Hozzá vagyok edződve a rosszalló pillantásokhoz, mondhatni, azok utánfutóként kísérik minden kiejtett szavam. Ezek tüzelik csak igazán fel a személyiségem megmásíthatatlan sémáit, mint a fotoszintézist a napfény. A felháborodásom - egyelőre - néma és teljes.
- Ha mondod, megcsinálom - értek dolgokhoz. Az a fellengzős önteltség ahogy félig elfektetett fejjel a háta mögött felejtett nyílászáróra lesek, meglehet, hogy élből visszautasítást eredményez.
- Te vagy az univerzumi kivétel - félmosollyal replikázok, később majd kifejtem, ha szükséges  -, de ne legyél néma, ha kell valami. Vannak szerszámaid? Olajad? - hiábavalónak érzem a szám koptatását, tudom, hogy nincsen... Meglepne, ha lenne. Feljegyzem magamnak, hogy az ünnepek után ugorjak be: ajtót szerelni is.
- Elférünk - szólok hátra a vállam fölül, a hangom bicskanyitogatóan nincs lenyűgözve. Pedig értékelem Spence bátorságát irányomba, nem mintha tartania kellene tőlem... Merev félmosollyal fordulok vissza hozzá, hogy nézzem, hogyan babrál.
Nem panaszkodik... Gondolatban megint tételesen végigpörgetem mindazokat a dolgokat, amikről ábrándozott, játékosan elejtve, gyermeki ártatlanságával csak, hogy „milyen jó lenne egy olyan...”, „milyen jó lehet, ha van...” - emiatt rühellem a szüleinket. Feljogosítottak minket rá, hogy egy kisebb ember szükségleteiről gondoskodjunk. Előbb Wyatt, aztán csatlakoztam én is. Közelebb hozott, de bizonyos értelemben megfosztott bennünket minden mástól is... Például a bátyánk jelenlététől. Biztosan máshogy alakul, ha... 
- Jó tulajdonság? - kérdezem, de én sem tudom eldönteni, hogy csipkelődés, avagy valós kíváncsiság feszít belülről emiatt. Meglehet, könnyebben fogadnánk el a dolgokat, ha mégiscsak panaszkodna néha a sorsunk alakulása miatt.
- Tréfa-répát reggeliztem - vetem oda foghegyről, és továbbra is őt figyelem. Általában előre lejátszom, megtervezem, hogy mit és hogyan fogom mondani, még a másik képzelt alakot is narrálom, hogy eljussak a jelenet végére - persze végül köze sem lesz ahhoz az idilli képhez. Most sincsen. Tüntetően az ablakot bámulom, mintha nekem hót' mindegy lenne, mit érez, érez-e bármit az ajándék miatt, vagy miattam. Nem az, de mi a frászt mondhatnék még? Valamiféle groteszk vígaszt nyújt, ha kimondom, hogy dobja ki, adja el, ha utálja... Biztosan nem egy egészséges ember reakciója, elemi törésvonalról van szó.
Hát jó - gondolom, ez is egy ok arra, hogy úgy reagáljon, ahogy. Még hálás is vagyok neki, mert a kőkemény szándékom ellenére egyáltalán nem tudtam volna mit kezdeni azzal, ha érzékeny hangulatban kapom el és esetleg lelkizni támad kedve miatta. A határozott lezárás sokkal inkább az én kenyerem. Hiába növekedik fejem fölött az aggodalom árnyéka, mint egy gyülekező sötét felleg, nem figyelek rá.
- Nekem sem a szokásom ajándékozgatni - féloldalra húzott szájjal puffogom -, azt sem tudom, mikor születtél - erre értelemszerűen nem kellene csillogó hátteret festeni, mert nem tartozik a büszkeségeink csarnokába, de mivel sosem ünnepeltük - egy idő után legalábbis már nem - elfelejtettem. A saját magaméról is szokásom. Ezzel akarom kifejezni, a magam nyers és tahó stílusában, hogy az, hogy idén változtattam, nem jelenti, hogy szokásommá válik, vagy azt, hogy ezért rosszul kellene éreznie magát. Ha ott fog porosodni a polcon, legyen. Az övé. A gesztust éreztem fontosnak, nem az eredményét...
- Rajzoljak neked egyet? - gunyoros, félig felvont szemöldökkel szándékozom tovább csiklandozni az idegeit. Nem mintha szép dolog lenne valakinek az álmaiból - főleg, ha oly' régre nyúlt vissza - viccet csinálni, de szegény emberek között ez már csak így megy. Álmokat szövögetünk és kérjük, követeljük egymástól, néha viccesebben, néha komolyabban. Az igazságérzet, a „Nekem miért nem jár?” érzése dolgozik. Mindhárman megtapasztaltuk azt, hogy milyen nélkülözni, pont emiatt, sok dologban nagyon különbözőek vagyunk, de a forrásaink ugyanazok... Ironikus, hányféleképpen végződhet egy ugyanazon a szálon megkezdett történet.
A gravitáció másik pontja hirtelen már az általa alkotott képekhez láncol. A kreatív világát, a gondolatait és az álmok közti határát helyenként elmaszatolt vonalak, vagy éppen túl éles, kemény húzások töltik ki. Egy fikarcnyit sem értek hozzá, ez az ő terepe, de büszkén forgatom, lapozgatom a munkáit. Számomra nem evilági tehetségről tesznek tanúbizonyosságot.
Az eltökélt hangra, mármint amivel megválaszolja a poétikus kérdését, fordulok felé.
