– De! De, abszolút – megszalad a szám sarkában a korábban eltussolt mosoly. Nem sok, csak a haragvó dobbantás hiányzott, hogy cirka huszonöt évvel később kihívója legyen a kölyökkori sértettségének – azért megnéztem volna, most melyik helyiség ajtaját csapja magára.
– Bízol benne? – megütközve szedem ráncba a homlokom. – Mert neked mennyiben jobb attól, ha én őszülök? – leszámítva a hiúsági kérdést; valahogy mindenkit megnyugvással tölt el, ha az adott téma tekintetében nem csak neki rossz, hát még, ha a másik esetlegesen még túl is teljesít rajta. A káröröm ösztönösen hat a pozitív önértékelésünkre. – Elkeserít, ha azt mondom, hármunk közül még így, kortól függetlenül is te leszel ennek a legnagyobb áldozata? – mert ha nem is echte piperkőc – de legalábbis családon belül ilyet csak tartózkodással állítunk –, a külsőségek alighanem őt foglalkoztatják a leginkább; pech, hogy ilyen ambíciók mellett sikerült szerencsétlenül húznia a kalapból, és egyedüliként megnyerte a Leneghan-színpalettát. A zöldesbe hajló szemszín, a barna haj, a korán deresedő szakáll mind-mind apát idézik – persze neki tisztességgel megőszülni aligha volt ideje. Nem, mintha járt volna neki bármi is, ami egy mondaton belül említhető a tisztességgel…
– Te művész ember vagy – könnyed ténymegállapítás; felé lendítve a kezemet folytatom. – Mi a helyzet a minimalizmus térhódításával? Vagy a „low waste” életmóddal, bár life coach mintha még épp nem lennél – amilyen keveset tudok róla, akár még az is lehetne. – Élen járnak a fenntarthatóság kérdéskörben, mondjuk úgy, hogy egy komplett életstílust jelentenek – mutatok körbe a „látványosságok” látványos hiányán. – Tekintsd úgy, hogy ez az! – fehér falak – még a beköltözésemkor felpacsmagolt tisztasági festés eredménye, nem tudatos választás –, idejétmúlt, a bútortologatástól itt-ott hibás, rosszabb esetben visszafordíthatatlanul sérült parketta; fakó, napszítta berendezési eszközök a „se-színek” széles skáláján. Személyes holmiknak egy-egy lehelyezett képtől eltekintve nyomuk sincsen. Az otthonunk, egyes nézetek szerint, a lelki kivetülésünk legékesebb bizonyítéka. A legkevésbé se akarom magamat ilyen tézisekkel azonosítani, de ha hiszünk a megalapozottságának, az én lelkem, mint ahogy ez a semmitmondó lakás, teljesen üres.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy Melody az egyetlen üde színfoltja a maga bohókás, „siheder” lendültével – nem, mintha ez egy olyan panel lenne, ahol nem kéne külön kérvénybe foglalni a kisállattartás felé irányuló szándékot, de a romboló attitűd ellenére se ő becsteleníti az épület nívóját; ebben, a kutya jelenlétének gondolatától is ódzkodó háziúrral azért egyetértettünk. Az egyezségünk aszerint szól, hogy amíg nem okoz maradandó károkat az apartman berendezésében, maradhat, vele együtt pedig én is. Ellenünk játszik ugyan a szeleburdi természete, és hogy a legkitartóbb próbálkozásaim ellenére se tudom vele elhitetni, a tápja még mindig gusztusosabb, mint a már sok lakót szolgált kanapé karfája, de megfogadtam, kezeskedem érte. Ő is azért, hogy szüntelenül foglalkoztasson, állandó helyet váltva a napjaim üresjárataiban. Kvittek vagyunk.
– Home office? – futólag sandítok felé, róla pedig a pohárra pislogok. – Gondolom nem kivitelezhetetlen, hogy csak akkor menj be, ha feltétlen muszáj. Otthonról is tudsz dolgozni… nem?... – a kikezdhetetlennek tetsző ötlet a kérdés végére válik bizonytalansággá. Nem tudom, mi kellhet ahhoz, hogy gördülékenyen tudja végezni a munkáját. Momentán abban se vagyok biztos, hogy pontosan tudom, mi a munkája… ellenben, ha valamilyen feladatkörnek a munkaeszköze túlnyomórészt a számítógép – mert a korábbi ismertetői erre engednek következtetni –, akkor a maga alá húzott szék kereke majdhogynem mindegy, hogy az iroda, vagy a lakása padlóját koptatja. Az én olvasatomban, legalábbis.
– Akarom tudni, hogy mire gondolunk az alatt, hogy „kifordított macska”, vagy inkább… – ellegyintek magamtól, szemléltetésül –, engedjem el? – Spence világéletében értelmes srác volt, gyors észjárással, könnyed felfogással, ámbár számos szerzett problémával, ami igazán nem az ő hibája, de tény, hogy a szociális képességeit visszavetette. Kiét ne vetette volna? A maga módján mégis belesimult a közössége életébe, tulajdonképpen jól funkcionáló felnőtt lett belőle a krisztusi korára… de hogy akkor felnőtt és felnőtt között is van különbség, és jelent annyit a tíz év, hogy gyakran fogalmam se legyen arról, miről is vakerál?...
