesebb. Ennek egész egyszerűen az oka, hogy elég negatívan látom a világot egy ideje – ezáltal az embereket is, mivel ők is a világ részei. Kifejezetten ellenszenvet érzek a legtöbb ember iránt. Nem szeretek társaságban lenni, nem beszélek sokat, nem osztom meg a mindennapjaim történéseit, ahogy néhányan teszik. Sokszor érzem magam kívülállónak, és mi tagadás, az is vagyok. Ha most járnék gimibe, tuti én lennék az, akit mindenki kipécéz magának és folyamatosan szivatnának. Én lennék az, aki mellé nem ül oda senki ebéd közben, akinek beleraknának valamit a táskájába, valami undorító dolgot, és mindenki rajtam röhögne, amikor belenyúlok. Én lennék az, akinek a szekrényébe tesznek valamit, amikor kinyitom, akkor pedig rámugrik, rámdől, rámfolyik az a valami, vagy csak szimplán minden kiborul. Tesi órán én esnék pofára a leglátványosabban. Órán én aludnék el úgy, hogy a számból is a nyál folyik. Tuti én lennék az, aki az egész iskola szeme láttára leégeti magát, aztán mindenki rólam pletykálna. Sokszor most is így érzem magam, de legalább már nem középiskolába járok. A felnőtt életről azt hittem, kicsit más lesz; egy darabig más is volt. Lediplomáztam, férjhez mentem. Pont, ahogy elterveztem. Annyira tökéletesnek tűnt minden... Kicsit nehéz volt elhinni, hogy minden ennyire jól működjön. Egy darabig maradtunk New York-ban, aztán egy nem túl messzi, kocsival könnyen és hamar megközelíthető kisvárosba költöztünk – el a tömegtől és a nyüzsgéstől, de mégis közel hozzá. Minden jó volt: szép lakás, szép autó, jó munkák, nem kellett egyik napról a másikra élnünk. Aztán hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett minden, amikor egyik este Brian nem jött már haza. Az a sok jó, ami volt, mind a múlté lett. A szüleimmel való vívódás, a felesleges orvoslátogatások és a sok szar miatt végül pont ott kötöttem ki, ahonnan anno ki akartunk szabadulni, most mégis New York amolyan mentsvár. Itt el tudok vegyülni a tömegben anélkül, hogy mindenki szánakozva nézne rám. Ráadásul még alkalmi munkákat is találok, szóval nem kell mindenért Norát nyaggatnom. Neki meg megvan a maga baja.
Késő délután a járdát bámulva fordulok be az utcába, ahol a már jól ismert lépcsőn jutok el a kétszárnyú ajtóig. Még mielőtt beléphetnék, két kiskölyök ront ki az épületből, az egyik hóna alatt egy szinte nála nagyobb kosárlabda. Épphogy nem döntenek fel, de mentségükre szól, hogy bocsánatot kérnek. Az viszont nem tetszik, hogy csókolommal köszönnek. Ennyire nem vagyok öreg. A lift helyett kivételesen a lépcsőt választom, mivel egészen sokan várnak a felvonóra. Eszem ágában sincs ennyi emberrel olyan kis helyre beállni. Ahhoz nagyon sokat kéne innom. Kellemes kis séta után érek fel az emeletre, ahol Nora lakása van. Óriási szerencsém van, hogy Nora felajánlotta a lakását, különben foghattam volna a fejem, hogy hova megyek. A híd lábán és valamelyik szimpatikus utcán kívül nagyon nem lett volna ötletem.
A táskámban kutakodom a kulcs után, amit viszonylag hamar megtalálok, mert raktam rá egy nagy szőrös “izét”. Kulcstartónak csúfolják, egyeseknek tetszik, de én csakis a funkciója miatt voltam hajlandó rátenni a kulcscsomóra; így sokkal könnyebben megtalálom, nem kell a folyosón kiborítani a földre a táskám egész tartalmát.  Az ajtón lévő táblán Nora neve szerepel, hiszen mégis az ő tulajdona, de pár napja egy egészen ügyetlenül felragasztott cetlin kint ott virít a Crawford név is. Akárhányszor ránézek, eszembe jut, hogy megváltoztathatnám a nevem, ismét viselhetném a lánykori nevemet, de valahogy nem tudtam még rávenni magam. Azt érzem, ezzel teljesen kitörölném Briant az életemből.
Alig pakolok le az előszobában, a cipőm még a lábamon, amikor kopogást hallok az ajtón. Egy pillanatra megtorpanok. Lassan fordulok vissza az ajtó felé, közben azon gondolkodom, hogy várok-e mára valakit, de... nem, én nem szoktam várni senkit. Mivel egy időben túl sok horrort néztem, ezért baltás gyilkostól tartva lassan közelítem meg a bejáratot, a sok akciófilm hatására pedig rutinosan kerülöm a kukucskálót. Annyiszor lehet látni, hogy azon keresztül lövik fejbe az embert, a paranoia pedig rendesen dolgozik most bennem. Sajnálom, hogy nincs itt egy baseball ütő vagy valami egyéb, ebben a helyzetben nagyon hasznosnak bizonyuló önvédelmi eszköz; beszélnem kell Norával egy hasonló dolog beszerzéséről. Minden bátorságomat összeszedve nézek bele lassan a kukucskálóba. Egy ismeretlen, velem nagyjából egykorú nőt látok az ajtó másik oldalán ácsorogni. Kutakodom az emlékeimben, de hiába. Nem sehonnan nem dereng a szőke hajkorona tulajdonosa. A zár hangos kattanással adja a valószínűleg egyre türelmetlenebb nő tudtára, hogy lassacskán végre valaki kinyitja az ajtót. Óvatosan dugom ki a fejem a résen, mintha még mindig attól tartanék, hogy az egyébként kedves és ártatlan arc mögött egy vérengző gyilkos bújik meg.
- Igen? – Kérdezem halkan, szemeimmel pedig a folyosót pásztázom. Egyedül van, nem látok semmiféle kísérőt. – Miben segíthetek? – Érdeklődöm tovább, hiszen biztosan okkal kopogott be ide. Az az ok pedig bármi lehet: eltévedt, keres valakit az emeleten, Nora egyik régi ismerőse, akiről nem tudok, vagy a futárszolgálat már nem kötelezi az alkalmazottait az ósdi kék egyenruha viselésére. Bármi is a vizit indítéka, kíváncsian várom a választ.


credit • megjegyzés • szószám

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
237

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ruby & Millie • kind hearts still break hearts   Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty

Ajánlott tartalom


Ruby & Millie • kind hearts still break hearts Empty
Vissza az elejére Go down
 

Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Brooklyn :: Lakóhelyek :: Lakások :: Nora Weston lakása-
^
ˇ