- Jogos - nézem őt, a valós koránál is fiatalabbnak tűnik a szemeimben, vagy csak a béna agyam alakítja át, hogy gyermeket lássak benne. Elkapom a tekintetemet, hátha a környezeti elemek bámulása variál a szemléletemen.  - És mit tanultunk belőle? - a mikró kattanása után kapom fejemet.
- Ja, csak ne tévednék el állandóan, ez egy fos - matatom a telefonom, zsebemen keresztül. A következő szavait emésztgetnem kell pár másodpercig, ami talán már azelőtt választ nyújt neki, mielőtt hangokhoz fordulnék. Félig elnyíló szájjal, résnyire tátva meredek rá, de legalább már nedvesítek azon és félig mosolygok is. Teljesítmény a javából! - Jó, hát gondoltam szerencsét próbálok, de legközelebb írok, vagy hívlak. Mikor is lesz az? Húzhatnál határokat Öcskös - fejem ingatom. Sűrűbben nem, ritkásabban sem, mint szeretné - pont jókor legyen a következő látogatásom. Egyetlen kapcsolatot ápolok még, ami a józanság és kötődés egészséges keretein belül mocorog: vele. Küzdeni akarok azért, hogy megmaradjon, megmaradjunk. Wyatt és köztem - talán - helyrehozhatatlan károkat okoztam, nem akarom Spencert is elveszíteni a birka fejem miatt...
Az evés ígérete elúszik az orrom előtt finom illatával, mert szükség van rám! Szükség! Rám. Rám? Nosza, olyan gyorsan sem foglalt el még széket ember, ahogyan én a felkínálása után.
- Ha rajzolni kell... - tudom, hogy annál jobban ismeri véges és behatárolt képességeimet, hogy rám bízza a színezést, bármit... Szinte hallom, ahogy a kövek legördülnek a gyomromba, ott meg tovább süllyednek, húzva le a vállaimat. Kapkodom a tekintetem a villogó kijelzőn feltűnő figurákon, színeken, elemeken. Őszinte rajongással figyelem Spence munkáit, ahogy bárki az én koromban, hozzáértésemmel tenné.
- Egy szűk látókörű apuka, aki csak azt akarja, hogy a gyereke értelmesnek nevezhető mesét nézzen, amíg anyukával mókáznak, mondjuk - mert jobban hangzik, mint a művészethez csöppet sem konyító testvér... - Várjál már, lassíts - két kézzel integetek az asztal fölött, nem mintha akkor meglátnám a hibákat, de lenne időm szemügyre venni a mintákat, a képeket jobban. Alaposabban.
 - Nem látom a problémát - ez mondjuk nem meglepő - Nincs tesztközönségetek? Egy-két gyerek? Kollégáknak? - az ő szavuk, kifejezéseik biztosan megnyugtatóbbak lennének Spencer számára. Az én csekély - technikai hozzáértésemmel, minden tökéletes.  - Nem egy Dragon Ball, mondjuk - prüszkölöm az orrom alá. Incselkedek, a monitorban látható sziluettjének rezdüléseit lesve, mennyire szúrtam oda. Kuncogok kicsit, aztán felnézek a húsvér öcsémre.
 - Mondd nekik, hogy léptessenek elő - nézek rá, majd vissza a monitorra -, sokat hallom mostanában ezt a „belsőgyermek” kifejezést, az enyémnek bejön, amit látott - vállat rántok.
 

“My little brother never ceases to make me laugh, both at him and with him.”

to Spence

The past has no power over the present moment.

Megjegyzése zárlatot okoz az amúgy is zötyögősen működő rendszeremben, - ez leginkább a nem várt megjelenésének tudható be - mire megakadok a mozdulatban, hogy betegyem mögötte a nyílászárót. Gyermeteg sértettséggel, felhúzott orral követem le az útját a lakásba, ahogy bespurizik mellettem. Nem is Ed lenne, ha otthon felejtette volna a nyers, élcelődő, mégis közeledni próbáló modorát.
- De arról igen, hogy nem óhajt együttműködni, én meg küzdjek meg vele... Azért egy ajtó ki-be nyitása, zárása normális esetben csak nem okozna már gondot... – forgatom meg a szemeimet utalást téve arra, hogy nem vagyok már gyerek, akik miatt amúgy – részben – kifejlesztették ezeket a „gyerekbiztos” zárakat, viszont ezzel egyidejűleg már ki is javíthatnám magam, elvégre de, komoly nehézséget okoz néha még melóba is elindulni, mert rozsdás, ócska és szemét módon viselkedik, ami miatt közel tíz perccel előbbre kell vennem az indulást, hogy biztosan beérjek.
- Odakint tágasabb ám! – Hörrenek, de tudja jól, ha komolyan gondolnám, nem úgy küzdenék a bezárással, hogy ő is idebent van.
Megjegyzésére a homlokom közepébe ugrik mindkét szemöldököm, és csak néhány egészen hosszúra elnyúló másodpercet követően, mikor már-már zavarba ejtővé kezd válni a csend, és még az előtt, hogy az ő arcán jelüket mutatnák a zavart vonások, megrázom a fejemet. Voltaképp, bárhogy is gondolja, nekem volt gyerekszobám. Olyan, amilyet ő és Wyatt teremtettek számomra. Nem mindig volt megfelelő egy gyereknek vagy ideális egy kistinédzsernek, de ők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy élvezni tudjam az életet, az adott korszakomat, és a lehető legkevesebb hátránnyal induljak ne csak másokhoz, de a saját adottságaimhoz mérten is.  – Én mégse panaszkodok – vonok vállat. Bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy rosszabbul jártam velük, mint a tulajdon szüleinkkel. Sőt!