– Bocs; nem lehet, hogy azért, mert te is csak bámulod őket „bután”? – vágom közbe, dölyfös vigyort villantva rá. A következőkben meg már, mintha az ott se lett volna, elégedetlenül húzom a szemöldököm. – Megkérnélek rá, hogy fejtsd ki pontosan, hogy mire utalsz, ha nem tudnám magamtól is pontosan, hogy mire utalsz… – kényszeredett, fintorba forduló mosollyal nézek rá. – Ez akkor jelentsen a témában érdekelt korombélieknek megnyugvást – pontosan ismeri a tényállást az én tekintetemben, nem hinném, hogy szükséges volna ennél lényegre törőbben felemlegetnem. Ha egyszer, esetleg, a remény utolsó, halvány szikrája is elhalna, beszélhetünk erről újból; addig viszont nem szívesen gondolok rá.
– Hogyne! Már csak attól, hogy említetted képes lennék elsírni egy százas csomag zsepit! – mély meggyőződéssel, még annál is mélyebb barázdákat vető vigyorral felelek. – Egyébként – hanyagul rántok a vállamon –, vannak, akik nem a filmek konkrét cselekményéért, a történetük elnyeréséért nézik őket. Se nem a kikapcsolódásért. Inkább a közösségi élményükért – vagy tán azt hiszi, én a Függetlenség napját a megkérdőjelezhetően lehengerlő tartalmáért, vagy a hasonlóan kérdéseket felvető színészi alakításért néztem meg újból és újból? Magamtól eszembe nem jutna, ellenben vele tagadhatatlanul egy talpalatnyi biztos föld lett az ingoványos talajon álló kapcsolatunkban. Azután, hogy elköltöztem, hogy csupán félévente tudtam alig egy-egy hetekre hazamenni hozzájuk, hogy hazudva neki arról, az egyetem után minden a régi lesz, munkát vállaltam a Philly PD-nél, hogy onnan nem Shelbyville, hanem Quantico felé vettem az irányt, egyre mélyebbre süppedtünk ebben a bizonytalan, futóhomok-szerű állapotban. Persze amíg a fejünk kilátszik, és kapunk levegőt, nem tűnik annyira fenyegetőnek mindaz, amiről eltartott arccal nem akarunk tudomást venni. Elfogadtam az ő, és legjobb belátásom szerint igyekeztem elfogadni Eddie álláspontját is – csak míg vele soha nem találtunk nyugvópontot, Spence legalább az ilyen, és efféle indíttatásaival jelezte, hogy ha beszélni nem is felétlen szándékozik, mellette ülve a jelenlétemet egyébként megtűri.
– Nem ellened szól – szabadkozok. Mi mást mondhatnék? Pedig ezt is tudja, hányszor átbeszéltük már… igaz, mindössze a felszínt kapirgáltuk, de legalább szóba került. Egyikünk se szereti átlépni a komfortzónája határait – nem, mintha lenne olyan „zóna”, ahol komfortosan érzem magam –, de a családon belüli asszertív kommunikáció sose volt az erősségünk. Őszintén, melyik fiatalabb testvér is akarná hallani, miként élte meg a bátyja a zárt osztályt? És még őszintébben, melyik idősebb testvér akarná az öccse előtt megvallani azokat az időket?...
– Mert ezt csinálják a jó fivérek, nem? – törülközővel körbe csavarva, fülpiszkálóval bajlódva lépek ki a fürdőből, megtorpanva a hálószobáig vezető félúton. – Segítenek. Különösen, hogyha diktátorként rögtön és azonnal utasítják a bátyjukat – felszaladnak a szemöldökeim, gyanúsítón mutogatok rá, fordultamban mégis elejtek egy félmosolyt. Résnyire hagyom magam mögött az ajtót. A gardrób elé lépve a megszokás vezetné a kezemet az ingek felé, mégis egy retesszel feljebb tendál annál, egy fekete pólóra könyékig tűrt sötétkék pulcsi kerül. A szürke farmer a mai nappal valószínűleg az utolsó szezonját kezdi, de ez a legjobb, amit jelenleg tehetek. A bevetetlen ágyra hajított fürdőlepedővel még átdörgölöm párszor a hajam, kilépve a nappaliba.
– Hát – úgy fordulva, hogy nagyjából szembe találjam magamat a hátán terpeszkedő kutyával, megmosolygom, ahogy pofalebernyegei takarásában vadul pöfékel –, még egy pár ilyen, és tényleg az lesz belőle – gyors terepszemlével, elégedetten somolyogva fordítok hátat Spence-nek a fürdőszoba felé menet. – Amúgy nem hittem, hogy tényleg megcsinálod. De kösz! – vigyorgok rá a küszöbről. Egy gyors hajszárítás után már csak a szemüvegemért fordulok vissza a szobába.
– Nem tudom, Spence… – sóhajtom, ahogy az éjjeliszekrényként funkcionáló székről felkapom a telefonomat. A zsebeimet lapogatva iramodok neki a nappalinak meg se állva az előszobafalig, hogy azon folytassam a pénztárcám és az irataim utáni keresgélést. – Tudod, mikor voltam utoljára moziban? – költői a kérdés… – Én se – felé fordulok, mélyen eltemetem a keresett holmikat egy-egy nadrágzsebben. – Még valamikor… fene se tudja, mikor, Jennel, de… – megrántom a vállam. Valahogy nem a film alkotott maradandót aznap. – Szóval, ha rám hallgatsz, oda foglalsz, ahova szeretnél – ez a legbölcsebb, amivel a kérdései összességére válaszolhatok – a prosztatagondok emlegetését pedig csak szimplán eleresztem a fülem mellett. A nappali sarkában kihelyezett vizes tállal térülök, hogy gyorsan megtöltsem – és tudom, Melody még ennél is gyorsabban fogja kiborítani –, mielőtt a bakancsommal és a fekete szövetkabáttal késznek nyilvánítanám magam. Megforgatom mutatóujjamon a kulcscsomót.
– És a végén csak rád kell várni? –  tenyerem élével támaszkodok meg a kilincsen. – Kifelé is hasonló lesz a manőver, mint befelé volt… – mert Melody a beengedésnél csak elengedni szereti kevésbé az embereket, és érkezéskor is a túltengő energiáit és a szeretetéhségét nem tudja mindaddig kordában tartani, míg az illetékes át nem lépi a küszöböt. – Kész vagy? – kérdezem, és helyeslő válasz esetén a „nem” és a „marad” parancsszavak Melody felé skandálásával nyitom előtte az ajtót, majd rögtön utána én is kifordulok rajta. Kitartom előtte a lift felé a kezemet, mellette indulok a mutatott irányba.
– Rég beszéltünk – állapítom meg egy halk torokköszörüléssel. Csak futólag nézek rá, ahogy beletenyerelek a hívógombba. Nyilván neki se mondok újat, vagy hát… ideális esetben neki is feltűnt. – Mi van veled mostanság? – puhatolózok, figyelmem az egymás után villanó szintjelzőkre terelem. Valahogy, amikor csak a semmiről értekezünk, mindig kellemesebb, mint… mint ez.

- Siheder… - emelem ki piszmogva, összemorzsolt ajkakkal elfedni kívánt görbével; megmosolyogtat a szóhasználat. – Pont úgy – bólintom -, csak még annál is rosszabban – olyan lehet ez, mint a szülői hitvallás. Nem érdekel a másé, de ők valahogy mindig jobban teljesítenek, mindig ügyesebbek, mindig tisztelettudóbbak, jólneveltebbek. A kutyafuttatóban ott szokott nyargalni az összes, erre a konkrét célra született példa, míg Melody… hát, azon túl, hogy mindenki barátja -hiszi azt ő-, épp csak betéve a lábunkat a kiskapun máris tépi ki magát a kezemből, hogy fél pillanattal később meg is bánja, mikor fojtja meg magát a nyakörvével. – Nem kizárt. Most viszont csak abban mesterkedik, hogy megjelenjenek azok az ősz hajszálak… - átfúrom ujjaimat a hajamon, ami ahelyett, hogy rendezetten formálódna a fejemen, az előbbinél is hanyagabbul esik vissza a homlokomba. – Nekem még soha nem örült annyira, hogy bemutatta volna eme remek képességét. Ha most igen, a wc-ben találod a felmosót, vizet pedig a fürdőben tudsz engedni – lendítve a karomat mutatok körbe az említett helyiségek között, holott pontosan tudja, hol helyezkednek el.
- Nagyon megtaláltátok a közös hangot – jegyzem meg foghegyről, mikor Spence dünnyögésére Melody is egészen hasonló hanglejtéssel mormog az orra alatt. – Vándorkávéért cserébe vándorkutya nem érdekel? – na nem, mintha olyan könnyen túladnék rajta, annak ellenére se, hogy mély bólogatásokkal, és „értettem, asszonyommal” közbe tűzdelt, szégyenteljes megrovásban fogok részesülni az aktaszaggató hadműveletei nyomán. Legalábbis azután, hogy már nem fogom tudni tovább elhallgatni, mi történt a dokumentumokkal. Ezer és egy hálám a modernkori digitalizációért…
- Na ja – prüszkölöm kelletlen bólintással -, néha szerencse, ha az embernek nincs pénze – elgyötörten, ahhoz hasonuló mosollyal vakarom meg a tarkómat. Nem állítom, hogy volt olyan hónap, amikor a kiadásaim és a bevételem összege vészesen közeli számot festettek a számlatörténetben. De azt se, hogy soha nem történt ilyen…
Bólogatok -egészen konkrétan így történhetett az eset, és bár megvan róla a hallgatag, magamnak spórolt véleményem, csakis azt tartom szem előtt, hogy ebben a szituációban Melody jobban járt, mint némely kevésbé szerencsés sorstársa.