- Nagyon humoros hangulatodban vagy – motyogom az orrom alatt, és humor ide vagy oda, pont ez a szürreális testvéri közvetlenség az, ami zavarba ejt, de főleg az ajándék, amit a puszta természetemből és a régről maradt kellemetlen emlékek miatt vagyok képtelen tisztességgel, és illő örömmel fogadni. Egy kis részem vitathatatlanul hálás érte, talán még egy őszinte mosolyt is megtudnék ejteni a látszólagos – és érezhető bizonytalanságom mellett – de a motyogó szavai inkább feledtetik velem az ebbéli hajlandóságaimat.
Arckifejezését látva először fogalmam nincs, hogy mit mondhatnék, vagy hogyan reagáljak. Mintha félne és aggódna, ha nem is tőlem, mert mi oka lenne rá, hát a véleményemtől vagy a szavaimtól. Ilyenkor eszmélek rá csak igazán, hogy az a rengeteg tényező, ami engem ilyenné tett, gyanakvóvá, társaságkerülővé, bizalmatlanná és nevezzük nevén, félénkké az emberi kapcsolatokkal szemben, az a bátyáim esetében még nagyobb töréseket, nevezzük nevén, defektet okozott. Tekintetem a polcra helyezett dobozra siklik, majd újra ő rá.
- Ed? Lazíts! Nem áll szándékomban eladni – biztosítom felőle, hogy az óra a tulajdonomban marad, és meglepő módon még tetszik is, bár ezt már nem feltétlenül hangoztatom. - Csak nem illik az otthonkámhoz – rázom meg a két ujjam közé csípett nadrág susogós anyagát. – És kellemetlen… vagy mi, hogy én nem készültem semmivel. De… - nyögök fel, miközben a nagy kaja pakolászásban megvakarom a tarkómat. Jól van, haj még nincs a dobozokban elég. – Nem szoktam ajándékozni – de ezt ő is tudja, így remélhetőleg nem fogja számon kérni rajtam, hogy hol az ő jussa? Se ő, se Wyatt nem fog kapni semmit, legalábbis jelen állás szerint nem érzem úgy, hogy ebben az évben szükséges lesz megmásítani a hozzáállásomat. Rühellem ezt az egész tárgyi holmi körüli felhajtást, és nem azért, mert nincs kit ajándékozni, egyszerűen nem szeretek, nem tudok adni, se pedig kapni. Bennem nem fejlődött ki a természetes "adakozás" utáni vágy, vagy az, hogy örömöt okozzak másoknak, odafigyeljek a kedveskedésre. Nekem se okozott soha senki örömet az életemben, vagy csak nem emlékszek rá, de így nőttem fel, ez vagyok én. És akkor még nem beszéltünk a karácsony körüli felhajtásról vagy az ahhoz köthető, kötelező jópofizásról, amikor úgyis ki kell fejezni az örömödet, hogy a hátad közepére nem kívánod a kéretlen ajándékokat, de az összejövetelt vagy már önmagában a társaságot se. Nem ok nélkül szoktam bezárkózni erre az időre, és első körben csak a lakás-melóhely közötti távot teszem meg, szigorúan ügyelve arra, hogy ne tegyek kitérőt sehova.
- De azt a kisautót a mai napig várom… – dörgölöm az orra alá, és a villát kihelyezem a pultra, míg fél szemmel a mikró felé kacsintgatok, mennyi van még hátra, fél szemmel pedig őt figyelem, ahogy rakosgatja, nézegeti, elemezgeti a rajzokkal, skiccekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel teli papírosokat. Talán pont ő az, akinek a rajzszeretetemet köszönhetem, aki megmutatta, hogy ez bennem van és ideje lenne elkezdeni a pályámon gondolkozni. Én pedig megtettem. Minden más már történelem.
- Volt valaha bármi olyan dolog az életünkben, ami gördülékenyen ment? – Teszem fel a milliós kérdést egy apró fejrázással. – Nekem se rémlik ilyen - valószínűleg nem ő lesz az, aki megvétózza már önmagát a kérdést is. Nehéz életünk volt, kurva nehéz és most se sokkal egyszerűbb. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem profitáltam az ő kínlódásaikból.
- Remélem jól állsz vele... mármint a beilleszkedéssel - lesek felé - de akár erre is elnézhetnél többször, csak előtte írj vagy hívj, mert nincs kapacitásom arra, hogy mindig itthon ücsörögjek és várjalak – mint egy ellenőrt, de ezt inkább megtartom magamnak. És akár komolyan is vehetné. Volt időszak, mikor tényleg vártam, hogy jöjjön, mert szükségem lett volna rá, de sose jött. Bezzeg amikor nem kellett volna, akkor mindig felbukkant. Rossz pillanataimban természetesen, mintha csak megérezte volna. Elnézve őt, mégis úgy érzem, hogy mindennél jobban szeretném, ha lenne egy-két olyan alkalom egy hónapban, mikor mind a kanapémon ücsöröghetnénk. Nem kell beszélnünk se egymással, nemhogy különösebben értelmes vagy világmegváltó témákat megvitatni… én már annak örülnék, ha végre valahára családnak nevezhetnénk magunkat, elvégre csak mi maradtunk egymásnak ezen a világon. Se anyánk, se apánk, se biztos háttérország, ahova menekülhetnénk baj esetén. Csak egymásra számíthatunk, viselkedjünk hát akkor úgy, mint a testvérek, ne pedig úgy, mint három idegen: kényelmetlenül és kellemetlenül a másik társaságában.