- Terror? – kérdezek vissza. – Ha szükséged van segítségre, csak pislogj kettőt – vigyorgok rá, leejtve a fejemet a habos-babos ital cukorszórása, apró mézeskalács-emberkékkel hintett vastag tejszín-rétege viszont elveszi az élét ajkaimnak. Az egészséges határ az efféle ünnepi készítményeknél, azt hiszem, valahol a forró csoki, és az azt körbe díszítő mályvacukroknál húzódik. Arra, még annak idején, mikor a karácsony még jelentett bármit is, és volt kivel átélnem, még én is ráfanyalodtam -vagyis hát „ráfanyalodtam”, mert bár erőteljesen hangoztattam Jennek, hogy ezek az édes löttyök semmire nem jók, végül csak én voltam, aki repetázott, mondván, hogy csakis azért, hogy hamarabb elfogyjon.
Elégedetlenül összeszaladó szemöldökeim alól lesek át rá a nappaliba.
- Nem is mesélted, mikor lettél kutyanevelési-tanácsadó! – pimasz félmosollyal heccelem. – Nyilván megtettem már minden óvintézkedést – vallom én, de ennek ellenkezőjét hirdetik a perifériámon villanó fehér papírcafatok. – Majdnem mindent… - javítom ki magamat sokkal inkább az orrom alatt mormogva, mintsem, hogy az valóban eljusson hozzá. Lehetek én bármilyen óvatos, tehetek mindent legalább másfél méteres magasságba -naivan remélve, hogy nem csak a látszat szerint, hanem valóban nincs annyi intelligenciája a bohókás ebnek, mint egy átlagos kutyának, így az ágaskodás nem jut elsők közt az eszébe-, ha képes mindent a nappali közepébe hurcolni, megszégyenítő vigyorgással meredve rám az orrom alá dörgölve, hogy aminek én órákon át kutattam a megfelelő rejtekhelyet azt ő percek alatt előtúrta…
- Jelenleg nem áll a rendelkezésemre a rokonságunkat igazoló vagy cáfoló dokumentum, úgyhogy… azt hiszem, be kell érnünk az egyszerű bizonyítékokkal – mutatok először rá, majd magamra – nem, vagy nem nagyon hasonlítunk, legfeljebb annyira, mint két ember az elengedhetetlen paramétereikkel. A gesztusok, a felvett manírok, az élet bizonyos szegmenseiről alkotott véleményünk az, ami, ha minimálisan is, de sejtetni engedi, több közünk van egymáshoz, mint két járókelőnek az utcán.
- Szeretném felhívni a figyelmed, hogy technikailag, ha nem is kései, de negyvenes vagyok… tudod, olyan, akinek nem csak a szemtelenül fiatal gyerekek köszönnek előre „urammal”, hanem a diákmunkás egyetemisták is a boltokban, kávézókban – feltartom az ujjamat, mielőtt eszébe jutna félbeszakítani -, és nem, nem csak szabályszerű illedelmességből, hanem mert azt érzik korrektnek. Demoralizáló, de ezek után mit nekem, ha melegítőben megyek le a delibe? – közömbösen húzom fel a vállaimat, ami nem is mutathatná jobban, hogy egészen más oldalait látjuk annak a bizonyos érmének. Nem fér hozzá kétségem, hogy ő, biztos, ami biztos, még a parfüméből is fúj kettőt a nyakára, nem, hogy megválogatja, melyik pólóját vegye fel, hiszen ki tudja, lehet emlékszik az eladó, hogy múltkor is az volt rajta, amit éppen kivett a szekrényből. Én ehhez mérten választhatok: öltöny, vagy melegítő nadrág; egyéb „hétköznapi ruha” meglehetősen kevés sorakozik a polcaimon, és talán nem tévedek, ha azt mondom, jócskán a múlt évtized, vagy évtizedek hozományai, ergo Spencer szemében talán azok se volnának elfogadhatóak a divatjamúlt stílusuk miatt.