Számból kilógó tésztával akadok meg a kérdésén. Tekintetem a monitorok felé siklik majd vissza rá, a kajával teli doboz pedig nagy lendülettel ér pultot.
- Igen! – Vágom rá, és kicsattogva az apró konyhából, a „munkaállomásomhoz” igyekszek. Kihúzom a széket, megpaskolom annak ülőfelületét, hogy tegye le oda magát. – Emma már fél éve ezen a projekten dolgozik, ez… ez teljesen más, mint amiket ott láttál – biccentek a korábban kézbe vett rajzaim felé. – Néhány perces mesefilmeket készítünk az egyik gyerekcsatornára, aminek minden része egy-egy kis tanulságról szól. Olyan jellegűek, mint Szutyejev meséi voltak. Miért tud az eső elől menekülő nyúl is bebújni a gomba alá, hasonlók. Ezeken a kis gyagyás jószágokon keresztül próbálunk a gyerekek fejébe verni egy kis értelmet. A sztorik adottak, azokat kézhez kapta, ő rajzolt hozzájuk – kattintgatom végig a megkapott rajzokat, hogy lássa mire gondolok. Minden fázisban csak kimerevített képek vannak, mintha papírlapra rajzolt skiccek vagy kifestő-szerű kis képek lennének beszkennelve. A programban megnyitva pedig életre kelnek a kis mókusok, és a rövidke mese valósággá válik, amihez már én kellettem. Nem vagyok benne biztos, hogy ő tudná a legtökéletesebb véleményt alkotni arról, hogy milyen a sztori, rendben van-e, vagy itt-ott bukik a dolog, de mint külső szemlélő, olyan, aki nem nagyítóval keresi a hibákat és egyszerű, hétköznapi "fogyasztó" lenne, talán ő is látja, ha valami hülyén mozdul, ha zavaros, vagy nem áll össze.
- Még ma ültem neki, egy három perces mese kész, de még van hátra vagy harminc, viszont így is túl sokat bámultam már ahhoz, hogy minden hibát észrevegyek. Már „hozzászokott” a szemem, nem vesz észre mindent, amit kellene. Kíváncsi vagyok, hogy bár a sok kukacoskodó, hozzáértő kolléga ugyebár észreveszi a hibákat, de vajon egy olyan valaki, aki nem szakmai szempontból nézi, annak feltűnnek-e a bakik? – És hogy mi a baki? Egy-két képkockánál eltérnek a színek, itt-ott van, ami kisebb, van, ami nagyobb, de ezek mind-mind olyan apróságok, amiket már nem tudtam kijavítani a program segítségével sem, mert nem képes rá. Így kaptam meg az anyagot, ebből tudtam dolgozni… én csak megmozdítottam, animáltam a történetet, hogy a figurák mozogjanak, és a csatornán leadható „mini mese” lehessen belőle. Viszont, ha egészében látja az ember, talán lefoglalja annyira, hogy ne ezeken a részleteken pörögjön.

A szemeimet végig futtattom az ajtaján, megállapítom elhallgatva, mit és hogyan szöszöl odabenn... Eltart még egy darabig mire bebocsátást nyerhetek. Várakozó testem rugózásba kezd, de ha már elrángattam idáig, kibírok még egy kicsit. Lábujjhegyre állok, majd leeresztem a sarkam. Párszor megismétlem a mozdulatsort. Néhány emlék villan fel a fejemben, ahol hasonló szereposztásban voltunk, jól emlékezem rájuk gyerekkorunkból. Sosem mutattam türelmet senki iránt, Spence volt az egyetlen kivétel. Jobban belegondolva, az életem minden területére elmondhatom, hogy ő az a bizonyos kivétel... Micsoda nonszensz felfedezés, pislogok magam elé. Lehunyom a szemeim, elképzelem, ahogy Spence, a hét éves Spence öntelt elégtétellel az arcán ceruzát ragad, és lerajzolja a fantáziavilágot, amit megálmodtak az előző esti gyermekértekezleten. Nevetséges, hogy most jut eszembe, mégis szélesebb mosolyt karcol a képemre, mint a viszontlátás öröme.
 - Kösz - replikázok élesen, de azért fogvillantós vigyorgással keretezem. A mentésére féloldalas mosolyt villantva nézek a kilincsre, kívülről a zárakat nem láthatom, melyek gyors rohadásáért kívánkozik. - Arról nem ő tehet, hogy béna vagy - jegyzem meg nyugodt, kimért ábrázattal, persze nem felejtem el a végére odacsípni a szórakozott somolygásomat sem. A kijelentése újabb nevetést csikar fel belőlem, rövid, sóhajba fulladó nevetést...  - Kettő, de ki számolta? - mulattatnak a csipkelődéseink. Ha nincs rá okom, nem szokásom kimutatni az érzelmeimet, de tudja, hogy ő - és valamilyen kibogozhatatlan úton a bátyánk - a legfontosabb ember ezen a nyamvadt földi világon: miatta hagytam hátra mindent és költöztem be New Yorkba. A közelében akartam lenni... Ennél több igazolásra nem lehet szüksége, talán eggyel még szolgálhatok.
 - Ha nem ismernélek, azt hinném neked sem volt gyerekszobád - megdörzsölöm a tarkómat. Az értelmezhetetlen reakciójára reagálok, de elnyújtom minden szavam, mert már a lehetséges társasága miatti aggódalom húz előre. Hiába keresem, nem találok senkit, ebben meg is erősít. Vállaim kissé lejjebb dobom. Én sem örülnék, ha váratlanul beállítana hozzám, lehet kellett volna szólnom, hogy jönni fogok, de tudom, hogy milyen időszak ez a családunk számára, azt hittem... Nem tudom, pontosan mit hittem, de így éreztem helyesnek. Vagy csak tudtam, ha szólok, kitalál valamit, ami miatt nem akar velem lógni most.