- Attól még, hogy nem nézek filmet, nem feltétlen unalmasak. Ahogy akkor is unatkozhatok, ha megy közben valami – fejtegetem, nem másért, mint a hárításért – amennyire tudom, szereti a munkáját -valóban szereti?-, de afelől még kevésbé vagyok meggyőződve, hogy dúlna benne az a mennyiségű, túlbuzgó munkamorál, ami azt hallva, hogy „folytatom, amit bent elkezdtem”, vadul tapsikolna. Bennem se a foglalkozásom iránt érzett, hirtelen támadt szeretet hívta életre a törtető közkatonát, annál is inkább a felismerés, miszerint azon kívül nem sok mindenem maradt… – Tehát a Függetlenség napja lenne a kedvenc filmem? – megfékezhetetlenül szaladnak fel a szemöldökeim. Megvan a varázsa, ha rá gondolok, inkább a nosztalgiának, mint a valós filmélménynek köszönhetően -bár ’96-ban, bevallom, nekem is leesett az állam a mai megoldások tükrében ósdinak tűnő CGI-tól-, de akkor se az én érdeklődésem vezetett minket a moziig. Amennyire tudtam, igyekeztem Spence-t maradandó emlékekhez juttatni; az első, széles vásznon látott film pedig ilyen, még akkor is, ha kénytelenek voltunk előadni a jegyszedőnek egy kisebb műsort, miszerint „mi csak mosdóba szeretnénk bemenni”, majd a vetítés végével, ahogy tetten értek, lélekszakadva rohanni, amíg bírta a lábunk. – Nem is tudom… - sóhajtok. – Nem vagyok olyan „földmegmentős” hangulatomban – önmagában már az problémás, hogy meghatározzam, milyen hangulatomban vagyok, de az a tanácstalanság ellenére is tudott, hogy az „öltözz fel és kezdj magaddal valamit” nem szerepel a sikerrel motiváló, jókedvcsináló ötletek között. – Bár gondolom nem sok választási lehetőségem van – megkerülöm a konyhaszigetnek aligha nevezhető pultot, hogy a leginkább csatatérnek minősülő nappali már rég elesett részéhez igyekezzek. Ha valami, akkor a csökönyösség mindhármunkat összeköt – márpedig, hogyha Spencer elhatározta, hogy ma mindenképpen moziba akar vinni -és a látszattal ellentétben értékelem a gesztust, épp csak a házat nincs kedvem elhagyni-, akkor moziba fogunk menni. Az élet egy pontján a másik akaratának is meg kell tanulni eleget tenni.
Alig guggolok le, és marok fel kettőnél nem több nyálas papírdarabot a földről, Melody torpedóként érkezik, és vágódik a karjaim közé, hogy most, és lehetőleg azonnal szeressem, hogy ha nem lett volna elég az a dögönyözés, amit Spence-től kapott, most bezsebelhesse. Valahol a lábfejem mellett tudom az ujjhegyeimmel megtámasztani magam, hogy ne vágódjak hanyatt a lendületétől.
- Mennyire kell igyekeznem? – a kanapé takarásából kibújva keresem az öcsémmel a szemkontaktust. – Mindenképp letusolnék, de míg itt rendet teszek… kivéve, ha szeretnéd hasznosnak érezni magadat, és eltakarítani ezt innen, mert akkor véletlen se tartalak vissza! – vigyorgok, és még mielőtt feltápászkodnék, hogy egyértelműsítsem, véghez is vinném a felvázolt tervet, a tenyerembe kotrok a tetemes mennyiségű aprólékból hozzájárulásként a nyakába varrt feladathoz. – Sietek! – a szemetes fedelének csattanásával kísérve fordulok sarkon, hogy eltűnjek a fürdőszobában, annak ajtaja mögül csak hosszú percek múlva csattogva elő.

A Leneghan-családi idill soha nem ismerte a „kutyával közös, karácsonyi üdvözlőlapos fotózkodás” témakörét. Se a fotózkodást. Se a kutyát. Se a családot. Se az idillt… Jó, ami azt illeti, kutyáink éppenséggel voltak, de nem olyanok, akikkel gyerekként kimegy az ember játszani, ha már letudta mind a suliban kiosztott házifeladatokat, mind a ház körüli teendőket, mert az elhajított bot helyett a bokánkat harapták volna át. Fenyített területvédőkként mindenre, ami élt és mozgott -különösen, ha azok élénk, hangoskodó gyerekek voltak- acsarkodtak. Egyedül apánkra nem, az ő jelenlététől meghunyászkodva nyüszítettek; miután pedig már ő se volt, az utolsó gondunk, amivel foglalkozni tudtunk volna, azok a kutyák voltak… Nem csoda, hogy Spencer reakciója a lakásba belépve elüt attól, amit egy férfi embertől várni lehetne. Mint egy megszeppent gyerek, akit odaállítottak a nyilvánvalóan alkoholista bevásárlóközpontos Mikulás mellé, mondván, hogy mosolyogjon, mert fotózzák. Kinevetném -persze nem rosszindulatból-, ha nem foglalna le a Melody viselkedése miatti szégyenkezés.
- Hát… - mutatóujjammal vakarom meg a tarkómat az ide-oda girnyózó jószágot tanulmányozva megütközőn felszaladó szemöldökeim alól -, ilyen. Nem igen van mit magyarázni rajta – a látvány, úgy gondolom, teljes mértékben magáért beszél. Szuszog, liheg, röfög, kapkod, nyalakszik, követelőzik… és ezek még szinte az erényei. – Maradjunk annyiban, hogy annak legalább örülök, hogy a szobatisztaságával már nincsenek problémák – ellenben a kutya komplett viselkedése egy ordítóan nagy jellemhiba, de mit lehet mit tenni? Lassú víz partot mos; egyszer majd összecsiszolódunk. Vagy nem. – Azért el ne kapasd itt a bókokkal! – éppen egy mély és komoly elbeszélgetés közepén voltunk, ugyebár. Spencer pedig, mint bármilyen valamirevaló „nagybácsi” jön, és előadja a „funcle” műsorszámot aláásva minden, soha nem létezett tekintélyemet.
- Miért? Szerintem elég eleven ahhoz, hogy elmondhassam, életben van tartva, nem? – tartom ki felé mind a két kezemet, hangsúlyozva, hogy „nézz csak rá!”. Ebben az egyben igazán nem lőttem mellé! Az én holmijaim, hát… az megint más kérdés, amit balladai homályként hagyok derengeni közöttünk -nem válaszolom meg. Én legalábbis nem, megteszi helyettem a lakás lepusztult állapota. – Elvált szülők gyereke a kislány, aztán… - mondanám, hogy „tudod, hogy van ez”, de mi aztán a családi viszonyrendszerekről igazán keveset tudunk. Megrántom helyette a vállam. – … aztán mindig minden gyerek kiskutya után sopánkodik – legyezek felé a kezemmel; ő is megtette, nem is egyszer, végül pedig nekem kellett nemet mondanom neki -, úgyhogy a kollégám vett is neki egyet, csak nem alkudta ki a gyerek anyjával, aki Jacksonville-ből úgy döntött, hogy „vissza a feladónak”. Ő viszont nem bírta elviselni, szóval amíg el nem döntik, hogy mi legyen vele, felajánlottam, hogy nálam lehet. De mondtam, hogy ne kérdezd! – vigyorgok hátra az idő közben eltulajdonított kávéval masírozva a konyha felé. Most amúgy nyilván szidom szegény Melody-t, mint a bokrot, de egyébként… ha úgy alakulna, hogy minden kötél szakad, és ő is szavát adja, hogy hajlandó eltanulni némi illemet, akár maradhat is.
Fintorogva szaladnak össze a szemöldökeim a fityegő, plüss fülbevalók hallatán. Néhányakban túlteng a karácsonyi hangulat, másnak meg nem adnának belőle… vagy pont ők veszik el?
- Érdekes egy hobbit találtál, de… ki vagyok én, hogy ítélkezzek? – széttárva karjaimat, egyikben a csepegtetőről leemelt bögrével, másikban a műanyag fedővel lereteszelt elviteles pohárral fordulok vissza felé, hogy ne csak a konyhaszekrénynek címezzem a pimasz mosolyomat. – Akkor nem csak képzeltem a fahéjat… - állapítom meg grimaszolva az okfejtésének hozományaként; szinte állba is ver az addig csak visszafogottan érzett ünnepi illatkavalkád, ahogy felpattintom Pandora szelencéjét. – Ha kiderül, hogy még az alapja is valami „borsmenta latte”, akkor, ha nem haragszol meg, a lefolyó fogja helyettem meginni – fennakadhatnék rajta, hogy ugyan, ha már kávéval készült, miért nem hangsúlyozta ki minden létező módon, hogy egy szimpla americanot kér egy kóstolónyi tejszínnel, egy cukorral, vagy miért nem hörrent minden alkalommal, ha látta, hogy a szóban említett lány keze el-eltévedt valamelyik ízesítő förtelem felé, de… nem teszem. Helyette csak beteszem a mikróba, hogy ne csak a konyha, hanem pillanatok múlva az egész lakás ebben az illatárban úszhasson. Nem vagyok én a karácsony ellen, még a lenti szomszédnak se tettem szóvá, hogy az ablakfényei egyébként az enyémen is bevilágítanak, se a felettem lakóknak, hogy Mariah Carey valószínűleg anélkül is sokat kaszál egy nap alatt az All I Want For Christmas Is You-ból, hogy ők repeat-re állítanák, de ami sok, az sok. Ha már minden, de szó szerint minden karácsonyi díszbe öltözik, legalább a kávét hagyják meg nekünk, átlag fogyasztóinak olyannak, amilyen.
-  Pontosan így történt. Szerinte legalábbis – biccentek a vigyorogva felém lihegő jószágra. A fejemet rázva közvetítem felé a rosszallásomat, de hát hol érdekli az őt, ha éppen simogatva van? Vagy mondjuk úgy bármikor máskor. – Áhh, csak az egyik esetünk aktái. Szóval szerencsére semmi komoly – szarkasztikus mosollyal legyintek, fordulva, hogy az idő közben vad csipogásba kezdő mikróhoz lépjek. Rögtön, mintha behányt volna a lakásba a karácsony, ahogy csak kinyitom az ajtaját. – Ja, hogy az… - összepréselem a számat, bólintok. Tulajdonképpen nem is árt, ha valójában emlékeztet rá, mert abból a napból meglehetősen kevés minden maradt meg… Minden Sammel és egy üveg rummal kezdődött, utána meg katasztrofális másnapba torkollott. – Milyen filmemet? – kérdezem, épp csak a bögre fölé hajolva, hogy lélegzetvisszafojtva próbáljak meg kortyolni egyet. Még le se nyelem teljesen, már kiül a méla undor a képemre. – Ez borzasztó… Kár volt előre megköszönni – már csak azért is, mert ha már meg is köszöntem, tehát elfogadtam a gesztust, hogy legyen pofám kiönteni? Mellkasom elé eresztem, hogy minél kevésbé akarja legyilkolni az orromat, de nem leszek hajlandó még egyszer inni belőle.