 - Ugratlak - mielőtt még személyes sértésnek venné, hogy kifogásolom az öltözetét. Ha nem rémlene számára, ugyanazon a szekrényen osztoztunk, rengeteg már akkor kiszakadt ruhát megörökölt tőlem, amit én is úgy hordtam. Nem érdekel engem, miben tölti a napjait a saját fészkében. De elgondolkodtat, mennyire sértettnek tűnik a visszaválasz tőle. A fejem megrántva fordulok el, mintha találnék valami érdekesebbet tőle és az ajándéktól, amit hoztam neki...
- Egy bicikli, mi lenne? - gunyorosan kérdezem, de láthatja az arcomra kiülő bizonytalanságot. Egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg a kezébe nem került... Lehet inkább a lakásomon kellett volna hagynom, ha krétával festik körbe a körvonalaimat, megtalálja és érzékenyítően hat majd rá. Most lehet, hogy csak egy újabb vacakként tekint rá, ami porosodhat majd valamelyik szekrény tetején. Megérteném. Lehet, hogy értéknek nem tekinti... Elszöszölök a kaja bontogatásával.
 - Eladhatod, ha nem tetszik - még azelőtt motyogom, hogy odafigyelnék rá, mit mondok ki hangosan. A rettegés beszél belőlem. Az életútam elhitette velem, hogy bármi, amivel próbálkozom egyenértékű a hiábavaló kísérletezéssel... Igaz ez arra is, hogy az öcsémben felfedezzek bármiféle szimpátiát magam irányába, pedig a kettőnk köteléke az egyedüli, amit csak-csak érzek... És amiért még van bennem motiváció a változás elérésére...
- Felírom magamnak - elnevetem ugyan, de tényleg megjegyzem azt, hogy mire lett volna szüksége. 'Minden vicc fele igaz'. Ha sikerülne összespórolni, vagy legalább egy részét összegyűjteni... Elszégyellem magam, amiért eszembe jut: mennyi pénzt sikerült a verekedéssel felhalmoznom. Ha megint elveretném magam párszor, talán... Bólintok. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, hogy milyen gyönge, alig észrevehető az öröme, ha van is benne egyáltalán. Érthető, nem kifogásolhatom.
 - Nem... - felnézek rá, összeakasztom a tekintetem övével  -, hirtelen ötlet volt - ja, persze. Hónapokig spóroltam rá, hogy megkaparintsam. Nem akartam nyomást gyakorolni rá, belerángatni a karácsonyi hangulatba, fasznak sincs kedve hozzá. Én sem ünneplem, de amikor eljutottam arra a pontra, hogy ki akartam fejezni azt, hogy sokat jelent nekem... Azt, hogy tényleg becsben tartom és foglalkoztat minden, ami ő, hogy tudom, hogy lehettem volna sokkal jobb bátyja is, hogy állhattam volna közelebb is hozzá és a titkolózások helyett elmondhattam volna, miből támogatom... Hogy leülhettünk volna beszélni arról, azokról a dolgokról, amik belülről emésztenek mindkettőnket, de ehelyett némán viseljük a terheinket... Én csak azt akartam, hogy tudja, anélkül hogy mondanom kellene bármit is. És az ünnep tökéletes alibi, hát kihasználtam, hogy most odaadhassam...
 - Villa - úgy nézek utána, mintha azt kérdezte volna milyen szoknyában megyek haza. A hozzám hasonló, egyszerű emberek nem tanulnak meg pálcikával enni, mert örülnek, ha nem a két kezükkel kell... Az utóbbi években konzervek, szendvicsek teszik ki a mindennapi élelmezésemet, szóval én biztosan nem fogok pálcikával szerencsétlenkedni, hogy még három nap múlva is izzadságcseppek fölül, kidugott nyelvvel éhezzek a kanapéján...
 - Tehát nem halad gördülékenyen - fordítom le magamnak. Én a pálcikaemberig, ha eljutnék, de sosem próbálkoztam vele... Vagyis csak nagyon régen, felsejlik a kép előttem, amikor még egymás mellett ücsörögve színezgettünk, rajzolgattunk. Krétával teremtettünk furcsa teremtményeket, akiket el is neveztünk... Szárnyalt a fantáziánk, de belőlem ez már régesn-rég kikopott. Hiába kéri, hogy dobáljam félre, a kezembe veszem őket. Nézegetem egyiket a másik után. Mindig is csodáltam a kézügyességét, félmosollyal a képemen most is ezt művelem...
 - Próbálok beilleszkedni - szólok a lapok fölül pislogva hátra, majd egymás alá simogatom egy kupacba őket. Nem dobálva, ügyelve rájuk, mintha azokon keresztül árthatnék az öcsémnek, pedig mondta, hogy számára nem okozna gondot, ha hajigálnám őket. - Megismerni a környéket, a kollégákat, ja - vállat rántok. Magyarázatnak csekély, jobbal mégsem szolgálhatok. - Olyasmi - nem mintha ez jelentene bármit is arra vonatkozóan, hogy itt legyek. Tudom, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam, de a költözés és a munka megismerése, a teljesítés utáni teperés, hogy kelljek, megtartsanak, hát lefoglalt.