- Mert mi a baj vele? – vigyorogva temetve a zsebébe a balomat tartom azt el a lábamtól; szinte már felér egy török bugyogóhoz. – Emberek így utcára is képesek menni – és nem mondhatom azt, hogy én még nem tettem meg, amikor főzés közben kiderült, hogy lemaradt egy alapanyag, és gyorsan be kellett szerezni a pár házzal odébb lévő éjjel-nappaliból…
- Amúgy meg nem is nézek filmeket. Nem lehet, hogy egy báttyal mellé lőttél? – próbálkozok kérdőn emelkedő szemöldökkel, ahogy a kezemben tartott bögre okozta megszokásból újból megemelem, hogy hasonló elégedetlenséggel, mint az előbb, eltoljam magamtól, csak ezúttal, hogy biztosra menjek, le is teszem. Soha többet…

- Figyelj… Pontosan tudom, hogy mindennek a kulcsa az asszertív kommunikáció, hogy „megmaradjon a káposzta, de azért a kecske is jól lakjon”, ahogy szokás mondani, de ez nem olyan valami, amiben kompromisszumot tudok kötni. Most átléptünk egy határt. Úgy érzem, korábban már megértettem a te oldaladat is, tőlem telhetően igyekszem tenni azért, hogy közösen előre tudjunk lépni az aggályaid leküzdésében. Becsületben tartom az igényeidet, ahogyan csak bírok, törekszem felérni az elvárásaidhoz, de tudod, ahhoz, hogy ez működni tudjon, a lefektetett alapszabályokon túl szükségem van arra, hogy azt érezzem, te ugyanúgy szem előtt tartod a kéréseimet. Hogy kölcsönösségre tudjuk fektetni a kapcsolatunkat, és együttesen építsük ahelyett, hogy rombolnánk azt és egymást. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy, viszont ez már tőled is túlzás!
A korábban a térdeim között lógatott, itt-ott folytonossági hiányos kartondosszié zörögve emelkedik a levegőbe bizonyíték gyanánt a szavaimra, az előttem ülő kutya szeme viszont épp, csak megrebben a váratlan mozdulattól -az, vagy a legkevésbé se békés tekintetem az, ami kényelmetlen topogásra készteti, valószínűleg ő se tudja, ellenben kétségtelenül felismeri, hogy lebukott. Csalfán lopja a távolságot, a fülét húzva teker ide-oda a nyakán, orrával a kézfejemet bökdösi, követelve, hogy inkább szeressem ahelyett, hogy megszidnám. Elvégre csakis ő tartózkodott a nappaliban, mikor megtörtént az incidens, tehát kizárásos alapon ő az, aki egyedüliként láthatta, az irattartó saját magát csonkította meg, ő mindössze féken akarta tartani, amikor a szájába vette. Technikailag én vagyok a hibás, hogy rossz ütemben léptem be a szobába, és nem láthattam a hőstettét megelőző káoszt. Mert most, egy merő konfetti-cafatban ülve, ugyebár, sokkal jobb a helyzet...
- Ne játszd itt az ártatlant… - szidom meg komolytalan éllel a hangomban, nem bírva megállni, hogy a szüntelenül az ujjaimat billegető fején ne simítsak át egyszer; végül mégis visszahúzom a karom rákönyökölve a térdemre, mert máskülönben hol van itt a következetesség? És a logika abban, hogy úgy próbálok értekezni egy süldő, lakli kutyával, mintha elhinném, hogy a morcos hang, és a haragvó pillantások a túlmisztifikált kifejezéseken túl majd mindent megoldanak? Nem rossz ő, csak… nem jó…
- Tulajdonképpen el is tehettem volna, amikor kimentem, mi? – hátra dőlök, és csak a szemem sarkából nézek Melody-ra, nehogy véletlen felbátorodjon, és helyet követeljen mellettem a kanapén. Még az együtt töltött idő azon fázisában járunk, ahol bár a "békés együttélés" jegyében kötetlenebbek lettek a házirend egyes pontjai, ahhoz azért tartom magamat, hogy minden ülőalkalmatosság tabu a kutya előtt. Még, horkannának a tapasztaltak. Nem is olyan rég egy kutya is tabu lett volna, most pedig? Hát, itt vagyunk… itt, egy halom fecni kellős közepén, azon gondolkodva, hogy úgy, hogy már a suliban se volt hatékony a „megette a kutya a házimat”, hogy adhatnám elő a munkahelyemen azt, hogy a stikában kicsempészett akta azért szublimált a földi síkról, mert a kutyám jobb csemegének találta, mint a táljában lévő száraz tápot? Mert, bár ebben a kérdésben se jutnánk közös nevezőre, de nem éhezik. Ezt különösen fontos leszögezni.