 - Tudom, hogy régen jöttem - ennél persze lehetne érzelmekkel telítettebb a vallomásom, vehetném a fáradtságot, hogy elmondjam, megpróbáljam elmondani, hogy ettől még gondoltam rá, de azt hiszem átlépnék egy közöttünk meghúzott határvonalat. Amit bizonyára nem ő rajzolt oda, hiába ő a művészlélek... Mégis bocsánatkérés gyanánt szolgálni csak ezzel a lagymatag pár szóval tudok, gyér helyettes.
- Mi a helyzet? Minden oké? - közelebb lépkedek hozzá, előtte állok meg. Onnan nézem, de nem időzik sokáig rajta a szemem, mert nem akarom, hogy atyai vizsgálódásnak érezze a kíváncsiskodást. Szörnyű érzés hasít a fejembe, lüktetni kezd, amint átsuhan koponyám falain a lehetősége, hogy talán már szüksége sincs rám...  - Tudok abban segíteni? - bökök állammal az emlegetett munkája felé. Mindketten tudjuk a választ a bugyuta kérdésemre, de a szándék a fontos, vagy sem?
 

“My little brother never ceases to make me laugh, both at him and with him.”

to Spence

The past has no power over the present moment.

A photoshop és egyéb szerkesztőprogramok között váltakozva próbálom „életre kelteni” Emma rajzfiguráit, melyek egész mappáját és annak több ezres nagyságrendre rúgó tartalmát nagyjából másfél órával ez előtt pakolta fel nekem a felhőbe azzal a felkiáltással, hogy „hétfőre!”. Három kerek nap múlva, pedig mióta is beszélünk már arról, hogy elküldi őket, hogy még legyen időm átnézni, pontosítani, kijavítani? Három kerek hete! Három teljes hete halogatja, mert mindig van, vagy volt valami más elfoglaltsága, messze jobb és izgalmasabb a kötelezőknél. Én meg szórakozzak vele úgy, hogy nekem is bőven van még dolgom az ő figuráinak animálásán kívül is.
Szemüvegem összemaszatolt, ujjlenyomatos lencséje idegesítőn szórja a fényt a sötétített, parányi kis nappaliban; kénytelen vagyok hunyorogva, lejjebb-lejjebb lökdösve azt az orrnyergemen bambulni a képernyőre, hol előre hajolva, hol elhúzódva attól. Kis finomítás itt, egy kis plusz információ ott… árnyékolás, környezethez igazítás, felesleges parancsok eltüntetése, hiszen felesleges azokkal növelni a fájlok méretét, így is akkora lesz a végeredmény, hogy laptopostul leszek kénytelen leadni ahelyett, hogy egy egyszerű pendrive formájában nyújtanám át az illetékeseknek.
- Szerintem ideje lenne elbeszélgetnünk Natashaval…
- … Emma – kezdek bele, és tartok tőle, hogy ez az a hangszín és hanglejtés, amiből két másodperc alatt lefogja szűrni, hogy most érkeztünk el a kioktatáshoz. – Natie megszabott egy határidőt. Volt rá mennyi idő?...
- Nem túl sok!
- … fél év! Fél éved volt, hogy befejezd, tökéletesítsd a rajzokat. Nem azt kérte, hogy egy hét alatt tedd az asztalra. És ez idő alatt te mit csináltál?
- Dolgoztam! Éjt nappallá téve bent vagyok a hülye stúdióban! Még egy ilyen hónap, és esküszöm neked, hogy felmondok a picsába!
- Én máshogy emlékszek... fél év alatt te napi szinten bulizni jártál, pasizni jártál… heti kétszer elmentél randizni valami új Tinder herceggel, én pedig hallgattam hajnalokba nyúlóan, hogy milyen elképesztő volt. Reggelente kávézni jártál és ahelyett, hogy a gép előtt ücsörögtél volna, hogy két duma között egy kicsit rajzolj is, inkább megint elővetted a Tindert, hogy jobbra-balra húzogasd a mi véleményünkre hallgatva, esetleg rácáfolva arra. Vagy! Kismacskákat és kiskutyákat nézegettél a neten és idióta macskás videókon nyerítettél. Felújítottad a lakásod… kétszer! Velem cipeltetted a bútoraidat, ahelyett, hogy a Tinderes legényeidet befogtad volna hórukkos fiúnak… folytassam?... – Teszem fel a kérdést kíváncsian, hangomban a rosszallás és a harag teljes hiányában. Nem haragszok, miért haragudnék? Saját magát szívatta meg azzal, hogy félvállról vette a munkát, mikor ideje bőven lett volna rá, csak épp… nem átallott azt másra fordítani. Az, hogy most én is szívhatom a fogamat, hogy gyakorlatilag a gép elé és a lakásba száműzött három teljes napra, az más kérdés.
- Kímélj meg… - tudja, hogy igazam van. Hangjában ott van minden lemondás és a visszatartott, büszkeségből ki nem mondott beleegyezés, amit megerősít a szavai között tartott jelentőségteljes szünet… - gondolom ezután jövök neked, legalább…
- Egy havi kávéval…
- Oké.
- Naponta kétszer.
- Mi van?!
- Mit gondolsz, most hány bögrével fogok magamba dönteni ahhoz, hogy ezt én hétfőn reggel 9-kor a létező legtökéletesebb formájában tálaljam? Sokat. Plusz a belefektetett idő és energia is kamatozik.
- Akkora egy…. Leneghan, akkora egy… – Emeli meg a hangját, csupán a torokköszörülésem az, ami belé tudja fojtani a szót… - jól van! Napi két kávé. De aztán tökéletes legyen minden – elvárásai mindenkinek lehetnek, csak nem mindegy, hogy ki, milyen formában tudja magát tartani hozzá.
Ám ahelyett, hogy Emmára fókuszálnék és a jövőbeli terveire, amelyek természetesen megint nem a munkáról fognak szólni, kihúzva a headsetet a fülemből, szemöldökeimet ráncolva dőlök hátra a forgószékben, hogy az előszobától elválasztó falon túlról érkező hangokat próbáljam meg dekódolni. Kopognak.
- Majd visszahívlak… - rántom ki a másik fülemből is a kis ketyerét, majd a telefonnal és a fejemről lekerülő szemüveggel együtt az íróasztalra ejtem. Az átlagosnál bővebb, susogós tréningnadrágom zajában érkezek a biztonsági zárral felszerelt ajtóhoz – nem vagyok paranoiás, de fő a biztonság ezen a környéken – és csak reménykedni tudok benne, hogy elég határozottan döngő léptekkel csapkodom hozzá a sarkamat a padlóhoz, hogy az alsó szomszéd is részesüljön abból a kiváltságból, amiből én is minden egyes éjjel és hajnalban az ő irányukból. Gyanús tekintettel pislogok bele a „kukkolóba” – nem számítottam senkire, Eddie-re pedig főleg nem. Ma legalábbis biztosan nem.
Mind a négy zárral elszöszölök egy kis ideig, különösképpen az utolsó akadó, tokját sose találóval… ilyen formán a többire nincs is szükség, a betörők az első kudarc után sarkon fordulnának, hogy ide márpedig nem fognak bejutni… de valószínűleg én se ki.
- Hogy rohadnál meg…! - Rántok rajta egy nagyobbat. – Nem te! A zár… - helyesbítek, mielőtt még magára venné és azzal a lendülettel ahogy érkezett és kivárta azt a néhány percet, míg az ajtó végre megadta magát az akaratomnak, távozna. – Én is… Remélem ezer éve vársz már…- szusszanok és megpiszkálva a zár pöckét, az halk kattanásával csúszik vissza a helyére.
- Ehm… kösz? – A hangomban csengő pillanatnyi zavar inkább tűnik kérdőnek, minthogy tényleg megköszönném a kezembe adott tasakot, ő pedig ezt a bizonytalanságot kihasználva úgy csattog be a csepp kis lakásba, mintha otthon lenne. – Ne nyújtogasd a nyakad – szólok utána, miközben a sarkamon megpördülve már lököm is be magam mögött a fát – nincs itt senki – ez pedig jól láthatóan a szimpla otthonkás stílusomból is lejött neki. Felvont szemöldökkel nézek végig magamon. – Ruha? A kedves kollegina három napra a gép elé száműzött… nem fogok díszegyenben haknizni a saját szórakoztatásomra – mutatok a "munkaállomásomra".
- Ez mi ez? – Tartom fel a korábban kezembe nyomott kis batyut, és annak tartalmát ügyes-bajos mozdulatokkal kezdem kiszabadítani addigi kalickájából. – Jó a kínai – biccentek beleegyezésül és ezzel együtt nemet arra, hogy nem kell azon törnie a fejét, hogy mi mást kívánok enni.
- Nem számítottam ilyesmire – vallom be, mikor az óra kikukucskál a dobozából. Meglepett pislogással, szám szélében szerény kis mosollyal biccentek. – Hát, nem egy fekete autó… - jegyzem meg pimaszul, utalva arra a régi fekete kis makettre, amit kértem karácsonyra, de mind a mai napig nem kaptam meg. -  Tökéletes – szerény hála, de ahelyett, hogy a csuklómra kanyarítanám, csak visszacsomagolom és a könyvespolcra helyezem. Nem épp egy olyan darab, amit bármikor felvesz az ember, főleg nem a széthordott kis „otthonkájához”.
- Gondolom nem lep meg, ha azt mondom, hogy én nem készültem semmivel… - ahogy Wyatt, úgy ő is tisztában van azzal, hogy számomra a karácsony, mint olyan, tiltólistás. Utálok mindenféle felhajtást körülötte, nincs szükségem díszekre vagy másra. Ezért is olyan csupasz és „lelketlenül rideg” a lakás is, amely mellőz minden cicomát vagy giccset. Nem fűz hozzá túl sok jó, vagy épp kellemes emlék, épp ezért nem is szoktam feleleveníteni, pont elég, hogy a munkahelyemen bele lehet fulladni és nem csak az illatokba, de az ünnepi kiegészítőkbe is.
Míg ő kíváncsiság körútra megy az arra érdemtelen lakásban, hiszen nincs itt semmi csak egy fürdőszoba, egy wc, valamint egy amerikai konyhás nappali, ami magába foglalja a szobámat is, addig én a papírdobozokat kinyitva behajítom őket a mikróba, pörögjenek és melegedjenek egy kicsit.
- Villa vagy pálcika? – Tudakolom, válaszának függvényében pedig vagy előveszek egy négyágút, vagy a zacskóba behajított pálcikát készítem elő szalvétával. Kérdését hallva tekintetem a gép irányába siklik. – Nem. Csak meló. Az meg, ha már ráért hetekig, bocs! Hónapokig, akkor most már hova siessek vele? – Más kérdés, hogy ki lesz seggbe billentve miatta? Az, aki nem fejezte be a rajzokat fél év alatt, vagy az, aki az animálást nem tudja véglegesíteni és időre leadni a másik miatt? Utóbbi. – Azokat csak lökd arrébb – egy-két, minden bizonnyal kukában végző skicc, pár írásba adott támponttal. Mind megvan digitálisan is, nem értem, miért kell még a fákat is ritkítani emiatt?