- Mondjuk, ha már itt laksz „rent-free”, jó lenne, ha legalább takarítani nem kéne ennyit utánad – nem mozdítok a törzsemen, csak a kezemet nyújtom ki, hogy megvakargassam az állát. – Az nem minősül takarításnak, csak úgy szólok… - fejemmel bökök az ide-oda kalimpáló farkára, aminek mozdulata mentén magatehetetlenül hánykolódnak a padlón az egykor volt papírlapok maradványai. Elmosolyodok. Talán nem vettem kellően komolyan Gavint, amikor azt mondta, hogy „nagyon eleven”. Se nem láttam a szavak mögé, amik az arckifejezésével együtt jelezték volna, hogy „legalább annyira, mint a Sandy hurrikán”. Mi rossz történhet?, gondoltam én. Minden, gondolta Melody, és be is mutatta, hogy valóban. Mindez csak időleges, legalábbis ebben egyeztünk meg jó ég tudja már, hogy milyen indíttatásból ajánlva fel, hogy amíg rendeződik, merre akarják elhelyezni a jószágot, ki akar a jövőben kezeskedni felőle -és ahogy láttam rajta, az nem Gavin lesz-, nálam épp van hely számára. Miért is ne? Erre a ketté harapott, koszos, nyálas Federal Bureau of Investigation logó sok ellenérvet tudna felsorakoztatni. Később pedig az FBI megtestesítőjeként a főnököm…
Kíváncsian összeszaladt szemöldökeim alól vizslatom a torpedóként az ajtó felé kilövő istencsapását, egészen addig pihentetve a tarkómat a kanapé támláján, halandóságot se mutatva rá, hogy ennél több mozgásformát szeretnék bemutatni, amíg éles dörömbölés nem hasít a fa erezetei közé. Melody egy hasonlóan váratlan ricsajjal jutalmazza a küszöbön túli illetékes meggondolatlan manőverét, kis híján lefutva maga körül a New York maraton teljes távját.
- Elég lesz! – szerintem, legalábbis, de elég nyilvánvalóan különböző véleményen vagyunk, hiába igyekszem valamivel hátrébb tessékelni, hogy anélkül tudjam elfordítani a kulcsot, hogy nyolcasokat piruettezne a lábam körül. Végül így is ő az, aki elsőként dugja ki az orrát a bejárati és az ajtófélfa közti tíz centis résen, hogy mély szimatolással vegyen szagmintát.
- Várj! Ez most… ez most nem olyan egyszerű… - feltartott ujjal kérem a türelmét. Belekapaszkodva Melody nyakörvébe taszigálom hátrébb, hogy a lábammal, kezemmel, csípőmmel, hátsómmal, és minden arra alkalmas testrészemmel marasztalni tudjam, amíg kireteszelem a láncot is. Sürgető karcsapásokkal jelzem, hogy most van nagyjából két tizedmásodpercnyi idő arra, hogy ne helycserés támadás útján ejtsük meg a beeresztését. Végül Spencer mögött zárom az ajtót, és csodával határos módon nőtt, nem pedig változással, de megmaradt a lakásban tartózkodók létszáma.
- Ő Melody… - aki éppen prezentálja, milyen is, amikor nem a kutya csóválja a farkát, hanem a farka a kutyát. Elgyötört sóhajjal süllyesztem melegítőnadrágom zsebébe a balomat, jobb tenyerem tanácstalanul dörgöli végig állkapcsom ívén a pár napos, felsercenő borostát, ahogy azt nézem, miként udvarolja körbe a bohókás jószág az öcsémet, és csapja le végül a seggét a cipőjére, úgy nézve fel rá, odaadó rajongással. – Egy kollégám lányának a kutyája, csak amiért… nos, olyan, amilyen, nálam vendégeskedik. Ne kérdezd – legyintek még mielőtt megfogalmazódhatna akárcsak egy gondolat is a fejében.
– Tehát vándorkávé Manhattanből… - idézem fel a korábban hallottakat, és elveszem a poharat, körbe forgatva azt a tengelye körül, amivel lehetőségem nyílik minden candy cane, mézeskalács figura, hóember, magyal, Mikulás fej, és egyéb cicoma feltérképezésére. Megvonagló szemöldököm alól, sanda mosollyal nézek rá. – Szép… A tematikának megfelelő ízvilág lesz benne? – elfordulok, és a nappalival egy légterű konyha felé indulok, nem szalasztva el, hogy az elviteles pohár tetején lévő kis lyukon keresztül bele ne szimatoljak, bármilyen választ is kapok. Hanyagul intek a kanapé felé, ahogy nagyjából szemközt kerülünk egymással. – Mondanám, hogy ülj le, de… mint látod, történt egy kis baleset, ami még nem került orvoslásra, szóval állni kényszerülsz még egy pár percig – szabadkozom, nem, mintha lenne miért. Nem voltam vendégekre felkészülve, a lakás még annyira se. Melody viszont bármikor tárt karokkal fogad bárkit.
- Feltételezem nem „épp erre jártál”, ha Manhattanből hoztál kávét – mint tudjuk, a legtökéletesebb válasz arra, hogy „mi járatban?”, úgyhogy nem is próbálkozom. Erre amúgy se szeretnek csak úgy járni az emberek… Áttöltöm a kávét egy bögrébe, fél perc melegítés után már akasztom is a fülébe a középső- és gyűrűsujjamat. - Szóval hogyhogy itt? – főleg hívatlanul. Nem is beszéltünk az elmúlt… ki tudja, talán két hónapban? – Mellesleg köszi – nyilván a kávét. A látogatást még nem tudom…