- Ezer éve nem jártál erre – adom át neki az addigra felciccentett sört és a kínait. A megállapítás pedig úgy is hangozhatott volna, hogy: ezer éve nem néztél a körmömre. – Itt a karácsonyi vakáció?

Sietős léptekkel kelek át az úttesten. Nem foglalkozom az arcomba csapódott hópelyhek eltökélt szándékával, hogy rontsanak a látásviszonyokon. Tagadhatatlanul szép, varázsos, ahogy a hótakaró lassan növekedve igyekszik hófehér köntösbe borítani az épületeket. Vicces, hogy ettől a hideg egyik melléktermékétől, számomra máris barátságosabbá válik a szürkesége a negyednek. Annyira nem érzek érte hálát, hogy csúszóssá válik a járda, mert körülményes talpon maradni, már pedig elrontaná azt a kevés varázslatát is, amit igyekszem magammal cipelni hozzá. Tudom, hogy tőlem a legkevésbé sem vár el senki ilyesmit, én is megleptem magamat az igyekvésemmel, hogy változtassak mindazon, ami vagyok, de jólesően hat rám, ha arra gondolok, hogy Spence ma este nem lesz magányos. Önzőség, de én sem.
Elmerengek az öklöm dübörgésének visszhangjában... Felsejlik a kép előttem, milyen nagyot kellett nyelnem mikor a szemem sarkából oldalra sandítva, lepillantottam Spence kétségbeesett arcára. Nagyra nyílt, csillogó szemekkel, lebiggyedt szájjal nézett fel rám a válla fölül, nekem pedig kristálytisztává vált, hogy Wyatt távozásával nem maradt más számára, csak én. A legkevésbé alkalmas, érzelmileg toprongy, aki kétségkívül a legszerencsétlenebb lehetősége... mégis. Fogalmam sem volt, hogyan segítsek, mivel támogassam, az innen-onnan összeszedett pénzek a legkevésbé sem elégíthették ki az igényeit, de mindent megtettem. A testvéri kötelék közöttünk egészen biztosan ezután erősödött fel... Ekkor döbbentem rá, hogy a bátyám milyen ösvényt taposott le előttem. Természetesen nem önszántából, de mindez kellett hozzá, hogy megértsem a hármunk dinamikáját és belássam, hogy én voltam a fekete bárányunk. Onnantól - legalább - Spence miatt megpróbáltam az lenni, akire akkor és ott szüksége volt. És most az ajtaja előtt ácsorogva, karácsony derekán újra a szándékot, hogy ott legyek mellette erősítem. Lehajtott fejjel várakozom, eszem ágában sem volt jelezni, hogy efféle belső motiváció vibrál bennem, a végén még csak azért is eltűnt volna itthonról, hogy ne nézhessek a körmére.  
A mellkasom vonaláig felhúzott kabátban lépek hátra, amikor hallom, hogy a zárral szöszöl. Sört, kínait és egy ajándéktasakot hoztam, benne egy fekete dobozzal... Lehet, hogy tovább ajándékozza majd, az is, hogy pofán nevet érte, de amikor megláttam a kirakatban, eldöntöttem, hogy megveszem neki. Minden bónuszom ráment, mégis megérte. Emlék lesz majd később, vagy egy kupac összetákolt érzelem bizonyítéka, amikről sosem fogunk beszélgetni, nem tudom. Ennek ellenére a mellkasába nyomom a tasakot.
- Azt hittem, sosem nyitod ki... - ha biztos vagyok benne, hogy fogja a tasit, elhaladok mellette. Annyira nem vagyok érzelmes, hogy ölelgessem és szóvá is tegyem, mennyire boldog karácsonyt kívánok neki, meglehet szüksége sincs rá. Jó kifogás, hogy tele a kezem... Ismerem. Nem kérem az engedélyét, jártam már itt korábban is, tudom a járást. Féloldalt lesek utána, figyelem mit kezd vele, illetve a reakcióját a látogatásomra. Ha találkozik a tekintetem valaki máséval is, esetleg vendége lenne... - Mi van rajtad? - nézek végig rajta egy testvérektől elvárható fintorgással, azonban hamar leolvad a képemről, hogy egy pimaszkás vigyorgás váltsa fel. Tudom, hogy egyedül van, ilyen göncben. Ledobom a cipőimet, megkeresem a konyhát, lepakolok. Kihámozom a szatyor gyomrából a söröket és a kaját is.
- Hoztam kínait. Ők egész jól főznek, kirángatni nem akartalak... De ehetünk mást is. - nézek utána. Hagyok időt, hogy bontogassa az ajándékát. Kíváncsian figyelem, milyen reakciót vált ki belőle. Semmi különlegesség, vagy legalábbis a boltban heverésző társaihoz képest nem számított annak. Egy szép, azért a figyelmet magára hívó, fekete karóra. Lehet, hogy most, sem pedig később nem passzol majd az ízléséhez, de abban bíztam...  - Nem láttam még ilyesmit nálad, gondoltam... - magyarázkodásba kezdek, mintha szükség lenne rá. Lehet, hogy van is.  Megköszörülöm a torkomat, majd körbe nézek a szobákon, már ahová sikerül bepillantanom.
- Zavarok? - mutatok a pár méterre tőlünk szanaszét hagyott papírhalmazra, ami a tőlem megszokott udvariatlanság csúcsa, mert már levetkőztem.
 

“My little brother never ceases to make me laugh, both at him and with him.”

to Spence